Õrség-Vendvidék 75
„Megyek veletek, bassza meg!” (Nagyondinnye az 50-es és a 75-ös távok elágazásánál)
M7, M70. Balatonszentgyörgy után két kezemen meg lehet számolni a látott személyautókat. Az európai vérkeringésbe is bekapcsolt Tornyiszentmiklós (Olajos körút ellenõrzõhely a falu melletti dombon, egy romos csûrnél) után elhagyjuk a helyenként autópályává bõvülõ utat. A következõ megálló Lenti, a környék fõ benzinkútja, ennek megfelelõ forgalommal. Régen jártam Lentiben úgy, hogy ne ide érkeztem volna. Kerek repkény a szomszédos ülésen meg fõleg. Laci069 visszatér a tankolásból, Zsuzsa a telefonálásból. Bajánsenyén rosszfelé indulunk, a buszmegálló után meg kell fordulni, erre már Szlovénia lesz. Õriszentpéter, körforgalom, buszállomás, iskola. Varró Lídia fogad, megnyugtatjuk, hogy se söpörni nem fogunk, se semmi egyebet, egyszerû, mezei résztvevõk óhajtunk lenni. Kéri, várjunk még egy kicsit az adminisztrációval, verjünk sátrat nyugodtan. Nyugodtan verünk sátrat, fenyõfa alatt, enyhén lejtõs, sima terepen. Amikor végzünk, újra találkozunk a szállásukat közben elfoglalt Laciékkal, elsétálunk a Bognár étterembe, étkezni. Amire jóllakunk, besötétedik, az iskolában pedig már lehet nevezni, jelképes szállásdíjat fizetni. Néhány rendezõ beszélget, elsõre nem értem, mirõl folyik a diskurzus, ez talán azért van, mert a beszélgetésük nyelve a szlovén. Azért néhány jellegzetes kifejezést felismerek. Kapunk rajtszámot és rajtidõt, a tömeggel majd elrajtolunk reggel. Megkapjuk az itinert is, két részletben: egy színes kartont, rengeteg hellyel rengeteg bélyegzésnek, belül térképpel, részletes táv- és szintaadatokkal. A másik részlet az útvonalon fekvõ néhány településrõl közöl rövid ismertetõt és felsorolja a 2007-es, elõzõ rendezés teljesítõit (beleértve Kerek repkény édesapját, aki mondjuk kiszállt valahol). Kapunk továbbá fejenként egy Turista Érmet, amirõl eleinte nem tudom, mire való, de mostanra már utánanéztem. Fene az ilyen gyûjthetõ dolgokat, fölösleges, meg minden, de akkor is jópofa, gyûjteni akarom. :) Ennyi mindennel felszerelve elhagyjuk az épületet, elballagunk a sátorig. A hangulat olyan, mint egy kempingben, amikor késõn, sokan kezdenek tábort verni. Valaki vasanként kilencven-százhúsz kalapácsütéssel stabilizálja sátrát. Vagy nem túl gyakorlott, vagy most veri szét a környék egyetlen dolomitlencséjét. Végül sikerül a mûvelet, a néhány halk beszélgetõ már egyáltalán nem tûnik fel, elalszom.
Az ébredés egészen más zajjal köthetõ össze, és ez a kacsahápogás. Gondolkodtam a dolgon, és rájöttem, hogy a környékbeli kacsaállomány intenzív énekleckéket vesz reggelente a nagyszámú rigótól, fülemülétõl, és a maguk módján igyekeznek visszaadni a hallottakat. Ezért aztán sokáig egy óvodásnak is fárasztó kacsás mondóka mászkál a fejemben, amíg ki nem ûzöm azzal, hogy Metallicát dúdolok, egész halkan. Térjünk most vissza a sátorhoz, ahol Kerek repkény már felöltözve, összecsomagolt cuccal várja, hogy gyorsabban eszméljek és segítsek összecsomagolni a sátrat. Öt óra negyvenre elkészülünk, besétálunk az iskolába, hogy ledepózzuk a felszerelés azon részét, amelyre nem lesz életbevágóan szükség. Bent nem túl meglepõen nagy a tömeg, SzLA-t látom meg, majd pesza91-et, odébb moiwa, lépéshiba és Nagyondinnye érkeznek. Valamivel bentebb Bubu kerül elõ valahonnét, bemutatja a seprûcsapatot, amely rajta kívül EduShow-ból és Lestatból áll. Repkény ezalatt a hirtelen elhatározásból mégis eljövõ régi barátnõjét próbálja rávenni, hogy gondolja meg magát és jöjjön a 75-ös távra. Én is felhozok néhány érvet ezen lehetõség mellett, hiába. Úgy is felfoghatjuk viszont, hogy nem vettük rá a kis éji szupercella átélésére. Közben ledepózom a táskákat a sátorral – ez is depónak számít? elvégre nem saját erõbõl cipeljük végig – és kimegyünk, vagy legalábbis megpróbálunk kimenni. Ezen törekvésünkben feltartanak minket egy-egy stampedli mézes pálinkával. Az akadályokat leküzdjük, kint így is sikerül elcsípni a rendezõi eligazítás utolsó pár mondatát és a pillanatot, amikor a mezõny eltép, lendületesen. -Rafter- is felbukkan, együtt indulunk el Õriszentpéter kies utcáin.
