Túrabeszámolók

Hanák Kolos 2012

  Pauca sed matura - vallotta Carl Friedrich Gauss (1777-1855), a matematikusok fejedelme. Semmi sem új azonban a nap alatt, mert már egy ismeretlen ókori szerzõ szerint is a Pauca sed bona elv az irányadó. A klasszikus kezdésbõl azonnal látszik, hogy ágyúval készülök lõni verébre. Mirõl van szó? Gauss szerint keveset kell alkotni, de az eredménynek érettnek kell lenni. Lényegében ugyanezt mondja az ókori ember is, aki bár kevés de jó dolgot szeretne látni. Ez utóbbiról nem tudok többet, viszont az a humoros, hogy a mértéktartó Gauss egyike a tudomány legtermékenyebb alkotóinak. A munkálkodó ember számára megfogalmazott fontos tanács - hogy végre mai nyelvre forditsam - igy szól: a minõség fontosabb mint a mennyiség. Ezek után felvontatom az ágyút a Kékestetõre és elmondom, a háttérinformációt.

  Ebben az évben nem tudtam elvégezni a Mátrabérc teljesitéséhez szükséges elõzetes bejárást, emellett az idõjárás sem látszott kedvezõnek a hozzám hasonló alakok számára. Hûvös, esõs idõ készülõdött, esõköpeny kell ilyenkor. Közönséges túrán ez nem gond, de a Mátrabércen kapdosni kell a lábunkat, a köpeny viszont lassit. Könnyen veszithetünk - mondjuk - öt százalékot, ami nekem már végzetes lehet. Segitségül hivtam tehát a nagy szellemeket és azok azt mondták, hogy a kevesebb idõnkint több. Menj a Hanákra - javasolták. Mögéjük bújtam és megfogadtam a tanácsukat.

  A dinamikus Márk unokám azonban nem hátrált meg a nehézségek elõl és a Mátrabércre akart menni. Mivel az utazással nem volt gond, ezért csak azt kellett elgondolni, hogy mihez kezdjünk a többletidõvel, ami a két rajt közti különbségbõl adódik. A megoldás mindjárt kiderül, elõzõleg azonban meg kell érkezni Sirokra. Jocó jóvoltából nem sokkal 6 óra után a helyszinen voltunk. Márk nevezett, összeszedte a holmiját és nekiindult a bánatos idõnek. Én, mint idõmilliomos, társadalmi életet éltem, nézegettem a többieket. A szervezõk figyelmét persze nem lehet elkerülni, igy - Molnár Tamás jóvoltából - hamarosan egy zöldszinû Hanák füzet került a kezembe. Megköszöntem a váratlan ajándékot és örültem, hogy Borbás tanárnõt is láthatom. Lehet, hogy az õ hatására választottam a beszámoló elején lévõ filozófikus gondolatokat, mert mindenki tudja, hogy a teljesitménytúrázás nemcsak fizikai, de szellemi erõt is igényel. Hamarosan megjöttek a bérelt buszok, erõsödött a forgalom, nem volt idõ társalgásra. Úgy döntöttünk Jocóval, hogy honismereti túra keretében elmegyünk a recski munkatáborba. Hasznos idõtöltés volt ez, mivel - talán 15 évvel ezelõtt - Ágival Recskrõl felindultunk megnézni a helyszint. Akkor még nem volt emlékpark, csak a turista térképen feltüntetett helyszin. Szerencsénk sem volt, mert a Jóidõ-nyakra vivõ S jelzésrõl a K+-ra rátérve valahogy elvesztettük a jelzést és anélkül kóborultunk egy ideig. Mellékesen tél volt, majdnem térdig érõ hóval. Mivel nagy hóban sokáig sétálni nem kellemes dolog, azért úgy döntöttünk. hogy toronyiránt felmegyünk a gerincre, ahol a K megy az Oroszlánvár irányába. Azt nem lehet eltéveszteni. Nem is tévesztettük el, valahol a Jagus táján értünk oda. Ezután jobbra át és folytatódott a hótaposás. Kutya fárasztó volt, de azért 4 óra tájban csak feljutottunk a Tetõ étteremhez. Elég idõ volt még, ezért jó ebéddel jutalmaztuk meg magunkat. Akkor még megfizethetõ árak voltak. Most nem tudom, mi az árfekvés. Evés után irány a buszmegálló.

