Anikó beszámolóját is ide teszem:
Sóút 2012. május 20.
Túrabeszámoló
A túra elõtti éjszakán szokás szerint nem aludtam sokat, izgatottan vártam a reggelt.
7:30-kor volt a találkozó a Keleti Pályaudvaron a fõbejáratnál.
Emma, a sárga színû vakvezetõ labrador kutyám ezen a napon jobbnak láttuk, ha nem tart velünk. Gellért már jó elõre figyelmeztetett, hogy sok lesz az aszfalt, és nagyon meleget is mondanak aznapra, úgyhogy jól gondoljam meg, szeretném-e Emmát magammal vinni. Eddig mindegyik SZTTK-s túrán velem volt, a legutóbbinál viszont épp miatta kellett feladnom a túra utolsó részét. Így sokszor átrágva a kérdést, úgy döntöttem, nem viszem õt magammal. Utólag hálás vagyok Gellértnek az intelmeiért.
Így tehát még Emmát is át kellett adnom Petrának, a LÁSS Egyesület lelkes önkéntesének, aki egy egy héttel korábbi túrán volt segítségemre.
A Ferenciek terénél találkoztunk, itt váltunk el egymástól Emma meg én. A Keleti fele induló busz megállójához fehér botom híján egy hölgy segítségével jutottam el. A többiek (Gellért, Isti és Tamás) már vártak , persze szokás szerint késtem pár percet, de a vonatot szerencsésen elértük. Felszállva a kocsiba, megrökönyödve tapasztaltuk, hogy fûtenek, így kerestünk egy hûvösebb kocsit, ahol letelepedtünk. Az idõ lassan telt, út közben Istivel váltottunk pár szót.
Maglód volt a túra kiindulási pontja. Megérkezve az állomáshoz közeli rajthoz, a szervezõk barátságosan fogadtak minket.
Lipák István fõszervezõ úr az itinerek átadását követõen, mialatt a nevezési lapokat töltötték Gellérték, már nagy gondossággal magyarázta az útvonalat. Elmondta továbbá, hogy kissé problémákkal terhelt a mai nap, mert rally verseny várható a túra egyik szakaszán, ezért itt össze kell várni egymást, és ha véget ér egy forduló, és a pontõrök intenek, akkor tudunk csak átkelni a túraút ezen veszélyes szakaszán. Így lehet, hogy csak 5 percet kell majd várnunk, de lehet, hogy akár fél órát is. Itt ismét megerõsítést nyert, hogy jól döntöttem, mikor Emmát otthon hagytam inkább, biztos voltam benne, hogy az õrült autósok nem hiányoztak volna neki.
A túrán kb 25 „versenyzõ” indult.
Nagy nehezen összeszedelõzködtünk, és nekiveselkedtünk a ránk váró csaknem 38 km hosszú útnak Maglódtól Nagykátáig. 8:25-kor startoltunk. A nap ekkor már melegen sütött.
A kísérõm Gellért volt. István és Tamás pedig a másik párost alkották. Õk viszonylag hamar lehagytak minket, de Gellért látótávolságán belül maradtak. Gellértrõl tudni kell, hogy nem sok idõvel a reggeli találkozó elõtt ért célba a Kinizsi 100-as túrán. Igazi hõs volt, hogy két vonatúttal és néhány órával a célba érkezése után nekivágott ennek a túrának is, ráadásul mérnöki precizitással navigált engem az úton, ügyelte minden lépésemet, nehogy baj érjen.
Amikor már földútra értünk, mondtam neki, hogy megpróbálok egyedül menni. Elmagyaráztam neki, hogy nagyjából látom a kontrasztot a világosabb, homokos -földes út és a hol búzatáblákkal, hol erdõkkel folytatódó fûsáv széle között. Gellért hamar megérezte, mennyit láthatok, és ha elhalványodott a fûsáv, azonnal segítõ kezet nyújtott, és azt is magától kitapasztalta, tudta és megértette, mikor engedhet el ismét.
