Túrabeszámolók


Sukoró (Pákozd) IVV túra

huszia64Túra éve: 20122012.04.07 19:44:16


Tavasz köszöntõ és Nyuszi túra 2012 Sukoró,


avagy talpunk alatt fütyült a szél


 


Kell egy csapat …


     „Kell egy csapat ! „ – mondta Minarik Ede a mosodás. Ennek a jelmondatnak a szellemében kezdtem el összegyûjteni a tavaly már „bejáratott” kis társaságot, egy újabb tavaszi indító túrához. Az elmúlt év élményéi még éltek, így nem volt különösebben nehéz a verbuválás. Ebben persze nagy szerepe volt  Zsófi lányomnak és Timi néninek, aki civilben  a 7/A osztályfõnöke.  Mivel a múlt évben, bevezetõ gyanánt magunk mögött tudtuk a nyuszi távot, így idén a következõ szintet, a kicsit több, mint tizenegy  kilométeres Sukoró 10-et céloztuk meg.  Verõfénnyel és igazi böjti széllel várt bennünket Sukoró, március utolsó napján.  A kezdeti bizonytalanságok után végül 18 elszánt vándor  - 12 gyerek és 6 felnõtt – vágott neki az elsõ próbának, a nevezésnek.  Ez a nagy tömegben nem volt túl egyszerû, de a szervezõk minden tõlük telhetõt megtettek, hogy gyorsítsák a folyamatot.


Idõközben újabb erõsítés érkezett, befutott Judit teljes családjával és Sipos Csabi egyik fiával és egy baráti kisfiúval. Így már a Pázmándi Toporgók is képviseltették magukat szülõ-gyerek vegyes csapattal. Juditék, mivel a gyerekek kisebbek, úgy tervezték, hogy a 6 kilométeres nyuszi távon indulnak, de mint tudjuk egyik ember tervez, aztán a másik majd végez …


Kõ-kövön


     A nevezési procedúrának van egy tanúsága, ha az ember fia ekkora és fõként gyerek csapattal megy , jobb ha elõre nevez. Persze ehhez tudni kellene a pontos résztvevõket is. Majd legközelebb … Mire lebonyolítottuk az adminisztrációt, Judit a két Csabi és a négy gyerek, már árkon-bokron túl jártak.  De végre mi is úton voltunk. Ahogy elhagytuk az iskola területét, rögtön kaptató következett bemelegítésként a falu határáig. Nem volt túl hosszú és a gyerekek mint rakéták lõttek ki. Az elsõ ellenõrzõ pont, a Gyapjaszsák ingókõ, csupán hatszáz méterre volt, de mire az utolsó felnõtt is felért, addigra Zsófi és Tündi már a szikla tetején ücsörgött. Csak azért õk ketten, mert több ember egyszerûen nem fér el a csúcsos, szikla monolit tetején.  Itt pecsételés nem volt, a beton villanyoszlopon található kódszámot kellett az ellenõrzõ füzetbe beírni.  A szél változatlanul erõsen fújt, de ez senkit nem érdekelt . Az ingókõ környéke viszont kezdett egyre inkább  búcsújáró helyhez hasonlítani, így aztán szedelõdzködtünk és indultunk tovább. Szerencsénkre pár perc gyaloglás után a szekérút fák közé ért, így sokkal barátságosabb lett az idõjárás.  A nap továbbra is ragyogott, és kisebb csoportokra bomolva haladtunk Nadap irányába. Elõl két csapatban a fiatalabbak, hátul diszkrét távolságot tartva a tapasztaltabb korosztály. Aztán ez így is maradt mindvégig.


     Nadap határában jelzést váltottunk, s immáron a sárga és piros sávon vágtunk bele az újabb emelkedõe, amely kilométereken át elnyújtva, lustán emelkedett  a Meleg-hegy aljáig.  A lendület nem hagyott alább, elõl sietség, hátul a megfontolt haladás. Így érkeztünk meg a második ellenõrzõ ponthoz, a Meleg-hegyhez, ahol a szûk ösvényen komoly dugó alakult ki. Túl voltunk két és fél kilométeren, és mindhárom táv közös pontja volt. A pecsételõ pontõrök eltûntek az ember tengerben.  Voltak, akik nem figyelték a pontot jelzõ tájfutó bóját, és minden erejükkel igyekeztek átjutni a tömegen.  Õket visszahívtuk, ugyan ki nem hagyják a pecsételést. Nem tudom mit gondoltak, miért van éppen ott statikus tömeg, de mentek mint a veszettek.  Aztán az egyik bokor tövében felfedeztük a Nemes és Sipos családot, amint éppen frissítettek.  Megtettük mi is, aztán egy erõs jobb kanyarral újabb emelkedõbe fogtunk, megcélozva a következõ ingókõ együttest, a gerincen található Likas-követ.  Hétszáz méter vízmosta murvás úton, majd szûk erdei ösvényen, s már a harmadik pontnál tartottunk.  Itt is kódszámot kellett keresni, nem volt túl nehéz dolog.  Ez a sziklacsoport jóval nagyobb, mint a Gyapjaszsák, így kényelmesen elfért rajta az egész csapat, és még más túratársak is. Elõkerültek a fényképezõk, telefonok és tucatjával készültek az emlékek.  Aztán a technika lecserélésre került szendvicsre. Hát igen,  a második pont óta eltelt vagy tíz perc, s azóta egy falatot sem ettek.  Különben is  már túl voltunk a harmadik kilométeren és ezt feltétlenül meg kellett ünnepelni. Ilyen ez a gyerek világ.   Az újabb lazítás után visszaereszkedtünk a piros jelzésre és délnek tartva folytattuk a vándorlást.


