Less Nándor 63
Az egyik fapados légitársaságnak köszönhetõen Norvégiából a Less Nándor emléktúrán való részvétel költségeinek nagyobbik része - a repjegy - egy Budapest-Szeged vasútvonal árából kijön. Ezt kihasználva idén ismét el tudtam jönni az ország egyik legjobban szervezett túrájára.
A túra elõtti napokon örömmel láttam, hogy hiába próbálták a túristáktól "védeni" a Bükköt a BNP - szerintem elvileg nem erre hivatott - "szakemberei", ugyanis a 2000 feletti elõzetes regisztrációs szám a korábbi évekhez méltó népszerûséget vetített elõre...
Talán a BNP ezen okulva elgondolkodhata, hogy nem a túristáktól kellene védni az erdõt, mert bozony egy szál jóltermett illegális szemétlerekó jóltermett utánfutójával nagyobb kárt okoz szeretett Bükkünkben, mint a 2000 fõs látogatók talajerróziója, és egyéb "környezeti terhelése" együttvéve... Dehát odahaza ilyen "furcsa" természetvédelem folyik. Mellesleg azt sem értem, hogy hogyha a kormányzat kiemelt célul tûzte ki a népegészségügy javításának érdekében a tömegsport népeszerûsítét, akkor a BNP ezen akciója mennyire is van e törekvéssel összhangban. Mindig is szerettem a bürokráciát:)
No, ennyit a BNP-rõl. A túra.
Csütörtök este érkeztünk haza, és egy csapásra semmi sem alakult a terveknek megfelelõen. Egy nyúzós péntek után este 8-kor vágódtam be az ágyba, hogy a másnap korai kelésig legalább némi esélyem legyen a pihenésre. Hajnali kelés Zebegényben, be a kocsiba, és indulás Cserépfalura. Zalánnal elvileg 7-es találkát beszéltünk meg. Neki könnyebb a dolga, csak a szomszédos Gyöngyösrõl kell átugrania.
A Suzuki bõszen gyûrte a kilométereket, és egy kissebb súlycsökkentõ kitérõ után hét óra elõtt pár perccel meg is érkeztünk Cserépfalura.
Gyors búcsú akkor ébredezõ feleségemtõl, bot beállítva, és már mentem is a starthoz.
Zalán épp eltûnt a helyi WC útvesztõiben, de végül csak sikerült összetalálkoznunk:) Gyors startpecsét a lapra, és 7:09-es idõvel el is hagytuk az iskola udvarát.
Zalán szokás szerint az Oszláig tartott velem. Addig volt idõnk megbeszélni az elmúlt év történéseit. Mint mondta, az elsõ 15 km-t totál nem ismeri, mert ott mondig én szoktam elõl menni, és így soha sem kell az útra figyelnie:) Azért a Felsõ-szorost elhagyva, a Dobi-rét után sikerült benéznem egy átvágást egy réten, ahova egy futót is becsalogattunk, de a malõr két percnél nem okozott több kellemetlenséget:)
A kis tévedés után hamarosan a Hór-völgy közelébe értünk, ahol az utolsó nagyobb mezõn átvágva 2-3 vadméh begerjedt, és szép kis csípéseket ejtett a lábamon. Ennek emléke a túra végéig elkísért, még a cél elõtt is lüktettek a csípések egy-egy izmoabb mászás közben.
Az idõjósok sokmindent ígértek a túra elõtt, de végül kellemes, felhõs, de esõmentes idõt kaptunk odafentrõl. A Dobi-rét után az idõ egyre iknább naposra fordult, és igazi Less Nándis túraidõben haladhattunk:)
Oszla szokásához híven minden földi jóval kényeztette a résztvevõket. Ivólétenger, zsíros és lekváros kenyér, savanyúság és hagyma könnyítette az Ódor-mászásra való felkészülést.
Az Oszlát hátrahagyva már csak párszáz közös méterünk volt. A 65 visszatörõ balos kitérõjénél Zalánnak odaadtam a cuccait, és indultam is a minden évben kellõen "kellemes" mászás irányába. Felvezetõ cikk-cakk, a vár megmutatja magát - annyira nem is elérhetetlen -, balos, és rövidke átmeneti enyhülés után indul is a kapaszkodó. A kapaszkodó elején levõ jellegzetes, dél-bükki erdõcskében nem tudtam megállni, hogy menet közben ne lõjjek pár képet. Eltettem egy kis napfényt a telefonomba a szürke norvég november napfényszegény idõszakára:)
Bevágódtam a völgynyiladákba, és kezdõdött a végsõ roham a vár bevételére. Felfelé menet érdekes módon nem túra résztvevõkkel, hanem a rendezésen kívüli túrázókkal találkoztam csak.