A táj nem változott, szerencsére, a túrázók létszáma viszont a tömegrajtnak köszönhetõen meglepõen magas. Ennyi embert egyszerre itt még nem láttam, igaz, én még a közelben sem jártam öt évvel ezelõtt, amikor a legutóbbi hetvenötöst rendezték. Kisétálunk tehát Õriszentpéterrõl és visszasétálunk oda, egy másik szerre. Itt a Lendvai-házaspár intézi a pontõri teendõket, mögöttük templom, régi. Felbukkannak -rafter- útitársai is: Vali, Andi és Dia. Tiszta Charlie Angyalai. :) Továbbsétálunk, elhagyjuk a mûutat a Zala-völgyéért. Egy földútnál valakik úgy gondolták, hogy téglával majd fel lehet javítani a járhatóságot, ez régi szokás, itt azonban még csak a tégla földbe döngölõdésének az elején járnak. Mi meg a téglán járunk, bukdácsolva. Az õrségi súlyponti település Keserûszer nevû részébe érkezünk, megérkezik Nagyondinnye és csatlakozik az állományhoz. Vagy menetményhez? Szóval jön velünk. Elkanyargunk a pangó vizû folyócska völgyében, kis híd, rét, erdõsáv, rét. Az út mentén embertelen magas farakások. Rövidke szembeforgalom, pesza91, aki futónak látszik. Odébb vadászháznál vár Matécz Péter. Bélyegzéssel lát el, õ ma a második. Átballagunk Szalafõre, a faluszéli réten nagy sátor áll, mindenfelé padokkal, asztalokkal. Leendõ rendezvény helyszínének tûnik. Szalafõn talán csak annyi változást veszek észre, hogy a fogadó ablakait kitárták. Átsétálunk Pityerszerre, itt egy szép makettel bõvült a látnivalók sokasága. A makett mellesleg éppen a látnivalókat ábrázolja, körülbelül 1:80 arányban lekicsinyítve, ezt abból gondolom, hogy kicsit nagyobb, mint egy H0-ás terepasztalra való épület. A ponton kekszet kapunk, próbáltam úgy írni, hogy keksszel kínálnak, de hülyén néz ki leírva.
Széles dûlõúton sétálunk tovább, a térkép a Körtike tanösvényrõl csacsog. Egyáltalán nem hátrány, de az Õrségben jól elszaporodott a tanösvény nevû jószág, csak gyõzze az ember figyelni õket. (Csak felsorolom a látottakat: Szala menti, Körtike, Áfonyás, Hármashatár, Réti orchideák, Rókagomba, és volt egy szlovén tematikus út, meg egy osztrák valami is.) Elérjük az ötvenes és a hetvenötös távok elválását jelzõ táblát, ahol elhangzik Nagyondinnyétõl a cím alatt olvasható mondat, és velünk tart, holott az 50-es távra nevezett be. Tehát sétálunk az Õserdõ felé, határsávban. Elhagyunk egy valaha határõrzési céllal létesített épületegyüttest, határnemõrzõként omladozik tovább magányában. A határköveket viszont karbantartják, az látszik, az MK feliratot az országnév váltásakor akkurátusan M-re meszelték át. A határsáv meglepõen tiszta, jól járható. Jól járjuk, különösebb megállók nélkül haladunk. Mellettünk néha árkok furcsa rendszere húzódik. Az egykori bakhátas mûvelés maradványa, vagy a határral kapcsolatos dolog? Különös. Néhol felbukkan egy-egy ismertetõ a Pout po dolaj pa bregaj nevû „Tematikus útról”, amelynek a jelentésével a netes fordítóprogramok nem tudtak értékelhetõ módon megbirkózni. Valami út a völgyekbõl a hegyekbe lehet, érzésre. Ez is afféle tanösvény, 12,4 km hosszú körséta tehetõ rajta Kerkafõ, Bûdfalva és Orfalu (Cepinci, Budinci és Andovci) érintésével, a táblákon szlovén, angol, német és magyar nyelvû rövid ismertetõt lehet olvasni errõl-arról. Elérjük a régi dolányi utat, felismerhetõ a helyszín, az ötvenes táv útvonalával találkozunk, amely Dolány (Dolenci) és Bûdfalva felõl érkezik. Maradunk a határsávban, rövidesen megérkezünk a Karavla feliratú esõházhoz. Kedves pontõr fogad, csokitallérral kínál, vegyünk bõven. Tényleg rengeteg van, veszek hármat, mert gyorsan olvad az idõközben kialakuló hõségben. -Rafter-ék megvárják Valit, aki útközben megállt valahol, és azóta sem ért utol még minket sem, pedig ma egyáltalán nem érzem magam gyorsnak. Amit érzek az az, hogy a tüdõm hiába szeretne, nem tud teljes terhelésen dolgozni, az allergiás tünetek csökkentik a hatékonyságát. Majd lesz még jobb, ha elkezd esni az esõ, gondolom, és igazam lesz, de addigra már Kondorfán is túl fogunk járni.
