Kysucká stovka – Kisutcai Százas
Mivel idénre tervben van minél több CS-1000-es túra teljesítése, így ezzel a túrával terveztem megkezdeni a gyûjtést. Elsõ információm a túráról Bubutól származott, mégpedig, hogy infláció lépett fel tavalyhoz képest, 101km és 4170m helyett 115km és 4750m lett. Ez még nem adott okot az aggódásra, hiszen hosszabb és szintesebb túrán is jártam már, ám ezután következtek csak az érdekes hírek. Elõször is a túra elõtt három héttel két nap alatt leesett 60 centi hó a környéken, pár napig nem is lehetett megközelíteni a környéket a hó miatt. Igazán akkor kezdtem izgulni, mikor a Fõrendezõ megírta, hogy a bejáráson sikerült egy 4,5km/450m-es szakaszt 3 óra 45 perc alatt megtennie és a hó vastagsága 80 és 130cm között van, majd a szintidõt is megnövelte 32-rõl 36 órára (eredetileg 24 óra lett volna a szintidõ, szerencsére ez is megnõtt, nem csak a táv). A túra elõtti héten próbáltam fejben felkészülni a túrára a Bubutól kölcsönkapott térképek segítségével, végignéztem a rendezõi bejárás képeit. A túra elõtti napokban SétáLós bácsi küldött egy saját készítésû itinert, mely tartalmazta a táv-, szint-, idõadatokat és a követendõ jelzéseket, ez a legjobbkor érkezett, sokat segített mind a felkészülés, mind a túra alatt.
Végül elérkezett a péntek délután három óra, amikor a Moszkva téren Wágner Ádámmal közösen szálltunk be Verõcei Józsi autójába, majd késõbb felvettük Ádám édesapját, Andrást is, s megindultunk a rajthely felé. Próbáltam volna aludni út közben, ám ez nem sikerült. Ahogy haladtunk észak felé, egyre nõtt a hó vastagsága, így minden reményem elszállt arra, hogy a hó elolvadt. Bõ 4 óra utazás után megérkeztünk Kysucké Nové Mestoba, ahol a vasútállomáson volt a regisztráció. Az állomás elõtt két magyar rendszámú autót is láttunk parkolni, ez meg lepett kissé, ám hamar megláttuk az egyik autó tulajdonosát, Riedlinger Csabát, váratlan volt az Õ érkezése. A váróteremben találkoztunk a másik autó utasaival: Rudi, Anna, Rushboy, Tinca és L@zy köszöntöttek minket. A restiben már bent ültek a szlovák és cseh túrázók, valamint a vonattal érkezett SétáLós bácsi és Régészlány. Gyorsan lerendeztük a regisztrációt, ebben Martin Drozd volt segítségünkre, ugyanis a Rendezõk (ahogy általában lenni szokott) csak szlovákul beszéltek. 5 euró volt a nevezési díj, mely befizetése után megkaptuk az itinert, mely két részbõl állt: egy szöveges leírásból, melybõl gyártottak nekünk angol nyelvû verziót is (ez felettébb hasznos lett volna, amennyiben tudok angolul), valamint egy külön lapból, melynek egyik oldalán egy táblázat volt az érintendõ pontokkal (az ellenõrzõ pontok vastagon voltak szedve) és a követendõ jelzésekkel (filctollal is mellé voltak rajzolva a színek, lehet, hogy ez is külön miattunk volt), a másik oldala két részre volt osztva, egyik felén a túra és a részt vevõ nevével, másik felén a Rendezõ elérhetõségével, valamint majd a pontokon lévõ matricákat is ide kellett ragasztani. Mivel még sok idõnk volt, kényelmesen megvacsoráztam, leöblítve egy kofolával, áttanulmányoztuk a rendezõi térképet, mely a kocsma falán volt kirakva egy fatáblára. Elég sok ismerõs volt a helyi túrázók között is, a korábbi túrákról, talán Ji?í Hofman hiányzott aki rendszeres résztevõje a stovkáknak. A falatozással és a beszélgetéssel hamar elment az idõ, eljött a fél 9, így egy közös csoportkép után elindultunk a célnak helyt adó épület felé, ki gyalog, ki autóval, mi az utóbbival.
