Túrabeszámolók

Kinizsi 100

2012

Nagy idõzavarban vagyok, még más beszámolóval is tartozom. Bizom türelmetekben, mindent pótolni fogok. Barátaimmal és ismerõseimmel annyit közlök (ellenségeim nincsenek), hogy a túrát egy órával korábban teljesitettem. A meséket a nyár elején megirom. Köszönöm megértéseteket.

Az elõzõ két sort még sebeimet gyógyitgatva irtam le, majd elmentem Hunniában lévõ birtokomra, nyirtam a füvet, hallgattam a madarakat, hazahoztam néhány szál kerti és mezei virágot. A túra utáni héten elkészült a Kinizsi négyoldalas vázlata, amibõl meg kellett irni a végleges szöveget. A munkától és utazástól kissé kába fejjel ültem le a gép elé, hogy megnézzem, van-e újabb útleirás. Volt. Én is szeretek mesélni, ezért értékelem, ha valaki számára a túra több a fizikai gyötrelemnél, hiszen a legtöbb szép fájdalomból születik. Dehát odáig el is kell jutni. Mivel a "Mesélõ" beszámolója hangulatilag eltér a szokásostól, ezért gondolkodóba estem. Azt találgattam, hogy mit tehetne a hatalmas anyagot gondozó szerkesztõség, ha ki akarna választani egy sokszinû mintát, amely mind a teljesitménytúrázásról szól, nem lép túl egy áttekinthetõ terjedelmet és - egyenkint -  a vándorlás különbözõ oldalait mutatja meg. Itt van hát elõttem egy ebbõl a szempontból mérlegelendõ életkép, ami igaz is lehet, meg nem is. Tulajdonképpen akkor szép, ha nem igaz, mert az irodalom attól szép, hogy magunk teremtjük meg. Mit is kellene mondani, hiszen illõ lenne egy hozzászólás. Bár nem kötelezõ. A jó irodalmat saját feladatként  irjuk. De azért legalább egy jelzõvel fejezzük ki, hogy jó volt olvasni a "Képzelt riport egy hosszútávú gyaloglásról" cimet is megérdemlõ irást, ami stilárisan is igényesnek tûnt. A jelzõkkel, persze, nagyon vigyázni kell. Szabó Magda is hamar megtanulta, de tudta már minden jó iró. Lehetne idézgetni, de az ember agya különös jószág, nem lehet tudni mikor, mitõl, miért, mi jut az eszébe. Nekem egy olyan idézet motoszkált a fejemben, amelyet egy sokak által nem kedvelt ember mondott. Amikor ugyanis Georges Clemenceau egy nagyobb francia újság szerkesztõje volt, akkor azt mondta egy frissen odakerült fiatalembernek: "Nézze, ne féljen semmitõl, irjon meg mindent gondosan, amirõl tudomást szerzett, de ha a közlés elõtt jelzõre is szüksége volna, akkor jöjjön fel hozzám a harmadik emeletre." Nekem nincs szerkesztõségi fõnököm, aki ellenõrizné mûvemet ezért csak annyit mondok, hogy érdekes volt olvasni a szokásostól eltérõ beszámolót. Irodalmi kritikát pedig nem gyakorolhatok, mert nem vagyok képesitett irodalmár.

E váratlan élmény hatására megváltoztattam a sorrendet és a Kinizsi óráját inditottam ketyegni. Az óra a teljesitménytúrázók ötdimenziós világáról kezdett mesélni. Hogy is van ez? Az érthetõ, hogy a túrák a három dimenziós térben zajlanak. Lehet menni elõre, kanyarodni oldalt és mászni felfelé. De mi van tovább? A fizikához értõk tudják, hogy van negyedik, ebben a mûfajban respektálandó dimenzió is: az idõ. A sci-fi irodalom mûvelõinek aztán az égvilágon semmi gondja nincs a dimenziókkal: annyit gyártanak, amennyire szükségük van a borzadályhoz. Albert Einstein majd száz éve még nem tudta, hogy miféle szellemet enged ki a palackból, amikor a négydimenziós világról kezdett beszélni. Egyszerre ugrott költõ, filozófus, regényiró, hogy fizikai ismeretek hiján fantasztikus történeteket eszeljen ki. Egyesek számára a téma ma sincs lezárva, mi azonban, akik egyszerre vagyunk költõk - lásd Mesélõ - és természettudományos szakemberek - például szerénységem - nagyon jól megélünk a valóságos világban, nem hozzuk nehéz helyzetbe az olvasót. Az én világképemben az ötödik dimenzió nem batmanok vagy más szuperlények otthona, hanem a meteorológia területe, hiszen az is idõ, népiesen kifejezve, idõjárás, ami a túra ideje alatt szintén befolyásolja a történteket. De még mennyire! Béla bátyánk most támasztja alá lakásának mennyezetét, bár húsz éves barátságunk alatt jól kiismerte kezdetleges gondolkodásomat. Mindegy, lezajlott a harminckettedik Kinizsi, és elégedetten állapitottam  meg, hogy nem kisért többé a babonás tizenhárom, megvan a tizennegyedik. "Nem sok, de örülni ez is elég" - mondom a költõvel.