Völgyek, kutak


     Néhány perc után feltûnt balról a zöld kereszt jelzés. A nyuszisok itt fordultak vissza Sukoróra, s nem messze  a fák között bújt meg a nyuszi pont, ahol a kicsik ünnepi pecsétet kaptak, s elrejtett csoki tojásokat kereshettek.  Itt kellett volna elválnunk Juditéktól, de mint azt a Meleg-hegynél megtudtuk, végül õk is a tízesre neveztek.  Újra szétszakadt a csapat, ki-ki a saját tempójában gyalogolt. A murvás szekérút fennsík szerû nyílt terepre ért, ahol a szél rögtön jelezte, nem feledkezett meg rólunk.  Szembõl fújt olyan erõvel, hogy rá lehetett volna dõlni, s hogy ne legyen olyan unalmas, felkapta az út vastag és durva porát, s egyenesen az arcunkat támadta. Mindenki behúzott nyakkal igyekezett egy-egy bokor árnyékában védelmet keresni. A fiatalok nagyon unhatták a porvihart, mert eszeveszett sebességet diktáltak. Két kanyar után el is tûntek a szem elõl.  Legközelebb negyed óra múltán találkoztunk velük az Angelika-forrásnál, ahol a fák védelmében újra csendes lett az idõ. Itt mászható sziklák híján, prédára lesõ nagymacskák módjára, erõsen megdõlt fákon heverésztek, s csokit majszoltak.  A forrás szokásos módon alig csordogált, az nem kötötte le különösebben a figyelmüket, így mikor megérkezett a hátvéd felnõtt csapat, már indultunk is.


     A forrás által táplált idõszakos patak mellett vezetett a  lejtõs ösvény  a Bodza-völgyön át, a Hurka-völgybe. Az út kanyargós, néhol kimondottan egyszemélyes. Balról a mély patak meder, jobbról rögtön a hegyoldal emelkedik. Szép idõben elég gyakran lehet találkozni hegyi kerékpárosokkal, s általában a legkeskenyebb szakaszokon. Most sem volt másként. Szerencsénkre szembõl az emelkedõ elég nagy, így volt idõnk szabad utat engedni, a ziháló drótszamarasoknak.  A Hurka-völgyben újra bevártuk egymást.  A hamisítatlan tavaszban nehezen képzelték el a többiek, hogy három hétvégével korábban még a kis patak vastag jegén csúszkáltunk az  árnyékos, mindig hûvös völgyben.  Haladtunk tovább a patakot követve. Itt egy kis ér csatlakozásának következtében lett némi folyóvíz a meder  alján, amit aztán a vadak, fõként a szépszámú vaddisznók helyenként jelentõs kiterjedésû mocsárrá változtattak.  Kellett keresnünk egy kényelmesebb, biztonságos átkelõt, ahol a csobbanás veszélye nélkül átjuthattunk a túlpartra. Ebben aztán segítségünkre siettek a viharokban kidõlt fák. Szûk kilométer után feltûnt a számunkra utolsó ellenõrzõ pont, a Barlang-kút.  Ez egy kis erdei pihenõ, tûzrakó hellyel, rönk asztallal és padokkal, valamint két ikerforrással, a Barlang, illetve a Sági-kúttal. Ezek sem vízben bõvelkedõ források, s hasonlóan az Angelikához, vizük nem iható. Viszont a tömeg ugyanakkora volt, mint a Meleg-hegyen, csak itt volt bõven hely.  A pecsétek mellé sport csoki is járt, mindenki  legnagyobb megelégedésére.


Itt a piros, hol a piros …


     Mivel a tavalyi túrán nagy sikere volt a csoki tojás keresésnek, úgy gondoltuk meglepjük a gyerkõcöket valami hasonlóval.  Martin egész idáig hõsiesen cipelte a meglepetéseket. Szerencsénkre a nap is megkímélte az érzékeny édességet, így épségben érkezett meg a tett helyszínére. Míg a többiek a kapott csokit falták, addig megbízott nyúlunk Martin, eltûnt a hegyoldalban, és a pompázó fehér és lila virágok között elvetette az idei tojás és egyéb figura termést. Miután elmondtuk a többieknek, hogy idén sem maradnak tojás keresés nélkül, egy tucat hurrázó gyerek vetette rá magát a szemközti hegyoldalra, a többi túrázó legnagyobb csodálkozására. Jutott édesség mindenkinek, sõt a legügyesebbek még plusz prémiumot is kaptak. 