Egy áruház parkolójában tettük le az autót, majd besétáltunk az itinerben Jesenského néven szereplõ egyszerû családi házba. 42 nevezõ volt, így kissé szûkösen fértünk el az étkezõben, de körülültük/álltuk a kis szoba közepén lévõ nagy asztalt és meghallgattuk Roman Minarovi?, a Fõrendezõ tájékoztatóját, amit Martin fordított nekünk angolra, így megértettük a nagyját. Roman felvázolta nekünk az útvonalat, elmondta, hogy 3 frissítõpont lesz, mégpedig Kubascikovci, Stará Bystrica és Husárik fog helyt adni ezeknek, több helyen szalagozás is fogja segíteni a tájékozódást, az ellenõrzõ pontokon pedig matricák lesznek, amit nekünk kell felragasztani a lapunkra. Kaptunk egy kis idõjárás-elõrejelzést is, szép napos idõ várható, éjszaka pár fok mínuszba, viszont második éjszakára már esõt és ködöt jósoltak, utóbbi miatt kértek minket a csoportos haladásra. Az útvonalra havat jósoltak, a Ladonhora gerincét és a Velka Raca-ról való ereszkedést mondták csúszósnak-jegesnek, viszont Cadca után jól járható út vár majd ránk, hiszen az sítúraút, le van taposva. A hegyimentõk is képviseltették magukat, elmondták a tudnivalókat az útvonalról, majd elkezdtünk kiszivárogni a házból. A ház elõtt még vártunk egy kicsit, míg mindenki összeszedte magát, fotózkodtunk, majd Roman vezetésével elindultunk a rajthely felé, mely 1,5 km-re volt a céltól. Ez egy kis kocsma parkolója volt a 11-es út mellett. Itt is volt még idõnk, hiszen meg kellett várnunk a 22 órai hivatalos rajtidõt. A túrázók felszerelését nézve egy elég érdekes jelenséget láttunk, a tavalyi Turul 192 teljesítõ Slavo Glesk egy szakadt farmerban és egy hasonló állapotú edzõcipõben várta az indulást.
Pontban 22 órakor elrajtolt a mezõny. A túra elsõ 5,8 km-re vezetett volt,ugyanis jelzetlen utakon haladt. Hamar kiértünk a városból, majd egy mezõn kezdtük meg az emelkedést a Kis- és Nagy-Orsó közti nyeregbe. Itt mindjárt szembesültünk a (késõbb az egész túrára jellemzõ) terepviszonyokkal-hóhelyzettel. Ha a kijárt nyomsávban haladt az ember, nagyon göröngyös volt a talaj, ha meg kilépett a szûz részekre, akkor könnyen beszakadhatott a lába alatt a hó. Néhol jeges részek is elõfordultak, ezek viszont a késõbbiekben kevésbé voltak jellemzõek. Felérve a nyeregbe, ahol egy nagyon helyes kis kápolna állt, újabb pihenõ következett. Megvártuk míg mindenki felér, valamint többen elkezdték felcsatolni a cipõjükre a hócsúszkát (vagy nem tudom mi a hivatalos neve), ezt is megvártuk, míg mindenki befejezi, majd indultunk tovább. Egy rövid, de nagyon meredek és csúszós emelkedõvel kezdtünk, onnan viszont rátértünk egy keskeny, oldalazós szintösvényre, ezen haladtunk hosszan a Vel’ký Vreten (Nagy-Orsó) oldalában. Itt már eléggé szétszakadt a mezõny, de azért még lehetett látni az elõttünk és mögöttünk haladók fényeit. Ez volt a túra legszebb, leghangulatosabb szakasza, nagyon szép, tiszta volt az ég, csodálatosan világított a telihold, ragyogtak a csillagok. Mikor kiértünk egy-egy tisztásra, szinte nappali világosságban volt részünk. Ha jobbra lenéztünk, Snežnica falu fényeit láttuk, valamint a körülötte magasodó 6-700 méteres hegyek sziluettjeit. Hamarosan aztán megérkeztünk a Klin oldalába, ahol véget ért a jelzetlen rész, ugyanis elértük a zöld sáv turistajelzést. Itt már túlságosan szét volt szakadva a mezõny ahhoz, hogy bevárjuk egymást, így Roman itt megállt és továbbirányította a folyamatosan érkezõ túrázókat.
