Túrabeszámolók

LeFaGySz 48 – Mecsek

"We will go down we will drown drown, deeper down

The river wild will be our last ride

We will go down we will drown drown, deeper down

The mills grind slow in a riverbed ghost town"

(Nightwish: Ghost River)

Magyarázom a bizonyítványom: még sosem jártam a Mecsek keleti hegyei között, és ezalatt most nyugodtan érthetjük a 66-os fõúttól északra és keletre esõ vidéket. A hegység nyugati részét is csak este/éjszaka volt szerencsém teljesítménytúrán megszemlélni, azokat viszont válogatottan viszontagságos eseményként könyveltem el. A Mecseki Láthatatlanokat (az év 2005, ez még nem a Mecseki Láthatatlanok Nyomában) az eltévedések sorozata miatt, egy évvel késõbb a Mecsek Éjszakait pedig a Zsidó-völgy „jó” járhatósága miatt. Teljesítménytúrán kívül sem büszkélkedhetek sok mecseki sétával, talán ötször, ha jártam arrafelé, beleértve még azt is, amikor szüleim babakocsiban toltak fel a Misinára. :) Az elmúlt pár évben a kiszemelt mecseki túrák vagy más túrákkal, vagy családi programokkal, vagy anyagi akadállyal ütköztek. Pedig választék éppen van, a hegységben és környékén évi 30-40 teljesítménytúrát rendeznek, igaz, ebbe a kerékpáros túrákat is bele kell számolni. Most viszont nem találtunk kibúvót, nem sokkal a túra elõtt megegyeztünk -rafter-rel az eljutás módjában – ezúton is köszönöm Nekik a kosztot és a kvártélyt :) és -rafter-nek külön a fuvart is. Térképrõl valamennyire felkészültem a túra útvonalából, aztán végül ismét bebizonyosodott, hogy a valóság olyan vidám körülményeket képes teremteni, amelyek egyszerûen nem lehetnek rajta egy térképen.

Ennyi elõzmény után legyen szó a túráról!

Hajnali utazás, esõpermetet kap néha az autó. -Rafter- a volánnál elkeseredetten küzd, hogy normális zenét kínáló adót találjon a rádión. Csekély sikerrel jár. Közben elsuhanunk a Paksi Atomerõmû hatalmas épülete és a mellé rendelt, éles fényû villogóval ellátott meteorológiai torony mellett. Felébresztem a hátsó ülésen szundikáló Kerek repkényt, legalább ezt nézze meg jól, ha már lemaradt a különös formájú pusztaszabolcsi templomról. Alagutakon szelünk át világrengetõ magas dombokat. Rövidesen elhagyjuk a világ, de legalábbis a tágabb környék legviccesebb autópályáját, az egykori 64-es vasútvonal mentén kanyargunk Pécsvárad felé. A vasút jelenlétére egy árva karos jelzõ emlékeztet, valamint a térképrõl ismerõs falunevek. Forgalom már évtizedek óta nincs a Pécsvárad-Palotabozsok szakaszon, ma már Pécsváradra sem döcög ki hússzal a bézé Baranya székhelyérõl. Elõttünk a Zengõ tömbje válik egyre hangsúlyosabbá. Megérkezünk Pécsváradra, viszonylag kevés autó parkol a Zengõrõl elnevezett cukrászda elõtt, beállunk közéjük. Szendrei Feri elõszedi a csomagját és elhúz bentre, mi még molyolunk egy kicsit a túrabotokkal, ezzel-azzal. A cukrászdában számos ismerõs: a rendezõi oldal a RitaB, Vándorköszörûs, botosember sorrendben ül az asztalnál, J a a t és a rendezõi pólót késõbb túrázóira cserélõ SzLA1 és pesza91 pedig a teremben cikáznak fel és alá. Résztvevõi oldalon felsorolhatatlan számban jelennek meg az emberek, Cam Mogó, matus.peti, Tinca, orsipanka, Rudi István, Lépéshiba, moiwa, R.Gellért, lestat, Bubúr, kiscsibesz és még rengetegen mások, akik most nem jutnak eszembe. Kényelmesen beszélgetünk, Repkény úgy nevez be a túrára, hogy nekem fel sem tûnik. Hét órakor észbekapunk, hogy lezajlott a tömegrajt, öt perccel késõbb már valami sárga sávot kellene követnünk, állítólag az vezet a Zengõre. Szemügyre veszem az itinert: az útvonal sávjában színes térkép az egyik oldalon, leírás, adatok a másikon. Mindez szépen nejlongatyában, amelyben a jórészt szúróbélyegzõs pontoknak köszönhetõen nyugodtan bentmaradhat a lap. A rajtbélyegzés megszerzése után nem is kell sokáig bolygatni, helyette inkább elindulunk, hárman: Repkény, -rafter-, dRoid, hogy látszatra legyen némi alliteráció.