Május 19-én tehát mélyet szivtunk a met.hu által megigért remek ötödik dimenzióból és megjelentünk a békásmegyeri rajtban. Érdekes, hogy egyes beszámolók hamar elindulhattak, én enyhe frászt kaptam attól, hogy tartósan hátrafelé kellett mennem, amig a sor végére jutottam. Türelem, mondtam, van még idõ. És valóban, ácsorgás közben a negyedik dimenzió még nem ketyegett. Aztán elindultunk, kigyózni kezdett a szines gyöngyfûzér. Az ürömi út keresztezõdése elõtt jobb emelt fõvel szemlélõdni, mivel maradandó városszéli szemétdomb terül el lábunk alatt. Optimizmusunk próbája ez a rész, de még birjuk, bár senkivel sem kötnék fogadást a helyzet megváltozására. Legalábbis addig, amig e napfényes világ utait taposom. Lépkedünk tehát felfelé a nem kellemes talajon, majd végre beérünk az erdõbe és futó pillantást vetünk az óránkra és Pilisborosjenõre. Ha valaki most azt gondolja: szegény jóember, már legalább ötvenszer megtette ezt az útszakaszt, mit aprólékoskodik ilyesmivel, akkor érzelemmentesen azt válaszolom, hogy itt van az elsõ kisértés a röviditésre azáltal, hogy jobbra kikerüljük a Kevély púpját. Hasznos tudni, hogy a kisértésnek mindig van vonzó ereje. Most is volt. Ezt tudni hozzátartozik a helyzet ismeretéhez.

Kanyarogjunk hát fel a csúcsra, ugrándozzunk le a túloldalon (mintha nem lett volna ott a zászló), közben nézzünk a lábunk alá, mert nem parkerdöben járunk. A nyeregtõl most élvezet a kocogás, nem úgy, mint amikor alig tudtunk megállni a jó csúszós agyagon. A csobánkai mûút elõtt mintha leállt volna a kõkerités épitése. Elég lett megszerezni a területet? Ki tudja? A Sumica menthetetlenül tönkremegy, pedig wellness családi üdülõrõl folyt korábban a beszéd. Semmi sem biztos, még kevésbé örök. A mûútnál autók, utána ballagás a Hosszúhegy felé. Többszöri bejárás után nem túl izgató élmény. A mondákkal körülvett Ziribár-hegy türelmesen nézi a jövevényeket, akik közül kevesen tudják mirõl szólnak a történetek. A Kékrõl áttérünk a Zöldre, ami felvisz a Szántó feletti gerincre. Ott aztán végre történik valami, azt is mondhatnám, hogy nem történik semmi, de nem akarom megbántani jószivû pontõreinket, akiknek a csuklója bedagadhatott az érkezõ hullámhegy papirjainak lebélyegzésétõl. Varró Lidia és Sztancsik György nem amatõr a regisztráció terén, segitõik is voltak, mégis 15-17 percbe került, amig túljutottunk ezen a ponton. Siményi Miklóst faggattam, mondván, hogy "Te jó magas vagy, látod az elejét?" Azt mondta, hogy látja, hogy nem látja. Kifejeztem azt a reményemet, hogy a teljesités határán mozgó sporttársaink iránti szolidaritásból a gentleman-like rendezõség majd meghosszabbitja számukra a menetidõt (még volt egy bõ ötperces toporgás késõbb) és azzal vigasztaltam magamat (és másokat), hogy ez a gát feldarabolja a folytonos emberkigyót. Aztán könnyû szivvel, jókedvûen kocogni kezdtem, mert már volt másfél óra elõnyöm a szintidõhöz képest. Az ösvény finoman lejt, az erdõ szép, a napsugár nem kevésbé. Nézzük a még frissen mozgó társaságot, euforikus állapotban élvezzük az életet. Na, ez az a körülmény ami biztosan bukáshoz vezet. Óriásit botlottam, nem tudom miben és azonnal a földön voltam. Máskor legalább van idõm repülés közben gondolkodni a landolás módjáról, most nemhogy a jövõ, de a jelen idõt sem fogtam fel. Kész. Szivesen eltitkolok némely részletet, de hogy valami tanulság is adódjék, annyit elmondok, hogy az övtáskában vitt félliteres Cola egy részét használtam fel a térdeim tisztogatására. Abban biztam, hogy okos kanadai ismerõsöm még 1968-ban azt mondta, hogy ha este beteszünk egy szöget a Colába, akkor reggelre a folyadék elmarja a fémet. Miközben tehát keserû képpel néztem rondán károsodott futómûvemet azt gondoltam, hogy ha a Cola elmarja a szöget, akkor biztosan fertõtlenit is arra az idõre, amig hatásosabb medicinára teszek szert. Igy aztán a kapitalizmus kritikája gyakorlati hasznot is jelentett számomra. Mellesleg hazai emberbarátok is utaltak az üditõital kárositó hatására, csontritkulást is szoktak emlegetni, most azonban úgy éreztem, hogy derék csontjaim megvannak, fontosabb a fertõzés megakadályozása. Gondot igazában csak az jelentett, hogy képes leszek-e továbbmenni, hiszen hol van még az út vége?

