Túrabeszámolók


Horváth József Emléktúra

kekdroidTúra éve: 20122012.05.02 00:09:43

60 éves az Országos Kéktúra 60


Udo bácsi korán megérkezett a vonathoz, a harmadik, fülkés kocsiban elfoglalta a helyét, magára csukta az ajtót és egybõl el is aludt. Így nem ébredt fel az étkezõkocsi kínálatát szórólapon hirdetõ pincérre, és a tört németséggel beszélõ, fiatal kalauznak is csak egy gépies mozdulattal, félálomban nyújtotta át jegyét. Utána az elsõ megálláskor feliradt az erõs fékezésre, kisandított résnyire nyitott szemhéja alól, és látta, hogy egy leharcolt ruházatú, túrabotos pár szállt le abból a kocsiból, ahol õ is ült. Felpillantott a csomagjaira, gyorsan megszámolta õket, és ismét álomba zuhant. Hamburg még messze volt, úgy gondolta Pozsony után majd hátramegy reggelizni, vagy hozat valamit a pincérrel. Ráért eldönteni.

...


Úgy döntöttem, hogy kihasználjuk a lehetõséget és a flancos hamburgi gyorsot - amelyet most épp EuroCity-nek rangsorolnak - vesszük igénybe Vácig. Úgy tûnik, a személyszállító vasúttársaság az évek során fokozatosan csökkenti a váci irányban közlekedõ nemzetközi vonatok ázsióját. Pár éve belföldi utazásra igénybe sem lehetett ezeket venni, Szobon is csak a határõrök miatt álltak meg, most meg érvényes rájuk a Budapest-bérlet (csatlakozó jeggyel, nyilván), megállnak Vácott és Nagymaros-Visegrádon és Szobon is. Én persze örülök ennek. :)


Vácott Széchenyi Geri és útitársa köszönnek rám, ahogy a reggeli kávéval sétálok Kerek repkény után a bézé mellékkocsija felé. Felszállunk, a hûvös kocsibelsõben jólesik a forró ital, késõbb a nap során lesz alkalom visszavágyni a korai órák kellemes hõmérsékleti viszonyait. Megérkezik a szobi személyvonat, az átszálló túrázók megtöltik a Balassagyarmat felé induló szerelvényt. A felszállók között meglátom Gyõri Pétert, pesza91-et, RitaB-t, elbeszélgetjük az idõt Szokolya kies állomásáig. A vonatforgalom szempontjából önkiszolgáló kisállomáson már vár ránk a szembõl érkezõ vonat, a túrán résztvenni szándékozó utassereg megrohanja a rajthelyet, a Lokomotív TE kulcsosházát. Nevezési lapot töltünk ki, a szokásos rovatok (név, cím, egyesület) között felbukkan a foglalkozás is. Várakozás közben Repkény tájékoztat, hogy látta Cam Mogót elsuhanni, amíg én bézét fényképeztem. Sorra kerülünk, diktálás alapján töltik ki az itinert, majd kézhez kapjuk, pontosan negyed nyolcas rajtidõvel. A szintidõ tizennégy óra, elméletben, a valóság azonban az, hogy Vác felé pontosan este kilenckor megy el az utolsó vonat, és elõtte még a célbéli adminisztrációnak is le kell zajlania. Így marad körülbelül tizenhárom és fél óra, ez egyfelõl elég kell, hogy legyen, másfelõl figyelembe kell vennem, hogy egy ideje hanyagoltuk a hosszabb és per vagy szintesebb túrákat. Megszemlélem az itinert: színes borító, mögötte részletes leírás, táv- és szintadatok, szintmetszet, menetrendi adatok az útbaesõ települések közlekedési eszközeirõl. Példás. Hármasban indulunk el peszával, kikerüljük az állomásépületet, onnan a vasút töltése felé vezet a szalagozás. Magyarkút felé a Les-völgyben vezet a legrövidebb út, ezt jelölték ki azzal a Drégelypalánkról érkezõ piros sávval, amely Verõcén egy éles irányváltással Pest Megyei Pirosként folytatódik, és ilyen minõségében egészen Apajpusztáig vezet. Patak mentén, nagyon enyhe hullámvasutazással sétálunk, Magyarkút szélén méhekre figyelmeztet egy kiírás. Útközben a verõcei illetõségû Müller Peti csatlakozik hozzánk egy idõre. A házak között elsõre sikerül majdnem rosszfelé elhagyni a piros jelzést, még idõben utánunk kiabálnak. Átsétálunk a nyaralók között az ellenõrzõponthoz, amely az Irma-forrás elõtti réten várakozik. Megcsodálom pesza 1988-as Kéktúra-füzetét, mint élõ relikviát, majd továbbsétálunk, egy ideig a füzet és tulajdonosa nélkül. A rakodónál érjük el a jubiláló turistautat, rögtön emelkedõre érkezünk. Egy tisztásnál elcsomagolom a pulóvert és a kabátot is, holt tehernek éppen jó lesz egész napra. Várunk pár percet peszára, közben elsiet hegynek fel Tonnakilométer, és mögötte, ha jól mûködik az arcfelismerõ berendezésem, akkor kaledit is, utánuk nem sokkal pedig Gyõri Péter. Mivel pesza nem jõ, tovaballagunk, tábla figyelmeztet a Magas-hegyre és az ottani elágazásra, ahonnét vissza lehetne ereszkedni a Les-völgybe. Kicsit arrébb találunk egy szimpatikus farakást, ahol Repkénnyel megállunk és bepezsgõtablettázunk, kalciumosat, allergiás tüneteket enyhítendõ. Müller Peti elsiet, pesza pedig a pezsgõtablettás doppingolás közben érkezik meg. Kényelmesen, óvatosan emelkedve jutunk fel a Nagy-Kõ-hegyre, ahol a nemrég kialakított Lokó-pihenõnél kapjuk meg a mai második ellenõrzõpont bélyegzését. Exkluzív darab, olyan, mintha a Kéktúrához tartozna, holott itt nincs is igazolóhely. Most kezdem sajnálni, hogy a saját igazolófüzetemet nem hoztam magammal. Körülnézünk a kilátópontról, az alattunk húzódó völgyön túl Szokolya házai látszanak, mögötte a Börzsöny vadonja. Impozáns.


