Van egy túra, amit minden évben jól megnézek magamnak, amikor az éves túra naptáramat összeállítom. Aztán minden évben az a vége, hogy „hú ez nagyon jó lenne, de én ezt nem bírom ki”. Akármilyen impozáns is az útvonal, de kb. 2300 m szintemelkedés van benne, ráadásul télen. Elképzelhetõ, hogy hó is lesz, akkor meg pláne lehetetlen. Így volt ez idén is. Tüntetõleg még munkát is szerveztem magamnak erre a napra, hogy aztán erre hivatkozva lehessen sajnálkozni, amikor barátaim szíves invitálását elhárítom.
Ez a túra a Börzsönyi Vulkántúra, avagy más néven Breuer László Emléktúra. László nevéhez fûzõdik az a mondás, miszerint „Az élet elég hosszú, csak nem elég széles”. Tudjátok, hogy mennyi igazság van ebben a rövid mondatban? (Akik ismernek engem, nem csodálkoznak, miért is tudok azonosulni ezzel a gondolattal.)
Nos ott hagytam abba, hogy Vulkántúra. Á, az nekem túl nehéz! Aztán valami furcsa hangulat kapott el a túra elõtti délután. A maszek munkákat lemondtam, kibokszoltam a bakancsom, bepakoltam a zsákomba és felhúztam az órát háromnegyed négyre. Nem szóltam senkinek, de belül olyan boldog izgatottság fogott el, hogy szinte madarat lehetett volna velem fogatni. Persze felesleges volt az órát felhúzni, mert alig múlt el hajnali egy óra mikor felébredtem, s mondani sem kell, visszaaludni már nem tudtam.
Amikor eljött az idõ felöltöztem, indítottam a kocsit és irány Királyrét. Az út eseménytelenül telt, alig volt autó az utakon. Persze ez nem így volt a rajtban. Negyed órával a rajtnyitás után már csak elég messze találtam parkolóhelyet a turistaszállótól, ahol a rendezvény fõhadiszállása volt.
Belépve az épületbe az elõtér félhomályában jó néhány vélt vagy valós ismerõsömnek köszöngettem. Sokan már az indulás elõtti szerelvényigazítást végezték, mások neveztek, s még mások a közeljövõ túraterveit osztották meg egymással. Jó helyen vagyok, ez az én világom! Kitöltöttem a nevezési lapot, sorba álltam az itinerért, s rá került az a bizonyos rajtidõ, amelyhez képest 12 órám lesz, hogy lejárjam ezt a nem túl hosszú, de egyáltalán nem könnyû túrát. Egyfelõl nevetségesen sok idõ, másrészrõl igen csalóka, mert amint araszolsz felfelé a meredek hegyoldalban az óramutató könyörtelenül kétszer olyan gyorsan jár, mint ahogy azt szeretnéd.
Amint kiléptem az ajtón a hideg és sötét utcára, elmormoltam a szokásos „Isten segíts”-et, s elindultam arrafelé amerre a többiek is mentek. Egyetlen taktikám volt. Az elejét nem szabad elrohanni. Amint ballagtam felfelé a Nagy-Hideg-hegyre többször eszembe jutott, hogy ezen a taktikán kár volt annyit agyalni, mert ezen a masszív, havas emelkedõn, amúgy sem tudtam volna gyorsabban menni. Amikor felértem a csúcsra már mindenem csatakos izzadt volt. A pultnál vettem magamnak egy jó forró teát, mert a kulacsomban lévõ narancslé fele még megvolt, csak az elmúlt majd két órában megváltozott a halmazállapota. Amennyire jól esik egy jó jégkásás juice a nyári rekkenõ hõségben, éppen annyira torokgyilkos dolog felhevült testtel, mínusz tíz fokban ugyanez. Viszont a forró teával elegyítve jól lehetett vele pótolni az elveszített folyadékot. Sokat nem idõztem, mert a cél még messze van. Amikor kiléptem a sí ház ajtaján, hideg, nagyon hideg szél fújta át a rajtam lévõ vizes ruhát. Egy pillanat alatt elkezdtem dideregni. Ennek fel sem tréfa. Biztos akarom én ezt a túrát? Igen akarom! – vágtam rá azonnal a választ, mielõtt teljesen elbizonytalanodok. Határozott tempóval megindultam a Csóványos irányába. Mire felértem az Égés-tetõre, már egyáltalán nem fáztam, sõt…
A meteorológiai jelentések szerint 10 cm volt a hó vastagsága a Börzsönyben. Egy dologról azonban nem szólt a fáma. A szél olyan játékot játszott velünk, hogy néhol tisztára seperte elõttünk az utat, s mindezt csak azért, hogy máshol 40-50 cm vastagságban összehordhassa a havat. Gondolom jókat kacagott, amikor kínlódva igyekeztünk az elõttünk lévõ lábnyomába lépni. Néha sikerrel, néha térdig süllyedve a fagyos hóba. De jól melléfogott, ha arra gondolt, hogy ezzel bárkit is eltántorít a Vulkántúra teljesítésétõl. Aki eljött erre a túrára azt biztosan nem! Nem ilyen fából faragtak minket, teljesítménytúrázókat. Ugyan párszor feltettem magamnak a kérdést, hogy normális vagyok-e? De vajon a gnú-csorda melyik egyede tétovázik, hogy belevesse-e magát a krokodiloktól hemzsegõ folyóba, ha menni KELL. Mert menni kell, látszólag értelmetlenül, pedig a folyó túlpartján pont úgy ki van égve a legelõ, mint ahol eddig éltek. De menni kell, mert erre vezet az utunk.