Egyedül indultam neki a túrának, ám szerencsére ez nem tartott sokáig, ugyanis Józsi rövid technikai szünetet tartott, így utolértem Õt, s hosszú kilométereken haladtunk együtt ezután. Nem sokáig követtük a zöld jelzést, Pod Kucerkovkou nevû smerovniknál (útjelzõ tábla) átváltottunk a piros sávra, amit 13km-en át követnünk kellett. Itt találkoztunk egy szlovák csapattal, melyet Martin Drozd vezetett, s egészen szombat reggelig kerülgettük egymást. Hosszú hullámvasutazás következett a továbbra is gyönyörû éjszakában, elég jó tempóban tudtunk haladni az elején, s megnyugtató volt azért Martinék közelsége, így az eltévedéstõl sem tartottunk annyira, bár követhetõ volt viszonylag a jelzés, plusz a ritkásabb részeken a szalagok is segítettek, azért voltak részek, ahol fejtörést okozott az útvonal megtalálása, de szerencsére tudtunk a helyiekre támaszkodni. Sedlo nad Melisovcinál átváltottunk a kék jelzésre, innen már csak egy 3km-es lejtõ volt hátra Kubascikovci-ig, ami az elsõ ellenõrzõ- és frissítõpont volt. A pont a sípálya alatt egy büfében helyezkedett el. Jó volt beülni kicsit a fûtött házikóba, ahol az igazoló matrica felragasztása után zsíros kenyérrel, lekváros ökörszemmel, túrós buktával és nagyon finom meleg teával kínáltak a Rendezõk, köztük Roman is, aki már ide is ért a felvezetõ után. Többen is megpihentek itt, Slavo és útitársa elnyúlva a padon aludtak, többen csendben falatoztak. Megérkeztek Wágnerék is, majd indulásunk elõtt nagy meglepetésemre SétáLós bácsiék futottak be, azt gondoltam jóval nagyobb tempót fognak diktálni.
Kellett az erõgyûjtés, ugyanis ezután következett a túra elsõ nagy emelkedõje, a Ladonhora 999 méter magas csúcsát kellett megmásznunk, 2,4km-en 450m szinttel. Érintettük a falu szélét, kezdetben kevéssé meredek, elnyújtott emelkedõvel haladtunk, majd hirtelen elkezdtünk kapaszkodni. Két részbõl álló meredek szakaszt leküzdve értünk a csúcsra, én a többiek elmondása alapján sokkal rosszabbra számítottam, komótosan, de megállás nélkül felértem, arra gondoltam, hogy a zempléni Hársas-hegyhez hasonló emelkedõ lesz, ez annál rövidebb és kevésbé meredek volt. A csúcson matricát ragasztottunk, bejegyeztünk a csúcskönyvbe, majd indultunk tovább Józsival, hiszen Martinék és Bálinték is utolértek. Itt a K sáv jelzés rövidesen tett egy éles jobb kanyart, amit mi nem vettünk észre, meg mások se nagyon, mert a nyomok nagyrésze erre jött. Egyszer csak elkezdetek ereszkedni a nyomok meredeken lefele, mi is elindultunk picit, de gyanús volt a jelzés hiánya, így inkább bevártunk valakit. Bálinték jöttek mögöttünk, Bálint rögtön rájött, hogy nem lesz jó az irány, így visszamentek megkeresni a jelzést, mi pedig elindultunk sréhen visszafelé-lefelé, majd mikor Bálinték kiabáltak, hogy megtalálták a jelzést, elkezdtünk a hangok irányába haladni a hegyoldalban, s pont visszaértünk a jelzésre. Nagy szerencsénk volt, ugyanis, ha tovább megyünk lefele legalább 200m szintet veszítettünk volna, amit vissza kellett volna mászni, ugyanis a jelzés a gerincen egy vékony ösvényen haladt, kétoldalt meredek hegyoldallal. Hosszan haladtunk a gerincen, Bálinték lemaradtak, Andrásék viszont utolértek, Martin ötfõs csapatával továbbra is elõzgettük egymást, bár közülük ketten láthatóan nem nagyon bírták a túrát, látszott, hogy a többiek jóval nagyobb tempót bírnának, azonban mégis bevárták egymást, mégha ez veszélyeztette hármójuk teljesítését is. Újabb hegycsúcsra értünk, a Holý vrch 912m magas csúcsára. Kiegészítettük Rushboy-ék csúcskönyv-bejegyzését, majd Martin rögtönzött idegenvezetést tartott, bemutatta a látható hegyeket. Tovább folytattuk a gerinctúrát, néhol valóban kissé csúszós volt az út, de elmaradt attól, amit a rajtban emlegettek. Lassan kivilágosodott, s végre elkezdtünk ereszkedni, s rövidesen le is értünk pod Polanou-hoz, a 3. ep.-hez, ahol a K beletorkollott a S jelzésbe, így azon haladtunk tovább. Sokat vesztettünk a Ladonhorán, hiszen még csak 33,4km-nél jártunk és bõ 8 órája voltunk úton, igaz 1660m szintet már leküzdöttünk.