Mivel elég sokat lelkiztem, ezért most rövidre fogom az irást. Felmérve a helyzet komolyságát tudtam, hogy ezen a túrán már nem szabad még egyszer elesni. Abbahagytam a szaladgálást és biztonsági járásra tértem át. Figyeltem a térdemet, karomat és egyéb testrészeimet, hogy kielégitõen mûködnek-e. Nem megállni, ez az alapelv, nehogy lemerevedés legyen belõle. Néhány colás lemosás következett tiszta papirzsebkendõvel kombinálva. Jocó fiam szántói nyeregben várt és szerencsére sikerült felhivni, hogy keresse elõ a sárga fertõtlenitõ port. A por állapotú hintõpor nem a legszerencsésebb valami, mert megszáradva, elég sokára jön le a bõrrõl, de lélektani kezelésnek azért jó. Jocó a helyén volt, a colát magyar ásványvizzel váltottam fel, rátettem a port és irány a Pilis. Izületeim mozogtak, erõm volt és felejteni látszottam a nyomoromat. A társaság fegyelmezetten abszolválta a szerpentineket, ellenõr nem volt, sem Csanya sem Kovalik. Néhány méteres kanyarlevágáson kivül semmilyen kifogásolt nem lehetett emelni. Valaki azt mondta késõbb, hogy egy érdemes túratársunkat kizárták, de a kósza hiren túl nem hallottam mást. A platóra felérve sikerélményben volt részem: Felismertem Borosnyai Pali fiát, akirõl tudtam, hogy itt kell lennie. Az alma, általában, nem esik túl messze a fájától.

A Nagy-Szoplák elõtt pár száz méterrel családi ellenõrök jelentek meg: Ági hozta fel Esztert (2) és Áront (8). Elkisértek a Pilis-nyereg elõtti leágazáshoz és megállapodtunk egy kesztölci találkozásban. A nyeregben, szerencsére, már rövidebb volt a sor. 12:12-re értem oda, az elõzetes ütemterv 13:52-õt irányzott elõ. Banánt ettem egy kiflivel és észrevettem, hogy egy asztalról  sorállás nélkül kaphatok gyümölcslevet. Ritka jó almalé volt háromdecis pohárban. Mintha bioterméket emlegettek volna. Közben Kovalik Andrást volt szerencsém üdvözölni, aki elégedetten nézte a sûrûn érkezõ embereket.

A további út nem volt túl kellemes, mert az erdészet meglepõen hosszú darabon zúzottkövet teritett az útra. Nagyon vártam, hogy megszabaduljunk az inkább erõgépeknek mint turistáknak kedvezõ burkolattól és megkezdjük az ereszkedést a Kétágú-hegyrõl. A lejtmenet után porba burkolva haladt a mezõny. Mivel sokan voltunk, nem volt értelme megvárni, amig a szél elfújja az elõttünk haladók által felvert port. Különben sem kell aggódni, mert a por nem kõ vagy kavics, akkor sem akadályozza a járást, ha bemegy a cipõbe. Leérve a Kesztölc elõtti, meddõhányónak kinézõ dombhoz, Jocó is feltûnt, amint egy kempingszéken üldögélve várt, hogy elkerülje a falubeli nyüzsgést. A kocsmánál, persze folyt a serény kiszolgálás, de sörözni nem akartam, csak az idõ ment volna vele. Valamit bekapok - gondoltam. Áron jött szembe, õk is leértek már a hegyrõl. Együtt mentünk a falu közepéig, ahol õ az autójuk felé vette az irányt. Majd a dorogi büfében sziesztázunk - mondtam - mivel a szellõs terasz nagyon jó pihenõhelynek bizonyult az évek során, amikor erre vitt az út.