A Csóványosnál pecsételtünk. A hidegtõl a pecsét is csak halvány lenyomatott hagyott az itinerünkön annak ellenére, hogy az átfagyott pontõr hosszasan lehelte elõtte a stemplit. Megvallom abban a pillanatban Õt irigyeltem a legkevésbé. Mi legalább menet közben nem fázunk, de neki nem szabad elmozdulni onnét, amíg a pont hivatalos zárása be nem következik. Ismert úton haladtunk tovább. A zöld sávon lefelé. Tavaly itt jöttünk felfelé a Hamahama túlélõtúráján Emlékeztem, hogy nagyon sokat kellet felfelé jönni a Fekete-völgytõl. Most meg lefelé. A GPS szerint nem volt semmi idõtartalékom, ha a túrát szintidõn belül akarom teljesíteni. Így aztán belehúztam a lejtõs részen. Már amennyire ez tõlem kitelt. A tüdõmnek adtam egy kis pihenõt, mert felfelé szegényt nagyon megdolgoztattam. A lábam irigyelte is ezért eléggé.
Az egyik meredekebb szakaszon talán gyorsabban is haladtam, mint amit „a látási és útviszonyok” megengedtek volna. Egy kisebb malõr után elõ is vettem a túrakiírást, de nem találtam benne olyan passzust, hogy aki a legkülönfélébb testhelyzetben csúszik le a lejtõn annak a teljesítés nem lenne érvényes. Így aztán ettõl felbátorodva késõbb még több alkalommal elestem és fekve vagy a kevésbé nemes testrészem párnázottságát kihasználva suhantam rövidebb-hosszabb szakaszokat, túratársaim legnagyobb megrökönyödésére vagy éppen mulatságára.
Aztán a Dosnya-nyeregtõl elkezdett egy gondolat foglalkoztatni. Enni kellene. Enni valamit, mert nagyon éhes lettem. Mégpedig egyik pillanatról a másikra. Közbevetõleg itt szeretném eloszlatni azt a tévhitet, hogy a kövér emberek nem tudnak éhesek lenni, mert ott van rajtuk a rengeteg tartalék. Ez volt az a mozgatórugó, mely mágnesként vonzott a Fekete-völgyben lévõ ellenõrzõpontig, ahol terített asztal várt bennünket. Számos zsíros kenyeret és sok forró teát süllyesztettem a gallér mögé. Sõt még egy forró kávéval is megvendégeltem magam és István barátomat, aki éppen itt ért utol. Azt nem tudom milyen a pokol, de azt tudom, hogy valami ilyesmi lehet a mennyország, mint ez a finom étel és ital a fáradt vándornak.
A túra karakterisztikája egyébiránt meglehetõsen egyszerû. Három emelkedõ és három lejtõ. Egyenes út? Na az nincs. Csak felfelé vagy lefelé. És most kezdõdött a második felfelé a Nyugat-Börzsöny sziklás gerincére. Teli hassal, megpihenve meglepõen jól ment. Persze ne gondoljátok azt, hogy futólépésben, lazán felkocogtam a Holló-kõre meg a Salgóvárhoz. Ha lenne egy eszelõs TV-társaság, aki teljesítménytúrát szeretne élõben közvetíteni, akkor lelkiismeret-furdalás nélkül ott felejthetné a „replay” feliratot, amikor szánalmas küzdelmemet mutatná, amint meghódítom ezeket a remek kilátással bíró csúcsokat.
