Boglárka 60
2006.11.04
Sokat töprengtem, hogy írjak errõl a túráról. A szervezõ lelkes munkája és az , hogy a túra rendezése tulajdonképpen a saját egyesületem rendezése, gondolkodóba ejtett, de ez a táj többet érdemel a hallgatásnál.
Az írásom szubjektív és sajnos nagyon egyedüli, nem célom a túra lehúzása.
Életem elsõ igazán hosszú túrája, amit teljesíteni akartam. A túra nekem kicsit extrémnek tûnt hisz nem csak a táv hosszú de egy jó részét sötétben kell megtenni. Késõbb bebizonyosodott, hogy jó volt a megérzésem.
A túra napján ötkor elindultam kocsival Balatonboglárra, az út az elõzõ napi havazás miatt jeges, de szerencsésen megérkeztem. A rendezõ kedvesen fogadott és közölte, Én vagyok a második nevezõ, de elsõ a hatvanason. Szomorú, de a fél nyolcas rajtnyitásnál is ennyien vágtunk neki a távnak. Induláskor közölték, hogy sem most , sem a túra utvonalán semmilyen szolgáltatást nem kapunk, ennek tudatában kicsit sokaltam az 500 Ft-os nevezést. Megkaptam az itinert, melyen minden táv szerepelt és térképvázlat is mutatta az utat. Igaz, ha csak a 60-as távét tartalmazza, akkor sokkal nagyobb méretû és szemléletesebb leírással segíthetik az utunkat. Közölték, hogy a zöld jelzésen kell haladnom, amivel útközben találkozhatok is. Ez a késõbbiekben segítet volna a haladásban. A rajt után bevettem magam a szõlõsorok közé és próbáltam jelet keresni, amit nem találtam. Elkezdett esni a hó, aminek most még örültem is. Felkapaszkodtam a dombtetõre és egy romos háznál megtaláltam a zöld jelzést és jól láthatóan vezetett a Kislaki kastélyhoz. Itt az új tulajdonos közölte, hogy Õt nem érdekli a túra, nem mehetek keresztül a parkján. Nem tehettem mást, megkerültem a szõlõsorok között és újból megkerestem a jelzést. Keresés közben egy jókora mezei nyúl ugrott át elõttem, természetesen jól megijesztett. Rövid gyaloglás után elértem az elsõ ep.-t, ahova a pontõrök is akkor érkeztek. Rövid tájékozódás a további útról és itt mondták, hogy még egy induló van a hatvanason. Hm.
Macis pecsét és indulok tovább a következõ pontig. Hamarosan megtalálom az eligazító táblát ahol különvált a 15-ös és a 30-60-as táv. Pár perc után az újból találkoztam 2! zöld jelzéssel és nekivágtam az emelkedõnek, a hó szakadatlanul esett. Egyedül, csendben haladtam és így sikerült közel kerülnöm pár õzikéhez. Természetesen ma nem hoztam fényképezõgépet :-((, na mindegy, úgy is elszaladtak. Elértem egy keresztezõdéshez és se közel, se távol nincs jelzés, rövid térképforgatás és elindulva a rossz irányba, beérkeztem Szõlõsgyörökbe és Gyugy falu felé vettem az irányt, az aszfalton. Hát! jó messze volt. A falu egy domb lábánál fekszik és annak oldalában megpillantottam egy tornyot, mely nagyon hasonlított egy temploméra. Felmásztam, kár volt, csak egy harangláb. Ez nem az Én napom, a térképen meg is találtam az igazi célt.Újabb séta után megtalálom az ep. jelzést, de pontõr sehol. Elõvettem az õsi módszert és elkeztem kiabálni, amire két gyerekfej bukkant fel egy esõbeállóból. Pecsét, nyomás tovább, még jó az általam tervezett szintidõ. Dombra fel, dombról le , jelzés nélkül eljutottam Béndekpusztára, majd tekergés a hácsi szõlõhegyen és beértem Hácsra. Pontõrt nem találom, így behaladtam a kocsma hivatalba, kérdezni.
A féldeci "kérdezés" után sem derült ki, hogy láttak e pontõrt, így viszaballagtam a térre, ahova akkor robogtak be a pontõrök. Elmesélték, hogy elõzõ este négyen mondták vissza a pontõrködést, így családi vállalkozássá alakult és kénytelenek minden 60-as pontra tovább robogni. Megnyugtattak, hogy Somogyváron is találkozunk. Én azért ennyire biztos nem voltam benne, most olyan terep következett amirõl halvány ismeretem sem volt. Nekivágtam és a Gárdonyig vezetõ út eseménytelen és egyszerû volt. Átmentem a halastó gátján és kezdõdött a találgatás, mivel jelzés megint nincs, vajon merre. A térkép természetesen nem passzol a valósággal, mértem így, mértem úgy mint a nagyok és elindultam. Kb. 100m után beigazolódott, hogy jól döntöttem, találtam 1! jelzést. Az erõs kaptatón szuszogva felérve már csak enyhén emelkedõ erdei úton vezetett az utam. Jelzés sehol , az ut nem ágazik el sehol így rendben kijutok az erdõ szélére, és NINCS jelzés. Vajon merre? Térkép elõ, szakad a hó, minden elázik de a biztos útra csak tippelek, megint. Elindulok és 200 m-en belül meglátok egy halovány jelzést.