Mielõtt azonban végleg elhagynánk Kesztölcöt, felidézem az idei Kinizsi egyik fénypontját. Idézet következik. "Az út mellett idõsebb úr ül kempingszéken - tudod kit vár? - kérdezi Zsuska. Az apukáját! Eláll a lélegzetem, õ maga is van vagy 60!" Az idõsebb úr és az apukája nevetõgörcsöt kapott, amikor dnvzoli eme bájos sorait olvasta. Tulajdonképpen kitûnõ becslésrõl volt szó, mert az idõsebb úr éppen májusban volt 55 éves, a hiba csak tiz százalékos. A statisztikusok örülnének, ha ilyen jól eltalálnák a nekik szükséges számot. Nagyon köszönöm az észrevételét, kedves sporttárs! Hálából felidézem egy nagyon jól ismert, sokszoros Kinizsi-teljesitõ megjegyzését, aminek - tudtán kivül - fültanúja voltam. Azt hiszem, Lévay Béla volt a másik személy, akire szövege vonatkozott. Tiz-tizenkét éve mondta valakinek egy túrán: "Tudod, ezeket úgy kell belökni a sirba". Ha-ha-ha! Remek közérzete támad ettõl az embernek. Csak gyenge lelkületû emberek képesek megbántódni ennek hallatán. Mindenkinek azt kivánom, hogy ilyeneket mondjanak a háta mögött. Neked is, kedves dnvzoli.

Igyekezzünk kifelé Kesztölcrõl. A jólelkû helyi lakos most is kitette az utcára a slagot, lehetett vizet venni. A koradélutáni tûzõ napon nagy jótétemény azokkal, akik nem tankoltak a Hársfában. Mint mondtam, én Dorogra idõzitettem a folyadékfeltöltést, igy sebesen szedtem a lábaimat a jól ismert, Szaharát idézõ homokon. Annyi különbség azért van, hogy a sivatagban nincs akácerdõ, a lerakott szemét mennyisége is viszonylag kevesebb lehet. Dorog szélén továbbra is ott a bekeritett egyesületi lõtér, majd jön a hid, aszfaltozott utcák és ott vagyunk - hol is vagyunk? Elfelejtettem felirni a kedvenc terasz nevét. Már késõ, nem tudom változott-e vagy maradt a régi. A fontos az, hogy ismét együtt vagyünk: Eszter, Áron, Ági és Jocó. Nekünk most van ebédidõ, ha nem is túl hosszú, mert õrizni akarom a másfél órás elõnyt. Meglepetésként kedves vendég jelenik meg: Fejes Tóth Péter. Nem mulaszthatom el, hogy meg ne emlitsem: sokat köszönhetek neki az 1998-as "Rettenetes Mátra" (cp. Sütõ Laci) teljesitésében. Nem ismétlem a Régi Mátra beszámolót, de - természetesen - nem felejtettem el. Péter révén emelkedett hangulatban társalogtunk és latolgattuk: melyek a túrázás esélyei, amikor már múlik a legényvilág korszaka.

Kissé izléstelennek tûnik, de a beszámoló hitelességéhez hozzátartozik, hogy elmondjam: két  fehér zsebkendõt szürkitettem be a "sivatag" porával. Nem volt akadálya többé annak, hogy jó levegõhöz jussak. A tokodi viszontlátás reményében elbúcsúztam a családtól és megkezdtem a Gete tetejéig tartó "hosszú sétát". Új élményrõl nem tudok beszámolni, egy tarvágás talán lett, de az is lehet, hogy rosszul emlékeztem. Fenn csak pár percre álltam meg, éppen, hogy megegyek egy banánt. (Tartom a másfél órát.) A Gete jó hely az elnyúlásra és egyben jó arra is, hogy felidézzük a leereszkedés veszélyeit. Óvatosnak és türelmesnek kell lenni, mivel rutinos túrázónak is tud izomszakadása lenni, ha kiszalad a lába alól a gonosz talaj. Óvatosságom ellenére nem tudtam megspórolni egy csavarral kombinált csúsztatott esést. Az a jó, hogy fák is nõnek a hegyoldalon és megakadályozzák, hogy elrepüljünk a világûrbe. Igazában véve nem panaszkodom, az Öregkõ göröngyein is túljutottam és a következõ kimosott - de szerencsére száraz - árok sem volt bokatörõ. Azt viszont már kikisérleteztem, hogy hogyan lehet egy bal oldali nagyobb ivvel, szinte kényelmesen lejutni a horgásztóhoz. Itt az a jó, hogy a füves ösvény jobban védi a csúszástól a cipõt, mint a rövidebb, de jobban kijárt földes út.

