Bakonyi Barangolás 70
„Régen még csak a testnevelés szakos hallgatók
tudtak szépen élni, de ma már mindenki, ha jót
akar magának, megyen mint állat éjjel bizonyságot tenni
hogy közel a vég, de elõtte még jó lenne szeretni.
Tesis a világ,
valami imát
motyogj el a vécében, aztán csináljad tovább”
(Kispál és a Borz: Tesis a világ)
Szombat reggel 3 órás kelés volt elõirányozva, ám a móka kedvéért, mivel még sosem keltem kettõ óra valahánykor, 2:56-ra állítottam be az elsõdleges, 2:58-ra meg a másodlagos ébresztést, kivételesen ez utóbbira nem volt szükség. Elõzõ este nagyon szenvedõsen ment a bepakolás, sehogy se bírtam kitalálni, hogy mit is kell vajon vinni egy túrára Mintha még sosem lettem volna. Aztán hajnalban ezt kiegészítettem, leballagtam az elsõ vonathoz, amirõl a Keletiben a jegyvizsgálókkal együtt nyolcan szálltunk le, majd az állomáson és környékén kikerülve a hajnali bornírt, buliból hazatérõ részeg arcokat, beültem Tibet autójába, csatlakozva az õ és VadMalac úti társaságához. Hamarabb Zircre értünk, mint számítottam, így negyed fél hét körül már kezemben is volt az itiner. VadMalacék futóléptekkel elrajtoltak, én meg beszélgetéssel ütöttem el az idõt, amíg meg nem érkezett a veszprémi különítmény, Galadh Ereb és Kerek repkény, és ekkor futott be speti2, sancimanó, lutak meg Vlaszij is (remélem, nem rontottam el a kis-és nagybetûket).
Mire mindenki elkészült és nekiindultunk, 6.55 lett. A városból kifelé menet sajnáltam, hogy nem vagyok profi természetfotós, annyira szép játék volt a fénnyel a gyönyörû tiszta idõben felkelõ nap õszi lombokon átszûrõdõ sugarai. (Huh. Ez kicsit nyálas lett.) Minden lépésnél éreztem az õsz illatát, ami a félrerúgott avar alól szállt ki, és csak bámultam, bámultam a gyönyörû színeket. Speti és sancimanó nemsokára elléptek, mi kicsit lassabb, de nem éppen lassú tempóban értük el az elsõ pontot, a Zoltay-forrást. Nem sokat idõzve haladtunk tovább, nagyjából eseménytelenül csorogtunk le Bakonybél szélére, ahol van egy kék tó a fák alatt, ha beleteszed, lehûti a lábadat. Mi persze ilyet nem tettünk, hanem gyors körülnézést követõen besétáltunk a faluba, ahol most a kocsmában volt a pont (az itinerben fedvénnyel javítva volt a szöveg). Bélyegzéshez kaptunk egy italjegyet, csevegtünk kicsit a kinn ácsorgó pygmeával, megszámoltam, hogy a faluközpontban kb. 100 méteres sugarú körben 6 db kocsma van, és ballagtunk is tovább. A mûútról letérést majdnem nem hittük el magunknak, de végül mégiscsak jó hídon mentünk át és leltük meg a patakparton kanyargó ösvényt. Sokan mentek kinn a mûúton is, amit nem igazán értettem, hiszen rövidebb nem volt. Õk tudják… Valahol itt ért utol minket gudluking is, aki csatlakozott a Gerence-pihenõig kis csapatunkhoz, ahol viszont szétvált a társaság távok szerint – a 70-esen hárman maradtunk Galadh-dal meg Repkénnyel.
Az emelkedõn elindulva betoltam a ponton kapott tofeefees vagy milyen müzlit, és csöndesebben haladtunk tovább – ezen a környéken nem nagyon találkoztunk senkivel. Egy kerítésnél valószínûleg arra mentünk, amerre nem kellett volna, de nemsokára újra megtaláltuk a jelzést. Lesétáltunk a mûútra, ahol az OKT-n értük el a következõ pontot. Mondtam a pontõr hölgynek, hogy elég idegesítõ lehet 4-5 percen keresztül nézni a mûúton közeledõ embereket. Mivel itt egy szóviccel felbõszítettem Galadhot, kutyafuttában kellett távoznom az ellenõrzõpontról, szerencsére jó felé kanyarodtam. A Hideg-völgy füves-gazos-mocorkás emelkedõjén további lejárt szavatosságú szóviccekkel szórakoztattuk magunkat és egymást, majd a kõbányához felérve megtudhattuk az illetékes környezetkutatótól, hogy a vörös színû földre, amiben van zöld árnyalat is, nem érdemes leülni, mert radioaktív. Nemsokára megérkeztünk a Királykapuhoz, ahol beértünk egy osztályt, akik a huszas távon voltak. Leültünk kicsit, kaptunk pogácsát meg jaffát, Repkény zoknit cserélt, szusszantunk kicsit, miközben az egyik tanárnõ „messzi van ám még a messzi” felkiáltással bíztatta indulásra tanítványait.
