Túrabeszámolók


Börzsöny éjszakai tt. - Farkas Zsolt emléktúra

VagdalthúsTúra éve: 20122012.02.14 16:29:28

 Börzsöny éjszakai - Farkas Zsolt emléktúra


 Hanák-rét. Már látom, ott van Õ. Piros kereszt, Hanák-rétrõl Nagy-Hideg-hegyre. Csak Te meg Én! Megküzdöttünk már párszor. Ha majd felérek, elhiszem, hogy megcsináltam, és ököllel csapok a levegõbe, mielõtt belépnék a házba. Aztán eltervezem, hogy a királyréti célban még az ajtó elõtt egy "Igen!!!!" kifakad belõlem. Igen, a Vulkán és a Dögölj Meg olyan, hogy a túra egészén ezt várom: Hanák-rétrõl Nagy-Hideg-hegyre. Normális körülmények között, ha átlag génállományú valakirõl van szó, a rétre már csoffadtan ér. Ilyenkor eszelõs tekintet, agy kikapcs, és jöjjön, aminek jönnie kell...

 Dögölj meg Börzsöny! A kultikus túra, amelyrõl már olvastam, hallottam annyit... s amelynek a hangulatába icipicit belekóstoltam már tavaly: Bíbort kísértem Diósjenõrõl a rajtba, aztán onnan én szép kényelmesen mentem haza a kemencei házba. Na ez most fordítva volt. Nem a házba, hanem a házból mentünk oda. Alázattal állok a dologhoz: a DMB az DMB, kemény lesz ez, pláne a beígért -15 ill. -20 fokokkal, nyilván combos hóval. No meg egy felkavart gyomorral. A nyúl vadasan zsemlegombóccal isteni találmány, de ha az ember úgy betermel belõle, ahogy én, rátol még egy kis hurkát, na akkor még éjjel is annak levét issza, erõtlenül.