A "gödörbe" leérve megállhatunk vagy leroskadhatunk erõt gyûjteni, mert minden vándor tudja, hogy ez a hely, amelyet "Mezei halálának" is neveznek, fõleg a lelki felkészülés helye. Felnézünk a bokáig érõ homokkal boritott emelkedõre, hálával gondolunk az elõttünk járókra, akik ránkhagyták lábaik nyomát és mély lélegzetet véve, botra támaszkodva, vagy a füveket markolászva mászni kezdünk a nem is olyan nehéz és hosszú, de a Getétõl meggyötört lábainknak már kevésbé könnyû meredélyen. Igazában az ezután jövõ, kevésbé emelkedõ rész a kényelmetlen a szántás szélén. Jobbra fordulunk és a Hegyeskõig tartõ csapást méregetjük, mert szeretnénk már túl lenni rajta. Vannak nem hosszú de fogyni nehezen akaró részek az út során. Itt azért válunk idõnkint türelmetlenné, mert már szeretnénk átjutni a Hegyeskõ nyakánál lévõ kopár dombon, leereszkedni a mélyútba, hogy aztán az egykor szép diófás ligetet átszelve lejussunk az országútra. Nincs messze egy buszmegálló az esetleg elfáradtak megsegitésére. A tokodi pincéknél megmoshatjuk az arcunkat és élvezhetjük jólelkû polgártársaink juttatásait: mikor mit. Jó tiz éve még nem volt önkormányzati szervezés, de mivel pincéknél voltunk, egyes telektulajdonosok tüzes vizzel is megkinálták a fûben heverõ vándorokat. Jocó felhivta a figyelmemet, hogy elég hosszú a várakozók sora. Egy pohár viz elég volt, a tokodiak nagylelkû ajándékát, egy alkalmi bögrét pedig rábiztam, hogy vigye haza. Mentem is tovább, hogy túljussak a barátságtalan emelkedõn. Szinte percre tudom, hogy mennyi idõre van szükség, most mintha hamarabb feljutottam volna. A tetõ után már kocogni is lehet. Ahogy láttam, az emberek zöme a mélyúton ment le, nem is tûnt fel, hogy valaki a keskeny K-t követte volna. Befutottunk Mogyorósbányára. Itt a Kakukk. 18:12 a tervezett 19:44-hez képest, tehát megõriztem a másfél órás elõnyt. Az ad további öntudatot, hogy közel két órát is mondhatnék, ha felszámitanám a sorállások miatt elveszett idõket.

Ismét együtt van a család: az "idõs úr", egy fiatalabb úrhölgy (legalább tiz Kinizsi és BEAC Maxi) és két unoka. A terasz kiváló hely a lazitásra. Ki is használjuk: ki-ki a maga módján. Eszembe jut, hogy van nálam három pohárnyi feketekávé. Kétfelé osztom az italt: egyik fele jó doppingszernek a továbbmenetelhez, a másik részt tartalékolom éjszakára. Ügyelek arra is, hogy ne ragadjak le túlságosan. Valami szilárd étel azért kell, mert kizárólag levegõbõl és folyadékból nem lehet megélni. Evés után megkisérlek felállni. Nem mondhatnám, hogy délceg tartással, üdén hagytam el a teraszt, de a rutin nagyon sokat számit. Az emelkedõ elején már újra forogni kezdenek az izületek és a fájdalom is elmúlik, ha nem teszünk hirtelen mozdulatokat. Ez az elmúlt évek tapasztalata, nem kell letörni. A K jobbra fordulása után már nincs is semmi új mondanivaló, legfeljebb annyi, hogy az Öreg-kõnél lévõ hangulatos tisztáson az idén nem volt ellenõr. Azért jó vigyázni, mert a kényelmesebb ellenõrök nem jönnek fel ide, inkább a kegyhely barlangjánál vagy a forrásnál helyezkednek el. Igy még mindig kiszûrhetik a K+ jelzésen röviditõ egyéneket. Volt már ilyen és õszintén sajnáltam azokat társainkat, aki keserves képpel igyekeztek vissza, felfelé, hogy beszerezzék a hiányzó bélyegzést. Dehát szabály az szabály. Bélyegzés csak Bányahegyen lesz, addig forgathatjuk a fejünket, hogy el ne mulasszuk a pecséteket.

Egy pillanatra visszatérek még az Öreg-kõröl jövõ lejtõre. Egykoron az erdõbõl kijövet toronyiránt kereszteztük a nagy búzaföldet. Kárt nem csináltunk, mert az egész társaságnak elég volt egyetlen nyom. Azt nem tudom, hogy ennek kivédésére, vagy inkább a mi védelmünkre, keritést húztak és egy nagy derékszöget létrehozva vezetnek minket a péliföldszentkereszti szabadtéri oltárig. Nem láttam, de eléggé valószinû, hogy az utóbbi években veszélyessé vált a régi, meredek szakadék és egy ügyetlen lépésnek csúnya következményei lehetnek. Most egyetlen "nehézséget" kell csak leküzdeni azzal, hogy egy - talán - két méteres, árokszélféleségen kell leereszkedni a szántásra. Éppen a segitségül szolgáló fatörzset markoltam meg, amikor egy túratárs fogta meg a kezemet. Mit ad Isten, éppen Buda Péter volt, az ismert filozófus. A meglepõ találkozás feljegyzését nem akartam elmulasztani. A részleteket alaposabban kellett volna leirni, de süket fülemmel nem vagyok kellemes társalgó partner. Egyébként sem szeretem a gyorsabban haladókat feltartani. Marad a vidám "halló" és néhány mondatban annak a kifejezése, hogy örülünk a találkozásnak. Még egyszer láttam õt, amint egy mikrobusz mellett állt ott, ahol szentkereszt után a K balra fordul és a szántás szélén felfelé megy tovább.