Visszatérünk az elágazásba, lefotózzuk az igazoló-táblát a Börzsöny csúcsai címû mozgalomhoz. Kellemes lejtõn ereszkedünk, mellettünk mély mellékvölgy húzódik, majd beletorkollik a Les-völgybe. Tõlünk dél felé is megindul egy meredekebb árok, az általunk követett jelzés végül egy dombháton keresztül észak felé fordul és leereszkedik a vasúthoz. Menet közben talán épp itt suhan el mellettünk VadMalac. Keresztezzük az idáig már egészen kitáguló Les-völgyet, megállapítom, hogy kellemes kis fotóhely lenne, ha épp jönne egy vonat. Felsétálunk egy huplira, a tetején enyhén rozsdásodó, sárga fémkorlát akadályozza valamelyest az áthaladást a motorizált természetjárók számára. A hupli teteje után a látóteret Nógrád, a nógrádi vár, és a hátteret szolgáltató börzsönyi magaslatok töltik be. Belegondolok, hogy a Repkénnyel közös legutóbbi börzsönyi teljesítménytúránk óta egy év és egy hónap telt el, a Csóványoson pedig már nagyon régen jártam utoljára. Igaz, az az esemény legalább kellõen hosszú és szívatós volt, vérbeli börzsönyi nemviccelõs. Ahogy a nyílt mezõn sétálunk Nógrád széle felé, felidézem a mára jósolt hõmérsékletet. Szép meleg lesz ma, 28-30 °C, ha jól emlékszem. Ez különösen úgy vidám, hogy a hét elején reggelente még bõven 10 °C alatti értékeket olvastam le a hõmérõrõl. Áttrappolunk a falu Újtelepén, szemközt a vár dombja magasodik a megmaradt falakkal, innét is látható rengeteg látogatóval. A vasút mentén sétálunk fel a Csurgó-forráshoz, a pont õre fák alatt hûsöl a padon, csokival kínál, bélyegez. A Csurgó éppen, hogy mûködik, a Természetvédõk forrása mellette teljesen száraz. Egy család tankol éppen vizet a náluk lévõ számtalan edénybe, nekünk még elég bõséges a saját készletünk, úgyhogy lemondok a frissítésrõl. Csokit majszolva sétálunk tovább, kis domb következik, kápolna bújik az erdõben rajta. A vasút eltávolodik az útvonalunktól, megkerüli a nógrádi várat és hosszú egyenessel közelíti meg Diósjenõt. Mi eleinte egyenesen, majd enyhe délnyugati irányt véve közeledünk lassan a Magas-Börzsöny felé.