Mivel kellemes dolog egy elavult intézményt dísztárgy szerepkörben látni, elolvasom, hogy az esõház helyén valaha a jugoszláv hadsereg határõr õrse állt itt, amelyet „1973-ban a virágvasárnap és nagyszombat közötti nagyhéten lerombolták”, de vajon milyen okból? Hivatalosan rombolták le, vagy a valamiért felbosszantott dolányiak és bûdfalviak dózerolták be? A táblát hiába kérdezem. Tovább bóklászunk a látszólag egyenesen húzódó határon, tiszta véletlenül lefényképezem a térkép szerint Szlovénia legészakibb pontját jelzõ A115-ös határkövet. Ma két ország két leg- pontját is érintjük: a következõ Magyarország legnyugatibb pontja lesz. Országútra érkezünk, ennek nem tudom a pontos számát, az ottjártunkkor tapasztalt autóforgalmáról viszont határozottan állíthatom, hogy az egyenlõ nulla autó per hét perc. A helyszín egyetlen érdekessége a határ két oldalán megszámlálható táblák mennyiségei és méretei között tapasztalt eltérés. Nálunk több van, és azok nagyobbak is. :) A határõr szervezetek épületei közül viszont a szlovén tetszik jobban, szolidabb, tájba illõbb. Egy „Pozor! Državna meja!” („Vigyázat! Államhatár!” - nem árt vigyázni az államhatárral, bár emberre csak túlerõben, éhesen támad) feliratú táblánál, és egy piros jelölõfestékkel lepacázott kilométerkõnél elhagyjuk az országutat. Széles, kényelmes, kavicsos úton sétálunk tovább a két ország határán, a zöld sávval jelzett Vasfüggöny-turistaúton. A terep kezd hullámvasút-szerûbbé válni, ezen érzésem felõl egy magassági pont is megerõsít, meg a besûrûsödõ szintvonalak is feltûnnek a térképen. Azért nem kell egy Északi Zöldre gondolni (pedig a határkövek és a jelzés stimmelne), egyszerûen csak néha fel, néha meg le kell menni. Nem sokkal késõbb elhagyjuk a határkövek végtelen sorozatát, megérkezünk Felsõszölnök szélére. Útmenti keresztnél megyünk valamilyen különös megfontolásból egyenesen, késõbb, egy adótoronynál a domb gerincérõl észak felé térve állapítjuk meg, hogy itt súlyos eltérésben leszünk az útvonalhoz képest. Visszamászunk, nem esik jól, mert elképesztõen meleg van, pollentõl sûrû a levegõ, a Nappal szembe menve pedig nem nagyon látok. Hamar visszaérünk a kereszthez, elhagyjuk a dombtetõt, sûrû bükkösben haladunk tovább. A falu központjában „Hármas határkõ” (sic!) felé igazít el egy tábla, ez rögtön nem jó, mert a Hármashatárnál az A1-es határkõ áll. Befejezem mára a szõrszálhasogatást, pár lépéssel letérünk a jelzésrõl a kocsma és az ott található ellenõrzõpont kedvéért.