Elértem egy szõlõhegyre ahol egy oszlopon újabb jelzés igazít útba. Beérek az erdõbe, ahol egy széles szekéruton haladhattam. Nagyritkán egy halvány jelzés amely magabiztossá tett. Hiba volt. Az erdõbõl kiérve, annak szélén haladt az út, melyet a nagy haszon reményében a gazdák felszántottak. Még mindig sûrû hóesés, mely fehér lepellel vonta be a tájat, egyszerüen gyögyörû volt. Utam betorkollik egy keresztezõ földesútba, már fel sem tûnik, hogy se jelzés , se szalag. Sikerül kiválasztanom a rossz irányt és kiértem a fõútra. De most legalább tudom hol vagyok és irány Somogyvár. Esõre váltott az idõ és jó pár autós röhögött azon ahogy lefröcskölt. Beérek a Kupavárhegyre, éppen szintidõre és ott várnak az ismerõs pontõrök. Itt szerettem volna a Somogyi Várak mozgalmat lepecsételni, de közölték, hogy a néni fázott és hazament. Még jó, hogy nem amerikából jöttem 50 emberrel. Pecsét nincs, indulás vissza, hisz szorít az idõ.
A visszautat a jelzet úton terveztem, de az utolsó ház elhagyása után megint nincs jel. Újabb döntés és elindultam a jó irányba, amit egy megtalált jelzés igazolt. Erdõben haladtam tovább és rendben jöttek a vezetõ jelek, egy darabig. Ez az állapot csak romlott, már jó ideje nincs jelzés és egészen meglepett, hogy egy keresztezõdésnél határozottan látható iránymutató jelbe botlottam. Jött a bozótharc, ez a szakasz próbára tett, sûrû bozótba kellett valamilyen útra lelni. Itt kevésen múlott, hogy nem adtam fel. Nem a fizikai megpróbáltatás miatt, elegem lett ebbõl a bizonytalan kimenetû útból. Valamiért folytattam és végre egy vékonyka vadösvény lett a bozótból. Lassan eltelt egy óra és nincs jelzés, egyedül vagyok, az idõ megszán és eláll az esõ. Vannak csodák, egy jelzés, hihetetlen, hogy még mindig a jó úton haladok. Ez újból erõt adott és ez elvezetett ahoz a ponthoz, ahol az idefele utat eltévesztettem. Az már csak szócséplés, hogy jelzébõl egy-kettõt csak egyenes szakaszon lehetett látni, keresztezõdéseknél nem. Az ismert úton már jó tempóban értem vissza Gárdonyba, majd Hácsra. Itt kezdõdõtt az a szakasz amelyik nem nyerte el tetszésem, aszfalton kellett Lengyeltótiig menni, majd onnét Szõlõsgyörök , Szõlõskislak és a cél B.boglár.
A lengyeltóti Kék-tónál már teljes a sötét, de a tó kivilágítva szép. Szõlõsgyörök irányába megpróbáltam a szõlõsorok melletti foldúton menni, de beleléptem egy gödörbe és a térdem meggyõzõtt, hogy ne kisérletezzek. Kislak elhagyása után egyre nehezebb lett a járás , totál lelassúltam, ami azt eredményezte, utolért a második induló és megismerhettem. A célba beérve Õ már az autóját melegítette, és kölcsönös gratuláció után elment. Átvehettem az emléklapot és a kitûzõt is. Ekkor ért a meglepetés, kaptam egy üveg bort, mondván, hogy ez jár az elsõ beérkezõnek. Én rögtön reklamáltam, hogy ez így nem igaz, de megnyugtattak, hogy az elõttem beérkezõ lemondott róla, a javamra . Indok, hogy csak a vége elõtt került el.
EZ A NEMES GESZTUS JOBBAN ESET MINT AZ EMLÉKLAP ÁTADÁSA. KÖSZÖNÖM NEKI, talán olvassa ezt az írást.
Értékelhetném a túrát összefoglalva is, de nem teszem, hisz leírtam. Szerintem jövõre sokkal jobb lesz a szervezés, ismerve a szervezõt. A táj szépsége megérdemli, hogy több ember jöjjön ide.
|