Elérjük a Béla-rétet jelzõ táblát, a néven kívül semmi nem utal a rétre, amely tõlünk kicsit délebbre terül el. Lassan emelkedünk-ereszkedünk, mintha a nagy kaptató húzódna elõlünk. A Saj-kútnál tartunk egy fotómegállást, iszunk pár kortyot a készletbõl. Rettentõ meleg van, fõleg a fák között áll a felhevült levegõ. A szépen foglalt forrás csontszáraz, csakúgy, mint alatta a patakmeder. Kezdõdik az emelkedõ, a Saj-kút-bérc kerítés mellett vezetõ kaptatója. Légmozgás nincs a sûrû fiatalosban, nehezen haladunk, Repkényen látszik, hogy megviseli a hirtelen jött nagy meleg. Létra mellett sétálunk el, majd nyíltabb terepre érkezünk, idõsebb erdõbe, ahol már fújdogál valamelyest a soha el nem álló Magas-börzsönyi szél. A forrástól háromnegyed órába telik elérni a Foltán-keresztet, itt lerogyunk egy árnyékos foltra a tisztáson, eszünk némi ropit és iszunk bõségesen. Kell egy kis pihenõ most. A Forrástúrán még azért indultunk gyorsan tovább az éji nassolás után J a a t mesterrel, mert kezdett nagyon hideg lenni. Most kezd nagyon meleg lenni. Összeszedjük magunkat, továbbsétálunk a bükkerdõ és a hegygerinc szélén. Mellettünk dél felé csodás a kilátás a susnya felett, kár, hogy párába vész az egész, a nem túl távol magasodó Visegrádi-hegység homályos kék foltként jelenik meg a láthatáron. Fáradt vagyok és álmos és nagyon melegem van, talán az indokoltnál is melegebbnek érzem a levegõt. Utána kellene nézni, milyen hõérzeti korrekciót kell alkalmazni arra az esetre, ha valaki a Csóványosra gyalogol a kéken, v sebességgel, a szélsebesség 2 m/s, a levegõ hõmérséklete pedig T °C. Hosszan elnyúló nyiladékon baktatunk a hegytetõ felé, futók elõznek mérsékelt lendülettel, felismerem Juditot, pár perccel késõbb már eltûnnek, de odafent még beérjük õket, indulóban. A Csóványoson a túra saját bélyegzõjét kapjuk, Repkénnyel úgy határozunk, hogy most kimarad a geotorony meglátogatása. Látványos, sõt, csodálatos szakasz következik, közhelyszerû talán, de akkor is igaz, hogy a Kéktúra egyik legparádésabb része a Csóványos – Nagy-Hideg-hegy gerincút. Elsétálunk a Szabó-kövek mellett, pesza szépen elosztja a családtagjai között õket. Lesétálunk a Rakodóhoz, innen egy nagyobb emelkedõvel érjük el a Nagy-Hideg-hegyet. Utolér Tibet, felkocog az emelkedõ utolsó partján is, itt várom be Repkényt. Együtt ballagunk fel a házhoz, a pontõr a teraszról integet, odamegyünk, megkapjuk a vonatkozó bélyegzést, majd bemegyünk, fogyasztani. Ránézek az étlapra, majd ránézek Repkényre, majd megint az étlapra. Levest kell enni. Szerencsére pesza is hasonlóan gondolkodik, így nem tartjuk fel. Minimális várakozást követõen kapjuk meg a rendelt adagot. Repkény jobban jár a sajátjával, mint én a tojáslevessel, az övé ugyanis egész sûrû, míg nálam egy szem tojássárgája úszkál a bögrében bánatosan. Pesza jár a legjobban, neki negyvenvalahány darab babot tettek a levesébe. Kávé és kékre festett izolötty színesítik a menüt, késõbb, az összetétel elemzésekor pesza felolvassa egy kisebb vegyi üzem teljes katalógusát. Azért nem rossz a cucc.