A sárga jelzésen haladtunk tovább egy erdészeti úton, ami meglehetõsen unalmas volt, bár balra volt kilátás, de egy idõ után az is unalmassá vált. Egy smerovniknál még utolértek Martinék, ezután már nem nagyon találkoztunk velük, viszont Ádámmal és Andrással együtt haladtunk egy jó darabon. Újra lankás útra tértünk, Pod Obelcomnál visszatértünk a piros sávra, ami egyébként 4 km-re volt csak Sedlo nad Melisovci-tól, ahol elhagytuk azt, szép kis U alakot írtunk le. Újabb 8,5km-en át koptattuk a piros jelzést, fel-le hullámvasutazva. Józsinak kis gondja akadt, ugyanis elfogyott a vize, de Ádámék tudtak Neki adni, nekem eléggé ki volt számolva, ugyanis a szokásos 1,5l helyett csak 0,75-öt hoztam, félve, hogy nem fog beférni a táskámba. S. Korchán nevezetû helyen keresztezett a zöld jelzés, ez rövidebb úton lement Stará Bystricába, majd onnan fel a Velká Ra?ára, amit majd mi is követni fogunk. Az elágazás után szembetalálkoztunk Romannal, nem tudtuk meg, milyen célzattal járt erre, talán felmérte hol tart a mezõny. Rovne helyen egy kis erdei kápolnánál, ahol matricát is ragasztottunk igazolásképpen, elhagytuk a pirosat és rátértünk a sárga jelzésre, ami a térképeken nem szerepel, viszont a valóságban szépen fel volt festve. Ezen ereszkedtünk le Klubinára. A falu határában a nyomok átvezettek egy kerten, ám balra látszottak a jelek, így inkább arra mentünk, s így is elértük a falu fõutcáját. Gyorsan be is tértünk a falu kocsmájába egy kofolára, majd továbbhaldva átmentünk Stará Bystricába. Itt csupán a szöveges leírásra tudtunk támaszkodni, amit nagyjából sikerült megfejteni. Elõször a falu központjába kellett elmenni, majd onnan a sárga jelzést követve fel a Noclahy hegy tetején lévõ kilátóhoz és ugyanott vissza. Meg is találtuk a központot, a Rendezõkkel együtt. A frissítõpont kínálata hasonlított az elõzõhöz, kivéve, hogy zsíros kenyér helyett sós-köménymagos-tepertõkrémes pogácsa volt.