Nemsokára mi is elindultunk, pár méter mûút után egy trükkös kanyarral – ami jól ki volt szalagozva – rá kellett térni az egykori kisvasút nyomvonalára. A gyerekek egy része a mûúton maradt – nem tudom, hol kötöttek ki végül. Viszont mi sem vettük csont nélkül a szakaszt, mert a piros négyzet elágazás után furcsa kanyart vett az út. Meg is jegyeztem, hogy milyen váratlan fordulat, de ebben maradtunk. Aztán egy negyedóra múlva már feltûnt, hogy nincs jelzés, az itinert elõvéve kiderült, hogy nyolc méter szintnek kellene lenni az elágazás és a pont között, mi pedig mentünk már vagy nyolcvanat, a tájolót elõvéve meg kiderült, hogy tényleg rossz az irány. Egy kis csapat összeverõdött, valakinél volt egy térkép, azon megállapítottuk, hol vagyunk, majd levettem az irányt és iránymenettel sikerült visszanavigálni a jelzésre. Erre az elemre büszke vagyok :-) . Közben csak a pókháló okozott némi riadalmat, ami rátekeredett az arcomra. Miután megleltük a jelzést, már nem okozott nagyobb kihívást visszatalálni a Gerence-pihenõhöz, ahol megint ellenõrzõpont volt, de müzlit már nem kaptunk.
Amíg pihentünk, a pontõrök roppant ifjú (2-3 éves) gyermeke elragadta Galadh túrabotját és próbálgatta, alig tudtuk tõle induláskor visszaszerezni. De végül sikerült, így nekivághattunk a lépcsõnek az Odvaskõi-barlang felé. Egy szembejövõ fickó közölte, hogy még 165 lépcsõ van hátra fölfelé. Annyira köszi. Nemsokára meg egy szintén szembeljövõ 8-9 éves kissrác mondta, hogy még 1000 lépcsõ van hátra. Erre mondtam neki, hogy õ járt rosszabbul, mert lefele meg 2300. Erre nézett egy nagyot, és azt mondta, hogy inkább dob egy hasast, de annyit nem megy lefelé. Aztán csak fölértünk, és egy kisebb szusszanás után vágtunk neki az alattomosan emelkedõ és tekergõ Rézbükki útnak a könyék egyik leggyönyörûbb hatalmas bükkösében. Galadh nagyon rákapcsolt, mert jó formában volt, de nekem és Repkénynek is most gyors volt ez a tempó, így le-lemaradoztunk kicsit. De csak egyre közelebb jött a lokátor scifi-kupolája és megérkeztünk a Kõris-hegyre, ahol nagy meglepetésünkre spetit és sancimanót láttuk meg. Utóbbi „Miért vagyok kötsög? Miért tévedek el mindig?” felkiáltással üdvözölt, majd megvárták, míg megmásszuk a kilátót, és iszunk a korlátlanul rendelkezésre álló ásványvízbõl és ájszteából, majd immáron együtt indultunk tovább. Kis intermezzot jelentett, hogy a meredek lejtõn ereszkedvén meghallottuk a hátunk mögül kiabáló pontõrt, aki Kerek Repkény után hozta a pontról az itinerét. Baleset nélkül lejutottunk a mûútra, ahol kicsit elbizonytalankodtunk, de végül megleltük a leágazó ösvényt. Itt lefelé valami álomkór jöhetett rám, nagyon belassultam, lemaradva a többiektõl, Repkényt kivéve, aki szintén nem bírt rohangálni. Azt gondoltuk, hogy már rég elmentek a pontról a többiek, de szerencsére megvártak, és mondták, hogy kicsit õk is visszavisznek. Újfiút felismerve a pontõri székben kaptunk némi mambót, köszönjük, majd jó hangulatban vágtunk neki a Száraz-gerence völgyében vezetõ mûútnak. Csak azt nem értem, hogy miért van az, hogy minden egyes túrán kb 4 kilométerrel a kajapont elõtt az evésrõl támad valakinek kedve beszélni. Amikor már nagyon éhes vagyok :-) De nem kellett sokat várnom, hogy csillapíthassam éhségemet, mert némi bozótharc után megérkeztünk a Bödön-kúthoz, ahol a kedves és sürgõ-forgó ifjú pontõrök lesték minden kívánságunkat és alláttak minden földi jóval (értsd: zsíros, vajas és lekváros kenyér, csalamádé, hagyma, uborka, piros és sárga szörp, ami mondjuk inkább volt piros és sárga, mint valamilyen ízû). Evés után magamra vettem a polárt, mert kezdett hûlni a levegõ. Idáig megvolt az ötös átlag, de a pontról indulva már nehézkesen sikerült elérni az izmok üzemi hõmérsékletét.