Az ebéd, a pihenõ és a kávé hatására egészen felébredek, pedig a Csóványos emelkedõjén még igen álmosnak és kedvtelennek éreztem magam. Erõsen zúgó távvezeték alatt elsétálva hagyjuk magunk mögött a Nagy-Hideg-hegyet (nem, azért sem írom rövidítve), pihentetõ lejtõ következik a Kisinóci-rétig. Útközben van kilátóhely, szép kilátással, meg lehet számolni a csóványosi geotorony tetején állókat. Arrafelé legalább nem sûrû a levegõ. Sétálunk tovább, utolérünk egy párt, kérdezik, milyen messze lehetnek Királyréttõl. A válasz láthatóan meglepi õket. Az úriember valahogy nehezen igazodik ki a térképen, pesza végül azt javasolja, inkább menjenek vissza a hegyre és ereszkedjenek le másfelé. Megfogadják a tanácsot. Letrappolunk a már említett Kisinóci-rétre, kedves pontõrök biztatnak, hogy a szintemelkedés nagyobb részét már magunk mögött hagytuk. Épp elég lesz a maradék is. Elvicceljük még a patakot, mint lehetséges fürdõhelyet, mosolygok ugyan a felvetésen, de valójában jólesne egy hûvös zuhany. Sajnos vagy nem sajnos, nincs idõ a kérdés további boncolgatására. Elindulunk az Érsek-tisztás felé, amely szintén a tavaly tavaszi Forrástúra egyik emblematikus helyszíne volt, de erre csak akkor ébredek rá, amikor már ott leszünk. Addig még valami aszfaltutat kerülgetünk – késõbb nézem meg a térképen, hogy ez a Nagyirtást Kóspallaggal összekötõ országút. A sokadik kerülõnél sûrû fiatalosba gázolunk bele, a szúrós ágakat alig gyõzöm távol tartani a túrabottal. A sok plusz egyedik kerülõ végül széles, erdei útra vezet, ezen érjük végül el a tisztást. Száguldó szalonterepjárónak adjuk meg az elsõbbséget, vélhetõen teljesen véletlen, hogy pont mellettünk hajt rá a padkára, méretes porfelhõbe burkolva a környéket. Az ellenõrzõpontot egy pavilonszerû esõháznál rendezték be. Kedves pontõrök várják az eddigre talán kellõképpen megéhezõ túrázókat, kapunk ásványvizet és zsíroskenyeret. Megeszem peszáét és Repkényét is, köszönöm nekik a felajánlást. Átadom a sapkámat az ilyen irányú törekvéseimnek ellenálló Repkénynek, mielõtt még jobban megszúrja a Nap. Megkérdezem a nagyon kedves pontõröket az indulók száma felõl. A válasz eleje nem meglepõ, rajtunk kívül még tucatnyi hosszútávos résztvevõt várnak, viszont a másik, itt áthaladó táv résztvevõi közül még alig néhányan jártak itt. Ez már inkább meglepõ. Pihenünk pár percet, megszámoljuk a vonat indulásáig hátralévõ órákat. Nincs sok belõlük.