  Eme nosztalgikus emlékezés után Jocóval gépkocsiba vágtuk magunkat és az emlékparkba hajtattunk. A terepet szolidan és áttekinthetõen rendezték. Egy kis képzelõerõvel meg lehet jeleniteni a korábbi helyszint, a barakkokat, a foglyok által használt utakat. Azon gondolkodtam, hogy miként tervezhette meg a szökés útját az egykori öt rab, hogyan lehet a gyakorlatilag ismeretlen erdõben elég messze eltávolodni a tábortól. Nem sok idejük volt, mert  hajtóvadászat indult utánuk. Vajon én merre rohantam volna, hogy meneküljek a kutyás üldözõk elõl? Nem játszom meg magamat, de futottam már életemben nem egyszer úgy, hogy a szivem a torkomban volt és a lábaim is fel akarták mondani a szolgálatot. Meghagyom hát az elképzelést azoknak, akik saját sorsuk folytán vagy dokumentumok alapján le tudták irni ezt a rémtörténetet. Amellett, ha a szerencsés Michnayra gondolok, az elsõ néhány kilométerre még sok további következett, és mennyi szorongás, amig a menekülõ maga mögött tudhatta az úgynevezett vasfüggönyt.

  Bennünket a magunk kis története érdekelt. Jocó hamarosan megtalálta az akkori orvosi "rendelõ" alapjának körvonalát feltüntetõ köveket. Álldogáltunk egy keveset és Jocó azt mondta: "Tehát itt dolgozott Ráczkövi doktor". Igen, ez volt az a hely, ahol a fogságban is naggyá nõtt az az ember, akinek volt lelke. Egy korábbi, Mátrabércrõl szóló beszámolómban már irásban felépitettem "Bandi" emlékmûvét, akit tizenegyszer küldtek vissza követ törni, mert nem volt hajlandó kiirni a munkavégzésre alkalmatlan rabokat. Hiteles embertõl hallottam a Nagyvárad-téri református templomban, Tabódy István bicskei plébánostól, aki a szószékrõl vezérõrnagyi uniformisban búcsúztatta Ráczkövi doktort. Kevés ember van, akit a feleségem annyira tisztelt, mint õt, aki az úgynevezett átkosban, Recsk után is, humánusan, a bosszúállás gondolata nélkül, orvosi esküjéhez hiven gyógyitotta az embereket. Számára, bár jól ismerte sokféle páciensét, csak az számitott, hogy megszabaditsa fájdalmától azt, aki beült a fogorvosi székébe. A gondos kezelés honoráriuma idõnkint jóval alatta maradt annak az összegnek, amit a beteg autóbuszjegyekre költött. Az idõvel nagyvonalúan bánt. Megtörtént, hogy a felesége nézett be a szomszéd szobából, hogy miért van akkora csend a rendelõben. Bandi éppen mesélt valami a Csákánykõ világából. Tudta, kinek mit mesélhet.

  Az emlékezés befejeztével visszaültünk az autóba és Parád felé indultunk. Jocó azt javasolta, hogy menjünk fel az Ilona-vizeséshez, hiszen van még idõ. Az ötlet jó volt, már azért is, mert hiányt pótolt. A korábbi Vadas Jenõ Mátra túra ugyanis a markazi vártól átcsapott a K keresztezésével a gerinc északi oldalára. Nagyon kedveltem ezt a túrát - kár, hogy akkor még nem irtam beszámolókat - csak azt sajnáltam, hogy az erdészet nem engedélyezte a Z-rõl leágazást a vizesés felé. Azt mondták, hogy szigoruan védett területrõl lévén szó, ne mozogjanak ott csapatostól túrázók. Menjünk szépen, egyenesen a Szent István csevice felé. Jó, hát mentünk, igy is szép volt a bükkerdõ, a lenti parkolótól az egyenes fasor. A rokonszenves Dencs apuka (biológia tanár, pontõr) remek levese a csevicénél feledtette a veszteséget. Ennek ellenére többször gondoltam rá, hogy fel kellene keresni ezt a helyet, amely egyike a Mátra romantikus zugainak és a fõutakon járók nem is sejtik, milyen "vad" világ húzódik meg egy-egy félreesõ helyen. Most tehát ott voltunk és erre-arra kanyarogva, emelkedve elértük a vizesést. Kicsit nézelõdtünk aztán visszaereszkedtünk a parkolóhoz. Egy házi feladattal kevesebb, vagy több, attól függõen hogy honnan nézzük.

