Túrabeszámolók

VIII. MÁTRAHEGY 40 TELJESÍTMÉNYTÚRA, 2012.03.10. Táv: 43.42 km; Szintemelkedés: 1922 m; Szintidõ: 11 óra.



Gyöngyivel és Zsolttal úgy gondoltuk, hogy eljövünk megnézni, mennyit változott a hóhelyzet a Kékesen hat hét alatt, a TÉLI MÁTRA XL óta. Jó idõben érkezünk Mátrafüredre, még bõven van hely a Mátra Szakképzõ Iskola parkolójában. Az iskolába lépve nem lepõdök meg, hogy a megszokott arcok már ott készülõdnek indításra várva. Felszerelünk és benevezünk. Lényeges, hogy indítás után már egyikünk se szöszmötöljön a motyójával. Tavaly a túra vége felé - szégyenletes módon - futásra kényszerültünk, most ezt akarjuk elkerülni. Néhány perccel hét elõtt felugranak az emberek, és arccal a folyosóvégi kijárat felé beállnak a sorba. Sokan vagyunk, de a TÉLI MÁTRA túrázói létszámát meg se közelítjük. - Idõ van uraim! - mondom, de nem mozdul a sor. Aztán, amikor mégis, egykettõre a rajtbélyegzéshez, majd az udvarra kerülünk. (07:04) Mintha csak hazai pályán játszanánk, otthonosan megyünk ki az utcára, és fordulunk balra a [Z+] jelzésen. Majdhogynem katonai alakzatban menetelünk a most rajtolt túrázókkal. Az eleje keresztezi a kisvasutat, majd a 24-es utat, és jobbra fordul [S-]. Aki még nem volt ezen a túrán, az egyelõre - amíg szét nem válnak a távok - nyugodtan követheti a tömeget. A kígyó megint átmegy a 24-esen. Én maradok még egy kicsit ezen az oldalon, mert itt füvön mehetek. A szálloda elõtt átkiabálok a többieknek, hogy aszongya: "Ne jöjjön zavarba, jöjjön az AVARBA!" Bámulnak rám, hogy mi a fenét is akarok. Késõbb én is átmegyek a túloldalra, és a többiekkel jobbra fordulok . A következõ utca balos, és már jobban emelkedik. Szép idõ van, hideg sincs, a kiskabátomat a derekamra kötöm. Miközben cihelõdök elmegy mellettem Gyöngyi és Zsolt. Utóbbi megkérdezi, hogy: - Mi van, már most kisavasodtál? - Nem, de ha te nem vetkõzöl le, akkor rajtad a só fog kikristályosodni két percen belül - válaszolom. Jobbra egy gyökérlépcsõn megindulunk a "fiók" Muzsla tetejének irányába. Hamar meglátjuk az elsõ A4-est egy fán. Gyöngyinek magyarázom, mert õ nem volt itt a tavalyi túrán, hogy - nagyon ötletesen - a pontok elõtt kb. 200 méterrel ilyen erõt adó papírok vannak kihelyezve. Már messzirõl érezni a ponton égõ tábortûz füstjét. Eppen felénk száll. Fuldoklási jelenetet adok elõ, köhögési rohammal fokozva a drámai hatást. Senkit se értékelnek a színészi képességeim, ezért váratlanul meggyógyulok.

1. ellenõrzõpont, Muzsla-tetõ, kilátó.

Gyöngyi és Zsolt nekiállnak levetni a kabátjaikat. Persze! Akkor kell vetkõzni amikor már jól megizzadt az ember. Nem várok rájuk, mert a héten minden elõzetes bejelentés nélkül megfájdult a jobb térdem, ezért most folyamatos, és egyenletes tempójú haladással remélem megkímélni. Hoppá! Ennyit a folyamatos haladásról. Letaposott hó jéggé fagyva, csúszkálás. Szépen, hosszan kitart, majdnem amíg le nem érek a Rákóczi-forráshoz. Itt a [S-]-on tovább megy valamelyik résztáv, nekünk balra kell fordulni a [S+] jelen. Hátra nézek, de még nem látom a csapat lemaradt kétharmadát. Abban bízok (?), hogy Zsolt ismeri a járást, mert õ már volt ezen a túrán. A 24-es következõ szelvénye felé tartva hátra sem kell néznem; meghallom Zsolt szövegelését. A késõõszt idézõ, avarral sûrûn borított turistaúton már együtt közelítünk az országúthoz és keresztezzük azt. Innen csak egy ugrás a következõ pont.

