Túrabeszámolók

Zöld 45

Tavaly is tetszett ez a túra, ezért kézenfekvõ volt, hogy idén ismét megpróbálom. Bele is tettem az idei túra naptáramba. Persze akik ismernek, ennek nem tulajdonítanak nagy jelentõséget. Mert például a tavalyi esztendõben is alig fele maradt meg év végére az eredetileg tervezett túrák közül. Mit csináljak, ha nem tudok ellenállni a barátaim jobbnál-jobb évközi ajánlatainak?

Most viszont már hetekkel ezelõtt lefixáltuk egy túratárssal ezt a programot, de sajnos errõl csak mi tudtunk, az influenzavírusok nem. Túratársam ágynak dõlt, de mint tudjátok, túra nélkül nem maradhatok egyetlen hétvégére sem. Ennyi erõvel akár az éltetõ oxigént is elvonhatnátok tõlem.

Két hete pompásan túráztunk együtt Halimával a Margita 40-en, így megkérdeztem lenne-e kedve ismét velem jönni? S hogy még nagyobb legyen a kísértés, azt is megígértem neki, hogy folytatjuk a geoláda keresõ projektünket is. Szerencsére Õ is ezt a túrát nézte ki magának, így sokat nem kérette magát.

Pár perccel hat után húztam be a kéziféket Budakeszi központjában, közel a majdani célhoz, s busszal, villamossal utaztam a rajtba. A megbeszélt idõpontban jött Halima is. Kitöltöttük a nevezési lapot, s már indulhattunk is. Amíg várakoztam volt idõm elolvasni a fõrendezõ kocsijának ablakára írt hirdetményt, miszerint nem a hagyományosnak tekinthetõ útvonalon kell bemenni a célba, hanem a Telki aszfaltúton. Mindezt azért, mert valami fakitermelés miatt az út járhatatlan. Nagyon nem örültem ennek, de erre még késõbb visszatérek.

Az elmúlt hetek kifejezetten fagyos túrái után, most kifejezetten kellemes volt a reggeli idõ. Nem azt mondom, hogy melegem volt, de nem is fáztam. Különösen nem, miután felléptünk az Ördög-orom tetejére. Valahogy nekem úgy rémlett, hogy tavaly a csúcs közelében volt az elsõ pont, idén úgy félúton. Mindenesetre a ponthoz érve csodálatos napfelkeltében tudtunk gyönyörködni. Pecsételés után már nagyon résen kellett lennünk, mivel pár lépésre voltunk a mai nap elsõ virtuális ládájától. Leolvastuk a kõbe vésett számot, s indultunk is tovább a Madonna-kápolnához, s onnan a második ellenõrzõpont felé, mely a Széchenyi-hegyi gyermekvasút állomása elõtt volt. Itt a fõrendezõ testvére posztolt. Többször is felhívta a figyelmünket, hogy Normafánál nem kell bemenni a vendéglõbe, mert az nekünk nem ellenõrzõpont. (De jó lett volna ezt tavaly is tudni. Elég sok gyúródástól megmenekülhettem volna.)

Nem vagyok gyakori vendég a Budai-hegyekben, de teljesen ismerõs volt az útvonal. Így aztán nem kellett nagyon koncentrálunk az útvonal követésére. Volt idõnk kölcsönösen beavatni egymást az erdõ köbözés és a szakszöveg fordítás rejtelmeibe.

A harmadik ellenõrzõpont a Tündér-szikla tövében volt, míg a következõ geoláda inkább a szikla tetejéhez közel. Úgy döntöttünk, hogy elõször a ládát gyûjtjük be, majd a pecsétet. Hamar ráakadtam a láda rejtekére, de nem akartam elvenni Halima örömét, látván milyen lelkesen keresgél vagy 20 m-rel odébb a szirt tetején, ezért levettem a zsákomat és gyönyörködtem a szép sziklaalakzatokban. Aztán Halima felhagyott a sikertelen kereséssel és odajött, vajon merre lehet a láda? Mikor megmutattam, hogy csak ide kellett volna sétálni, s nem zerge módjára a kövek tetején egyensúlyozni, útitársamnak hirtelen erõs közlési rohama támadt. Sajnos nem nagyon tudnék belõle pontosan idézni, de jobb is, mivel az érzékenyebb lelkületû olvasóim joggal botránkoznának meg. Mindenesetre kiválóan mulattam, amint az érzelmek, mint a láva törtek elõ a gyengébbik nem jeles képviselõjébõl. Bármelyik falusi kocsis megirigyelhette volna választékos szóhasználatát, mely a ládázás iránt érzett (vagy annak vélt) negatív aspektusait boncolgatta. Már megérte a mai nap, gondoltam magamban.