Látképileg egy templom uralja az utcát, Pécsvárad vára meglapul mellette. Most egyiket sem vesszük közelebbrõl szemügyre, nyitva hagyva a lehetõséget egy esetleges késõbbi látogatásra. Nem mintha nem lehetne megnézni is és visszajönni is – de nem most. Utolér régészlány és sétáLós bácsi, kézenfogva kirándulnak ránézésre másfélszer gyorsabban nálam. Keskeny mellékutca vezet az erdõ felé, észrevehetõ az átmenet az aszfalt és a nem aszfalt között, elõbbi burkolat iránt a nap során nagy lelkesedést fogunk tanúsítani. Egyelõre alig felolvadt, a mezõny által azonban már viszonylag jól letaposott hóban trappolunk felfelé. Ifjúnak kinézõ szálerdõben halad az út, süt a Nap, már most, reggel is igen meleg van, örülök a kivételesen mûködõ elõrelátásomnak, hogy nem öltöztem annyira nagyon túl, mint szoktam. Tehát sétálunk, figyelni kell a sárra és a hóra, pedig itt még elõbbibõl alig látni egy keveset, utóbbi pedig jól járható. Hosszú, szolid emelkedõt balkanyar követ, nyugat felé fordulva térünk rá a Zengõ gerincére. A Zengõre való feljutás hosszú ideig tart, az imént kifogásolt magas hõmérsékletet pedig a zúgó északi szél enyhíti. A szél nem csak hõérzetet javít, hanem hófúvást is alkotott, nekem térdig érõ nyomokban lépdel a közönség. Nem irigylem az utat törõket. Táblát találok, lefotózom, a Zengõhöz kapcsolódó legendák olvashatók rajta, érdemes erre járva végigolvasni õket. Emelkedünk tovább. Esõházhoz érkezünk, szép kilátás jelentkezik észak és dél felé, elõbbi irányban a Mecsek északkeleti hegyei sorakoznak, utóbbiban pedig a Villányi-hegység zárja a láthatárt. Mellesleg itt vág át a szél a gerincen, fényképezés közben szépen lemerevednek az ujjaim, lehet gyorsan továbbmenni. A hegytetõig állandósul a hóvastagság, kitaposott, jól járható út vezet minket. Fent a szokásoshoz képest alaposan kidekorált geodéziai betonhengert találunk. A „szigorúan tilos satöbbi” egyenfeliratot kiegészíti egy kereszt, egy fekete márvány emléktábla és egy fehér mûanyag valami, amin talán tájkép lehetett, most fekete paca elõtt a ZENGÕ felirat olvasható. Ha valaki nem tudná, hol jár éppen, vagy a geotornyos képei között már nem tudja megkülönböztetni a sok egyformát. Az ellenõrzõpont egy pihenõpad mellett található, szúróbélyegzõvel, laminált adatlappal, körülötte pedig számtalan túrázóval. A lökésekben jelentkezõ légmozgás hatására gyors távozhatnékunk támad, a kilátómászásra – sétáLós bácsiékkal ellentétben – nem gondolunk.