  Lefelé gurulva megint személyes emlék bukkant fel a múltból. Talán az utolsó Vadas Jenõ túrán, ott ahol a S elmegy a Rózsaszállás felé, Hartmann Mihály tûnt fel. Kölcsönös üdvözlés után azt mondta, hogy nemsokára ideér Belkovics Géza, aki tudja, hogy itt vagyok és szeretne megismerkedni velem. Semmi akadálya - mondtam - mivel az útnak a csevice miatt pár száz méteres füle van, visszafelé éppen szembe fogok jönni. A találkozás pontosan megtörtént: én bélyegeztem és fordultam vissza és mire a S elágazásához értem Belkovics is befutott. Jó, de miért érdekes ez nekünk? A történet megértéséhez a fiatalabbaknak vissza kell lapozni 16 évet, amikor 1996-ban Géza volt a Mátrabérc legidõsebb teljesitõje én pedig feladtam. Akkortájt mindig tisztelettel nézegettem a statisztikát arra gondolva, hogy egyszer az én pályafutásomnak is vége lesz. Õ viszont arra volt kiváncsi, hogy ki az az alak, aki az évek multával eljátssza az ügyeletes vénember szerepét. Nahát ez szépen összejött. Misi elégedett volt a szervezéssel. Egymás mellé állitott minket és megörökitette a találkozást az örökkévalóság számára. Késõbb, amikor már nem voltunk a szintidõ rabságában, fel is hivtam Gézát telefonon és jól elbeszélgettünk a nagyapákat kölcsönösen érdeklõ kérdésekrõl.

  Mivel jól belejöttem a mesélésbe, van még egy elméletinek is mondható témám. Elmondom, hátha nem lesz rá többé alkalom. Tamás sógorom, egykori sárospataki diák, a rajztanárja biztatására korán elkezdett festeni. Jó kezekkel hozta létre tájképeit, csendéleteit, egyszerûbb zsánerképeit. Egész életében festett családja, rokonai, ismerõsei számára, nem is minden haszon nélkül. Óvatosan kritizáltam a mûveit, nehogy elmenjen a kedve az alkotástól. Azonban neki is volt szeme és a szeméhez önkritikája. A figurális ábrázolás nem volt erõs oldala. De azért úgy komponálta a képeket, hogy szolid formában ember is legyen rajtuk. Õ mondta, hogy a tájkép keveset ér, ha hiányzik róla az emberi alak. Tényleg igy van. Annyira igy van, hogy az ember nélküli csendéletet franciául "nature morte"-nak (halott természetnek) nevezik. Az állitás belátására az érdeklõdõ nyisson fel egy alkalmas mûvészettörténeti könyvet és nézegesse a romantikus, allegorikus tájképeket. Például Markó Károly festményeit, hogy egy találomra kiválasztott magyar mûvészt mondjak. És most miután az olvasót jól kimeritettem ezzel a körülményes szöveggel közlöm, hogy az S elágazásánál szemem elõtt lévõ kép nem halott, mert három túrakedvelõ ember áll és beszélget egymással a Mátra gerincének északi lábánál, a koradélutáni napfényben. Csoportkép túrázókkal. Egyikük majd évek múlva is felidézi és alkalmazza, amit egy festõtõl hallott. Mit meg nem jegyez az ember! Digitális készülék nélkül is. Mindig az ember a középpont, mindig az ember a fontos. Nem gondoltam volna, hogy egyszer errõl is irni fogok.