2. ellenõrzõpont, Sástó étterem elõtt.

Néhányan bemennek a most is nyitva tartó élelmiszerboltba, de mi nem engedünk meg magunknak efféle léhaságot; tovább megyünk a befagyott tó melletti mezõn. Amikor beérünk az erdõbe, a [S+] jelzés néhány méterrel a szekérút fölé mutat egy keskeny ösvényre. Még a szekérúton is állandóan kerülgetni kell a felfagyásokat, de az ösvényt meg egybefüggõ jégpáncél borítja. Egy, azaz 1 hérosz van, aki vérbeli útvonalkövetõként az ösvényen megy. Bevallom, nem közülünk való az illetõ. A Farkas-kúti keresztezõdésben egy nagyobb lépés jelenti a patakon való átkelést. Balra egy rövid meredeken megyünk fel, és most már a [SO] jelzést figyeljük. Megint egy õszies jellegû úton rugdaljuk az avart. Jó minõségûnek tûnik, de vigyázni kell, mert a megbújó kövek, és egyebek gyakran megpróbálják kifordítani a bokákat. A következõ fatáblás elágazásnál balra fordulunk a [S4] jelzésen, és hosszas ereszkedésbe kezdünk. Lajosháza felé tartunk, a fagyott út helyett a széleken, ahol még van a puha hóból. Itt is az az érzés fog el, mint a börzsönyi túrák lejtõin legtöbbször: "Hát, ennyit nem is jöttünk fölfelé!" Lejjebb a Nagy-patak csendben lapít a jégpáncélja alatt. Még ereszkedünk egy kicsit, aztán jobbra fordulunk a [Z-] jelzésen. Mindjárt itt van Lajosháza. A híd felé igyekszünk az üdülõ mellett. Egy túratárs hosszú faágat fektet átlósan a lefagyott betonjárdára, mert az elõbb dobott rajta valaki egy akkora hátast, hogy csak úgy döngött. Átmegyünk a hídon, és srégen balra tartunk. Meredeken támadjuk a domboldalt, hogy egy karéjra felérve, a lenti kisvasúttal párhuzamosan menjünk néhány tíz métert. Amikor véget ér a baktatós rész, akkor élesen jobbra fordulunk, és most már addig kell gyûrni a nagyon meredeket, amíg csak van belõle. Itt egyáltalán nincs jég, de a száraz avaron is vissza-visszacsúsznak a lábak. Ez a túra legmeredekebb szakasza. Amikor felérünk, egy kicsit még balra kell menni, aztán a [Z-] / [S-] elágazásban pontra lelünk.

3. ellenõrzõpont, Köves-bérc, útkeresztezõdés.