Északi irányban egy meredek és a lehetõségekhez képest nyílegyenes lejtõ zúg lefelé a Zengõrõl, amelyre tréfás kedvû emberek a maguk idejében sárga sáv turistajelzést festettek, és LeFaGySz túráról lévén szó, most ezt a lejtõt kell felhasználni lejutásra. A mutatványt a szél által összehordott hó teszi érdekessé, a letaposott nyomvonal most is a hátulra maradt résztvevõk segítségére szolgál. Közben, egy-egy pillanatra felnézve a nyiladékból szép kilátás nyílik, elnézünk a Kelet-Mecsek felett. A sárgával jelzett utat szalagozottra cserélve megérkezünk egy esõházhoz, a térkép a Zengõ-kõrõl ír, fotómegállást követõen továbbhaladást szorgalmazok. Patakvölgyhöz ereszkedünk le a kék négyzetet követve, az ösvény gyakran válik jegessé, szûkké, sokan párhuzamos utakat kerestek az út felett, néhányan pedig görcsösen a fákba kapaszkodva igyekeztek megúszni a patakba való lecsúszást. Kerek repkény és -rafter- az elõbbi megoldást választják, Repkény a keskeny talpú cipõben kétszer is elcsúszik, szerencsére mindkétszer úgy, hogy az nem végzõdik fürdéssel. Eme cipõvel a mai nap során továbbiakban nem részletezett esetekben többször is (ti. minden lejtõn) meggyûlik a baja Neki, sõt, bakancs után áhítozik, ami nála annyira ritka, hogy elõször úgy tûnik, napszúrást kapott. A völgy persze itt a legszebb, ahol stabil felületet is alig talál az ember, nemhogy fényképezésre gondoljon. Lassan elérjük a völgy aljában, fenyvesben megbúvó Etelka-forrást, mellette a Réka-kunyhónál sétálnak emberek. Kellemes hely, állapítom meg magamban, közben befut a Zengõ óta mögöttünk suhanó Joeyline. Az iménti patak völgyét követjük a továbbiakban, nagyjából kényelmesen járható úton, legalábbis a hátralévõ vízben-sárban pacsáláshoz képest. Elágazást találunk, zöld kereszt jelzés válik egyik és másik ágra, elõször a rossz változatot választjuk, hamar korrigálunk, visszamegyünk a helyes útra. Meredek, déli fekvésû emelkedõ áll elõttünk, egy csokin osztozunk meg Repkénnyel, ezt majszolom menet közben, és nagy örömmel állapítom meg, hogy a bakancs volt számomra a megfelelõ választás mára. A sárban felbotladozunk a dombvonulat tetejére, itt apró ház áll, elõtte tájékoztató tábla, szemetes, pihenõhely. Ismét gyarapodik az általam ismert kellemes helyek listája. Elhagyjuk a tetõt, hosszú, kellõen csúszós, de legalább fõleg havas út vezet a Döngölt-árkon keresztül Óbányára. Letocsogunk, óvatosan a faluba. A DDK által átszelt apró település szinte csak nagyítóval látható, gyorsan ideképzelem az Egri csillagok elsõ fejezetének az elejét (tegyük hozzá, Óbányát jóval késõbb alapították a mai formájában). A templom-kocsma-községház szimbiotikus körzetben találkozunk SzLA-val, Cam Mogóval és több útitársukkal, valamint itt ér utol Átol Csabi és társasága. Számunkra most kimarad a kocsmahivatal, betonlapok vezetnek el a temetõ mellett, meredek emelkedõn hagyjuk el Óbányát. Ismét tetõ, ismét kilátás. Jobbkanyar, ezúttal a Dél-Dunántúli Piros útját követjük néhány tucat lépés erejéig. Ismét meredek lejtõ, szerencsére inkább az avar és a hó jellemzi az utat. A dombhátról völgybe ereszkedünk, szélesedõ úton jutunk el a Váraljai erdészházhoz. Ellenõrzõpont fogad, ma a második, nem állunk meg pihenni. Lyukasztás, indulás.