  A sok mese után ideje lenne végre a Hanák Kolos túrával is foglalkozni. A vizesés után gyorsan legurultunk Parádra, onnan pedig felgurultunk a Kékesre és kikötöttünk a fizetõ parkolóban. Néhány perc múlva, elég sok emberrel befutottak a pesti autóbuszok is. A segélybusz talán már hamarább fenn volt. Ismerõsöket keresve Samu Piroskát és Szabó Jánost vettük észre. Mintha Rezsuta Ibolya is ott lett volna, de ebben nem vagyok biztos. Kizárni nem lehet, mert három óra alatt a jobb túrázók már fenn vannak a csúcson. 9:02-kor én is elindultam. Az elején nincs gond, de hamarosan megkezdõdik a keserves lejtõ. Csúszik a föld, csúsznak a vizes faágak és alattunk a görgeteg. Kár ezt leirni, hiszen harmincszor vagy még többször végigtáncoltam ezt a részt, csupán a ténymegállapitás kedvéért teszem. Van azért egy új szempont: a feleségem balesete óta óvatos lettem, mert nem lenne jó, ha véletlenül én is eltörném a futómûvemet, amire ezen a részen - tetszik, nem tetszik - számitani lehet. A biztonsági araszolás miatt a meredek részen elvacakoltam nagyjából húsz percet, de nem sajnáltam, mert egészben maradtam. Végre elértem a hordót és ezután, a hidasi háztól, rendesebb tempóval legyûrve a kaptatót, 10:10-re értem fel a Csór-hegyre. Utólag meggondolva, az itinerhez képest 8 perces késés nem is rossz. Innen Ágasvárig fõleg emelkedõk vannak, hasraesés veszélye nélkül lehet behozni az elmaradást. Egy banánnal jutalmaztam meg magamat és azon tûnödtem, miért tûnt idegennek a Som-hegyi nyereg környéke. Egy év alatt megváltozott volna a növényzet? Furcsa érzés volt, de túltettem magam rajta.

  A mozgó ellenõrök ezúttal nem a betonút közelében, hanem a Rudolf-tanyai elágazásnál vártak ránk. Ezen a helyen mindig lehetett teára számitani. Forgattam a fejemet: hol van a kisfiú, aki több éven át gondoskodott rólunk? A kisfiú azonban nem volt, biztosan már nagy fiú és nagy túrázó lett belõle. Az állandóságot Samu Piri képviselte, akivel együtt teázhattam.

  A galyai parkolónál Jocóba ütköztem. Közölte, hogy Márk Kékestetõrõl indul errefelé. Nagyszerû. Piri ismét jelen volt és Ibolya felõl érdeklõdött. Közben elszaladt mellettünk Borosnyai Balázs. Mozognak az emberek. A galyai ellenõrzõ pont megint nem a Gertrudnál volt. Sajnáltam az õröket, mert a kilátónál kellemetlenül erõs szél fújt. Gondolatban leróttem a tiszteletemet Gálfi Csaba iránt, aki három évvel ezelõtt az éhhaláltól mentett meg. Nagyvonalúságát nem felejtem el. A mátraszentlászlói teát a szabadtéren ittuk meg. A gyarló alakok pár percet nyerhettek a házba ki-be járás megtakaritásával. Innen futás a Vöröskõre, a szinthez képest negyedóra az elõny. Jó lesz ez az ágasvári lekecmergéshez. Most már tényleg megelõzött Ibolya a szentlászlói temetõ térségében. Mivel, ha nem is nagyon, de biztonságban érzem magam, leülök mobilozni egy padcsonk betonjára, szemben a szentistváni sipályával. Hazatelefonálok, hogy a feleségem tudja, hogy életben vagyok. Miközben a szerkezettel bajlódom, megjelenik Farkas Vali. Engem látva felderül az arca és elmondja, hogy mennyire örült, hogy Jocó megtalálta a kesztyûjét. Kiesett a fejembõl, hogy mikor, de ilyen részletkérdésnek nincs jelentõsége. A helynek azonban szelleme van, mesélek róla egy keveset.