Kisszépalmapusztán némi zavart okozott az átterelt kék jelzés, amit mint késõbb megtudtunk, a rendezõk egy héttel korábban festettek fel, és pár napra rá már valaki le is szürkézett, mert megvett egy darab erdõt. No comment. Innen nem volt messze már Szépalmapuszta, közben kelt föl a hold, elég kísérteties fénnyel árasztva el a vidéket, közben megállapítottuk sancival, hogy a mai túrán sem sikerült semmi maradandót alkotni. Mindig tetszik, hogy a turistaút átmegy a kedves szálloda parkján, most a sötétben nem mentünk be az arborétumba. Rövidesen megérkeztünk az ellenõrzõpontra, ahol asciimo rendezett be hangulatos pihenõt pavilonnal és fáklyákkal, és tõle is kaptunk topikos meglepit, finom bonbont. Itt már muszáj volt elõszedni a lámpákat, és csatlakozott hozzánk egy „Illa berek nádak erek, a motorosok jó emberek” feliratú pólót viselõ úr is az 55-ösrõl, mert nagyon eltévedt és nem volt lámpája. A mocorkáson áttörve elértük a piros keresztet, ami valahogy soha véget nem érõen emelkedett, majd végre elértük a lokális maximumot, megvolt a trükkös kanyar is, végre leértünk a vadetetõhöz, ahol régen ellenõrzõpont is volt, majd a mûutat, ahol lámpa nem is nagyon kellett. Itt valahogy senki sem értékelte a szövegemet, egy idõ után inkább le is maradtam kicsit, hogy ne zavarjam a bandát, a mûút gondolom mindenkit próbára tett. Páliháláspuszta most is olyan csöndes volt, mint mindig, a faluból kifelé lopakodó üzemmódban ment el mellettünk egy autó. Nagyvártatva elértük végre az utolsó ellenõrzõpontot, ahol fáklyákból leszállópályát is készítettek nekünk a roppant kedves pontõrök. Kaptunk egy rakás csipszet, itt mindig jól jön a sóutánpótlás. A tûz mellett pihenve kicsit oldódott a hangulat, ismét szóba álltak velem a többiek, majd döcögõsen indulunk az utolsó négy kilométerre. Kõ-kúti erdõ, Tündérmajor, víztorony, az utolsó erdõsáv, majd vissza is értünk Zirc szélére. Nem tudom, a szembejövõ kikent-kifent bulizni induló fiatalok mit gondolhattak az öt emberrõl, aki trehány ruhában, fejlápával megjelenik este kilenckor az erdõ felõl. Az utolsó métereken az iskola elõtt még kellett lámpázni, majd beértünk a célba – 14 óra 40 perc alatt.
Kis pihenõ, kaja (újra kedves kiszolgálás) és csevegés (sétálós bácsi is kijött a tornaterembõl) után speti elfuvarozott minket Veszprémig, ahol Galadh Ereb vendéglátását élvezhettem a reggeli buszig, mellyel hazatértem.
Köszönetnyilvánítás:
- minden túratársamnak, aki ennyire vidámmá tette ezt a napot
- annak, aki a jó idõt készítette, bárki legyen is
- a rendezõknek, akik gyakorlatilag hiba nélkül levezényelték ezt a remek túrát, tökéletes itinerrel (még arra is figyeltek, hogy mindenki szépen nyomja rá a bélyegzõt!) és jelekkel, kedves rendezõkkel, nagyon jó ellátással, gyönyörû jelvénnyel.
Jövõre is itt a helyünk!
|