Ha valaki ismerte Péliföldszentkereszt 2-3 évtizeddel korábbi állapotát, az megcsodálja az évrõl-évre fejlõdõ szociális és lelki központ kinézetét. Nem kis összegbe kerülhetett a templom, a romos rendház, az egykori börtönépület rendbehozatala, a park, a tó, a gazdaság kialakitása és akkor még nem szóltam a szociális otthonról és kiszolgáló létesitményeirõl. A délutáni napfény szépen megvilágitja a kelet felé sorakozó hegyeket-dombokat. Az eldugott település valóban alkalmas meditativ sétákra.

Ifjabb öregként hamarabb értem ide, most viszont laposabban sütött a Nap, amikor befordultam az erdõbe. Ott nincs újdonság és késõbb a Bika-völgyben sincs, ahol a szokásos társadalmi élet fogad. Táplálkozás, szerelés igazitás és felkészülés az est eljövetelére. Jocó ellenõriz, én leülök a már ismert kempingszékre. Rövid evés után fogom a félkilós (!) lámpámat és nekiindulok a Vaskapuhoz vivõ útnak. A kerités mellett haladó út csak eltelik valahogy, most mintha kevesebbet bukdácsoltunk volna a földbõl kiálló gyökerekben. Mivel ismerem a villamos vezeték alatti hullámvasút hajlásait, azt várom, hogy jobbra térve elérjem az U betû elejét. Ott egy kicsit mindig elszórakozik az ember, ahogy a másik száron haladó lámpák fényeit nézegeti. Az U végi kanyar után jön a tarvágás, ahol az alacsony bokrok miatt jó sokáig nincs jelzés. Tudjuk viszont, hogy a még álló erdõnek balra és elõre kell lenni és hát földút is van, olyan-amilyen. Az a megnyugtató, ha elérjük a magas erdõbe vezetõ "lengõajtó" lógó köteleit vagy szalagjait, igyekezhetünk a jobbról bejövõ P-hez. Elõl hunyorognak a többiek lámpái, mutatják a kanyarokat, bár a PK együtt jól vezeti az embert. Nem emlékszem, elfelejtettem felirni, hogy volt-e hangerõsitõs zene. Idõnkint van, hogy a túrázó diszkóban, az erdõk vadjai pedig nem kivánt civilizációban érezzék magukat. Pontõr nem volt, reklámcég sem települt a tisztásra, többen üldögéltek és táplálkoztak, a hagyománynak megfelelõen. Bányahegyig senki sem szokott már megállni.

Az út folytatása nem kedvez az emberi talpnak. Az volt az érzésem, hogy talán több követ szórtak az útra, de ez nem biztos. Biztos viszont a medvehagyma régen várt illata az érseki nyaraló térségében. Óvatosan kerülgetjük a sziklatömböket, várjuk az ösvény jobbra és felfelé hajlását. Hamarosan fény szûrõdik át a fák között. Nem tudom, milyen célt szolgál most az épület. Találgatni nem akarok, inkább a Schandl-hárs elérése foglalkoztat. Azért az még odébb van, de csak megvan. Ifjabb koromban szép, narancsszinû naplemente fogadott ezen a tájon, lámpa nélkül beértem Bányahegyre is, most viszont be kell érnem a szintidõn belüli haladással. A fiatal erdõ jobb oldali megérkezése után balra kellene figyelni, de most nem kell, mert oly sok a túrázó, hogy mindig megvillan elõl egy-egy lámpafény. Valaki mutatja is a K+ beérkezését, ami a balra fordulásunk helye. Abba is hagyom ezt a terjengõs leirást, nem is tudom, mire való volt az egész, és bevonulok Bányahegyre. 23:16 az idõ a tervezett éjfél utáni 1 órához képest. Elõnyöm tovább nõtt egy negyedórával.