Korábban már említettem, hogy a szél milyen játékkal tréfált meg bennünket, de itt a gerincen már nem volt helye a tréfának. Olyan erõvel fújt az arcunkba, hogy normális halandó örökre elátkozta volna, mikor felvirradt ez a nap. De velünk, túrázókkal bizony jól melléfogott! Minél jobban fújt a jeges szél, áthatolva ruhám minden rétegén, annál jobb lett a kedvem. Annál vidámabban lépdeltem a jeges úton fel és egyre csak fel. Orvosi eset, de nekem ez így jó. Nem tudom miért, de csoda és gyönyörûség volt alátekinteni a szirt tetejérõl a völgybe és a Börzsöny hófödte gerinceire. A Salgóvártól még felkapaszkodtunk a Magyar-hegy nem túl meredek kaptatóján, s onnan le a Magyar-völgy bejárójáig, ahol ismét forrótea szolgáltatással kecsegtetett az itiner. A lefelé vezetõ út hosszabbnak tûnt, mint amire emlékeztem, a combizmom erõsen tiltakozott, de nem most volt az ideje a pihenésnek.
Lent a ponton nagyon vidám társasági élet folyt. Ez úgy is érthetõ, hogy a magyar nyelv szerint a kenyér az maga az élet, s a sör pedig folyékony kenyér, ergo „élet” folyt az ellenõrzõponton, de én most kivételesen a túrázók és a pontõrök általános jókedvét kívánom hangsúlyozni. Eddig potyára cipeltem a dobozkámat, mely jóféle falusi snackkel volt feltöltve. Kolbászkarika, aprított (a szó szórós értelmében fagyos) szalonna, sajt és fokhagyma. Egy alapvetõ összetevõ még hiányzott belõle, de töpörtyûvel meg SzLA1 túratárs vendégelt meg. Lehet, hogy a legtöbb fittness-guru ezt fejcsóválva fogadná, de akkor és ott ennél jobbat ki sem lehetett volna találni. Általában nem is kosarazott ki senki, amikor körbekínáltam a dobozka tartalmát. Annyi szépséghibája azért volt ennek a leheletkönnyû uzsonnának, hogy a bélflóra egészségének megõrzése érdekében még jól esett volna egy deci kisüsti, de az éppen nem volt nálam. (Ebbõl is láthatja a nyájas olvasó milyen felkészületlenül vettem részt ezen a rendezvényen.)
Az itiner szerint most kezdõdött a túra harmadik szakasza. Jó hat km felfelé és hét meg lefelé. Az emelkedõ elsõ fele, egészen Bányapusztáig igazán alkalmas arra, hogy az átlagsebességet feltornázzam legalább 4 km/órára. Mindezt azért, hogy még világosban legyen alkalmam megpillantani a Hanák-rét és a Nagy-Hideg-hegy közötti „rettenetet”. Tulajdonképpen sikerült is, ha a világost úgy tekintjük, hogy nem vettem elõ a fejlámpámat. A hó pont annyit világított meg az ominózus 900 m hosszú szakaszból, amennyit kellett. Nem voltam rá annyira kíváncsi, hogy telhetetlenül még lámpafényben is megcsodáljam.
Szóval eljött az a pillanat is, amikor másodszor pecsételhettem a sí házban. Pár falatot eszegettem a korábban említett csemegébõl, megittam a maradék teámat és elszörnyülködtem, hogy ha ugyanilyen sebességgel haladok, mint eddig, akkor vagy beérek szintidõn belül vagy nem. Ezzel aztán sikerült úgy felpaprikáznom magam, hogy beálltam egy olyan tempóra, mintha az életem múlna rajta. Azok a kedves túratársak, akiket oly „elõzékenyen” elengedtem magam mellett felfelé (ezzel is próbálva mérsékelni erõs oxigénadósságomat) riadt szemmel ugrottak félre elõlem, mikor hangos dübörgéssel elsuhantam mellettük. Teljesen tisztában voltak vele, hogy egy esetleges ütközésnél csak a rövidebbet húzhatják.
Így történt, hogy 22 perccel a szintidõ lejárta elõtt már az oklevelet is átvettem a fõrendezõtõl. Most az egyszer én is úgy vélem, megérdemeltem azt a képzeletbeli vállveregetést, mellyel minden túra után elkényeztetem magam. Persze a dicséret nem csak nekem, hanem minden túratársnak és rendezõnek kijár, aki teljesítette ezt a túrát vagy éppen áldozatos munkájával hozzájárult, hogy mi túrázók jól érezzük magunkat. Nagyon szép nap volt. Amíg élek nem felejtem el. Köszönöm, hogy itt lehettem. |