 Valamikor a kilencvenes évek elején Ági bejezte a Kék Túrát, de a feleségem még a Mátrában volt. Az esedékes Mátraverebély-Mátraszentistván szakaszon Magyar Balázs (1938), a fiatalabbak részére Balázs bácsi, is velünk akart jönni. Megbeszéltük az indulás idõpontját, de Balázs lemaradt a vonatról. Õ azonban nem az az ember, aki feladja a terveit, tehát felszállt a következõ vonatra és utánunk eredt. A mátraverebélyi állomásfõnöktõl kezdve az égvilágon minden élõ embertõl megkérdezte, hogy látott-e egy adott külsejû házaspárt. Mivel tudta, hogy megrögzött útvonalkövetõ vagyok, azért nem volt kétsége afelõl, hogy mi a kék sávval megjelölt csapáson leszünk. Néhány bizonytalan információtól eltekintve, határozott megerõsitést elõször az ágasvári házban kapott és ettõl felvillanyozva haladt tovább. Mi eközben elértük szentistván határát és a sipályával szemközti oldalon lévõ padról nézegettük a tájat és élveztük a szép napfényt. A dics azonban hirtelen elborult és kiadós zápor kezdett zúdulni a fejünkre. Felugrottunk tehát és sietve, a nem messze lévõ, Vidróczkiról elnevezett vendéglátóipari egységben kerestünk menedéket. Az akkori üzem egy nagyméretû, üvegezett elõtérbõl állt és tisztességes borivó nem is ment ennél tovább, azaz nem ment be a régi házba nyiló kisméretû ajtón át az éttermi célokat szolgáló belsõ helyiségbe. Nem is volt ott koradélután senki és mi,  elégedetten leülve, hozzákezdtünk ruhánk száritásához. Mondom, egyedül voltunk, a faajtón át nem lehetett belátni az étterembe. Nyugodtan fogyasztottuk a jóminõségû frissensültet, amikor kinyilt az ajtó és a keretében megjelent -- Magyar Balázs. Mint a villámcsapás! Mert elõle nem lehet elmenekülni.

  Balázs dolgairól elég sok feljegyzésem van, félek azonban, hogy halálom miatt nem lesz idõm megirni az egész odüsszeiát. Egyszer már utaltam valahol a Kis Rigó-beli csodás megjelenésére, ami Mészáros Gyuri bácsi jószivét és autóját dicséri, most azonban a mátraszentistváni domboldalon mobilozok és Farkas Vali is itt van. A hely szellemének sugallatára elmondom neki, hogy ez nekünk emlékezetes helyünk és valahányszor erre járok mindig eszembe jut az egykori Kék Túra szakasz, a romantikus pad, a hirtelen zápor és a Vidróczki. Vali csatlakozik a véleményemhez: õ is kedveli ezt a padot és az innen nyiló kilátást. Örülök neki, mert - lám - jövõre, Vali szellemében ismét ember fog itt megjelenni a tájban. Gyarapodnak az emlékeim.

  A Rebeka-kert után szinte vizszintesen megyünk.. A Szamárkõ elõtt Nagy Zoltán és Krisztina ért utól. Mintha Bori nem lett volna velük. (Ha tévedek, késõbb kijavitom.) Õk Sirokról indultak, és ismerve gyorsaságukat, esedékes volt a megjelenésük. Sokat nem társalogtunk, mert - ami engem illet - az ágasvári emelkedõ nem a legjobb hely a gondtalan csicsergésre. Négy perc elõny amúgy sem sok, ráadásul elég lassan vettem le az esõköpenyt, hogy ne zavarjon a lefelé kecmergésnél. A lejtõrõl szines ruhák kavargása látszott a turistaház körül. Megijedtem a nagy tömegtõl, de szerencsére másfajta népek voltak, akik a ház után elmentek a P sávon. Egy fél kiflivel nyugtattam meg magam és nekivágtam a meredek, szûk P+-nek. A Csörgõ-patak mellett kocogásra illik fogni a tempót. Igy is tettem és igy értem Mátrakeresztes széléig. Szokásosan balra tértem le, csak késõbb vettem észre, hogy a piros jelzést jobbra bevitték a házak közé. Nincs jelentõsége - morogtam - és a patak jobb szélén lévõ egyenes utcán ereszkedtem le a faluba. Elõnyöm elvesztésével, majdnem negyedóra késéssel teljesitettem ezt a szakaszt. Bosszantó az ilyesmi, de tudtam, hogy a következõ emelkedõn helyre fogom hozni a mulasztást. Néhány kekszet ropogtattam el, Jocótól pedig kaptam egy colás palackot. Az ellenõrzõ pontban teát vettem, és az elegendõ is volt a célig.