Az ellátmány csoki szilánk eltüntetése után nem várom meg, amíg a többiek kifújják magukat, isznak, ruházkodnak, hanem nyugodt tempóban továbbmenve pihenem ki az emelkedõt. [S-]. Jó pár perc múlva, az Üstökfõnél csatlakozik fel a TÉLI MÁTRA [S4] útvonala. Most látom, hogy hathete miért volt olyan bukdácsolós errefelé: Vaddisznók túrta, semmilyen ösvényen haladok. Akkor ezt hó borította elfedve a buckákat. Most is elég tré, már nagyon várom a dózer utat. Lassan utolérnek a többiek. Zsolt megjegyzést tesz arra, hogy már megint elõrementem. Szomorú, de nem érti, hogy ácsorogni nem tudok a fájós térdemmel. Azt meg pláne nem bírnám, ha utána meg erõltetett menetben kéne loholni. Reggel fájdalomcsillapítót vettem be, és próbálom a terhelést a minimumra csökkenteni. Kész! A dózer úton csak röviden lehet szintben menni, mert a [S-] élesen jobbra letörik. Két spori továbbmegy egyenesen. Már majdnem utánuk kiáltok, amikor észreveszem, hogy egy, a kerítés mellett fekvõ szarvashoz mennek fényképezni. Én befordulok jobbra. Éppen akkor ér halló távolba Gyöngyi, és utánam kiabál, hogy hova megyek. - Szándékom szerint a MÁTRAHEGY 40 elõírt útvonalát teljesítve megyek vissza Mátrafüredre, abba az iskolába, ahol a galéria fala tele van vadak lenyúzott bõrével, és levágott, kitömött fejével, valamint tömérdek kisebb-nagyobb aganccsal. Gyöngyinek is muszáj odamennie, a felborult állathoz. Magam továbbmegyek lefelé, Zsolt - még mindig rám pöfögve - megvárja Gyöngyit. Leérek a kisvasút sínpárjához. Látom, hogy néhányan már keresgélik a lehetõséget a kis patakon való átkelésre. Le se megyek a patakhoz, hanem kölcsönveszem a hidat a kisvasúttól egy átkelés erejéig. Egyenes, szintbeli szakasz kezdõdik. (Karos híd nevû hely.) A végére megint utolérnek kedves túratársaim. Gyöngyi elmondja, hogy a szarvas még él, bár mozdulni nem tud, csak remeg egyfolytában. A szegény pára valszeg megriadt a túrázóktól, nekifutott a dózer út menti kerítésnek, és nyakát szegte. Könnyû dolga van a környékbeli vadászoknak. Nem kell pazarolni a muníciót, mert már a vadak is kezdenek öngyilkosok lenni. Gyöngyi még a helyszínrõl telefonon értesítette az illetékeseket a sajnálatos eseményrõl. A célban virsli helyett - mint jutalomfalat - "falnak zavart szarvas vagdaltat" adnak majd habart vadalma alappal... Balra rátérünk egy szélesebb útra, aztán pár tíz méter után jobbra elhagyjuk azt egy derék emelkedõ kedvéért. Többeknek ez nem tetszik, de hát mit van mit tenni, nekiduráljuk magunkat. Feljebb nagy fakitermelés zajlott tavaly. Alig tudtunk átvergõdni a levágott faágak alkotta úttorlaszokon. Mostanra eltakarították a nagyját, de még mindig eléggé zilált a környék. Késõbb, egy kanyar után feltárul a Galyatetõ napsütötte látképe. Megtapsoljuk, de még nem hallelujázunk, mert látható, hogy igen lihegõs lesz még odáig az élet. Tudom, hogy nem illik hangoskodni az erdõben, de az Üvöltõ-bérc tiszteletére megeresztek egy Tarzan üvöltést. Remélem emiatt nem lesz öngyilkos még egy szarvasünõ, és az elefántok sem csörtetnek árkon bokron át, hívó jelnek vélve az ordítást. Kézenfekvõ, hogy Gyöngyi a Dzsén, Zsolt meg a... Na, hagyjuk! Idén sokkal feljebb van a hóhatár, ezért kevesebbet kell csúszkálni, amíg felérünk az erdészeti mûútra, amelyen jobbra fordulunk. Az úttest csont száraz, csak a két oldalán tartja magát még a félrekotort hó. Vízszintben sétálunk hosszan a következõ balos beugróig. Nemsokára a táv fogyasztása mellett a szintkülönbséget is tovább kell csökkentenünk a Galyatetõ és csekélységünk között. Egy oldal nélküli épületet mellõzünk. Elõször azt gondolom, hogy állatok frissítõpontja, de közelebb érve kiderül, hogy amit kukoricának néztem, az sárga téglatörmelék. Elég jól kilehet cselezni a jégbordákat. Sokszor a megfagyott cipõnyomok jó elrugaszkodási pontot jelentenek. Balra figyelem, hogy mikor látom meg a Nyesettvár kõhalmát; ez is jó tájékoztatást ad arról, hogy hol is tartunk. Feljutunk egy mûútra. Elengedünk néhány autót, és átmegyünk a túloldalra. Jobbra teszünk meg néhány métert, és a buszmegállóval majdnem szemben balra fordulunk. Egy újabb emelkedõ. Töppedt hóban lábalunk. [S-] jelzésünk mellé jobbról feljön a [K-]. Amikor egy kitett részre bukkanunk, csak résnyire nyitott szemhéjakkal lehet közlekedni, annyira vakít a hóról visszaverõdõ napfény. Reggel kinevettem Gyöngyit, amikor azt mondta, hogy hozott napszemüveget, most megkönnyezem. Felérünk egy enyhébben emelkedõ útszakaszra, amin jobbra fordulunk. Innen már megint látjuk a felkanyarodó mûutat. Nemsokára jobbról megint kapunk egy újabb jelzést, ami a [P+]. Ezen a három jelzésen kéne vidáman dalolva felcsûrni a Gályára. Meredek, és csúszik. Akik már végeztek odafönt, azok most betrottyant testtartással óvakodnak lefelé. Mi pedig ennek megfelelõen araszolunk fölfelé. Piszkosul meg kell dolgozni azért az egy szál banánért.