Utolér a hozzánk képest másfél-két órányi hátrányt ledolgozó Dolgos György és Never85, utóbbi lelassít pár szóra, a következõ pillanatban aztán már a lábnyomaikat sem látni, elsuhannak a Farkas-árok felé. Mentálisan megterhelõ völgy következik, Repkény halad elöl, -rafter-rel némi lemaradásban követjük. A völgy gyönyörû, a Nap ragyog az égen, a patak mellettünk néha jégpáncél alá bújva kanyarog, mi pedig szótlanul botladozunk a hóban a hosszan elnyúló emelkedõn. Hirtelen megnyíló völgynél, a Vadvirág-forrásnál ér utol Cam Mogó, majd Csapó Judit, mindketten elhúznak fölfelé. Kikászálódunk a völgybõl, Repkénnyel leállunk falatozni, sonkás kenyeret. Beér SzLA, majd késõbb Bubu és Lestat, elsietnek õk is. Felballagunk a Szószék oldalába, tisztásnál veszek észre tõlünk délre néhány szalagot, az útvonalból felkészültebb -rafter- megnyugtat, hogy arra is megyünk majd, csak késõbb. Elhosszantolunk a Somosi-kút felé, Bubuék frissítenek, mi is megállunk, kortyolunk egy bögrényit a merítõs forrásból. SzLA beszél a környezõ hegyekrõl, túráiról, ahogy haladunk lefelé a Németdöglés névvel illetett völgyben. Ez a völgy is mesébe illõ, és itt alig kell figyelni a sárra-jégre, büntetlenül szabad bámészkodni. Mellettünk párhuzamosan futó úton halad néhány túrázó, õk már jártak a meredély aljában. Itt ellenõrzõpont fogad, az egyéb rovatba J a a t a következõt tartotta fontosnak felírni: „Igen, azon az emelkedõn felfelé!” Bubu beszél valamit a Szurdokról, most sajnos nem vagyok eléggé fogékony a problémájára, úgyhogy a kelleténél talán erõsebb iróniával élek. Lassan követjük õket. Szép, meredek part vezet fölfelé, a lejtõs ágon szembõl Átol Csabiék érkeznek. Ballagunk tovább, érdekes kunkort teszünk, amely után becsatlakoznak a sárga kereszt és a fehér alapon bányászjelvény jelzések. Utóbbi a Mecseki Bányász emlékutat jelöli. Megérkezünk az Akai-tetõre, amelyet a derék mecsekiek vélhetõen nem a japán hifigyártóról neveztek el, de lehet, hogy majdnem. Odébb útszéli bója alkot ellenõrzõpontot, Hodács néven. Ha nagyon figyelek, északnyugat felé adódik némi kilátás a fákon túl, Magyaregregy és környéke felé.