  A következõ 6 kilométert elég jól tudom kezelni. Tûrhetõ sebességgel húztam felfelé a Nyikom-nyeregig és az  "elsõ" Muzslát 9 perc alatt (a szokásosnál 4 perccel hamarabb) tettem meg. A fátlan hegyoldalon erõs északkeleti szél és szitáló esõ fogadott. Valahol felvettem az esõköpenyt. Az "ötödik", az "igazi" Muzsla 6 perc alatt (2 perccel hamarabb) meglett. (16:20 volt, 7 perccel szintidõ elõtt.)  Úgy gondoltam, hogy elfogyaszthatom a második banánt a megmaradt fél kifli kiséretében.

  Nekiláttam az ereszkedésnek és közepes sebességgel kocogni kezdtem. Ezúttal túl hosszúnak tûnt a lejtõ, nagyon vártam már a végét, amikor balra lehet fordulni. Tartottam az itt következõ kopár, köves, meredek szakasztól, de bot segitségével elég hamar lenn voltam a kellemetlen alsó résznél és már ott álltam a Diós-patak partján. A  túlsó oldalról Szõke Gyuri szemlélte az érkezõket, de a kölcsönös üdvözlésen túl többre nem jutott idõ, mert az órámon már 45 volt látható és 02-re be kellett érnem a célba. Kellemetlen érzés az ilyen kicentizett mozgás, de igyekezni kell elõre, amig élünk. A földút jobb-bal kanyarja után megjelent az ismert vikendház, végül a hoszabb, egyenes rész. Ekkor bukkant fel Jocó és közölte, hogy még van tiz perc. Elõzõ ismereteim alapján remény volt  a beérkezésre. ezért odaadtam neki az üres colás palackot (nen szemetelünk!), a botomat és futni kezdtem. Az egyenes részt balfordulat követi, majd lejtõ mélyút a község felé, utána derékszögû jobbkanyar. Annyira nem voltam elveszve, hogy észre ne vegyem az utca szélén lévõ pincéknél evõ-ivó hétvégieket. Gyorsitottam a mozgást, mert tudtam, hogy rövid a hátralévõ távolság. Aztán bevágódtam az iskolakapun. Az ellenõr kislány átvette a papiromat. Mennyit irsz? - kérdeztem. 17:57-et - mondta. Nagyszerû, 5 perccel hamarább beértem.

 Megkaptam az oklevelet és magamban megállapitottam, hogy kissé alábecsültem a Hanák Kolos igényeit. Ezen a túrán is igyekezni kell egy átlagos embernek és jó, ha nem eresztjük el magunkat könnyelmûen álmodozva. Most jól megúsztam, rosszabbul is járhattam volna.  Célszerû, ha a tervezésnél nem a 10-15 évvel korábbi papirjainkból indulunk ki. Borongós hangulatomból Borbás tanárnõ feltûnése zökkentett ki. Reméltem, hogy találkozom vele, hiszen valahol lennie kellett és anyagi elszámolni valóm sem volt vele, szóval teljesen problémátlan volt az élet. Legalább elmondhattam egy szervezõnek, hogy jó kis strapa a Hanák, csak az a baj, hogy a mechanikai mozgáshoz kevesebb energia kell, mint hõ fejlesztéséhez. A mechanikai hõekivalens számértéke a felelõs azért, hogy még mindig túlsúlyos vagyok. Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó két mondatnak csak a másfeled részét hangoztattam, a többit megtartottam magamnak. Az ember ne akarjon fizikaórát tartani a barátainak. Örüljön, hogy vannak és gondolhat rájuk. Gondolok.