4. ellenõrzõpont, Galyatetõ, parkoló.

Se nem éretlen, se nem lottyadt, mindannyiunknak ízlik az ellátmány. Többen boltért kiáltanak, mi azonban kidobjuk a héjat, és óvatosan visszaereszkedünk a [S-] / [K-] / [P+] keresztezõdéshez. Innen a [P+] lesz a miénk. Arra számítottam, hogy kellemesen fogunk suhanni lefelé, de ahhoz már túl töppedt, néhol pedig lefagyott a hó. Marad az óvatos sietés a fenyõfásban. Leérünk egy mûúthoz, amit keresztezünk. Zsolt szendvicset vesz elõ. - Te is pont jókor akarsz kosztolni - mondok. Mindjárt jön egy majdnem függõleges lejtõ. És tényleg, pár méter múlva egy fatábla balra térít. A tábla felirata: P.SASVÁR. Vagyis a Nagy-Lipót lejtõjén fogunk leereszkedni Parádsasvárra. Kezdetben csak mérsékelten sáros a talaj, de nagyon meredek. Ez elég ahhoz, hogy Zsolt dobjon egy féloldalast a vörös, pirites sárban. Szendvicsét fektében is magasra tartja. Most már úgy látszik, hogy a ZÖLD 40-en átvette tõlem az elesési szériát, ami nálam tavaly késõõsszel a TANÚHEGYEK NYOMÁBAN 40-en kezdõdött egy véres zakóval. Leérünk egy mûúthoz. Messzirõl látom, hogy a versenyzõk vékony fácskákba kapaszkodva küzdenek, hogy a sáros ösvényrõl lemásszanak az útra. Erre nagyon jól emlékszem tavalyról. Még egyszer nem akarok itt csüngeni egy szalmaszálba kapaszkodva. Balra látok egy ösvényt; kipróbálom. Simán levezet a mûúthoz, és csak húsz métert kell visszajönni. A többiek még mindig dzsungelharcolnak. Hehe! Újabb, hosszadalmas lejtõ következik, világosabb, sárgás sárral. Ezen már néhány megbicsaklástól eltekintve gond nélkül lejutunk egy patak mellé. Besétálunk Parádsasvárra. Egy kék kútnál túrázók frissülnek. Mi is tankolunk a hidegvízbõl. Az üveggyár lerobbant, törtablakú épülete lehangoló látványt nyújt. A településen üvegcsiszolók reklámtáblái láthatók. Ha még mûködnek egyáltalán, a megmunkálni való üveget biztos külföldrõl kell behozatniuk... Elhaladunk a Csevice üzem mellet, és hamarosan kiérünk egy T elágazáshoz. Szemben a Kastélyhotel Sasvár tájba illõ épülete határozza meg a környék hangulatát. Balra fordulunk, az etetõpont irányába. A gyorsabbak már jóllaktak, és szembe jönnek. Némelyikükkel ma már harmadszor találkozunk.

5. ellenõrzõ- és kajapont, Parádsasvár, autós büfögõ.

