Kanizsa 30
Igazi tömegrendezvénynek ígérkezett a túra, na nem csak azért, mert egy iskolából indult, hanem azért is, mert megszokott kis csapatunk erõsen felduzzadt, hiszen két teli kocsival vágtunk neki a Nagykanizsa felé vezetõ útnak. Remek idõnek ígérkezett és mivel ezen a túrán még nem jártam, ezért teljesen felcsigázott a lehetõség, hogy egy számomra új terepen járhatok.
Viszonylag korán értünk a nevezés helyszínére, ahol épp akkor rajtolt el a korai indulók népes tömege, így viszonylag csak kisebb "tömeggel" kellett megküzdeni a nevezéskor. Itiner a zsebben, felszerelés ok, a csapat nõi tagjai sorban meglátogatták a mellékhelységet, egy alma az indító pecsét mellé és már indulhatunk is. Sajnos a túrára jellemzõ, hogy rengeteg aszfalt van benne, már csak abból kifolyólag is, hogy gyakorlatilag a város közepérõl indul.
A városból kivezetõ út nem túlságosan érdekes, járda, zebra, úttest követi egymást, míg elérjük a város határát, ahol még mindig aszfaltozott úton haladunk, az itiner szerint szalagozott úton, ami azért fura, mert én egyetlen szalagot sem láttam, de attól még nem lehetett eltévedni. Az elõbb említett aszfalt egészen az elsõ ellenõrzõ pontig elkísért bennünket, ami a Szõlõskert nevû fogadónál volt a várostáblán túl. Pecsét a papírra, fénykép a pont melletti szoborról és már emelkedünk is bagolai hegytetõ felé.
Az út továbbra is aszfaltozott, viszont szép kilátás nyílik a városra, amit azonban nem lehet felhõtlenül élvezni a komoly pára miatt. Hegyi pincék között haladunk komoly tömegeket elõzgetve, miközben már el is érünk a második pontra, pedig csak 5 kilométert tettünk meg. Ismét pecsét és irány a szigecskei rét.
A változatosság kedvéért még mindig aszfalt, de már lefelé menetben, majd egy jobb kanyarral betértünk a rétre vezetõ útra. Itt végre elértük a túra elsõ nem aszfaltos részét. Felüdülést nyújtott a harmatos rét a sok aszfalt után, bár kissé egyhangú volt. Ezt valamelyest enyhítendõ õszi kikericsek virágzottak szerteszéjjel a mezõn. Egy huzamosabb gyaloglást követve a rét kellõs közepén értük el a következõ pontot, ahol túratársaim kajáért kiáltottak így megálltunk feltölteni magunkat. Kaja, pecsét és nyomás tovább.
Az útvonal még mindig a réten folytatódott, felváltva kisebb erdõsávokkal. Így értük el a Liszó nevû falut (ismét aszfalt), ahol elhaladtunk a két szellemi kultúrális központ (templom és kocsma), majd a testi központ (focipálya) mellett és megkezdtük újabb emelkedésünket, immár a liszói szõlõhegy teteje felé. A pontot itt sem kellett keresgetni, a csinos pontõr lányok és egy szem férfi lovagjuk adta a pecsétet az itinerre. A pecsét mellé ismét elõkerült az otthonról hozott elemózsia is.
A hegygerincen haladtunk tovább szép szõlõ pincék között. Az õsz a legszebb arcát mutatta, mindenütt gyümölcsök a fákon, dió a fa alatt és csodaszép napsütés. Sajnos nem sokáig élvezhettük, mert utunk lefelé vezetett és egy újabb, bár viszonylag rövid aszfaltos szakasz következett, mely egy végeláthatatlannak tûnõ réti útba torkollott. Ismét kissé unalomba tûnõ bandukolás következett, melybe csodaszép színfoltként lépett be a miklósfai parkerdõ tava, valamint maga a parkerdõ. Talán a túra legszebb része ez a hely. Feledtette a sok aszfaltot és a monoton réteket. A miklósfai parkerdõ közepén található ellenõrzõ pontnál nagy nyüzsgés volt, egy fél iskolányi gyerek piknikezett éppen, ezért nehezen is találtuk meg a pontõröket, de persze sikerrel jártunk. Itt elõször a pecsét mellé ellátás is járt, méghozzá 1 szál repi bonbonetti.
Tovább indulva hamar bent találtuk magunkat Miklósfa központjában (persze ismét aszfalt és innentõl gyakorlatilag végig), ahol kisebb falulátogatás után felkapaszkodtunk a Romlottvár elõtti dombra. A dombtetõn csodaszép faragott szobor tekinthetõ meg, ha kicsit letérünk az útról, de megéri. Aztán már meg is érkeztünk az utolsó ellenõrzõ ponthoz. Itt megkaptuk az utolsó pecsétet és a túra gyakorlatilag összes ellátását, 1 üveg ásványvíz vagy üdítõ valamint egy pogácsa.
A célig a terep nem nagyon változott már, végig aszfalt. Beérve a célba tombola és egy újabb üveg ásványvíz várt bennünket a kitûzõ és a nagyon szép laminált emléklap mellé. Megvártuk még hátramaradt túratársainkat, majd elindultunk hazafelé.
Összességében azt mondhatom, hogy a túra nagyjából fele-kétharmada aszfalton vezetett, ez nem éppen kellemes, de egy a város közepébõl induló túra már csak ilyen. Túl sok látnivalóval nem találkozni, de azért a pár húzósabb emelkedõ átmozgatja az embert. Ellátás nem igazán van, õszintén szólva, bár jól esik az ásványvíz, de nem az utolsó 2 km-re tenném, hanem inkább a liszói szõlõhegyi ellenõrzõ pontra. Ott több értelmét látnám.
Köszönöm a lehetõséget!
A túra trackje |