Rövid táplálkozás után a tea felé veszem az irányt. Este jól esik a meleg folyadék, pláne, ha édes. Ez utóbbi szempontjából nem kényeztetnek minket és mivel nem hangsúlyoztam eléggé, csupán egy pohárral kaptam. Sebaj, majd késõbb. Gyerünk. Jól kijelölték az út folytatását, az is igaz volt, hogy elbontottak kapukat. Kettõt, ha jól emlékszem. Az út egy idõ mulva jobbra fordul, hogy elérje a jobbra lévõ keritést. Kiderül, hogy másképp van a helyzet. A jobb oldali keritésbõl bal oldali lett, amellett araszolok elõre. Emlékezetbõl tudom, hogy jó irányba megyek akkor is, ha nincs az a bizonyos létra, ami egyszer majdnem alaposan megtévesztett. Addig megyek elõre, amig egyszer csak azt veszem észre, hogy kijutottam az egykori szántásra. Ekkor volt úgy, hogy a jobb felsõ sarkán kereszteztem a sövényt és onnan céloztam meg a szemközti lámpákat. Úgy is volt, hogy egy keveset balra húztam, amig észre lehetett venni a fûben a toronyiránt haladók csapását, meg úgy is, hogy ez a csapás szépen belevitt a villanypásztor  vezetékébe. Lehetett bújócskázni és tûrni a kellemetlen áramütéseket. Utoljára megúntam ezt az egészet és türelmesen megkerestam a bal felé lévõ létrákat, amiken rajta is volt a K jelzés. Most ösztönösen mentem nagyjából középtájon és ráadásul észrevettem, hogy lábnyomok vezetnek ferdén bal felé elõre. Friss csapás volt, amit a világosban járók taposhattak korábban. Nem kellett tehát felmenni a keritésig és a mellett balra, hanem egyenesen elõre egy vadlestõl kissé jobbra lévõ bejáróhoz - nevezzük kapunak - ami két festett fa közé vitt be. Létrák nem voltak, de itt már sinen voltunk, és ha nem is mindig vettem észre a jelzést, akkor sem lehetett eltévedni, mert eligazitottak a vértestolnai fények. Igy értünk a mûúthoz. Ha azon balra megyünk, akkor már csak a közúti táblákat kell nézni.

Itt van a vértestolnai elágazás, boldog idõkben a mentõautó helye. Onnan pompás kilátás nyilt a nagy, fátlan terepen vándorló túrázók lámpáinak fényfûzérére. Az itt várakozó kisérõk villogtatták a lámpáikat, hogy vezessék a jelzetlen mezõn haladókat. A szakszerûtlen kalauzok felgyújtották autójuk fényszóróját, amivel majdnem megvakitották az érkezõket. Nemcsak az országúton kell tompitott fényszórót használni, itt sem tett jót a túlbuzgóság. De hagyjuk, ma már csak emlék ez a jelenség. Az viszont bosszantott, hogy Jocó idõcsúszást emlitett. Az volt az érzésem, hogy rendesen haladok. Ez az ismételt késés azt a gyanút keltette fel bennem, hogy el van mérve ennek a szakasznak a hossza. Korábban más is emlegette, hogy nem érti, miért használt fel több idõt a tervezettnél. Azért nem kizárt, hogy az ember Bányahegyen többet ül és észrevétlenül elszalad tiz perc.

Megnyújtom a lépéseimet és gyorsitok is valamelyest. Már nem látom az egykori tarvágás végét (jó nagyokat lehetett  esni ezen a részen a pocsolyákba), csak sejtem, hogy körülbelül mikor értem be a magasabb erdõbe. Innen kissé türelmetlenül vártam a vascsövekbõl álló vizszintes "vadkeritést", utána pedig kövesebb, jobbra, majd enyhén balra kanyarodó, Koldusszállás felé forduló utat. 2:10 került az igazoló lapra a tervezett 3:12 helyett. Jocó elégedett volt, azt mondta, hogy ezen a szakaszon 6 km-es átlaggal jöttem, behozva a korábbi késést. Remek, és a kapott leves is nagyon jó volt. Többet is vehettem volna belõle, de tartani akartam az egyórás elõnyt, ezért a folytatás iránya felõl érdeklõdtem. Az élelmezési sátor megzavarta a tájékozódásomat, gyorsan helyre kellett állitani a világszemléletemet. Jocóval megállapodtunk, hogy csak a célban találkozunk és már mentem is.