Leraktuk a táskát, csak az itinert vittük magunkkal a hegy megmászásához. Ahogy kiértünk a településrõl meglepetésünkre Rudi, Anna és Csaba hármasa jött szembe velünk, lemaradtak Barta úréktól, s többször eltévedtek. Láttunk egy táblán térképet, ám nem akartunk megállni, gondoltuk majd visszafelé, elindultunk a S sáv jelzést követve. Kiértünk egy kopasz részre, itt picit gondba voltunk, hogy merre tovább, ám láttunk elõttünk két embert, akik ráadásul hasonlítottak Bálintékhoz, így követtük õket, bár furcsálltuk, hogy hogyan kerültek elénk. Ahogy mentünk egyre feljebb csökkent a távolság, s utol is értük Bálintot és Verát. Kiderült, hogy találkoztak Õk is Romannal, aki azt mondta nekik, hogy mehetnek rögtön a hegyre, s ráérnek utána igazolni a ponton. Ahogy mentünk felfelé gyanússá vált, hogy szûz hóban gyaloglunk, senki nem járt még elõttünk, pedig a sárga sáv jelzést követtük, ami szépen fel volt festve, viszont jó nagy kanyart írt le, s hátulról ért fel a hegyre, ráadásul a gerincen is ment egy csomót a kilátóig. A kilátónál végre rájöttünk a turpisságra, volt egy sárga tanösvény jelzés is, amely egyenesen felvisz a kilátóhoz, erre jött fel mindenki rajtunk kívül. Matricáztunk, felmásztunk a kilátóba, majd lefele már mi is a rövidebb úton mentünk, közbe szembetalálkoztunk túrázókkal, köztük Martinék csapatával is. Ahogy visszaértünk a sáv és a tanösvény elágazásához smerovnikot is találtunk, amit felfele nem vettünk észre, s bizony a kalauzidõ 25 perccel többnek írja a sávot a tanösvénynél. Visszamentünk a pontra, újra frissítettünk, a Rendezõk osztogattak fél literes vizeket, a többiek el is raktak egyet-egyet, én még a hegy megmászása elõtt teletöltöttem teával a palackomat, azt elégnek gondoltam a maradék 56km-re. Amíg frissítettünk befutottak Slavo-ék, de Õk még a hegy megmászása elõtt voltak meglehetõsen lemaradva. Szerettünk volna még világosban felérni a Velká Ra?ára, de odáig még volt 11km 930m szinttel. Így elindult hatfõs csapatunk 61km megtétele és (a rajttól számítva) 16 óra 45 perc letelte után neki a hegynek.
A korábban már látott zöld jelzést követtük egészen a csúcsig, ami a falu szélén kissé elbújt, de hamar ránavigáltunk. Végig emelkedett a 11km-en, de nem volt sehol olyan nagyon meredek. A Dedova csúcsára felérve kicsit megpihentünk egy kicsit, közben gyönyörködtünk a csodálatos kilátásban. Szépen kirajzolódtak velünk szemben a Fátra vonulatai. Ahogy ereszkedtünk felfelé egyre nõtt a hó vastagsága, persze menet közben ezt kevésbé érzékeltük, hiszen meg volt fagyva, a tetején jártunk, viszont a jelzéseket egyre lejjebb, végül már bokamagasságban kellett keresni, valamint a smerovnikok még Verának is csak a melléig értek fel. Az emelkedõ szétzilálta a csapatunkat, Wágnerék lemaradtak, Józsi elõrelépett, így Bálinttal és Verával jutottam a csúcsra, ami nekem tényleg csúcs volt, hiszen eddig a Kékes volt a legmagasabb hely, ahol jártam.
Józsit viszont nem találtuk fent, nem tudtuk, hogy beült a lengyel turistaházba vagy továbbment, így hosszas várakozás után a továbbindulás mellett döntöttünk, s ezalatt szépen le is ment a nap. Le kellett ereszkednünk a 2,8km-re lévõ sífelvonóhoz, ugyanis ott volt az ellenõrzõpont. Elvileg a zöld jelzést követtük, ám jelet nem sokat láttam, de Bálint nagyon magabiztosan haladt elõre. Hamar el is értük a felvonót, ahol valami hegyimentõ-szerûség igazolta áthaladásunkat. Érdeklõdtünk Józsiról, de nem igazán értettek angolul, így nem tudtunk meg túl sokat a helyzetérõl. Arról érdeklõdtünk még, hogy van-e valami nyitva lévõ büfé a közelben, ugyanis mindannyian vágytunk már valami meleg ételre, de a lengyel turistaház árairól meglehetõsen kellemetlen emlékei voltak Bálintnak tavalyról. A pontõrtõl igenlõ választ kaptunk a büfével kapcsolatban, így nem is idõztünk itt, hanem elindultunk lefelé a sípályán. Az esti órák miatt itt síelõktõl már nem kellett tartanunk, annál inkább a sípálya-karbantartógépektõl, amik Bálint szerint meglehetõsen veszélyesek lehetnek, s ennek megfelelõen le is