A kocsmában, ott nincs most nagy élet, a kocsma teraszán viszont van. Renáta bélyegzést ad, Sztancsik Gyuri kitûzõt gyárt, Kiscsibész és fia pedig a kenyérkenéssel foglalatoskodnak. És õk még csak a rendezõk voltak! Találkozunk az útitársaikra váró Matus Petiékkel, akik egy óvatlan pillanatban aztán el is lépnek. -Rafter-ék a hátsó traktust foglalták el, ülõhely már csak elöl van, nem véletlen: odasüt a Nap. Repkény lehuppan egy székre, én pedig benézek a kocsmába, a bélyegzéshez járó bónt beváltani. Jelentõs sorállás van, egy helybéli ifjú próbálja kitalálni néhány túrázó várható kívánságát: belõlem öt cent jégert néz ki, de le kell lomboznom, mert csak kólát és almalevet kérek, kimérõset. Rendszerhiba léphetett fel, ma még nem kávéztam, és most sem kívánom. Érdekes. Letelepszem odakint, választok zsíroskenyeret Repkénynek és magamnak is. Feltûnik a metélõhagyma a kínálatban, de nem értem, miért van közötte virág. Dinnye felvilágosít, hogy az a metélõhagyma virága, és ilyen minõségében ehetõ. Evés-ivás után még megpezsgõtablettázunk, töltök vizet a kiürülõ palackba. Harmincöt percnyi pihenés után útra kelünk, átkelünk a Szölnöki-patakon, követve a tábla rendelkezését: Turistaút / Turisticna pot ->. Pedig a tájház és a hagyományok parkja is érdekes lehet. Fém Krisztus-kegyhely következik, majd egy érdekes, rikító piros ajtajú épület, amelyre harangtornyot applikáltak. Hosszan elnyúló, napsütötte völgyben sétálunk, néhány jó állapotú és néhány kevésbé jó állapotú porta sorakozik hosszan az út mentén, némelyik egészen az erdõben. Az ideillõ tanösvény tábláit gyorsan lefotózom, késõbb lesz még alkalom kiböngészni, mit is akarnak mondani. Érdekes, hogy a nagyrészt református Õrséghez képest a tanösvény szerint ez már inkább katolikus vidék. Pedig alig jöttünk pár kilométert. Sétálunk tovább, lassan elhagyjuk a réteket, erdõsebb, dombosabb-völgyesebb részre érkezünk, ahogy megközelítjük a határként funkcionáló vízválasztót. Nagy csoportok jönnek szembe, családok és egyesületi egyenpólót viselõk. Kizökkenek a monoton caplatásból, hirtelen emelkedõn kell emelkedni, körülöttünk régebbi irtáson felcseperedõ fiatal erdõ, Repkény állítása szerint öt éve épp a friss tarvágáson jártak erre. Még sétálunk egy kicsit felfelé, amikor hirtelen egy jól kiépült helyszínre érkezünk, ez a Hármashatár, Magyarország legnyugatibb pontja.
Mivel a világnak itt mégsincs vége, nyugat, észak és dél felé tekintve nagyjából ugyanolyan erdõt látni innen, mint amilyenben idáig túráztunk. Az impozáns méretû szuperhatárkõhöz viszont orbitális mennyiségû padot telepítettek, asztalokkal, és persze áll itt egy csomó ilyen-olyan tábla is, amely mind tájékoztani akar valamirõl. Érdekes továbbá megfigyelni három ország három különbözõ jelzési rendszerét. Van a magyar fehér-alapon-színes-geometria, a szlovén piros karikában fehér karika, és az osztrák iránytábla, zománcozott, színes jelzésekkel. Részrehajlás nélkül merem állítani, hogy semmi szégyenkeznivalónk nincs, sõt. A helyszín fejbéli felmérése után az ellenõrzõponthoz megyünk, Talpalóék ücsörögnek itt, náluk lehet megvenni a rajtban kapott éremsorozat újabb példányát, amely a Hármashatárhoz kapcsolódik. Legyen egy, kettõnknek. -Rafter- és a lányok az egyik padnál ülnek, együtt indulunk tovább. Egy bõ kilométernyi távra átrándulunk Ausztriába, ahol nem zöldebbek a fák, csak úgy tûnik, mert beborul az ég. Az Õrség-Vendvidék túra saját eligazító táblái itt Wandertag néven illetik a Szlovéniában még Pohodként hivatkozott eseményt. Nálunk ez simán teljesítménytúra. Itt is van tanösvény, lapozható táblával, az információt fémlapra laminált papírról lehet leolvasni, három nyelven. Derék. Piros sáv, zöld sáv jelzik az utat, a piros sáv kissé rejtélyes, mert olyan formát követ, mint a magyar jelzések, de a kivitelezés inkább Szlovákiát idézi, miközben Ausztriában járunk. A zöld az oké, szép, szabványos. Maradunk ezen, jó sokáig. Erdõben, könnyen járható ösvényeken túrázunk, szép, avaros mélyúton sétálunk le, majd fel. Újra találkozunk a Vendvidék 25-ös távon túrázó Matus Petiékkel. Találunk egy darabka vasfüggönyt, amely némi szögesdrótos kerítésbõl és egy õrtoronyból áll. -Rafter- és Vali felmennek megnézni, azt mondják padlószõnyeg is van, akkor mégsem ajánlom bivakhelynek, mert túl kényelmes. Pedig ez lehetne némi képzavarral a Grand Hotel a vesztegzárban. :) (Bocs.) Kilátás viszont nincs, a fák megnõttek. Sétálunk tovább. A levegõ kezd lehûlni, ezért nem lehetek elég hálás. Feltámad a nyugati szél, változó erõsséggel, de folyamatosan fúj.