Hamarosan egy utolsó kis kellemetlen pár méter a dózerútig, és szintben lényegében a várnál is voltam. Rövidke kis séta az EP-ig, pecsét, csoki, indulás tovább. Az EP után pár méterre megint összefutottem Zalánnal. Egy újabb, immáron végleges búcsú, és a forrás felé vettem az irányt. A korábbi évek tanulságai alapján a 1.5-es palackomban csak pár deci vész esetén használható víz lötyögött. Tudtam, hogy a forrásnál bõven elég a vízvételes.
Vissza a dózerútra, és már toltam is a meredeket lefelé, az Egres irányába, itt-ott bele-belefutva. A felfelé jövõk szokás szerint némileg irigykedve néztek. Akik beszóltak, azokat megnyugtattam, hogy mi a túloldalról egy jóval nagyobb szíváson vagyunk túl, szóval inkább csak szedje a lábát tovább...
Az Egresben idén nem volt EP. Egy hölgy igazította útba a túristákat, ami valószínûleg nem sikerült 100%-osan, mert egy adag túrista épp mérgese lépdelt felé Tebe-puszta irányából, és már jó távolról nemtetszésüket nyilvánították az illetõ felé. Reméljük, azért tetlegességig nem fajult a dolog:)
Kicsit feljebb egy srác lépdelt fáradtan, és az itinert olvasgatva vadul anyázott, és káromkodott. Mondtam neki, hogy a Hór-völgy tényeg gyönyörû, és az a formavilág, ami hamarosan elénk tárul tényleg a bükkiek egyik legszebbike, de ez szemmel láthatólag nem hatotta meg. Azt hiszem, nem voltunk egy hullámhosszon: én hálát adtam a Jóistennek, hogy a távoli északról részt vehetek a szívemhez egyik legközelebbi túrán, míg õ inkább egy sör mellett nézte volna az altuálus valóságshow-t. Csak azt nem tudom, mit keresett a Bükkben?:)
Az emítetteket hátrahagyva megkezdõdött magányos menetelésem a csodálatos, õszi Hór-völgyben. Itt-ott a nyári nagy hátizsákos túra emlékei rontottak rám a kellmes napsütésben. Magányomat csak egy rövidke beszélgetés szakította meg két bicajossal.
Hamarosan a Pazsag-völgy kiágazásánál voltam. Fotó a régvolt túraútvonal felé (a Pokol-völgy nagyon jellegzetes része volt a túrának a korábbi rendezések során), majd hamarosan három ember nyomába érve Tebe-puszta következett. Az elõl lépdesõ ember hirtelen ismerõssé vált. Laci jellegzetes járását messzirõl fel lehet ismerni. És igen, õ volt az. Nem is tudom, mikor futottunk össze legutoljára, talán az egyik Tortúrán. Jól jött a társaság a nagy magány után, és végül a táv hátralevõ részét együtt tettük meg.
Az EP-ben újabb kis terülj-terülj asztalkám fogadott minket. Pepsi kóla, banán, szõlõcukor, alma, és még sorolhatnám. Egyre csökkent az esélye, hogy az otthon készített szendvicsek száma jelentõsen megcsappanjon:)
Örömömre idén a Csúnya-völgy felé vettük az irányt Tebe-pusztát hátrahagyva. Pont meséltem Lacinak, hogy ez a túra valahogy minden évben úgy változik, hogy érintse azokat a részeket, amikre éppen aktuálisan kíváncsi vagyok:) Pont nyáron, ottjártunkkor mondtam feleségemnek, hogy ezt a Csúnya-völgyet is meg kéne nézni egyszer, tényleg méltó-e a nevéhez:) És íme: itt az õsz, és a Less Nándi 60 bemegy a Csúnya-völgybe:)
A völgy névadója irónikus alkat lehetett, mert a szépséges kis völgy minden volt, csak a neve nem. A beszélgetéssel vegyített természetjárás gyümölcseként pikk-pakk a Pénz-pataki nyelõnél voltunk, ahol a gyors pecsét után Répás felé vettük az irányt.
Azt hiszem, ekkor hallottuk felbõgni egy terepmotoros paripáját valahol a közeli erdõségben. Mindketten egyre gondoltunk: biztosan õ is elõzetesen regisztrált, és így már minden rendben a BNP oldaláról:)
Répást egy kis völgy, és az abból kivezetõ mászás választotta el tõlünk. Hamarosan a falu szélén koptattuk az aszfaltot, és a kocsmát hátrahagyva megkezdtük a kapaszkodót a Bánya-hegyi Parkolóhoz.
Az EP-ben imét bõséges ellátmány fogadott minket. A készleteket alaposan utántöltve, és némi telefonálást letudva nekiláttunk a fennsík ostromának. Laci eredetileg a 48-on indult volna, az a kedvenc távja ezen a túrán. A rendezés körüli bizonytalanságok végén a 63-ra nevezett, mert azt hitte, nincs idény 48-as táv. A dolog egyre gyanúsabb lett, aztán a mászást letudva, a 48-63 elágazásánál igencsak úgy tûnt, hogy idén is volt 48 km-es rendezés. Sebaj.