Folyamatosan emelkedõ úton hagyjuk el a helyszínt, a meredélyen szépen lassan haladunk elõre. A Nagy-Sas-hegy alatti, elsõ kiágazó jelzésen pesza utunkra enged, õ begyûjti a Börzsöny csúcsaihoz a vonatkozó igazolásokat. Nekünk kimarad ez a hegy, sõt, a következõ, az én térképemen név nélkül szereplõ magassági pont is. Máskor. Rétre érkezünk, a térkép szerinti Nagy-rétre, fiatal pár lézeng az út mellett, odébb kisgyerekes család ül egy fa árnyékában. A zöldbe sárga foltokat fest a virágzó pitypang, kedvem lenne lehuppanni nekem is az árnyékba és csendes nézelõdéssel tölteni a következõ pár órát. A nézelõdés így is megtörténik, a csendesség is teljesül valamennyire, közben viszont át kell kapaszkodni néhány kellemetlenül meredek emelkedõn. A Sós-hegy szerencsére nem annyira meredek ebbõl az irányból, a kilátás azonban lenyûgözõ innét, balról jobbra látszik a távolban a Naszály, a hosszan elnyúló Kóspallag, elõttünk a Visegrádi-hegység Dobogókõstül, Prédikálószékestül, tõlünk délnyugatra pedig éppen kivehetõ az ellenfényben az esztergomi Székesegyház. Továbbmegyünk, egy ugrásnyival lejjebb újabb füves hát húzódik, rajta kis kõrakás egy fakereszttel. Lekanyargunk a tetõrõl, a fent fúvó szél után különösen erõs a fák között megrekedt hõség. Tisztáshoz érkezünk, utolérünk egy háromtagú társaságot. A társaság nõi tagja lassan felzárkózik mögénk, így érjük el Márianosztrát, közben elhagyva a Kopasz-hegyre vezetõ kitérõt. Márianosztra szélén végre találunk egy kék kutat, szerencsére mûködik is, mosakodhatunk, ihatunk kedvünkre. Besétálunk a falu központjába, táblák igazítanak útba fegyház, templom, vasútállomás felé. Elõször összeráncolom a homlokom az utóbbi információval kapcsolatban, aztán rájövök, hogy ez bizony a szobi kisvasút állomását jelenti, amely jelenleg végállomásként üzemel. A központban Járosi úrék õrzik a pontot, a bélyegzõ lenyomata a Kéktúra bélyegzõinek a lenyomatát idézi. A felsõ sorban, az MTSZ helyén OKT 60 felirat, középen a helyszín, az alsó sorban Lokomotív TE felirat. Ötletes, és jól mutat.


Kisétálunk Márianosztráról, egy kanyarnál pezsgõtablettát oldunk bögrényi vízben, majd rosszfelé fordulunk valami furcsa ötlettõl vezérelve. Visszabóklászunk a helyes útra, lassú, folyamatos emelkedõ következik. Fahídon kelünk át egy árokban induló völgy felett, visszanézve néhol szép kilátás a jutalom a sok emelkedõért. Piros háromszög ágazik el az Alsó-hegy nyergében, vélhetõen az Alsó-hegy tetejére vezet. Megvárom Repkényt, aki még a fahídnál indított elõre, de nem akarom ennél nagyobb eltávolodással még jobban letörni a kedvét. A hátulról kapott napsütés miatt kezdem érezni a sapka hiányát, de mivel épp itt érünk el egy kiterjedtebb erdõs szakaszt, ez az érzés egy idõre eltûnik. A lejtõn kicsit gyorsabb tempóra kapcsolunk, régen ketyegett már ennyire hangosan az utolsó vonat indulását jelzõ óra. Rakodónál érünk el egy patakot, átkelünk, és máris újabb emelkedõt kapunk magunk elé. Felsétálunk, hogy aztán az újabb lejtõn ismét jobban kilépjünk. Kóspallag elõtt újabb patakátkelést kell megoldani, a falu szélére felvivõ, rövidke kaptatónál furcsán néz ránk egy erre kiránduló házaspár. Meglehet a véleményük a puhány fiatalokról, akiket még ez a kis emelkedõ is ennyire kikészít. A Kóspallag szélén lévõ sportpályától dél felé tekintve most látszik a visegrádi Fellegvár és a mögötte tornyosuló hegyek. Besétálunk a faluba, a központban rárepülök egy kútra, mûködik. Teletöltöm a palackomat, megitatom Repkényt, összeszedjük magunkat a maradék kilenc kilométerre. Egyetlen apró nehézség lesz benne, ez pedig a Fekete-hegy nyergéig tartó kapaszkodó, másfél kilométeren kell leküzdeni szûk kétszáz méter szintemelkedést. Máskor, máshogy, másnak ez nem nagy dolog, jelen állapotunkban azonban nem merem lazán kezelni a helyzetet.