Így tehát szabad voltam, mégis biztonságban tudhattam magam.
Gondolataimból egy autó hangja zökkentett ki, amiben a fõrendezõ úr ült, aki mellettünk megállva papírjainkat kérte. Kiderült, hogy nem jó irányba haladunk (legalább is nem a túraleírásnak megfelelõen) , de semmi baj, így is a sóútra lyukadtunk ki Lipák István rövid útbaigazítása után. Tamásék mentek elõttünk, szintén nem a helyes irányba, mert õk is követtek valakit, és még mögöttünk is eltévedt egy túratársunk, aki minket követett.
Gellérttel a túra elsõ szakaszában sokat beszélgettünk.
A második ellenõrzõpont Gyömrõn volt. Itt Gellért közvetítette, hogy egy temetõt láthatunk, mellette nyomós kút volt, megkérdezte, szeretnék-e inni. Mondtam, hogy nem. Ez jó alkalomnak mutatkozott arra, hogy beérjük Istiéket, akik viszont éltek a nyomós kút kínálta hideg vízzel.
Hamarosan meg is érkeztünk túránk második pecsételõ helyéhez, a gyömrõi tájházhoz. A pontõrök nagyon kedvesek voltak. Az egyikük egy idõsebb néni volt, a hangja alapján kb. 65 év körüli lehetett. A túra végén a rendezõ úr mondta, hogy ezt a nénit Kati néninek hívták. Az õ kedvessége és szeretete igen élénken élt bennem még a fárasztó túra befejeztével is. A pecsételés után feltették nekünk a kérdést, szeretnénk-e bemenni a tájházba körülnézni, mert erre is van lehetõség. Gellért itt nagy gondossággal mutogatta a tárgyakat, és a kezdetben még kevéssé érdeklõdõ Isti figyelmét is felkeltették a csodás régiségek. A házba lépve kissé dohos, mégis kellemes illat csapta meg orromat, amit mélyen beszívtam. Gellért egy kisebb terembe vezetett, ahol elsõként egy rovásírású táblát adott a kezembe. Ekkorra már a pontõrök is bejöttek. A táblán többek között Teleki Pál neve volt olvasható függõlegesen lefelé. A másik pontõr egy hangra fiatalabb úr volt, aki elmesélte, hogy az ide rendszeresen járó iskolásoknak megtanítják a rovásírást. Az írás lenyûgözött, gondosan és figyelmesen tapogattam. Egyszerre csak egy rombuszt véltem felfedezni a sok kacskaringóban. Kati nénit ez nem várt meglepetésként érte, és a meghatottságtól olykor elcsukló hangon fejezte ki helyeslését és csodálatát. Ez a „rombusz” volt az „a” betû, így tehát nagy érzékkel tapintottam rá keresztnevem kezdõbetûjére.
Majd Gellért egy pici székecskéhez vezetett, amirõl a másik pontõr mesélte, hogy minden kisgyereknek csináltak ilyet 1-2 éves kora körül.
Majd egy demizson következett a sorban. Gellért és Tamás eközben a falakon látható feliratokat olvasták nekünk, mint pl. „Fõzni nehezebb, mint enni. „, „Tisztaság a konyhában.” .
Az elõbbi megállapításra helyeslõen bólogattunk Kati nénivel. Majd az õ javaslatára a következõ érdekesség egy hímzett terítõ volt, aminek a szélét virágminta díszítette levelekkel tarkítva, a közepén pedig egy hímestojásra emlékeztetõ minta volt látható, tapintható.
Majd újra a külsõ terembe léptünk, ahol Gellért egy péklapátot mutatott meg.