húzódtunk a sípályáról. Leértünk a síközpontba, be is tértünk egy szimpatikusnak tûnõ helyre. Az árak itt sem voltak alacsonyak, de azért mindannyian ettünk egy káposztalevest egy pohár kofolával. Elég sok idõt eltöltöttünk itt míg elkészült a vacsora, de kellett is a pihenõ a hosszú éjszaka elõtt. Innen a K-en folytattuk utunkat egy eleinte lejtõs, késõbb lankásodó erdei ösvényen. Egy smerovniknál utolértünk egy három fõs csoportot, akik nem mások voltak, mint Ádám, András és Józsi. Józsi beült a lengyel házba és ott vacsorázott, ráadásul egyáltalán nem drágábban, mint mi. Következõ úticélunk Oscadnica vasútállomás volt, mely Píla falu mellett volt található. A falu elõtt egy nyílt részre értünk, így másztunk meg egy dombot, s a tetejérõl már láttuk a falut és az állomást, jobbra pedig egy nagyobb települést, Gáborovci-t. Leereszkedtünk a faluba, ekkor elkezdett szemeregni az esõ. A faluban néhol keresni kellett a jelzést, de egy gyárszerûséget balról mellõzve már láttuk jobbra elõre az állomást. Az állomás azonban egy folyó másik oldalán volt, de hamar találtunk egy gyalogos hidat, amin átkelhettünk. Az állomás meglehetõsen lepusztult volt, de legalább volt fedett része, ami jól jött, hiszen az esõ eléggé rákezdett. Tartottunk egy kis pihenõt, falatoztunk, próbáltuk kitalálni miféle esõvédelmi berendezéseket vessünk be, végül aztán az esõkabátot soknak találtuk, de a táskára felhúztuk a védõhuzatot.
Egy bõ 300 méteres emelkedõ állt elõttünk, melynek nagyrészét az elején meg is kaptuk, míg felmásztunk a Ký?era u Horelice és a Holý diel hegyek közti nyeregbe. Elég nehezen járható, sáros úton másztunk felfelé, néhol egy komplett patak hömpölygött az út közepén, de azért akadtak hófoltok amire lehetett lépni, bár a cipõm már úgyis beázott olyan 50km környékén. Ahogy mentünk felfelé az esõ hóba váltott, majd késõbb el is állt, viszont a köd az az egész éjszakára jellemzõ volt, ahogy elõre jósolták. Ezután a Ký?erka hegy oldalában jutottunk el Ký?era ponthoz. Falunak kevésbé nevezném a helyet, pár ház állt csak, viszont volt egy nagyon szép kápolna, nagyon hangulatos volt a hely. Kicsit sajnáltam is, hogy itt nem álltunk meg, de Bálinték kicsit elléptek, így Józsival a lefelén megpróbáltuk Õket utolérni. Andrásék megint lemaradtak, a végéig nem is találkoztunk már velük. Sikerült beérni Bálintékat, így négyesbe értük el ?adca városát. Itt változott kissé az útvonal a tavalyihoz képest. Bálintnak kissé nehezen sikerült értelmeznie a leírást, de végül minden meglett, ami a kiírásban szerepelt, csak késõbb, mint vártuk. Annyi volt a fondorlat, hogy nem kellett bemenni a város közepébe, a zöld és piros jelzések keresztezéséig, hanem rögtön átnavigáltunk a pirosra. Én ezt eléggé bántam, egyrészt, mert szeretem a városi részeket a túrán, valamint örültem volna, ha betérünk egy kocsmába. Amikor elértük a piros sávot megálltunk pihenni egy pár percre, az elmaradt kocsmázás miatti búslakodást a következõ frissítõpont ígérete eloszlatta. Azt viszont nem nagyon tudtuk megfejteni a leírásból, hogy a pont pontosan hol lesz, a Husárik Hotelnél vagy a Hotel és ?adca között félúton, bár elõbbinek mindannyian jobban örültünk volna. A kis pihenõ alatt Józsi egyszer csak elindult visszafelé, valamit motyogott, de nem értettük, arra gondoltunk, hogy kocsmát keres, így elindultunk, majd a frissítõponton bevárjuk. A hotelig végig aszfalton mentünk, meglehetõsen emelkedve, 4,1km-en letudtunk 340m szintet. Mégsem az emelkedés zavart, hanem az álmosság, legalábbis Bálintékat, nekem még szerencsére nem voltak efféle gondjaim. Lassacskán elértük a hotelt, útközben nem találtunk pontot, viszont ami rosszabb volt, hogy a hotelnél sem, pedig jól körbejártuk, de csak a zárva lévõ épületet láttuk. Itt teljes mélypontba zuhantunk, nem elég, hogy frissíteni nem tudtunk, de még a pontot is kihagytuk. Egy jó ideig üldögéltünk a szálloda lépcsõjén szomorúan, végül csak rászántuk magunkat az elindulásra. Bálint készített egy igazoló fotót a szállodánál és a smerovniknál is.