 Jocó biztatott, hogy menjek ki az udvarra, mert ott osztályon felüli töltött káposztát tálalnak. Követtem felszólitását és pillanatokon belül az egyik asztalnál telepedhettem le. Nem is tudtam, hogy minek örüljek jobban: a társaságnak, amibe kerültem, vagy a valóban vidéki jellegû, tehát mesterséges ingrediensektõl mentes ételnek. Az ingrediens szót csak a nyelvõrök bosszantására irtam le. Még mûveletlennek néznének, ha nem spékelném meg szövegemet konzervdoboz oldaláról olvasott szóval. Fontosabb azonban az asztalnál ülõk személyi összetétele. Alfabetikus sorrendben, pardon, betûrendben: Bubu, Rácz Frigyes senior, Siményi Miklós, Wehner Géza, csak úgy, gyengülõ emlékezetbõl. Géza, persze, reprezentált (hogy is kellene mondani: bõkezû, nagyvonalú, vendégszeretõ, emberbarát, jószivû, könnyelmû, alkoholbarát, ivócimbor volt, abbahagyom, nehogy elbizza magát, vagy mások rosszat gondoljanak róla, ami nagyon könnyen megy). Egyik oldalát azzal mutatta meg, hogy mielõtt bármit is gondolhattam volna, egy dobozos sört tett elém. Gratis, azaz kegyként, azaz ellenszolgáltatás nélkül. A nem kivánt kifejezés törlendõ. Az élmény nagysága azzal mérhetõ, hogy négy hónap elmúltával ekkora brain stormingot tudott elõidézni bennem. Aki nem ismeri az észjárásomat, könnyen azt gondolná, hogy részegen irom ezt a túrajelentést, pedig hol vagyok még a maximumtól! Egyszerûen polgárpukkasztó szöveget akartam irni mai polgároknak, mai túratársaimnak. Csak vegyék is a lapot!

Régi, hasznos ösztönzés szerint, a tradiciót (hagyományt) követve, a dobozos sör után csapolt sör felkutatására indultam,  a sok éve ismert vendéglõ felé. Jocó azzal könnyitette meg a dolgomat, hogy jelezte: az autója (nem a kocsija, mert az a szó eredetileg nem személygépkocsit,  hanem lovaskocsit, bérkocsit, fiákert, teherkocsit, vagy sok egyebet  jelentett) a sörözõvel szemben áll (parkol?) a járda szélén. Õ maga pedig Márk elé megy (szembemegy) a Diós patakig. Mentünk hát a dolgunkra. Ez a menetelés nekem nagy hiányt pótolt. Reggel óta ugyanis nem láttam Molnár Tamást, most viszont éppen összefutottunk. Nagy örömmel fejeztem ki elismerésemet, hogy újból le tudtak bonyolitani egy sikeres túraszervezést. Mire õ tárgyilagosan csak ennyit mondott: "Látod, itt egy csepp esõ sem esett." Lenéztem a földre. Igaza volt.

  A vendéglõben egy legsarkabb sarokasztalhoz telepedtem le, fûtõtest mellé.Szándékosan tettem, mert nedves ruhámat akartam száritani. Nivós helyen, persze, csapolt sör nincs, ezért üveges sörre fanyalodtam. A korlátozott választékot azonban osztályon felüli, hatalmas haboskávéval sikerült helyreütni. Valóban remek volt. Mint azonban tudjuk, ökör iszik magában. Magányomat jelen esetben egy helyi nyugdijas férfi oldotta, akivel széles keretek között vitattuk meg az élet helyi és általánosabb kérdéseit. Szerencsém volt. Beszélgetõ társam számára a beszélgetés nem panasz-  vagy szitokáradatot jelentett, aminthogy egy tisztességes vidéki kocsma sem a duhajkodás szinhelye, hanem közösségi tér. Van erre példa, van erre irodalom, de maradjunk most inkább a túrázás témájánál.

Megjött ugyanis Jocó és Márk. Tisztelt unokám egy sikeres Mátrabérccel lett öregebb ezen a napon. Meg kellett ünnepelni. Újabb két nagyméretû haboskávé került az asztalra és ezután négyesben tárgyaltunk még egy rövid ideig kis- és nagyvilágról. "Jól lehet beszélgetni ezekkel a pestiekkel" - mondta alkalmi ismerõsünk.

 Ön beszámolót olvasott a gyöngyösi Berze Nagy János gimnázium tanárai és diákjai által alapitott Hanák Kolos Turistaegyesület 2012.  évi Hanák Kolos teljesitménytúrájáról.