Már a tavalyi évben is szemeztem ezzel a túrával, de akkor sajnos kimaradt.
Az idén viszont, mikor a Cuha 35 távján bandukoltunk, ismét szembetaláltam magam a kiírással. Mivel túratársaim még nem voltak soha éjszakai túrán, így nem volt õket nehéz rábeszélni a 25-ös távra.
Nagyon szépen elterveztük, hogy mikor induljunk el, megnéztük a vonatot mikor indul Vinyérõl, majd azzal a lendülettel sikeresen le is késtük kb. 5 perccel. Na sebaj, akkor irány gyalog a start. Az az igazság, hogy én nem nagyon bántam ezt a dolgot, mivel a Cuha völgye valami káprázatosan gyönyörû hely. Még akkor is, ha kevesebb benne a víz, mint most is.
A startnál a szervezõk kedvesek, készségesek, a vasúton kipróbálható volt a kézi hajtány is. Ahogy láttam gyorsulni könnyebb vele, mint megállni.
Miután kimosolyogtuk magunkat, nekivágtunk a 25 kilométernek. Zeg-zugos gyalogúton haladtunk még a kezdeti szürkületben, majd egy "könnyed" kaptatóra mentünk fel, ahol még õzet is sikerült látnunk. Az elsõ pont kiválasztása telitalálat, a kocsma Porván kellemes hely volt, a kedvezményrõl nem is beszélve. A sör meg mindig jó. Kis pihenõnk után, immár sötétben nekivágtunk a túra komolyabb részének. Az út ugyan egy ideig kellemesen emelkedett, de a végén a Kõris-hegy megmutatta, hogy ki is az úr. A végén az ellenõrzõpont elõtt olyat emelkedett, hogy csak na. A tetõn aztán beindult a túra, meg a szél is. Akkora erõvel fújt, hogy a hatalmasra nõtt fák is becsülettel hajlongtak, recsegtek, sõt a távolból igazi bizalomgerjesztõ villámlásokat is láttunk. El is indultunk lefelé, ami legalább olyan izgalmas volt, mint a felfelé út. A Csárda-tetõre vezetõ úton rókákkal, egérkével is találkoztunk, aranyosak voltak. A Csárda-tetõn lévõ pontõrök is segítõkészek voltak, mindenkinek útbaigazítást adtak, úgyhogy az eltévedés szinte kizárt volt. A gyaloglás befejezõ része sem volt izgalommentes. A Hódos-ér mellett haladva az út mellett rókakölyköt láttunk, amint hegyezett fülekkel lapult, és minket figyelt, miközben hallottuk, hogy az út másik oldalán is mozog valami. Valószínûleg az anyja volt. Szerencsére már nem tudjuk meg mi volt az.
A vége elõtt pár kilométerrel, aztán odaért a villámokkal együtt járó többi dolog is. Konkrétan olyan zuhét kaptunk, hogy a lámpa fénye kb. 1 méterre világított el. Az élmény viszont óriási volt, ennyire már nagyon régen áztam meg. Ez az intenzitása az esõnek ki is tartott a célig, ahova, rendkívül boldogan, de mint ázott kutyák értünk be. Ez ellen az esõ mennyiség ellen az esõkabát sem ért volna semmit. Ha lett volna persze.
A célban mosolygós, kedves emberek, finom péksütemény, és nagyon szép kitûzõ várt minket. Ezek után még azért egy finom sört a nyitva lévõ büfében elfogyasztottunk, ami hihetetlenül jó esett.
Remélem jövõre ismét meg lesz tartva ez a túra, mert itt a helyünk ismét.
|