Nekivágtunk hát, de hamar meg is álltunk egy kápolnánál, ugyanis itt volt ülõhely, így kitaláltuk, hogy bepótoljuk az elmaradt frissítést saját készletbõl. Sajnos szembesülnöm kellett vele, hogy az a 7dl tea, amit még Stará Bystricában töltöttem nem túl sok, spórolnom kell a folyadékkal, mondjuk egy ivásra egy-két korty is elég, de jobb lett volna, ha a frissítõponton vagy a városban tudok tölteni vizet. Indulás elõtt visszanézve a távolban láttunk pár lámpafényt a ködös idõ ellenére, arra gondoltunk, hogy vagy Ádámék vagy Martinék azok, de nem vártuk be õket, elindultunk. Itt egy újabb emelkedõ következett, a ?rchla nevû hegyet kellett megmásznunk. Erre a szakaszra jól járható utat jósoltak, s ez be is vált, a síelõk tényleg szép simára lejárták, elõször volt a túrán egyenes út a lábunk alatt, amin lehetett rendesen menni. A hegy után kiértünk egy tisztásra, s egy falu fényei tûntek fel elõttünk, ez Blažkovci volt. Kérdeztem Bálintot, hogy oda lemegyünk-e de nemleges választ kaptam, s mivel az út erõsen a falu felé tendált Bálint térképészkedni kezdett, s megállapította, hogy a jelzés az erdõ szélén halad, s egy nyeregbe kell elérni. Így hát letértünk a jól járható útról keresztül a mezõn. A hó hol beszakadt alattunk, hol nem, lutri volt minden lépés. A rét közepén egy magányos fán meg is találtuk a jelet, s ahogy továbbmentünk a fák felé meg is lett a követendõ út. Elég nehéz szakasz következett, ugyanis nem nagyon járt erre elõttünk senki, így nehéz volt haladni, szerencsénk volt, hogy a tájékozódásban legalább támaszkodhattunk Bálint profizmusára. Hosszas kanyargás után visszatértünk egy hasonlóan jól járható útra (talán ugyanarra), mint amirõl letértünk Blažkovcinál. Magányos házak mellett haladt el utunk, egyik teraszára le is ültünk enni, ugyanis megint elkezdett szemeregni az esõ. visszanézve ismét láttuk a két lámpafényt, kitartóan jöttek utánunk. Ezután már nem volt gond az útvonalkövetéssel, viszont az álmosság borzasztóan gyötört immár mindannyiunkat, ezen még rontott is a ködös, sötét éjszaka, valamint az unalmas táj. Bálintot a lassú tempónk is gyötörte, néhol egészen elõrehúzott, de végül mindig türelmesen bevárt minket. Végül elértük Vrchiekánál a kék jelzést, ezen ereszkedtünk lefele.