Elsétálunk a bójától, néhol kilátás nyílik ismét, majd meredek, az olvadó hótól szép sárossá vált lejtõhöz érkezünk. A lejtõ mellett kötél húzódik, nem tudom, kinek a jóvoltából, de kapaszkodónak is megteszi. Leóvatoskodunk a Vár-völgybe, parkolót, aszfaltutat, õrházat találunk. Teszünk egy rövid kitérõt a Máré-forráshoz, közvetlenül a patakba nyomja a vizet, a forrás áramlata szépen távol tartja a patak által sodort hordalékot. Hideg. Enyhén csoffadtan vágunk neki a következõ emelkedõnek. Az út szélén a Vár-kút árválkodik egy kopottas kõépület közelében. A vár felõl kiránduló pár érkezik, botladoznak a jégen. Az emelkedõ egyre meredekebbé válik, mintha egy lavórból akarna kimászni az ember. A tetõn zöld sáv jelzéshez érkezünk, megvárom Repkényt, közben -rafter- ellép, SzLA ellép, sokan jönnek, ellépnek. Elképesztõen sáros, cuppogós, néhol vizes és sáros lejtõ következik, része a hullámvasútnak, amely a Vár-völgy újbóli eléréséig tart. Egyetlen dologra tudok odafigyelni, és ez az egyensúlyozás. Lehet, hogy közben zajlik pár oda-vissza elõzés, de üssenek agyon, csak arra emlékszem, hogy a gondolataimat a „ne essek el”-motívum uralja. A völgybõl alig indulunk el, Repkény leül a hóba, zoknit cserél (a levetett, rongyossá ázott zöld példány a túra végéig a táskáján lifeg, mókás látvány), majd meguzsonnázik. Én az elõzõ tetõn már bedobtam egy doboz kefírt, ezirányú igényeimet letudva. Elhalad mellettünk Átol Csabi, a szeptemberi mecseki 110-es túráról kérdez, megyünk-e, de leintem, zselé vagyok én már ehhez. (Most nézem csak a naptárban, hogy õ rendezi, meg régészlány, akkor meg pláne zselé vagyok, biztos lesz benne 4-5 ezer méter emelkedés. :)) Utolér – sokszor van szükség erre a szóra ma... – a rajtidõ vége után, de még a seprû elõtt indult pesza91, megnyugtatja Repkényt, hogy a fagyás miatti amputációk mind fájdalommentesek. Ez segít, nem sokkal utána elindulunk. Árok mentén emelkedik az ösvény, ez sokkal könnyedebb, mint az elõzõ, igaz, hosszabban elnyúlik. A tetõn közepesen sáros erdészeti utak rohangálnak, a következõ lejtõ azonban várakozásaimmal ellentétesen egész könnyen járható. A lejtõ végén vár a Csurgó-forrás: óriási sziklaképzõdmény, látványos jégcsapokkal. Itt vár ránk -rafter- és SzLA és még itt érjük pesza91-et is. Ellenõrzõpont, lyukasztunk, megállapítom, hogy a rajttól a hosszútávos célzárásig rendelkezésünkre álló idõnek már több, mint a felét igénybe vettük – ez azt jelenti, hogy a 40 km-nél lévõ választópont eléréséhez két óra áll a rendelkezésünkre. Ez eddigi sebességünkkel nem fog megvalósulni, azonban töretlen optimizmusom valahogy átsiklik ezen tény fölött.

Nem sokkal késõbb elérjük a Hidasi-forrást, ez is mûködik és ennek a vizébõl is kortyolok fél bögrényit. Megint emelkedõ következik, vizes, felázott talaj fogad, Repkény alatt beszakad az olvadó hó, bokáig toccsan az alatta tenyészõ vízbe. Eddig tartott a viszonylag száraz zokni. Az érintett vállat von, mindegy, menjünk. Tetõ, lejtõ, forrás: ez a Szederindás-kút, SzLA meséli, hogy igen régen merítõt is mellékeltek a vízhez, amelynek kevésbé régen lába kélt. Merítõ nélkül is veszünk vizet, aztán indulás. Újabb emelkedõ, újabb tetõ. Fiatal fákat óvnak mûanyag valamikkel, odébb nemrég darabolhattak fel pár rönköt, a fûrészporon kellemesebb lépkedni, mint a sáron. Ellépkedünk a lassan emelkedõ dombháton egy darabig, némi gondolkodást követõen aztán sikerül elhagyni. A következõ lejtõ végén kerül pont a Csurgó-forrási hullámvasút végére, átugrunk egy patakon, felkaptatunk a mûútra és íme: bõ két kilométernyi zavartalan aszfalttaposás következik, enyhe emelkedõvel megspékelve. Kezd sötétebbe fordulni a délután, tél végi, hosszan elnyúló naplementével. Hûvösebbre is fordul az idõ, ebbõl a nagy sietségben nem sokat lehet megfigyelni, megálláskor azonban annál feltûnõbb. Eltelik némi idõ, majd elhagyjuk a Zobákpuszta (Kisújbánya stb.) felé kanyargó aszfaltutat. Megérkezünk a Pásztor-forráshoz, a pihenõhelyen r.esztert és Andrást (?) váltjuk, szólnak, hogy fölösleges a kitérõ, mert a víz túl törmelékes, nem iható. Megköszönöm, közlöm Repkénnyel a hírt, majd ha másért nem is, de a forrás lefotózásáért felmegyek. Ezalatt Repkény leül az ároknál, közben az érkezõ -rafter-ék is megszemlélik a vizet, majd õk is leülnek pihenni egyet. Ha már inni itt úgysem fogunk. A szusszanásnyi szünet után elkezdjük a meglepõen kellemes kapaszkodást a Cigány-hegyre. Útközben beleszaladunk a Bárhol (táblán: „Mondom BÁRHOL Rublika!!” :)) bójába, a Bármikor a hosszútávosoknak lesz fenntartva. Innen már csak odébb kell sétálni, visszanézni az elágazásba, ahol pár órája már jártunk, majd felsétálni a Cigány-hegyi kilátóhoz.