Laposan folytatódik az út. Most már arra várunk, hogy észrevegyük az S-kanyar balra felfelé induló ágát, amelyet szépen mutat a kigyózó lámpasor. Arra van a kisréti ház. Lenn is lámpák, fenn is lámpák, jó kis szinjáték. Már csak az emelkedõ végét kell kivárni, hogy elérjük a jobbról jövõ erdészeti utat. Szolid emelkedés után vizszintes szakasz, majd enyhe ereszkedés következik. Kezdhetünk balra figyelni, mert arra tér le az útról a S ösvény. A jelenlegi népes mezõnyben azonban nem kell félni, hogy elszalasztjuk a leágazást az Arany-lyuk felé. A karaván mozgása jól látható, a S bejárati jelzés ugyanúgy. Megérkezik a P is.  Együtt megyünk egy rõvid darabon, majd egy derékszögû fordulóval búcsút mondunk neki. Nem túl erõs, de viszonylag hosszabb emelkedõ után ismét a köves erdészeti úton vagyunk. Kispistázókat kellene megkérdezni, hogy érdemes-e az Arany-lyuk felé menni, vagy jobb a köves úton maradni. Akinek érzékeny a talpa, az ilyenkor már sziszegve jár a kifejlõdõ vizhólyagokon és itt szoktak feltûnni az út szélén ülõ, lábukat ápoló társaink. Nincs már emelkedõ, balra lent a civilizáció fényei láthatók. Nagyon romantikus látvány azok számára, akiknek nem fáj a lába. Jobbra, egy nyiladékban átjátszó torony piros lámpája látszott egykoron. Most nem láttam semmit. 10-15 év után eltakarják - ha egyáltalán van - a megnõtt fák. A piros lámpa azért volt jó, mert jelezte, hogy hamarosan enyhén ereszkedni kezd az út. Enyhe kanyarokkal még menni kell egy darabot, de egy határozott balkanyart majdnem U betû követ, ami jelzi, hogy mindjárt elérjük a baji vadászházhoz bevezetõ ösvényt. Jelenleg nincs szó bevezetésrõl. A területet elkeritették, bár még látszanak az egykori feljárat nyomai. Tovább megyünk tehát a balról felérkezõ úton az S nagy visszahajlásáig. Közben bélyegzünk. Néhány lépcsõn fel és vissza. Meg kellett volna számolni: négy vagy öt volt-e és azt is, hogy hol vannak a jelzett romok. Elfelejtkeztem róla, a papirjaimmal vacakoltam és kerülgettem túratársaimat.

Rátérünk a régi S-re, lemegyünk a réthez, a derékszögû fordulóhoz és az erdõ szélén ereszkedünk a hamarosan kezdõdõ keresztút stációi felé. Már jó ideje világos van. Kiváncsi vagyok, hogy mennyi az idõ, viszont nincs rajtam a szemüveg, nem látom jól a digitális óra lapját. Utólérek egy szolid kinézetû idõsebb urat. Gondolom, hogy neki biztosan van órája. Valóban. Közli, hogy öt perccel múlt fél öt. Hozzáteszi: ezt a túrát már nem lehet elrontani. Aha, csak le kell még ereszkedni a platóról,  jó kis sziklák között, ami csúszós talajon nem egyszerû dolog. Most azonban jó a talaj és gondtalanul juthatunk rá a hétvégi házaknál kezdõdõ aszfaltútra.

Baj szélére érve látom, hogy új, friss burkolatú út épült, amely egyenesen vezet a községbe. Helyben vagyunk, még maradék vizem elfogyasztására is rászánom magamat. Három sporttárs lépeget elõttem. A történeti hûség kedvéért megjegyzem, hogy a középen haladó legmagasabb társunkat kértem meg, hogy - lustaságom miatt - vegye ki a flakont a hátizsákom zsebébõl. Tiszta élvezet az élet. Negyed hatot mutat az óra a templom tornyán, amikor átmegyek Bajon. Engedelmeskedem a helyi utasitásnak, amely arra szólit fel, hogy a kerékpárutat szabadon hagyva, a jobb oldali járdán haladjunk. A vasúti sinek keresztezése után bekanyargok a kempingbe. Jocó a bejáratnál vár. Bélyegzés következik. 5:57 az idõ. Ha összeszámolom, hogy a rajtbélyegzõ 2-3 perccel mutatott többet, a hosszúhegyi, pilisnyergi ácsorgás is elvitt 20-25 percet, akkor nagyjából másfél órával korábban értem be a célba. Ne kukacoskodjunk azonban, maradjunk az egy óránál.

Kezdõdik a társadalmi élet. Üdvözlöm Kovalik András fõrendezõt, aki észreveszi - már hogy ne vette volna észre - a sárga lábamat. Az étteremben jó ismerõseim ülnek az asztalnál: Samu Piroska és Lévay Béla. Kölcsönös az eszmecsere. Pirit Jocó autójába invitálom, de õ másképp fog hazamenni. Bélának viszont jól jön az ajánlatunk, hiszen Õrmezõ útba esik. Még egy kis beszélgetés és hazaindulunk. Amint ez a beszámoló tanusitja, haza is értünk.

Matematikus lévén, a számokat másképp tekintem, mint a misztikára vagy szerencsevadászatra hajlamos embertársaim. A 14-ik teljesités után elégedetten állapitom meg, hogy még mindig élek és jó kedvvel nézek a nagyvilágba. Érdemes amatõr nyugdijas módjára csavarogni. Ebben segitenek a túrák rendezõi, jelen esetben a 32. Kinizsi szervezõi. Bár nem vagyok babonás, be kell vallanom, hogy a 32-es szám nem teljesen közömbös nekem. Még egyszer köszöntöm az Encián tagságát és mindazokat, akik lehetõvé tették az emlékezetes túra megvalósitását.