Kiballagunk Kóspallagról, fokozatosan kezd egyre meredekebben emelkedni az út. A faluban magamhoz vett nagy mennyiségû folyadék egyik hatása, hogy nem vagyok szomjas, a másik, hogy így van elég folyadék a szervezetemben ahhoz, hogy elkezdjen „mûködni” az allergiám. Már csak ez hiányzott. Jelzett fától jelzett fáig haladunk Kerek repkénnyel, valahol az emelkedõ közepénél veszünk észre egy meglepõen kíváncsi rókát. Tesz felénk néhány bátortalan lépést, majd úgy dönt, mégis jobb lesz neki az erdõben lófrálni. Mint késõbb kiderül, nem mi vagyunk az egyetlen túrázók, akikre kiterjed az érdeklõdése. Valahol útközben megbeszéljük Repkénnyel, hogy szépen csoszogva majd felér õ is utánam, én lassan erõre kapok és feltotyogok, féltávtól megállás nélkül a nyeregig. Itt egy nyitott, düledezõ sorompónál leülök, löttyintek pár korty vizet a torkomba. Jó megállni, szétnézni, könnyebb így befogadni a környezetbõl érkezõ ingereket. A lemenõ Nap fényét, az illatokat, a rovarok zúgását, az óra rohanó másodpercmutatóját. Beszélgetésre leszek figyelmes, Kerek repkény érkezik peszával, innét újra együtt haladunk. Kitárgyaljuk a turistalesõ rókát. Szerencsére hosszú lejtõ következik, elõttünk húzódik Szokolya, egy rétet kerülünk meg derékszögû kanyarral. Szalagozással erõsített jelzést követünk a kisvasútig, mellettünk fás-bokros sáv jelöli két telek határát, a kanyarban észak felé nézve néhány sátrat látni a túlnani, bekerített rét végében. Besétálunk Szokolyára, érintjük a kisvasúton Szokolya-Riezner és Szokolya-Mányoki névvel ellátott megállóhelyeket, találkozunk az éjszakai életbe belecsapni készülõ szokolyai ifjúsággal. Könnyed emelkedõn sétálunk fel egy dombra, a vasútállomás felé vezetõ országút erdõbe visz, itt sötétedik ránk, de a célig hátralévõ párszáz méterre már nem kapcsolunk lámpát. Utolérjük Gyõri Péteréket, együtt érkezünk vissza a kulcsosházhoz, itt még sikerül elcsípni Cam Mogót is. A célban kedvesen fogadnak, maradt a szintidõbõl harmincöt perc, szerencsére a végén sikerült annyit gyorsulni, hogy ne kelljen kapkodnunk. Kapunk nagyon szép fémjelvényt és nagyon szép oklevelet. A jelvény elgondolkodtat, eszembe jut, hogy jó lenne ugyanezen díjazást a túrával hasonló nevû mozgalom keretében is megszerezni, hatvan kilométert kell megtenni hatvan órán belül az OKT valamelyik szakaszán. Cam Mogó megmutatja a tea hozzáférési pontját, kortyolunk egy-egy bögrényit belõle. Finom. Bekattog Balassagyarmat felõl a Bzmot, a sok csoffadt túrázóból futóbajnok válik, pedig a rendezõk közül valaki – sötét van, nem látni – még szól is, hogy a szembevonat érkezéséig még van idõ, addig ez nem mehet tovább. Felszállunk, váci átszállással utazunk vissza Budapestre, itt az amúgy unalmas helyi közlekedéssel töltött idõ (metrózunk sokat) pesza és Gyõri Péter társaságában nagyon gyorsan eltelik. Köszönöm mára a társaságot mindenkinek és köszönöm a rendezést a Lokomotív TE-nek! Remek, méltó teljesítménytúra volt ez a hatvan éves Kéktúra tiszteletére.

...


Az Eurocityt vontató mozdony nagy szusszanással megállt a hatodik vágányon. A csupa kék kocsiból álló vonat egészen máshogy nézett ki, mint az erre megszokott, fehér ICE-vonatok, vagy a helyi csupapiros szerelvények. Udo bácsi Berlin után újra elaludt, ezért most révetegen kászálódott le a helyérõl. Körülnézett, megigazította kerek keretû szemüvegét. Egy társaság hátizsákkal, túrabotokkal épp ugrált le a vonat elsõ kocsijából, siettek, biztos, hogy valami csatlakozást elérjenek. Eszébe jutott, hogy reggel is látott két túrabotos alakot leszállni, még valahol Budapest után. Különös, milyen hobbijai lehetnek az embernek...


-Kékdroid-


/Képek itt./ ;)