Repkény és Dinnye közben elõrehúztak, Diával haladok valahol mögöttük, -rafter- és Vali és Andi pedig még utánunk jönnek. Elhagyjuk az osztrák határt, ismét Felsõszölnök utcáit járjuk, ez a Jánoshegy. Ahogy közeledünk a következõ ellenõrzõponthoz, úgy válik egyre nyitottabbá a táj, szép, felhõs kilátás adódik nyugat felé, a láthatárt az Alpok hegyei zárják le. Szerencsére másfelé nem látunk, mert ott csak az esõfelhõket látnánk. Útmenti keresztek mellett sétálunk el, majd oldalt nagy csoportosulás tûnik fel a fák között. Ez a Jánoshegyre rendeltetett ellenõrzõpont, Laci069 õrzi, szódával és nápolyival kínál, utóbbit bõségesen osztogatja, még rengeteg van nála. A kilátó tetejérõl Repkény és Nagyondinnye lógatják a lábukat, felsétálok hozzájuk, szétnézni. A kilátás lenyûgözõ. Északon napsütés, délen esõ, sõt, vihar, Repkény lát egy villámot. Keleten felhõs égbolt látszik, nyugaton ugyanez, hegyekkel. Nagyondinnye kölcsönkabátot szerez Lacitól, mert neki nincs sajátja, lévén nem készült a hosszútávval együtt járó, nagy bizonyossággal jósolt esõre. A három lány és -rafter- már továbbálltak, mi is összekapjuk magunkat és megyünk. Mivel ittam szódát, a következõ pár kilométert azzal töltöm, hogy a társalgás lehetõ legkevésbé alkalmas pillanataiba egy-egy orbitális tüsszentést iktatok. Eloldalgunk még a Jánoshegyen, de maga a János-hegy most nem esik útba, lejtõt választunk az emelkedõ helyett, lesétálunk az Alsószölnöki tanyákhoz, idõs néni köszön vissza mosolyogva. Ez még nem Kétvölgy, pedig már kezdtem azt hinni, hogy ennyire gyorsak vagyunk. Az országútról a jelzés az egyik porta felé terel, korábban szóltak, hogy ezt el kell hinni, tényleg a kerten át visz az út.
Meredek, de elég rövid emelkedõ vezet ki a Szölnöki-patak völgyébõl, a meredek, de rövid emelkedõn találkozunk Zsuzsával, õ a Vendvidék 25 távon túrázik erre. Rövidesen szalagozott szakaszra érkezünk, a piros sáv észak felé kanyarodik, Szentgotthárd a célja, itt tájegységet vált és Szent Imre Vándorútként jut el Horvátnádaljára. Hangulatos erdõben, avaros úton sétálunk dél felé. Kerek repkény elõresietett, Nagyondinnyével megyek együtt, beszélgetünk, közben telik az idõ, megérkezünk Kétvölgy szélére, kápolnával szemben találunk egy padot, a padon találjuk Kerek repkényt. Uzsonnaszünetet tartunk, közben megérkezik Zsuzsa, feltartjuk egy ideig, aztán tovasiet. Érkezik egy család is, apuka, anyuka, két fiúgyerek, velük is találkoztunk már és fogunk is még találkozni. Uzsonnánk szalonnából és kenyérbõl áll. Jólesik, mert a felsõszölnöki ellenõrzõpont óta nem ettünk semmit. -Rafter- közben telefonál, Tami közlése szerint a meteorológia kiadta a vörös riasztást a nyugati országrészre. Optimista énem azt mondja, hogy csak óvatosak, nem annyira optimista énem pedig azt, hogy igazuk lesz. Egyelõre felfüggesztem a meccset magam között. Érintjük Kétvölgy szélét, a név csalóka, a falu (falvak) dombtetõn található (találhatóak), mi mindkettõbõl csak egy kicsit látunk. Kétvölgy-Permise szélén magasodik a Katalin-hegy, erre kilátót emeltek, a kilátó tövében pedig a túra következõ ellenõrzõpontját találjuk. Kiszuszakolok az üresedés határán álló ballonból két korty vizet a bögrémbe, megosztozunk rajta Repkénnyel. -Rafter-ékkel itt találkozunk újra, a kilátó aljában fetrengenek a földön. Jó látni, hogy nem csak én csoffadok. :) Felnézek a kilátóba, Kerek repkény társaságában. Nyugat felé továbbra is gyönyörû a kilátás, az elõtérben víztorony látható egy réten, mögötte Kétvölgy házai, mögöttük a Felsõ-Õrség dombjai, valahol a távolban pedig magas, nagyon magas hegyek. Az erõs szél miatt nem maradunk sokáig, elbúcsúzunk a pontõröktõl és lesietünk a magaslatról.