Aztán megint kimentünk a szabadba. Egy kicsit még leültünk a padra. Kati néni megkérdezte, hogy láttuk-e már a mosógép õsét, nemmel válaszoltunk, arra a kérdésére, hogy szeretnénk-e megnézni, pedig lelkesen helyeseltem. Két kezemet kezébe fogva részletesen elmagyarázta, hogy néz ki az egyszerû és mégis csodás tárgy. Egy fa keretben porcelán bordák voltak keresztbe, a néni úgy magyarázta, hogy ezt állították bele a mosóteknõbe és ehhez dörzsölték a ruhákat. Ez a „mosógép” az õ nagyanyjáé volt, Kolozsvárról hozta magával. Aztán máris akadt közös érintettség, mondtam neki, hogy az én nagymamám is erdélyi. Aztán Istinek is megmutatta a régiséget. Sajnos már csak néhány mondatot válthattunk, mert indulnunk kellett. A nap folyamán még egyszer találkoztunk ugyanezekkel a pontõrökkel, (és - mint legvégül kiderült - már a téli sóúton is jelen voltak), de errõl majd késõbb.
Megköszöntük a kedves fogadtatást és nekiveselkedtünk a ránk váró újabb kilométereknek.
Ekkor már nagyjából együtt haladtunk, Tamáséknak azért még volt némi elõnyük.
A következõ ellenõrzõpontnál banánt kaptunk. Itt is idõztünk kicsit, aztán tovább indultunk. Innentõl már nem tágítottam a feszített tempót diktáló Tamásék mellõl. Gellért kicsit lemaradt még a ponton és csak reménykedhettem, hogy nem haragudott meg rám, amiért Tamásékkal elindultam. De aztán hamar utolért minket.
Ettõl kezdve a túra nagy részét önálló mozgásban tettük meg, Isti kicsivel késõbb szerzett bátorságot, de onnantól rendíthetetlenül és csodálatosképpen haladt elõre egyedül, minimális navigálással, mindent értve egy-egy szavából Tamásnak.
Túránk következõ állomása a rally verseny õrült zaja és porfelhõje közepén volt megtalálható, mint egy csendes, nyugodt kis sziget. A pontõrök, egy szintén idõsebb néni és bácsi nyugodtan és higgadtan tûrték az autós õrületet. Õk is nagyon kedvesek voltak és óva intették Tamást és Gellértet, hogy mindenképp nagyon figyeljenek oda Istire és rám majd az átkelésnél. Itt viszonylag sokat idõztünk, heverésztünk a fûben óriás bogarak között. Gellért és Tamás egyszerre egy rózsaszín ruhás lányt látott közeledni. Õ volt Anna, aki szintén a Kinizsi 100 után még bevállalta ezt a röpke 38 km-et. Anna innentõl velünk haladt végig. Végül a pontõrök jelt adtak, irány tovább. Átbújás néhány szalagon és már újra zökkenõmentesen folytathattuk utunkat.
Sokat beszélgettünk út közben.
Gellért még a rallys ponton mondta, hogy a következõ pecsételõhely kb. 3 kilométernyire van, de az 5-6. és a 6-7. pont között hosszú utakat kell majd megtennünk.
Még másfél kilométer gyaloglás és következett az aszfalt út, ami túránk utolsó harmadát végig kísérte.
A következõ ellenõrzõpont a gombai bekötõutat érintette, itt két fiatal volt a pontõr.
A hatos számú pont a Török híd volt.
Tovább sietve végre elértük Tápióbicskét, ahol a templomot kellett volna keresnünk. De a hõség miatt elõbb inkább egy hívogató kocsmába tévedtünk be, ahol folyadékot vettünk magunkhoz. Itt is viszonylag sokat idõztünk.
Mikor kiléptünk, a hõség elviselhetetlennek tûnt, pedig ekkor már 4 óra tájban járt az idõ.
Az útvonal ekkor már kilométerek óta aszfalton haladt.