Kivilágosodott mire leértünk Klinkovcihoz, s ezzel el is múlt a fél éjszakán tartó álmosság. Már csak a Tábor-hegy megmászása volt hátra, 2km-en 160m szinttel. Ahogy elindultunk egy fagyott kutyát láttunk az ösvény mellett, s ahogy felhívtuk erre Vera figyelmét Õ megállt és nem mert továbbindulni, hiába bizonygattuk, hogy meg van fagyva, valahogy nem nagyon fogta fel mit mondunk neki. Nagynehezen sikerült továbbhaladásra bírni sporttársnõnket, s nekiiramodhattunk a hegynek. A csúcstámadás elõtt azonban egy kisebb hegy mellett kellett elmenni egy technikás, kidõlt fákkal teli, alig járható ösvényen. Itt már végképp nem értettem miért erre kell vinni a turistajelzést, nem mintha eddig láttam volna bármi értelmet is a jelzések útvonalában, egy kezemen meg tudom számolni hány látnivaló volt a túra során. Az emelkedõ rövid, meredek, csúszós volt, de felértünk. Meglepõen kevés matrica fogyott, ezen kissé elcsodálkoztunk. Írtunk a csúcskönyvbe, vigyázva, hogy ne áztassuk el a közben újra cseperészõ esõben. Bálint tanácsára ettünk is pár falatot, mert messze még a cél. Szerencsére a teám is elegendõnek bizonyult a túra végéig. Míg pihentünk utolért a páros, akiknek a fényeit láttuk, s nem mások voltak, mint András és Ádám, Józsiról sajnos Õk sem tudtak semmit. Tavaly itt többeknek meggyûlt a bajuk a lefelével a rosszul követhetõ jelzések miatt, így idén szalagozás visz le a hegyrõl egy jóval hosszabb kacskaringós úton. Egy határozottan ereszkedõ ösvényen elértünk egy széles útra, amin haladnunk kellett, azonban pont a várossal ellentétesen, balra volt kiszalagozva. Ezzel még nem lett volna baj, hiszen a térkép is ezt jelölte, mentünk is rajta egy jó darabon, azonban egy jobbra letérõ ösvénynél nem volt semerre szalagozás, s Bálint szerint a térkép alapján ezen kéne lemennünk. El is indultunk, s sikeresen lejutottunk Kysucké Nové Mestoba. Az állomáshoz értünk, azon átkelve már csak a péntek esti vezetett szakaszt kellett újra bejárni, s vasárnap reggel fél kilencre megérkeztünk a célnak helyt adó házikóba, ahol tapssal fogadták beérkezésünket.
Roman máris nekiállt megírni az okleveleinket, s készíteni a sült kolbászt reggelire. Slavo is már bent volt a célban, mint feladó, így sikerült kommunikálni, hiszen Õ tudott angolul. Megtudtuk, hogy mi vagyunk az utolsó beérkezõk, akik utánunk voltak mind feladták, így a 42 indulóból 18 teljesítõ lett (s ebbõl 11 magyar). Józsi hollétérõl érdeklõdtek, errõl mi se tudtunk sokat, Bálint küldött üzenetet neki, kiderült, hogy a célt keresi. Bálint benavigálta Õt, kiderült, hogy ?adcán kiszállási szándékkal fordult vissza, mert elfogyott a vize és szüksége lett volna egy nagyobb pihenõre, majd taxival bejött Kysuckéba és a kocsiban aludt pár órát. Kiderült az is, hogy a Husárikon lévõ pont 9 órakor eljött, így hiába kerestük ott 1 óra környékén. Reggelizés, készülõdés, kis közösségi élet élése után tudtunk is indulni visszaindulni, így délutánra Pestre is érkeztünk.
Összefoglalva a túrát annyit mondanék, hogy nagyon nagyon nagyon nagyon hosszú volt. Szervezés tekintetében pont közepes, ugyanis Roman Minarovic és társai kedvessége és odaadása nagyon feldobta a túra hangulatát, ami viszont nagyon lerontja a túra értékét számomra az az útvonal. Nem tudom mi volt a koncepció az útvonal kialakításánál, de meglehetõsen unalmas volt, nem voltak látnivalók, egy-két kápolnát leszámítva, gyakorlatilag egyik jellegtelen smerovniktól a másikig haladtunk. Mindez ellenére hatalmas köszönet illeti Romant és csapatát, a túra kaliberéhez képest nagyon rendben volt a szervezés. Hatalmas köszönet Bálintnak, hogy a túra második felén vezetett és segített minket, nélküle nem biztos, hogy sikerül teljesíteni a túrát, valamint Józsinak a fuvarért és a társaságért és mindenkinek akivel együtt mentem. |