Visszatérünk a határsávba, ma már jártunk itt. Fenyves van és széles út és sok határkõ. A piros sáv letérését éppen, hogy nem vétjük el, le merném fogadni, hogy délelõtt még volt eligazító tábla, amely Farkasfa irányát mutatta. Lehet, hogy besöpörték? Sebaj. Innentõl ismerõs lesz az út, visszatértünk a hosszútáv eseménydús betétkörérõl. Utolér cr_lupin és útitársa, elsuhannak mellettünk. Betérünk a Sûrû-erdõ felé, magányosan árválkodik az innét a Karavla esõházhoz áthelyezett pontõrök egykori kék asztala. Piros négyszög jelzés tér el Orfalu központja felé, mi maradunk a piros sávon és megcélozzuk az Orfalui-nyerget. Néha felbukkan a Nap és süt, néha beborul az ég. Az idõjárás bizonytalankodik még egy kicsit, mielõtt igazán kezdene zorddá válni. Repkény megint elõrébb jár, és amikor egy helyen kiállok megigazgatni magamat, akkor látom, hogy -rafter-ék valahol nagyon elöl haladnak, mögöttük Kerek repkény bandukol, mögötte valahol Nagyondinnye, mögötte pedig én zárom a sort. Az egyes gyalogló entitások közötti távolság körülbelül ötven-hetven méter. Új dologra csodálkozom rá, amely már a Hármashatár óta gyanús volt. Hiába próbáltam kirázni egy nemlétezõ kavicsot a cipõmbõl, a nyomás nem szûnt meg, amely alapján arra a következtetésre jutok, hogy ez a cipõ bizony harminc kilométer után megszûnik kényelmesnek lenni. Ez a kényelmetlenség kezd vízhólyag formájában manifesztálódni, amely csak azért zavaró, mert épp a sarkam közepén teszi mindezt. Miért nem máshol?
Hogy megakasszam a vízhólyagos témát a fejemben, inkább Nagyondinnye után kocogok. Kerek repkényt egy magaslesnél érjük utol, ahol éppen üldögél és virágokat fényképezget. Itt mindannyian tippelünk arra vonatkozólag, hogy hány perc múlva érkezünk majd Farkasfára, a SzLA által kezelt ellenõrzõpontra. Elsétálunk Balázsfalva szélén, lehuppanunk egy völgybe. Kezd sötét lenni, pedig igazából csak beborult megint és sûrû az erdõ. Keresztezzük az orfalui országutat, patakvölgyet érünk el, ezt követve érkezünk meg Farkasfára. Harminckét perccel egész közel tippeltem a valós eljutási idõhöz. A Tóka koccintónál egy közepesen alkoholistának kinézõ alak éppen társalgást kezdeményez Valival, odabent SzLA õrzi a pontot, -rafter-ék pihengetnek, cr_lupinék épp indulóban vannak. Lehuppanunk, kávét kérek és üdítõt és Repkénynek egy citromos sört. Az üdítõt a résztvevõknek járó bónból fizetem, a többi ezen felül megy, a pultosnéni nagy-nagy örömére. A mai bevétel kiugrónak számíthat. Elücsörgünk itt is harmincegynehány percet, de talán jót tesz: az eddig a holtpont peremén lavírozó Nagyondinnye innentõl határozottan lelkesebb, meg talán az idõjárás változása miatt én sem tüsszögök már annyit (most éppen, de majd késõbb még igen). Kerek repkény állapotán nincs hová javítani, õ megy, mi meg megyünk mögötte.