Hamarosan megleltük a templomot és az itt várakozó pontõröket. Amikor befordultunk a kis mellékútra Anna csak annyit mondott, hogy úgy hiszi, az a néni van itt, aki a tájházban is volt. Ez a mondat épp elég volt az én örömömhöz, ujjongva érkeztem hozzájuk. Ekkor csokit kaptunk, mint annyi más helyen a túrán, és Kati néni megjegyezte, hogy nagyon leégtem és megkérdezte,nem fáj-e a karom. Akkor még nem éreztem semmit.
Itt sajnos nem sokat idõztünk, elköszöntünk egymástól, Kati néni szerencsés utat kívánt nekünk.
Ekkor jártunk 31,5 km-nél.
Tamás és István út közben a vonatindulásokról beszélgettek, Isti javasolta, hogy célozzunk be egy a tervezettnél korábbi vonatot, de Tamás mondta, hogy ekkor 50 perc alatt kellene megtennünk 6 km-et.
A következõ (utolsó) ellenõrzõpont 3,4 km-nyire esett. Ez már a nagykátai Honvéd emlékmûnél volt.
emlékeim szerint itt történt, hogy egy idõsebb úr, az egyik pontõr kérdezte, hogy korábban nem egy labradorral vettem-e részt a túrákon. Tehát igen, emlékezett Emmára!
Ezen a ponton a többiek csomó vizet megittak, nekem már nem volt türelmem az ilyesmihez, izgatott voltam, minél elõbb be szerettem volna érni a célba.
A képhez hozzátartozik az is, hogy a maradék energiáimat kezdték felemészteni az úton veszélyesen nagy sebességgel mellettünk már idõtlen hosszúságúnak tûnõ idõk óta száguldozó autók. Anna végig mellettem jött és vigyázott rám.
A túra utolsó kicsiny szakasza bicikliúton vezetett, itt kértem Annától, hogy hadd karoljak belé végleg, így már egyszerûbbnek tûnt. Isti legnagyobb csodálatomra még itt is egyedül száguldott Tamást követve. Ekkor már Annával többször bele kellett futnunk, hogy tarthassuk az iramot.
Anna mondta, hogy igen, már itt a cél. Ekkor Tamás hangját hallottam, miszerint „Élesen jobbra! „.
Végül 17:08-ra értünk be a célba, ahol tapssal fogadtak minket.
Itt újabb ismerõssel találkoztunk, akit elõször nem ismertem fel, de aztán rávezettek, hogy Polónyi Istvánhoz van szerencsém. Õ a korábbi sóút túrákon már részt vett kísérõként.
A célban az emléklapok és kitûzõ átadása után zsíros kenyérrel kínáltak minket, amihez rengeteg zöldséget fogyaszthattunk.
Azt, hogy a szervezõk és a pontõrök milyen alapossággal, szívvel-lélekkel, mindent beleadva, õszinteséggel és szeretettel állnak helyt a sokszor nem könnyû feladatok elõtt, már a téli sóút óta újra és újra tapasztalhatom. A falvakon való áthaladásokkor pedig a helyiek barátságos köszöntései és jókívánságai töltik fel a megfáradt túrázókat. A téli sóúton (Tápiószele-Szolnok) sokan aggódva figyeltek minket házaik elõtt hólapátolás közben, megint mások pedig szerencsés utat kívántak.
Az ezekkel az emberekkel való találkozás által gyarapodhat a hétköznapi ember…
A céltól a vasút még bõ egy km-re volt, így idõben el kellett indulni. A 17:52-es vonattal indultunk vissza Budapestre, ami 18:48-ra ért be. A Keletiben már Petra várt minket. Közösen elmentünk Emmáért, aki nagyon boldog volt az örömtõl, hogy újra látjuk egymást.
Hálás vagyok Annának, Tamásnak és Gellértnek az együtt töltött idõért és a szervezõknek és a pontõröknek a feledhetetlen élményekért!
Budapest, 2012. május 22.
A túrabeszámolót Tamás túraemlékeztetõje segítségével írtam meg, köszönet neki! | 