A második zsíros kenyeret, és az azt követõ két lekvárosat már nem a kulináris élvezet miatt eszem, hanem üzemanyag gyanánt. Tapasztalat, hogy itt nem tudsz annyit enni, amennyi ki ne égne belõled a Kékestetõig. A mellékhelyiségben arcot mosok, és mivel itt a csapból is ásványvíz minõségû ivóvíz folyik, töltök belõle a flakonomba. Mire visszamegyek, már mindenki megette, és megitta azt, amit megakart. Indulunk. Visszamegyünk egy darabon a Csevice üzem irányába. A közelében ágazik ki - mostani helyzetünkhöz képest jobbra - a [S-] jelezte emelkedõs ösvény. A nap hétágra süt, melegünk lesz mire felérünk a nem túl jelentõs domb tetejére.

6. ellenõrzõpont, Sós-cseri-tetõ.

Szúróbélyegzõ lóg a bója alatt. Zsolt mûszaki ember létére az egész itinert át akarja lukasztani. Még a szimpla, hátsó keménylapon is nehéz átnyomni a szúróbélyegzõ hat kis tüskéjét. Alighogy elhagyjuk a pontot, máris lejteni kezd az út. Letrappolunk a 24-eshez, és az út túloldalán magasodó dombot támadjuk. Csak egy pár métert megyünk fölfelé, aztán jobbra fordulunk egy, a domboldalba vájt úton. Nem sokáig pihenhetünk így, mert az út balra kanyarodik, és ismét emelkedni kezd. Ez combosabb emelkedõ, mint az elõzõ, de amikor vége van, akkor a hegyoldalban kanyaroghatunk egy napsütötte, szintbeli úton. Én arra szavaznék, hogy ez a túra legkellemesebb része. Felhívom az itt újonc Gyöngyi figyelmét a jobbra alattunk elterülõ, befagyott Köszörû-völgyi-víztároló látványára. Idefönt pólóban, vékony pulcsiban melegem van. Fel is gyûröm a pulcsi ujját. Lejteni kezd az út, lassan vége a feltöltõdésnek. Egy útvillának - jelzés híján az emlékezetemre hagyatkozva - a bal ágát választjuk. Egy patak völgyébe ereszkedünk le, ahol sáros, bokafordító kövekkel tarkított ösvényen kanyargunk, és bukdácsolunk elég hosszan. Egy réten elhagyott, nagyméretû kemping utánfutó éktelenkedik. Házak közé érünk, és egy kerítés mellet elsétálunk a következõ pontig.

7. ellenõrzõpont, Parádóhuta, Hubertus sörözõ.