Ezt még a rajtban nem érzem. Nem annyira. Még mosolygok, mondom szó szerint a szentenciát: szeretnénk bejelenteni részvételi szándékunkat. Aztán az ajtón kilépve búcsúzom: a halálba igyekvõk köszöntenek. Azt érzem ugyan, hogy teli a gyomor még mindig, órák óta, valahogy nincs rendben valami... de ez csak beton, zöld, ifjúsági tábor, hazai pálya, gyerekkoromban mennyit mászkáltunk erre... azt sem tudtam, hogy turistautak léteznek a világon. De most tudom: felfelé, mindig felfelé, hogy aztán majd térdpusztító módon lefelé... de várjunk csak! Felfelé, igen, megyek, tartom a tempót, de valahogy... porhó, láb csúszkál, nem lehet rendesen haladni. Nem jó. Egyre kevésbé jó. Fene se érti. Asciimo pecsétel Magosfa elõtt picivel, ott még jó, még mosoly is van. Aztán nem tudom, mi van, de azt, hogy mi nincs, azt igen: erõ, izom, önbizalom. Huh. Vércukor? Magnézium? Mi hiányzik? Magne B6 be, izolötyi be. Magosfáról végre lefelé. Atyaég, ha már az elsõ hegymenet ennyire nem megy, mi lesz itt kétszer a Csóvira és a "Csak te meg én!" szakaszra? Lepörög a fejemben: a Börzsöny éjszakai máris megevett, Királyházára le, és vissza Kemencére. De nem azért küzdöttem már át magam jópár holtponton, hogy most megfutamodjak. Nem. Dögölj meg, Börzsöny, de fel nem adom! Persze nem a Börzsöny hibája... egyértelmûen a rossz táplálkozásnak tudom be erõtlenségemet, de a lejtmenet jókor jön. Óvatosan jegyzem meg a Mána-gerincrõl lefelé, már közel a Rakottyás-patakhoz: azt hiszem, kezdek kimászni. Csanya a ponton, én pedig ismét egyben, sõt várom a kapaszkodót, az nem olyan lefelé zúzós, futós, nem kavarja a gyomrot. Mi? Várom a kapaszkodót? De jó! De közben a lámpa megadja magát... nem baj, elemcsere. Eleinte óvatos húzás felfelé, élvezem, egyre jobban. Jól van, jól van, menni fog ez, fajin gyerek vagy, mondom magamnak, Bíbor folyamatosan megerõsít benne. Segítsége pszichésen rengeteget számít. Aztán lassan újabb garnitúra elem hal meg, a Pogányvárra vezetõ iszonyaton megint kezdek elfogyni, hányinger újra indul. Látom már elõre, ez így megy majd végig... de már abban is rutinom van, hogy egy ilyen mászást-ereszkedést már végigcsináltam a rajt óta. Jobb híján már Bíbor fényében, szélárnyékban tapodok, süppedek, lassulok... Rudolf Pista ér utol, megszólal: nincs lámpád? Adok. Hogy ez mekkora löket. Fizikailag, lelkileg egyaránt. Emberek, látok! meg reményt is, hogy felérek :-) Azért nem megy az könnyen, konkrétan nehezen. A második hegymenet is leterít, de legalább látom a Csóvit. Ekkor nem vagyok benne biztos, hogy még visszajövök ide. Szaloncukorrak kínál a pontõr, gondolkodom: talán a vércukornak jót tesz... pedig a szilárd élelmiszer bevitelére gondolni sem bírok... a termoszomban lévõ teát ráküldöm a fagyos, de finom cukorkára, szinte azonnal megemésztem csodák csodája, és lefelé már menni is tudok, sõt. Ismét erõre kapok, mi több, még beszélgetni is kedvem van. Brigi a lejtmenetekben elõreszalad, szöges cipõ, hiába, én meg a porhóban tapodok, csúszkálok, azért ezt a terepet konkrétan már utálom. Mindenbe kapaszkodik az ember mentálisan, ekkor beugrik a délután csutka hangerõn hallgatott alapvetés: Judas Priest-Breaking the law. Szinte robbanás a fejben és a testben, megyek, szinte ész nélkül. Kedvem lenne a telefonban hallgatni, de nem, elég ha én hallom odabenn. Pozitív mantra indul, sõt csúcsra jár, ez bizony tényleg fejben dõl el, mennyit mantrázom ezt poénból még fallabda közben is :-) Ismét tudok mosolyogni, kommunikálni, mikor a Spartacus-házhoz érünk. Tea, tea, tea, köszönöm Zsotyek, meg egy 1,5 x 1,5 cm-es csokoládénégyzet, ennyi fér belém, ez is erõvel. Csak helyrejön a gyomrom valamikor... de a fele megvan, így is, úgy is. Érzem, vízválasztó lehet a következõ szakasz. Csóvi 2, ismert a terep, kék négyzet, nem egy szörnyûség, elvileg könnyebb, mint a Pogányvár volt. Elvileg. A Foltánig sajnos megint lassan jõ a nihil, már nem értem... a Hárs-gerincen enyhe az emelkedõ, a kedvem ugyan jó, de valahogy... Brigi elõttem néhánytíz méterrel, mondom jövök, de totyogok. Végtelennek tûnik az OKT a geotoronyig. Újabb holtpont, talán a legerõsebb. Jogos a kérdés: ezek után még kb. 18 km, benne a Hamuház-NHH szakasszal? Odafönn lemondó nyilatkozat vagyok: menjünk. Erõ: zéró. Pontõr: jobbulást! Ereszkedünk, lassan, de most már az eddigi lejtmenetekben elõjött formavisszanyerés sincs. Elõször. Lassan érünk a Kõkorsó fölé, s a folyamatos magammal beszélgetést egy nyílt, verbális kommunikáció váltja fel, hangosan teszem fel a kérdést: mi bajom is van nekem egyáltalán? Jövök folyamatosan, még mi elõzgettünk rendre, idõm mint a tenger, és hát csak egyben vagyok, na. Elõször robbanás belül, de ezt nem kommunikálom, csak -alázat, végig ez kell- azt, csendben, pár perc múlva: megint kimásztam. Sõt. Sõt, sõt, sõt... Kõkorsótól lefelé elkezdek élni. Patakvölgyben végig. Jaj, emlékszem, mikor 3 éve mi erre jöttünk Gethe Lacival, jaj meg az úgy volt, meg ez úgy volt, nincs már elemem, de sebaj, jövök mögötted, látok mindent, minden oké, jé, beszélgetek folyamatosan, hát ilyet, most esik le, hogy már 12 órája emésztem a túlzabált ebédem, jé, hát talán már rendben a gyomrom, hoppá, asszem kimásztam. Te jó ég, mekkora harc... Hamuház. Asciimo ismét, pálinkáva kínál, mondom gondolni sem tudok rá, még a hozott anyagot is érintetlenül cipelem. Visszaadnám Rudi Istvánnak a lámpát - na de Asciimo újabb elemeket ad. Na, most már azt érzem, többen is értem dolgoznak. Fényár, emelkedõ, gyerünk. Mondom: figyelj, biztos negyedszer is belassulok, de már nem izgat. Pontosan tudom, mi vár rám "ONNAN", ha felérek, már csak lefelé. De az erõ ezúttal még mindig velem van, pedig már a cidri is támad. Hajnal, bizony a völgyben szerintem karcolhattuk a -20 fokot, de hogy közelítettük, az tuti. Aklok-rétje, eddig sima, és meglepetésre innen is, folyamatosan. Megyek, megyek, sõt, te jó ég, élvezem. Talán elõször. És... és....