     Idõközben befutottak Juditék, s rögtön összekeveredet a két csapat. Mindenki jól érezte magát, nagy volt a vigadalom. Egyszer a pákozdi ingókövek irányából ismerõst véltünk érkezni. Piros polárja összetéveszthetetlen, Rita barátnõnk, két gyerek és Brúnó kutya közelgett az ellenõrzõ ponthoz. Õk a húsz kilométeres leghosszabb távot választották, s már tizenhét kilométert tudhattak maguk mögött. Gyors üdvözlés, s már rohantak is tovább. Nem hiába, a szintidõ az nagy úr. Nekünk még kényelmes tartalékunk volt, így még idõztünk kicsit, hogy rákészüljünk az utolsó négyesre, ami egyben az útvonal legnehezebb szakasza is.


Hullámvasúton


     Érzékeny búcsút vettünk Juditéktól, Csabiéktól és a sejtelmes piros háromszögön megkezdtük a következõ kapaszkodást, a Polák-hegy 202 méter magas „csúcsára”.  A kaptató nem túl hosszú, gyorsan fenn voltunk. Gombákat keresve haladtunk a fenyvesben, míg az erdõbõl kiérve újabb szekérút következett. Újfent séta a szélben, felfelé a Csúcsos-hegy oldalának keskeny ösvényén.  Ahogy felértünk, feltûntek Sukoró nem túl messzi házai. Ám addig még el is kellett jutni. Lejtõ következett a szemközti fenyves felé. Ez mindenkinek nagyon tetszett. A völgy aljában, elérve a fenyvest aztán meglátták a szemközti emelkedõt. Akik elõttünk jártak, inkább visszafelé haladtak mint elõre. Elcsendesedett a csapat. Miután megbeszéltük, hogy a túl oldalon a zöld keresztezõdésénél, a szikláknál bevárjuk egymást, mindenki nekiindult, hogy meghódítsa az utolsó akadályt, a hatszoros föl-le, föl-le hullámvasúthoz hasonlatos Gádé-hegyet. Itt nem lehetett csapatról beszélni, kettesével, hármasával gyûrtük a távot. Az utolsó lejtõ letudása után feltûntek a gyerekek. A turistaút melletti naposabb sziklákon pihenték ki a mögöttük hagyott szakaszt.  Mindenki elégedett, jókedvû volt hiszen már csak be kellett suhanni a faluba.


     Az enyhe lejtõn aztán visszaállt a már „megszokott” rend, elõl a fiatalok, hátul a tapasztalat. Elérve az elsõ betonutat aztán morgósabb lett a hangulat. Az avarhoz, és puha erdei úthoz szokott lábaknak nem tetszett a kemény beton és aszfalt. Viszont lett jó ok az újabb sietségre. A véd csapatot ár nem is láttuk, amikor immáron a nap folyamán másodszor átléptük az általános iskola kapuját. Célba értünk.


Levezetés


     A túrát teljesítettük, a szintidõ is rendben volt. Emléklapok, gratulációk és meglepetésre nem kitûzõk, hanem bronz jelvények jártak a teljesítõknek.  Következhetett a már szokásos piknik. Sajnos a medvehagymás zsíros kenyér hamar elfogyott, de maradt bõven más. Zsíros, margarinos, lekváros kenyér, lilahagyma, erõs paprika és természetesen meleg tea.  A nap továbbra is tette a dolgát és délutánra a szél is csendesedett. Így az iskola játszóterén hintázva, ücsörögve lehetett az elégetett kalóriákat pótolni, és a nap eseményeit összegezni.  Összességében az idei tavasz köszöntõ is sikeres, jó túra volt.  Köszönet a szervezõknek, a székesfehérvári Gyöngyvirág Természetbarát Egyesületnek és minden segítõnek. Külön köszönet megbízott nyulunknak Martinnak, a sikeres tojáskeresõ akcióért, és gratuláció a lelkes csapatnak, akiket nem ijesztettek el a kemény böjti szelek. S, hogy õk kik voltak : Zsófi, Tündi, Dóri, Liza, Enikõ,Lili, Szidónia, Klára, Luca, Dani, Krisz, Martin a nyúl, a felnõttek : Gyöngyvér,Zsuzsa, Margit, Timi, Csaba, a szerzõ Attila, valamint a két baráti család : Judit és Csabi, a két gyerek Natus és Olivér, valamint újra egy Csabi, s az ifjak Csongi és Barnabás.    


A túrán készült képek a : http://eeonline.gportal.hu oldalon találhatók a Galériában.