Itt még látom a kitérõrõl visszaérkezõ társaságot a kitérõrõl visszaérkezni, aztán felsétálok a kilátóba, a pihenõnél találok egy majdnem teli csomag papírzsebkendõt. Megtartom, jó lesz még. Pár perccel késõbb jönnek a többiek is. A kilátózást – ha már a Zengõ kimaradt, és a két táv elválásához sem érünk idõben – nem hagyom ki. Az érdekes kialakítású, tömzsi toronyról fantasztikus körpanorámát kap jutalmul az idelátogató. A kilátás hangsúlyos eleme a Hármas-hegy és a Zengõ, délnyugaton látni a Misina-Tubes vonulatot is, körülöttünk mindenfelé pedig az általam szinte teljesen ismeretlen hegyek sorakoznak. Vissza kell még ide jönni, alaposabban körül kell nézni. Gumicukrot falatozunk, lent pótlom az itiner eddig elmaradt lyukasztását, majd elhagyjuk a hegyet. Füves, jórészt famentes hegyháton ballagunk tovább, az alkonyat lassan szürkületbe fordul, az ég alján a kék és a piros keveredésének számtalan árnyalatát látjuk. Utunkat keresztezi a DDK jelzése, balra fordulva visszajutnánk Óbányára. Elõbb-utóbb eljutunk ide ezen az úton is, ha sikerül kimozdulni a jelenlegi, palini holtpontról... Kisújbánya határában járunk, temetõ mellett sétálunk el, az apró falu házai csak késõbb, visszanézve vehetõek észre. Erdõbe térünk be, felsétálunk a Hárs-tetõre, odébb kitérõt tehetünk a Diós-kúthoz, és meg is tesszük ezt a kitérõt. Vékony sugárban csorog a víz, nem gond, ráérek. Repkény lassan elõreballag, a lejtõkön nehezebben halad. Megvárom -rafter-t és SzLA-t, majd tovalépünk, a túra mai egyetlen élõ ellenõrzõpontja Püspökszentlászló határában vár. Gyorsan tisztázzák, hogy nekünk már bizony nem szabad a hosszútávon maradni. Szerencsére, teszem hozzá ott is.

A rövidebb táv célzárása így is a nyakunkon van, és a két órába még bele kell férnie a Zengõre való visszamászásnak, a reggel már megismert úton. Püspökszentlászló mellõl egy kellemesen emelkedõ mélyúton távozunk, egyetlen hibája az ösvénynek, hogy az olvadó hó épp ott igyekszik leolvadni, így egy kisebb patakkal szemben túrázunk. Odébb szintútra térünk, majd tábla térítene a Zengõi Mária-szobor felé, most ez is kimarad. Lassan emelkedünk a hegy oldalában, hóembernél (hójetinél?) kell rákanyarodni a meredekre. Ki-ki a saját sebességével kaptat fel a hegyre, közben bagoly huhog, minden negyedik lépésnél megcsúszok. Az egyik ilyen esetben, hiába nem esek hasra, a táskám érvényesnek tartja magára nézve a lendületmegmaradás törvényét és a fejem felett próbál továbbmenni – a benne lévõ vizespalack pedig szépen fejbecsûr. Lépdelek tovább, a geotorony lassan kivehetõvé válik a sötétben is, jobbról hozzám hasonlóan kivilágítatlan alakok érkeznek, gyorsléptû hosszútávosok. Egyikük megszólít, hogy a LeFaGySz-on vagyok-e, megnyugtatom, hogy igen. Útitársában felismerem moiwát, aki enyhe eléhezéses tüneteket produkál. A tetõn ott találjuk többek között pesza91-et, aki nem tudja eladni, hogy már járt a Hármas-hegyen, ahhoz gyanúsan jókedvû. A mecsek környékiek ellépnek, várom Repkényéket, közben befut orsipanka és Rudi István és pihennek. Nahát. Körbefényképezem az ellenõrzõpontot, meg a geotornyot, felérnek a többiek is. Megisszuk a maradék teánkat, gumicukrot majszolunk hozzá, majd a hosszútávosok nyomába eredünk a lejtõn. Csuda hideg lett estére.