Elbúcsúzunk SzLA-tól, elhagyjuk Farkasfát, kellemes emelkedõ vezet a Kiserdõre, házcsoportnál térünk derékszögben balra, kelet-északkelet felé sétálunk. Többszöri kanyargást követõen ereszkedünk alá egy völgybe, patakot, mély vízmosásokat, horhosokat kerülgetünk. Szép, hangulatos a környék. Amikor kiérünk a nagy, lekerített rét szélére, akkor döbbenek rá, hogy egyrészt Kondorfa után talán már lámpával kell menni, másrészt, hogy tényleg ideért a beígért szél. Vörös riasztás? Lehet. Kikerüljük a rétet, ennek örülök, mert az erdõben szépen kényelmesen eloldalgunk, a rét végi egyenes pedig némi sárral bevisz Kondorfára. Itt csatlakozik hozzánk a RP-DDK jelzése, amely Szalafõ felõl érkezik, itt egyben a 35-ös táv útvonalaként is. Meglepne, ha találkoznánk valakivel, aki most jönne ezen a távon. Elõttünk négy kacsa sprintel át az úton, bõsz hápogással csapnak le valamire, ami számukra ínycsiklandónak tûnik. Mókás futóknak tûnnek, ahogy felegyenesedve szaladnak. Besétálunk a központba, egy láthatósági mellénybõl hajtogatott bója láttán eszembe jut az Iszinik, ott láttam hasonlót. A kocsma hátsó helyiségében várnak pontõri minõségükben Horváth Csabáék, leülünk pár percre náluk. A menü kávé, üdítõ, fröccs (utóbbi nekem), ezúttal saját kontóra, mégsem lehet mindenhol bónt osztogatni.
Rövid, tíz percnél is rövidebb pihenõt engedélyezünk magunknak. Kicsit kellemetlen dolog kilépni a kocsma szélcsendjébõl. Kint erõs szél fúj, ahogy haladunk a falu keleti vége felé, autó áll meg mellettünk. Fiatal férfi vezeti, mellette idõs, apró termetû bácsi ücsörög. A srác kérdezi, hogy merre megyünk, és azt is, hogy biztosak vagyunk-e abban, hogy odajutunk. Látszik rajta, hogy tényleg aggódik, és nem egyszerûen hülyének néz minket. Megnyugtatjuk, hogy a látszat ellenére uraljuk a helyzetet. Kisétálunk Kondorfáról kék jeleket követve, a hosszú réten még korán van lámpát kapcsolni, de már nagyon gyérek a látási viszonyok. A szél miatt ráadásul már nem elég a melegítõfelsõ, nincs mese, fel kell venni a kabátot is. Közben csendben elkezd pötyögni az esõ, egyelõre minimális intenzitással. Eszembe jut, valamelyik idõjárásos honlap 5 mm csapadékot jósolt... nem mindegy, hogy ez mennyi idõ alatt esik le. Dinnye lámpát kapcsol, amikor betérünk az erdõbe, akkor már tényleg szükség van rá. Elérjük a zöld sáv leágazását, a jelzés egyenesen halad a fák között, úttalan utakon, nappal ez egyértelmû, sötétben kevésbé. Az erõs lámpa és Repkény emlékezete megoldja a dolgot, elindulunk, leereszkedünk a Lugos-patakhoz, majd felbotorkálunk a szembeparton. Nagy szerencse, hogy ezt az átkelést sikerült a nagyobb esõ, pontosabban a nagyobb sár elõttre idõzíteni. Lehetne ügyeskedni a sötétben. Oldalt fénypontok bóklásznak, valakik valahogy bekeveredhettek a Máli-rét kevésbé megfelelõ oldalába. A helyzetük nem megoldhatatlan, de nem is irigylésre méltó. Kikevergünk a kevéssé egyértelmû utak birodalmából, széles dózerút vezet tovább, egészen az Õriszentpéter-Ivánc országútig. Itt már jobban érezni az esõt, eddig a kapucnimat a megfelelõ látószög biztosítása érdekében a fülem mögé tûrtem, most ezt az állapotot kénytelen vagyok megszüntetni. A vihar bekeményít. Ráfordulunk az ispánki egyenesre, a végén pislákol valami fény a falu felõl, de a „világ közepe” csak nem akar közelebb kerülni. Egyetlen szerencsénk, hogy északi szél fúj, és legalább nem szembõl kapjuk az áldást. Elcsoszogunk Ispánkig, a Békeligettel szemközti ház tornácán várnak Pintér Józsiék, állapotukat talán az átfázott jelzõ írná le. Nem csoda, egy helyben állva a szélben nagyon hideg lehet.