Most nincs büdös bent, betartják a dohányzási tilalmat, mégis inkább kint ülök le, amíg megnézem, hogy mi bactatja a jobb sarkamat. A rengeteg kilométeren kívül nem találok semmit a cipõmben. Utcán megyünk tovább. A [S-] jelzés jobbra felkanyarodik. Nemsokára meglátom a Klarissza (Clarissa) csevice épületének tetejét. Azt is látom, hogy több kocsi parkol a közelében. A sorban következõ sofõr ipari méretû mûanyagballonba gyûjti az éppen hogy pöcsörgõ forrásvizet. Legnagyobb sajnálatomra ki kell hagynom a kóstolást. Félhangosan megjegyzem, hogy éjszaka kell erre jönnie annak, aki inni akar egy pohár forrásvizet, de még inkább a ballonosoknak kéne éjszaka jönnie. Tavaly mázlim volt, mert fél percig nem lógott senki a csöcsön, tudtam vételezni az ízletes vízbõl. Itt vége is az utcának, gyökerekbõl kialakult, magas lépcsõfokokat kell megmászni, hogy visszajussunk a természetbe. A hátam mögött Mezei Laci hangját vélem felismerni, amint azt firtatja, hogy miért nyög elöl annyira az az õsz hajú jampec. Tény, hogy a gyökérlépcsõn fölfelé szaporábban veszem a levegõt, de nyögni nem nyögtem. - Te nyögtél Zsolt? Vagy te Gyöngyi? - kérdezem. - Nem nyögött közülünk senki. Talán egy barnamaci brummogott a fa mögött - próbálom visszaverni a vádakat. Elõttem két futóruhás túrázó gyûri az emelkedõt. Az egyik naciját fenéktájon okkersárga vakolat díszíti. A Parádsasvár elõtti lejtõn láttam hasonló színû sarat. Legtöbbször futónadrágosok ülepén lehet ilyen árulkodó geológiai lenyomatot megfigyelni. Hogy miért?... Közben egy tavalyi fakitermelési területhez érkezünk. A közelmúltban a favágók itt is a turistaútra gallyazták a fákat, emiatt külön elkerülõ ösvény alakult ki. A túrázók zöme automatikusan azon halad. Minthogy azóta elhordták az ágakat, mi inkább az eredeti úton megyünk. E kettõ késõbb összefut. Jelzésváltásos elághoz érkezünk. Dobjuk a [S-] jelzést, és jobbra (!) fordulunk a [P+] jelre. Itt kezdõdik a Kékesre való felmenetel elsõ felvonása. Vajon milyen magasan találjuk meg majd a hóhatárt? Egy kerítés mellé érünk. Mezeiék valahol - egy óvatlan pillanatban - elénk vágtak. Közvetlenül elõttem kaptatnak, Klári vezetésével. Laci jóindulatúan figyelmeztet, hogy ne menjek Klári ütéstávolságán belülre, mert nem tetszett neki a TÉLI MÁTRA XL beszámolóm. Elmondásuk szerint a jóval elõttünk haladó Józsi is valami rossz fát tett, a tûzre, de õ már reggel megkapta a beosztását Kláritól, jobbról is, meg balról is. - Ajaj, Klári, ilyen komoly a helyzet? Akkor úgy fair, hogy boksz helyett egy beszámolóval veszel elégtételt a vélt sérelmedért. Nyugodtan megírhatod, hogy végignyögtem az egész MÁTRAHEGY 40-et. Sõt, lásd kivel van dolgod, még egy bulvártémát is átpasszolok: Írd meg, hogy a banánellátmány hatásaként néhány békegalambot is eleresztettem Parádóhuta térségében... A kerítés egy hiátusán Klári lazán besétál. - Gyere ki Klári, mert odafönt csak azt engedik ki akinek van szabaduló papírja - mondom neki elõrelátóan. Lassan legyûrjük a kerítés menti emelkedõt. Egy mûútra lépünk fel, amin balra indulunk, méghozzá enyhe lejtmenetben. Szerencsére nem hosszan, mert még látótávolságban kanyarodnak az emberek jobbra, és megint felfelé. Közben a kerítés felsõ oldalán egy kivezetõ falépcsõt látunk. Klári rögtön odakeni, hogy simán ki tudott volna mászni a bekerített területrõl papír nélkül is. Igaz, de lejjebb ezt még nem lehetett tudni. Az emelkedõ újabb szakasza nem annyira havas, mint inkább sáros. Most már szótlanul, a lábunk elé figyelve gyûrjük az ösvényt. Felüdülés, amikor felérünk a [SO] jelzésû forgalmatlan mûútra. Ennek is csak a szélén van már hó. Jobbra fordulunk. Semmi perc alatt egy esõház tûnik fel balra.

8. ellenõrzõpont, Pisztrángos-tó.