A hóátfúvásos részen egész könnyen túljutunk, szerencsére nem olvadt el az egész, és az elõttünk járók már eléggé letaposták ahhoz, hogy megint nyomból nyomba kelljen lépdelni. Megint elhagyjuk az esõházat, a táblát, és csak megyünk, megyünk. Elõttünk, jobbra lent Pécsvárad fényei hívogatnak. Nagyobb sebességre váltunk, egy idõre igyekszünk kilépni egy kicsit, majd lekanyarodva a Zengõ gerincérõl újra lassítunk. Beérjük pesza91-et, Juditot és a többieket. Ezen az utolsó lejtõn már fel sem tûnik, hogy sár van. Betopogunk Pécsváradra, nem csodálkozom a „Hurrá, aszfalt” szókapcsolaton. Kápolna, templom, vár, lejtõ. Különös érzés határozottan lépkedni és nem figyelni arra, hogy elesik-e az ember a következõ foltnyi valamin. Megérkezünk a cukrászdához, a díjazásokat egyszerre intézi Vándorköszörûs és J a a t, ezalatt RitaB a számítógépes nyilvántartást pötyögi. Köszönöm a túrát, köszönöm a LeFaGySz-ot Nekik! Köszönöm a társaságot mindenkinek: Repkénynek, -rafter-nek, SzLA-nak és a többieknek, akikkel rövidebb szakaszokon mentünk együtt. Oklevél-töltés után megkapjuk a díjazást, borítékban jelvény, olvasnivaló (errõl késõbb), plusz ugyebár a jellegzetes oklevél. Közben megérkeznek r.eszterék, valamint összetalálkozunk Szendrei Ferivel, R.Gellérttel, Lépéshibával, az imént beért Rudi Istvánékkal, nem sokkal mögöttünk befut SzLA is. Az elõrendelt levest a cukrászdánál lehet átvenni, a szólás és a leves érkezése között alig telik el pár perc. Lecsoffadunk, eszegetünk. Odakint átöltözéssel kombinált csomagelrakást tartunk, parkoló aszfaltján, kényelmesen. A célbaéréstõl számított egy órán belül útra kelünk, irány az autópálya, alagutak, atomerõmû, pusztaszabolcsi templom, mind megvannak. Szabolcson sorompót kapunk, ha jól számolom öt utassal érkezik a pécsi személyvonat. -Rafter-éktõl az állomáson búcsúzunk el. A pénztár már nincs nyitva, felszállunk a harmadik vágányon ácsorgó, magányos motorvonatra. Elõhalászom a táskámból a díjazást tartalmazó borítékot, kíváncsi vagyok, mit ír az írás. Elolvasom. Simics Tamás emlékére írták, beszámoló az õt ért balesetrõl és annak körülményeirõl. Elolvasom még egyszer és még egyszer a szomorú történetet. Az olvasásból a felszálló százhalombattai és érdi fiatalság zökkent ki. Hirtelen oda kell figyelni, stresszhelyzet van, a fiatal, ránézésre vasággyal együtt negyven kilós kalauzlány azonban ügyesen kezeli a helyzetet. Alig várom. hogy a vonat megálljon a célállomáson. Leszállunk, hideg szél zúg észak felõl. Megborzongok. Aztán hazasétálás közben végiggondolom a napot: nehéz volt, küzdõs volt, szívás volt. És így volt jó. Legyen még sok LeFaGySz!

-Kékdroid-

Képek emitt.