Most, hogy így ügyesen ráhangolódtunk a túrára, jött egy rövidebb városi szakasz. Valahogy jól is esett, mert nem kellett a sárban folyton korrigálni minden lépésnél. Ha városi a szakasz, de legalább sok lépcsõvel járt. Nos én annyira nem viseltetek ellenszenvvel a lépcsõzés irányában, de azért nem is élvezem annyira, hogy ezt kérjek szeretteimtõl Karácsonyra. Ez a Battai lépcsõre különösen igaz.

Csodálatos napsütéses idõben érkeztünk az Árpád-kilátó ellenõrzõpontra, mely természetellenesen nem a kilátónál, hanem jóval elõtte volt. Itt kaptunk egy szelet csokoládét. Egészen finom volt! Aztán felballagtunk a tetõre. Két okunk is volt rá. Egyrészt arra vezetett tovább a túra útvonala, másrészt itt volt a következõ láda rejtekhelye. Ez viszont annyira frappáns találat volt, hogy a ládák minden korábbi bûne meg lett bocsátva, hetedíziglen.

Leballagtunk az Árpád-tetõrõl, kereszteztük a Szépvölgyi utat, s szép egyenletesen feltoltuk a Felsõ-Kecske hegyig. Innen elég meredek lejtõ vezetett a Nagy Farkas-torokig. Azaz különösebben nem volt meredek, de ebben a csúszós, saras idõben bravúrosan kellett használni a túrabotokat és az út menti fákat, csökkentendõ a nemkívánatos sebesség-növekedést.

A Guckler úton kevesebb, mint három kilométer volt még a Virágos-nyeregig. Innen is van egy emlékezetes túraeseményem. Az út jellemzõen a hegy ÉK-i oldalán halad, ennélfogva kevésbé éri a nap. A jég itt még néhány rövidebb szakaszon elég jól tartotta magát. A túrázók igyekeztek minél inkább az út szélén haladni, ahol relatíve száraz viszonyok uralkodtak. Nem úgy néhány futó, akik éppen itt értek utol. Az út közepén lendületesen futottak el közöttünk. Legalábbis ez lehetett az elképzelésük, de más az elmélet és más a gyakorlat. Pont akkor, amikor mellém értek, egyikõjük megcsúszott. Nem vesztette el azonnal az egyensúlyát, hanem igyekezett korrigálni, mégpedig elég bonyolultnak tûnõ mozdulatsorral. Hirtelen nem tudtam eldöntetni, hogy ez valami eddig ismeretlen kapuéra formagyakorlat lehet, melyet tisztán kedvtelésbõl mutat be nekünk a spori, vagy egyszerûen csak rosszul van. A látványtól földbe gyökerezett a lábam, s mint késõbb bebizonyosodott ennek köszönhettem, hogy nem végeztem az út melletti szakadékban. Mondom mindezt azért, mivel a bemutató csúcspontjaként egy gyönyörû kaszáló lábmozdulat vetett véget a lenyûgözõ gyakorlatsornak, mely éppen a bokámnál érte el végsõ formáját. Szerencsére nem lett senkinek baja, de azért nem tapsoltam meg a mutatványt, nehogy félreértés legyen belõle és esetleg olyan értelmezése legyen a dolgoknak, mintha ismétlésre bíztatnám.

Ilyen kalandok árán sikerült elérjük a Virágos-nyeregben lévõ ellenõrzõpontot. Pecsételés után azonnal továbbindultunk. Emlékeim szerint itt volt tavaly a legkellemetlenebb sáros szakasz, de most nem tûnt veszélyesnek. Mondjuk nem is figyeltem annyira az út minõségét, sokkal inkább a GPS-t, mert az kézzel-lábbal mutatta (sõt még folyton csipogott is hozzá), hogy ha itt letérnénk a turistaútról és felmásznánk a Csúcs-hegyre, újabb geoládát tudnánk zsákmányolni. Ezen ne múljon, hát akkor jobbra át. Egy elég barátságos csapáson húzódtunk a csúcs irányába. Tájékozódásnak álcázva többször megálltam és bambán bámultam a GPS kijelzõjét, pedig õszintén megvallva csak levegõhöz akartam jutni. Egyértelmûen szólt az instrukció. A láda a csúcson lesz. Ott is volt. Egy napsütötte szélvédett helyen elfogyasztottunk egy-egy szendvicset, s ittunk fél deci teát. Pontosabban én ittam, mert Halima valami furcsa ötlettõl vezérelve a többit nagyon körültekintõen kiborította az anyaföldre. (Mondhatnánk úgy is, hogy véletlenül felborult a termosza, de ez méltatlan lenne a túra emelkedett hangulatához.)

Ezután, azt is mondhatnánk, hogy eseménytelenül telt a túra a Szarkavárig, de ez arcátlan hazugság, a fontos tények elhallgatása lenne. Ezen a szakaszon a kígyótenyésztés legapróbb fortélyaiba is beavatott túratársam. Remélem, soha nem kell hasznát vennem az itt hallottaknak, de mindenesetre annak kifejezetten szurkoltam, nehogy legyen a végén még egy gyakorlati bemutató is.