Hanák-rét. Már látom, ott van Õ. Piros kereszt, Hanák-rétrõl Nagy-Hideg-hegyre. Csak Te meg Én! Megküzdöttünk már párszor. Ha majd felérek, elhiszem, hogy megcsináltam, és ököllel csapok a levegõbe, mielõtt belépnék a házba. Aztán eltervezem, hogy a királyréti célban még az ajtó elõtt egy "Igen!!!!" kifakad belõlem. Igen, a Vulkán és a Dögölj Meg olyan, hogy a túra egészén ezt várom: Hanák-rétrõl Nagy-Hideg-hegyre. Normális körülmények között, ha átlag génállományú valakirõl van szó, a rétre már csoffadtan ér. Ilyenkor eszelõs tekintet, agy kikapcs, és jöjjön, aminek jönnie kell...

Fel sem nézek, megyek. Majd fent beszélgetünk. Csak az tûnik fel, hogy nem maradok le. Utólag tudtam meg, tudatos taktika volt. Lehet, hogy a teljesítménytúra is csapatsport annyira, mint a Tour de France vagy a hosszútávfutás? Itt és most igen. Bíbor húz fel, bár kezdem sejteni, hogy nem 100%-kal tolja, de ezen túl is, még ennyire nem ment jól ez az etap. Közben meghúzódik a bal combhajlítóizmom. Fáj, egyre jobban, de már nevetek: mindegy, mi jön, én ma itt nem veszítek. Már nem.

NHH. Pár perc. Pecsét. Tea. Köszönés. Meleg. Kifelé. Hideg. Zúzda, le. Comb nem fáj. Oké, ez az. Pörögjünk. Minden jó, csak felfelé fájt. Grófi út, Taxi-nyiladék. Fene ezt az öncélú pirosat, ide-oda kavirnyál. Hajnalodik. Megyünk, megyünk és megyünk, ez már vagy hatos tempó, ilyet. Beton, Királyrét, Fáradt Vándor, az, tényleg az, 12 óra valahány perces menet után.

Belépek. Semmi kifakadás, sem itt, sem Nagy-Hideg-hegyen. Elmaradt. Egyszerûen csak odalépek a célba, Lupus, Berzso, Csanya, díjazás, gratulálnak, van virsli is, jé tudok enni, tea jól esik, az oklevél a kezemben, ami sokáig oly távolinak tûnt, éveken át, és az éjszaka folyamán is, de alighogy átveszem, az elsõ dolgom Bíbor felé fordulni: köszönöm! Egyedül ehhez most kevés lettem volna.

Utózönge: Királyrét. Zombik a célban, zombik a buszon. Sofõrnek tetszik, sok nemnormális. Ó, mint pár éve a Déli pályaudvaron, akkor éreztem ilyet utoljára :-) Csatlakozás isteni, Vácon a Földváry térre ippen elcsípjük a 300-ast, nem kell két megállót gyalogolni elfagyott lábbal. Aztán az egész napos fekvésem közben szép lassan kiderül, hogy ez bizony több volt, mint gyomorrontás, hanem valami atípusos járvány vagy mi a szösz van, szóval elromlottam rendesen, kezdek érteni mindent, mitõl voltam olyan, amilyen, de ennek, úgy látszik, így kellett lennie. S végül, akik mindezt és ahogy összehozták, feltétlenül említést érdemelnek: a rendezés nagyon profi volt, érezhetõen értünk zajlott, minden a helyén volt. A Börzsöny is :-)