Karancs-Medves 50

A tavalyi harmincötös számomra az év legjobb túrája volt, így egy pillanatig se lehetett kérdéses, hogy idén újra jövök-e. Mindössze annyit változtattam, hogy ezúttal már az ötvenes táv teljesítése volt a cél. Kiváló idõzítés, hiszen a táv húszéves jubileumát ünnepli, így a megszokott kitûzõ helyett ebben az évben egy szép, szalaggal átfûzött sportérem volt a díjazás, akárcsak a huszas távon (a harmincötösök idén is a tavalyi zöld keretes, egyébként szintén szép kitûzõt kapták).

Csodás emlékek fûztek tehát tavalyról Salgótarjánhoz egy nagyon klassz társaságban legyalogolt nagyon klassz útvonalon. Ez idén se volt másképp, sõt, ha lehet csak fokozódott az élmény. A nagyon klassz társaságot ezúttal Vándor Csillag, Bubu, Lestat és Wudu jelentette, a nagyon klassz útvonalat pedig az ötvenes táv többé-kevésbé eredeti vonalvezetése, amely ezúttal jóval hamarabb, már a Ceberna-völgyben elvált a harmincötösök távjától.

Persze nem is én volnék, ha nem iktattam volna be ebbe is némi szépséghibát, mert közvetlenül a rajt után, a Kálváriára menet vettem észre, hogy a rajtban felejtettem az itineremet. Gyorsan telefonáltam a nagyon elfoglalt fõrendezõ úrnak, a visszamenetel lehetõségét kizártam és szerencsémre nem is volt rá szükség, mert Vincze Gábor és lánya épp akkor indultak, õk hozták utánam a papirost.

Így megnyugodva, lépteimet szaporázva indultam tovább, hogy túratársaimat beérjem, ez egész hamar sikerült is. A karancsaljai pontra már együtt érkeztünk. A levegõ kellemes volt, de már sejteni lehetett, hogy lesz ez még jóval melegebb is. A Kápolnához, majd a Karancs-kilátóhoz felérve rendesen ki is melegedtünk, az ezt követõ lefelé loholásban szintén, így a somoskõújfalui Határ Büfében feltételes ellenõrzõpontot iktattunk be.

Salgóvár felé mászva útközben találkoztam Klaudiáékkal, akik ezúttal csak a huszas távon sétálgattak. A várba felérve kellemes meglepetés ért, ezúttal végre tényleg fent a vár teraszán volt az ellenõrzõpont. Pont ott, amedddig legutóbb felmásztam, hogy minden látogatáskor legyen még egy szint, amivel feljebb mehetek. Bubuval felmentünk a toronyba is, így legközelebb bajban leszek, mert több szint nincs. A szokásos frissítõpont a Dornyai turistaháznál volt, ahol pechünkre elfogyott a klasszikus sült szalonnazsíros, csepegtetõs kenyér, de azért így is jót ettünk, ittunk, megkaptuk a szükséges pluszt somoskõi várig vezetõ úthoz. A várnál a Petõfi kunyhóban kaptunk pecsétet, de akkor és ott nagyobb jelentõsséggel bírt a nyomoskút (mert eddigre már nagyon meleg volt), ahol frissítettük magunkat és ivóvíz készleteinket a szaharai forróságot sejtetõ Medves-fennsík elõtt.

Hosszas kutyagolás és kevés árnyék volt Rónabányáig, majd tovább, tovább, Szõröspusztán újra ismerõsök fogadtak az ellenõrzõponton, valamint ez volt az utolsó vízvételi lehetõség is, pedig innen még bõven volt táv és szint is hátra. A Kota, majd a Somlya, végül a Pécs-kõ, ahol Kaszáséktól isteni finom, full extrás szalonnazsíros kenyeret kaptunk és ez minden szükséges energiát meg is adott a továbbiakhoz, azaz a Salgótarjánba leszaladáshoz, aholis a rajt-célnak helyet adó Galcsik fogadó teraszán átvettük jól megérdemelt érmeinket és az emléklapot, aminek igazat kell adjak: a túrát valóban jókedvûen teljesítettem. Ezért pedig köszönettel tartozom túratársaimnak és fõrendezõ úrnak (s kedves családjának) az elõzõ esti szíveslátásért.

Ismét csodálatos élményben volt részem! (képek -egyenlõre csak- fb-on :-)