Az elõadásnak pont akkor lett vége, amikor kiértünk Solymár elõtt az erdõ szélére. Lenyûgözõ szakasz volt. Egyszerre cuppogó, ragacsos, bakancstalp-letépõ és csúszós sár. Hát ez nagyon fincsi. Ez már majdnem cserháti anyag! Azt bántam, hogy hamar vége lett. A Szarkavárnál ismét elhagytuk az útvonalat, hogy megkeressük az itt rejtõzködõ ládácskát. Azt tudtam, hogy a toronyban van, de azért elég nagy az a torony, nemde? Elég hosszas keresgélés után végül megleltük a ládácskát, s trappoltunk Solymárra. Itt összefutottunk napvirággal, aki a délutáni családi program miatt ma csak a 20-as távot választotta. Kutyafuttában köszöntünk egymásnak, s õ sietett a buszmegállóba, mi pedig feltöltöttük a vízkészleteinket, s irány a Zsíros-hegy. Szép gyertyános-bükkös kísérte az emelkedõt. A frissen elvégzett bontóvágás szakszerûségéhez kétség sem férhetett. Itt is elindul az a 10-20 éves folyamat, melynek az erdõ megújítása lesz a vége.

A hegy tetején megkérdezte Halima, hogy pontosan hol is keressük a következõ ládát? „Ott van felírva a táblázatban, amit még a rajtnál adtam oda, s amire eddig oly gondosan feljegyezted a ládák jelszavait” – volt a válaszom. Aztán kiforgatta minden zsebét, de a jegyzet nem volt sehol. Basszus, ezt elhagytuk! (Szerencsére az itinerek megvoltak.) Rezignáltan vettem tudomásul, de legbelül hahotáztam magamban. Halima nagy bûnbánattal ostorozta magát, mintegy kétségbe vonva saját szellemi képességeit. Annak mindenesetre nagyon örültem, hogy nem én vesztettem el, mert akkor most én mérgelõdnék, s õ kacagna. Na mindegy. Ha már itt vagyunk, keressük meg azt a „Királyi Panorámát”. Egy fenyõfa ágára akasztva meg is lett, mint ahogy pár perccel késõbb a Nagykovácsi Kálvária láda is.

Ilyen komplikációkat követve értünk be Nagykovácsiba a plébániára, mely nemrég a PMTT túra bázisának adott otthont. Hú de jót ettünk itt. Volt zsíros és vajas kenyér és isteni házi lekvárok is kívántatták magukat. A nagy ijedségre szerintem többet is ettem, mint amennyi ildomos lett volna, de mit csináljak? Olyan jól esett.

Folytatva utunkat a nap utolsó emelkedõje várt ránk. A Nagy Kopasz. A csúcs közelében még összefüggõ hótakaró borította a talajt. Jól megnéztem magamnak. Alighanem ebben a szezonban ez volt az utolsó havas túrám. Lefelé közel sem volt annyira saras, mint amire számítottam. Aztán leértünk a Tarnai-pihenõhöz, ahonnét a látvány mindig megfog. Megegyeztünk abban, hogy ez az egyik legszebb panoráma a Budai-hegységben. Jó tempóban értünk le a Telki mûúthoz, ahol a mai nap utolsó pontõre posztolt. Megkérdeztük tõle, hogy mi lenne, ha mi mégsem a forgalmas aszfaltúton ereszkednénk be Budakeszire a célba, hanem a túra eredeti útvonalán, az erdõben. Mivel a „hivatalos ember” áldását adta rá, bevetettük magunkat az erdõbe. Tudom nem annyira érdekes a gyönyörû erdõben sétálni az esti  szürkületben, dámszarvasokat és muflonokat látni egészen közelrõl, mint a benzingõzt szívni öt kilométeren keresztül, de mi ezt választottuk. Így jártunk. Mire a mai nap utolsó ládájához értünk szinte teljesen besötétedett. Nem is lett meg, bár gyanítom világosban gyerekjáték lett volna.

Nos, a beszámoló elején említettem, hogy az útvonal azért lett elterelve, mert az út teljesen járhatatlan lett egy fakitermelés miatt. Jelentem egy szûk ötszáz métert leszámítva az út tökéletesen járható volt. Igaz egy darabon a turistaút be volt borogatva gallyakkal, de az ösvénnyel párhuzamosan, attól 20-30 m-re kiválóan el lehetett érni a vágásterület szélét.

A szintidõ maximális kihasználásával értünk célba. A szervezésrõl annyit, hogy nem nyújtott semmilyen extra különlegességet, de alapjában véve minden rendben volt vele. Jó, hogy megrendezik évrõl-évre ezt a túrát.

Köszönöm a felejthetetlen túraélményt a hegyeknek, az erdõknek, a kora tavaszi idõjárásnak és nem utolsó sorban túratársamnak Halimának. Nagyon jól szórakoztam. Ugye Ti is?