A mûútra kiérve, Nagy-mezõ kapujában erõs balos, és hullámvasút Három-kõ felé, egy csodaszép gerincen. Három-kõre érve népes túracsoport fogadott minket kutyákkal. Laci azt hitte, itt a pont és kereste a pecséthelyet, de mondtam neki, hogy az még picit arrébb van, a némileg távolabbi magasodó Tar-kõ csúcsán.
Tar-kõre hamar átcaplattunk. Kedvenc bükki csúcsaim eggyikén Gabi, és egy barlanbgász srác volt a pontõr. A pont, mint minden évben nagyon jól fel volt készülve a túristák fogadására a cûgölés szempontjából kevéssé kényelmes megközelíthetõség ellenére is.
A csúcson picit beszélgetve, sztorizgatva pár percet töltöttünk, majd már adtuk is lefelé az orrunkat a Toldi-bükk felé. Itt egy részen a Tortúra nyomvonalán haladutnk, persze kellemes, õszi körülmények között. A jeges-havas viszonyokra még szerencsére picit várni kell:)
Az Imó-kõ EP-je kiköltözött a Lambot-mászás elé. Jól esett a frissítés itt is!
A gerincre érve hosszas menetelés kezdõdött a Bujdosó-kõig. A hullámvasúton hosszas beszélgetéssel múlattuk az idõt. Szóbak került többek között az is, hogy idén mintha nem Bükkzsérc felé vinnék le a túra végét. Igazából mindketten jobban szerettük a hagyományos befejezést, a Mákszemes kitérõ nem tartozik nagy kedvenceink közé. Megnéztük az itinert, de sajnos a Mákszem kitörölhetetlenül ott virított benne...
A Bujdosó-követ elhagyva a völgyben hamarosan újabb, jól készült EP fogadott minket a Karthauzi Kolostornál. Ez az egyik kedvenc EP-m, igencsak jól jön a frissítés így a táv vége felé közeledve, a második vármászás elõtt. A pontban idén sem kellett csalatkozni, és kellemes kis beszélgetést a hátunk mögött hagyva vágtunk neki a bükkzsérci mûút bitumenjének.
A bitumenútról sajnos az idõk folyamán lekopott a jobbra térést jelzõ nyíl. Nyáron - bármennyire is röstellem -, feleségemmel elmenten a jobbra térés mellett, és pár többletkilométerrel értünk fel a Völgyfõ-házhoz. Ennek okán most tényleg nagyon figyeltem, bár a hibára kissebb volt az esély, mert most Laci is velem volt, aki szintén sokadszorra tolta a távot. Szerncsére a nyári malõr után most sikerült a letérés.
Kapaszkodó felfelé, megenyhülõ lejtõ, és máris a háznál vagyunk. Rövidke bitumen, majd kapaszkodó az igencsak megerõsödött, már-már erdõvé avanzsáló fiatalosban. Az Ódor-hegy meghódítva, indulás a reggel már meglátogatott EP-be. Az EP-ben örömhír: lehet menni a régi úton, mert (ez nem túl örömteli) valami barom szabotálni akarta a túrát, és össze-vissza kavarta a szalagokat. Hogy egyesek mire nem érnek rá! Termelne inkább GDP-t a barom, abból úgyis túl kevés van mostanság...
Mindenesetre a hírt mi örömmel fogadtuk, mindketten jobban szerettük a kalsszikus befejezést:)
Végiggyalogoltunk a jellegzetes dél-bükki fás-cserjés, ritkás erdõben, erõs jobbos, a Nyomó-hegy megmutatja magát, be balra, majd a hétvégi telkek.
Lacit némileg utolérte a munka, de mire a Nyomó-hegy felé koptattuk a rétet valahol csak befejezte a telefonálgatást. A Nyomó-hegyre menet már lehet, hogy elkelt vola a lámpa, de mi inkább mégsem vettük elõ:)
Egyébként az idõ a szokásosnál jóval melegebb volt, elmaradt a tél hidegjének elõérzete, ami ennek a túrának annyira jellegzetessé teszi a naplemente utáni szakaszát.
A csúcsra érve az utolsó EP, majd hosszas ereszkedés a szõlõskertek között. Cserpéfalura érve furcsa kis hifi az út szélén egy laptoppal, és két nagyobbacska hangfallal. Mulatni készülnek a fiatalok:)
Utolsó mászás, majd kis ereszkedés, jobbos a falu fõutcáján, és ismét, 2012-ben is teljesítettük:)
Köszönjök szépen a rendezést, idén is pontosan annyira jó volt ez a túra mint a korábbi évek mindegyikén!
Reméljük, a BNP jövõre rádöbben, hogy jobban áll neki ha szponzorál, mintsem mondvacsinált indokokkal hátráltat egy ilyen csodálatos rendezvényt! | 