A Kékesre való felmenetel második felvonása elõtt le kell ülnöm, mert innentõl jeges-havas a terep, ezért felveszem a kapaszkodókörmös talpakat. Nem mellesleg legurítok egy doboz taurinos, koffeines mérget. Nem gyakran iszok ilyen förmedvényt, de ezt direkt a Kékes megmászásához fejlesztette ki az S. BÚGYET. Orrbefogás, glutty. Ez a hegy hideg oldala, soha nem süt ide a nap, minden fekete-fehér. Amelyik madár túl alacsonyan száll, az már a levegõben megfagy, úgy zuhan le a Pisztrángos-tó partjára. Le is tûröm a pulcsi ujját, mert én is menten megfagyok. Még nem akarok emléktúra lenni. [K+] a következõ jelünk. Az emelkedõ eleje a legrázósabb, jobban mondva legjegesebb. Még kapaszkodókörmökkel is meg kell fontolni, hogy hova lép az ember. Rosszul helyezhettem fel a balt, és ezt a tényt úgy veszem észre, hogy támadóállásban csúszni kezdek lefelé. Egy fának dõlve korrigálom a hibát. A Gabi halála felé tartva megint csak megállapítom magamban, hogy milyen hasznos kis kütyü ez. Hiába van egy ifjú titánon akkora túrabakancs, mint egy pár faszenes vasaló, úgy vergõdik elõttem, mint néger a jégen, én meg dalolva nyomulok fölfelé. Rövid idõre enyhül az emelkedõ, hogy aztán annál jobban ráerõsítsen. Egy éles jobb kanyar után választhatunk: Türelmetlenebbek rátérhetnek egy még meredekebb, rövidítõ ösvényre; megfontoltabbak nyugiban elbaktatnak az utolsó hajtûkanyarig, és lezser arckifejezést erõltetve magukra - a mászó ösvényen küszködõk orra elõtt - felsétálnak a Sötét-lápa nyergére. Még mindig itt fekszenek a vastag farönkök. Aki nagyon elfáradt le is heveredhet az egyikre. Most inkább csak ücsörögnek rajtuk. Megállapítom, hogy ide könnyebben jöttem fel, mint Parádóhutáról a Pisztrángosig. Ennyit használna a gyorsító ital?... Errõl a viszonylag sík tereprõl még egy váltakozó erõsségû emelkedõt kell leküzdeni a Kékesig. Harmadik felvonás. [K-] / [S-]. Ennek is az elejébe nehéz belekezdeni a jegesség és a dõlésszög miatt. Ha nem hullasz vissza az elején, akkor egyenletesen tudsz továbbemelkedni. A gerincjellegû terep vége felé a jégbordákat egyre inkább a töppedt hó váltja fel. Egy olyan dombot kerülök balról, ami úgy néz ki, mint egy hatalmas kõrakás. Miután meglátom az adótornyot, egyre több kirándulóval találkozok. Jó napot kívánok, keszcsókolom. Egy keresztben álló, kutyás, gyerekes, nagymamás, szánkós családot bokáig érõ hóban kerülök. Mire felocsúdnak, csak a kondenzcsíkomat láthatják. A fagyott hó lepereg a zoknimról, nem olvad bele a cipõmbe. A sífelvonó elõtt utolérem Mezeiéket, utánuk kullogok be a pontra.

9. ellenõrzõpont, Kékestetõ, Tetõ étterem.

Pecsételtetés, almavételezés, teacsapolás, asztalhoz ülés. Két harapás után már jön is Gyöngyi, és Zsolt. Majdnem három óránk van még a szintidõbõl, de nem ücsörgünk sokáig a melegben. Kifelé menet a zsûri színe elõtt tipegek el. A kapaszkodókörmök miatt a sarkaimon járok, mint aki csapágyas. Szánakozó, együttérzõ pillantások kísérnek a kijáratig. Jobbra indulunk, egy nagyon rövid darabon a [K-] jelzésen. A csúcskõnél hál' Istennek nem akarnak fényképezkedni a többiek. Ahogy balra fordulunk a sarkon, egy lejtõhöz érkezünk. Száraz idõben talán észre sem lehet venni, de most a sok kiránduló jégpáncéllá taposta rajta a havat. Zsolt rögvest nekivág a közepének. Csak úgy, lécek nélkül, két bottal a kezében kezd lefelé csúszni. Elõször vakmerõ mutatványnak véljük a dolgot, de amikor bevágja a hóeke pózt, és csúszás közben lassan megfordul a hossztengelye körül, meglátjuk kétségbeesett, halálfélelmet tükrözõ, kegyelemért esdeklõ arckifejezését. Vészesen közelít egy fa felé. Végül a kisebb rosszat választva, megadóan elfekszik a jeges lejtõn. Most nekünk kell vigyázni, hogy a röhögéstõl nehogy eldõljünk, mint egy liszteszsák. C'est la guerre, mon ami. A TÉLI MÁTRA XL hómezején (nem messze innen) én estem el, te röhögtél; most te hulltál el, a jégmezõk lovagjaként, és mi kacagunk. (Bruhaha!) Egy szintén felfagyott lépcsõn tipegünk le a [P-] / [Z-] jelzéseken. A mûút szélén csattogva, néha el-elkap a röhögõ görcs, amikor eszembe jut Zsolt irgalomért könyörgõ ábrázata. Gyöngyi diszkréten kuncog. Végre bevezet a jelpár az erdõbe. Kellemesen siethetõ a havas út. A hõmérséklet lassan visszatér a komfortos, kirándulóidõs zónába. Késõbb balra leválik a [P-], és a [Z-] jelen suhanunk tovább. Mivel rengeteg idõnk van, nem iszkolunk, hanem kiélvezzük ezt a kellemes szakaszt. Egy roskatag fakunyhó képében jön el az utolsó ellenõrzõpontunk.