Nem ülök le, mert az kényelmetlen volna, viszont a kabátot a táska fölé veszem. Közben elmajszolok néhány szem nápolyit, inkább csak azért, hogy ne a környezet nedvességtartalmára figyeljek. Józsi figyelmeztet az útvonalon bekövetkezett változásokra. A pár percnyi megállást követõen kilépünk a zuhogó esõbe, a vízcseppek folytatólagos vonalként jelennek meg a közvilágítás meleg fényû lámpái elõtt. A saját lámpámat igyekszem minél inkább a kabátom ujjában tartani, nehogy megázzon. Ledöcögünk egy lejtõn, át Ispánk másik szerére. A fák között csak az esõt kapjuk, a nyílt szakaszokon a szelet és az esõt együtt. Kiérünk az országútra, átkelünk rajta, besétálunk a Bárkás-tóhoz, itt megint igaz az ''esõház'' = ''emberek csokit adnak'' képlet. Megpihenünk, amíg elõbányászom a kabát alatti táskából az itinereket. Szerencsére tényleg óv valamennyit a kabát. Az egyik pontõr eljön velünk, megmutatja, merre kell az új, eddigihez képest elterelt úton elindulni. A kék keresztet itt jó sûrûn festették, pontosan, kanyarogva követjük az erdõben, mellettünk az esõháztól világítanak ide a fények. Battyogunk a vízben, kiérünk az erdõbõl, újra nyílt szakasz következik. Északi szél, még több víz, battyogunk tovább. Repkény valahol elöl hasít, aztán megvár, mert vaddisznót hall röfögni, és inkább ma egy pár perc állva ázás, mint holnap egy morcos vaddisznó. Elérünk egy balkanyart, dombtetõre szottyogunk fel, sár nincs, csak víz. A tetõ már tekinthetõ célegyenesnek Õriszentpéter felé, s így is tekintek rá. Megérkezünk a házak közé, átsétálunk még egy réten, ahol az idõjárást feltámadó szél és még több lehulló esõ jellemzi. Elkanyargunk az iskoláig, megkerüljük. Huhh, vége.
Bent kedvesen fogadnak, Lendvaiék vannak itt és Lídia és Sztancsik mester és Horváth Csabáék is visszatértek már a pontról. A díjazás most jelvény, oklevél is lesz, késõbb, postán. Kerek repkény, mint legfiatalabb nõi teljesítõ a távon, különdíjat is kap, egy „I love Õrség” kitûzõt. Jópofa. :) Megjegyzi, öt éve nála fiatalabb lány teljesítõ is volt a távon. Lehet zuhanyozni, lehet pihenni. Megérkezik a többi túrázó, az a néhány résztvevõ, aki nálunk többet ázott, végül befut a seprûk csapata is, temérdek szalaggal felvértezve, közülük Lestat a legfiatalabb férfi teljesítõi különdíjat is bezsebelheti. Aztán felbukkan valahogy Kerek repkény édesanyja, és ad ennünk, és még az állomási transzfert is megoldja, ami nagyon szerencsés dolog, mert közben újra elkezd szakadni az esõ és ezt hajnali négy óráig csak idõszakosan hagyja abba. Az állomáson Repkény elfoglal egy padot és alszik. Nagyondinnye hasonló céllal elfoglal egy másik padot, amelyet késõbb kényelmetlennek ítél és a földön szunyál tovább. Én csak a várakozás utolsó fél óráját alszom át, addig eltársalgunk alkalmi sorstársunkkal, Attilával, akinek ez volt élete elsõ 75-ös túrája. Derék, derék. Amikor megérkeztünk, akkor még bent állt egy Bzmot, ez késõbb szerelvénymenetként eljutott Hodosra, majd 4:28-kor, három perc késéssel érkezik vissza Õriszentpéterre. A bézé Zalaegerszegig juttat el, itt átszállunk, gyorsvonat közlekedik velünk Kelenföldig, ebbõl a közlekedésbõl én annyit érzékelek, hogy még Zalaszentiván elõtt (de már a jegyvizsgálat után) elalszom, és valahol Nagytéténynél ébredek.
Foglaljunk össze. Minden hazabeszélés nélkül az egyik kedvenc túrám az Õrség. Kiváló útvonal, kedves rendezõk, szép itiner, szép díjazás, megfelelõ eloszlású ellenõrzõpontok jellemzik. Nem szoktam különösebben foglalkozni a szolgáltatás mennyiségével, de itt igen sok helyütt kaptunk igen sok dolgot. Köszönet mindezért! Köszönöm Lacinak a fuvart és azt, hogy megmutatta a Bognár éttermet. Végül, de egyáltalán nem utolsónak: köszönöm minden útitársamnak a társaságot, Kerek repkénynek, Nagyondinnyének, -rafter-nek, Valinak, Andinak és Diának. Egyetlen dolgot sajnálok, hogy a rossz idõ miatt (is) hamar vissza kellett utazni, pedig jó lett volna még egy fél nap, körülnézni, sétálni csak úgy, vagy az Õrvidék turistája füzet hiányzó igazolásai közül néhányat pótolni... majd. Máskor.
-Kékdroid-
Képek |