10. ellenõrzõpont, Vályús-kút.

Bélyegeztetés után, elhaladunk a házikó elõtt, majd jobbra folytatjuk lejtõs utunkat. Egyre többször bukkan elõ a hó alól a sötétbarna talaj. Megállok egy fánál és leszedem az eddig jó szolgálatot tevõ kapaszkodókörmöket. Köves, sáros lesz az út. A nagy gamók, és gyökerek között lavírozva ráfutunk Mezeiékre. A rengeteg buktató közepette a túrabotok kapnak nagy szerepet. Hiúbb túrázók - akik semmi pénzért nem vennének botot a kezükbe - jobban megszenvedik ezt a szakaszt; nem utolsó sorban be is lassulnak... Gyöngyi jelzi, hogy "Farkas" éhes. - De jó, hogy eszembe juttattad a korgó gyomromat, most már én is alig várom, hogy hozzájussak a jól megérdemelt jutalomfalatokhoz. Vaúúú!... A járhatatlan köves út csúszós peremére kényszerülünk, hogy itt egyensúlyozzunk. Jobbra, mélyen lent egy patak árka kísér. Nagyon, nagyon hosszú ez a nyaktörõ rész. Itt már szó sincs élvezetrõl. Lassan megint érzékeny lesz a jobb térdem. Örülhetek, hogy a túra legnagyobb része alatt elfelejtett fájni... Már azt hittem, hogy sose fog visszatérni a [P-], de most megint itt van egy jól járható dózer utat jelezve. Jólesik egy kicsit úgy menni, hogy nem kell minden lépésre feszülten figyelni. Végjátékként óriási kövekkel, gyökerekkel nehezített meredek akadálypályán araszolunk le Mátrafüredre. Átkelünk egy patak hídján. Az elöl sietõknek esze ágában sincs átmenni a 24-esen a [S-] jelre, hogy aztán megint vissza kelljen jönni erre az oldalra. Egyedül nekem sincs lelkierõm ehhez a manõverhez, megyek én is a többiekkel a kisvasút mentén. Azon az utcán fordulunk be, amelyiken a kocsival reggel tettük ugyanezt. Innen megyünk át az iskola utcájába. A többieket elõzékenyen magam elé engedve, ráérõsen sétálok be a suliba. Célbélyegzés után leadom a papíromat számítógépes feldolgozásra. Fél perc múlva egy hölgy nyújtja át a kitûzõt és az okmányokat, majd gratulál, és azt mondja, hogy jöjjek legközelebb is. Ez annyira váratlanul ért, hogy komolyan meg vagyok hatódva. Felnézek a galériára. Még nem látom a délelõtt kerítésnek rontott szarvas trófeáját a többi között. Sajna a belõle készült pörköltet se mi kapjuk, mert az asztaloknál falatozó túratársak elõtt csak virslit látok mustárral. Gyöngyi rámutat egy, a plebsz felé fordított monitorra. Az interneten már olvashatók a célba ért túrázók eredményei. Ez profi. Nem úgy mint az egyik legközismertebb túrán, ahol évekig (!) kellett várni az internetes lista frissítésére. 10:05 a felhasznált idõm, ez háromnegyed órával jobb, mint a tavalyi. Úgy tíz perccel még jobb lehetett volna, ha a köves, hepehupás mélyútnál nem szorulunk be a bot nélkül botorkáló túratársaink mögé, de ez már abszolúte érdektelen. Egy pár virsli és egy pohár tea elfogyasztásával mi is lazulunk egy kicsit. Amikor az autóval kigördülünk a parkolóból, e szép napnak az alkonya kezd alig észrevehetõen ráereszkedni a környékre. Egy integetés az éppen célba érkezõk felé, és viszlát Mátra...

Ottorino.