Túrabeszámolók


Piros túrák / Magyar Vándor

Pap GáborTúra éve: 20062006.11.13 19:44:53
Himbi-Limbi a hóban (Magyar Vándor 105)

Azért azt nem gondoltam, hogy az idõjárás ilyen gyorsan meg fog változni. Két hete még pólóban lehetett nyomni az ipart a hegyek között, most meg már a kesztyût, téli nadrágot pakoltam szerda este. Amikor megjelentem az egyetemen a nagytáskával, oldalán a botommal azt hitték síelni megyek. Mondjuk közelebb jártak az igazsághoz, mint az a kalauz a vonaton Kinizsi után, aki megkérdezte, hogy volt-e kapás…
Csillaghegyen, a rajtnál metszõ szél és egy rakás turista volt, mire elindultam, sikeresen szét is fagyott a kezem. Az ég egyébként még nagyjából tiszta volt, a nap is sütött gyengén. A Kevélyre menet gyorsan bemelegedtem, és nyomtam neki, ami kifért a csövön, valami hajtott belülrõl. Olyasmi mint, amikor az ember úgy érzi, ha nem adja ki magából a maximumot, akkor szétrobban. Ez a belsõ erõ szinte végig kitartott.
Dömösön a helyiek bevetették a sokkolót. Képzeljetek el egy embert a ’90-es évek elejérõl származó halványkék, suhogós melegítõben, színes betétekkel, harmincéves bõrbakancsban, õsmagyar süveggel a fején. Drámai.
Frissítés után nekivágtam a Dobogókõ felé vezetõ útnak. A Szakó-nyeregnél egy huszáros mozdulattal jobbra húztam el, Pilismarót irányába. Ez a kis 20 km-es kitérõ jelentette nekünk a különbséget a Piros 85 útvonalához képest. A falubeli ellenõrzõ pontnál többen összeverõdve indultunk tovább. Az idõ egyre borúsabbá vált a csapat pedig egyre lassabbá, így visszaérve a Szakó-nyereghez, ismét egyedül nyomultam tovább.
Sûrû apró szemekben kezdett el havazni, amihez erõs szél társult. Necc. A Dobogókõig megtelt a jobb fülem hóval. A Csévi-nyeregig tartó szakaszon a Pilisre és a Kevélyek vonulatára nyíló fantasztikus kilátásról tudnék beszámolni, ha azt nem takarták volna el a felhõk és a havazás.
Pilisszántónál autentikus kavargás a pusztában, a jelet keresve, aztán valaki hirtelen leoltotta a napot, úgyhogy elõkotortam a fejlámpát, bár a sûrû hóesésben nem láttam sokmindent.
Az ellenõrzõ ponton beért egy túratárs, akit történetünkben hívjunk csak Gézának, mert az a neve. Többször találkoztam már vele a nap folyamán, vele mentem tovább. Szerencsére jól ismerte az utat így a kényes pontokon nem tévedtem el. Jó tempóban haladtunk, az egyre zordabbá váló idõben.
Kopárcsárdánál (70km) vízszintesen esett a hó. A bélyegzõpárnák és a bélyegzõk nem látszottak ki a hóból. Perverz élmény volt forró gulyáslevest enni abban a ramaty idõben, a szabad ég alatt.
Újult erõvel vágtunk neki a hátralévõ 30 kirnyának. A nagy döngetésben majdnem sikerült felrúgni a Kakukkhegyi pontõr sátrát, némi magyarázkodás után gyorsan szedtük is a sátorfánkat (tényleg a sajátunkat). Kezdett ritkulni a hóesés, úgyhogy ezt kompenzálandó, a Nagy-Szénás oldalában elõször belegyalogoltunk egy olyan sûrû felhõbe, hogy a lábamat is alig láttam, majd a hegy túloldalán orkán erejû szél fogadott minket. Szerencsére nem tartott sokáig leereszkedni Nagykovácsiba, ott pedig már várt minket a plébánián a frissítõállomás és egy darab zoknicsere. Az állomáson többen a haláltusájukat vívták, voltak, akik már fel is adták, inkább elkérték a rövidebb táv díjazását.
Indulás után meglepõen hamar bemelegedtem. Szeretem ezt a szakaszt, ott megy el a cserkészpark háta mögött, abban az erdõben, ahol életem elsõ tájékozódási versenyén áztam péppé harmadmagammal. Menet közben jól lehet már látni az utolsó hosszabb emelkedõt, a János-hegyet kilátójával, ami most felhõbe burkolózott, a felhõt pedig alulról megvilágította a díszkivilágítás. Úgy nézett ki az egész, mint valami kitörni készülõ vulkán.
A Feketefeji ellenõrzõpontot elhagyva értük egy idõsebb párost, akik 85-ös távon indultak. Egyébként mindenki ismerte õket és csak annyit mondtak, ha kérdeztünk felõlük valakit, hogy: „ja, a Béla bácsi, meg a Marika nénire gondoltok?”. Egyébként, megfigyeltem, hogy az ilyen idõsebb turisták, akiket arcra inkább egy fotelben ülve újsággal az ölében bóbiskolva, vagy épp kötényben a tûzhely mellett tudnánk elképzelni, csuklóból lenyomják az erejük teljében fiatalokat. Ha valaki nem szokott ehhez hozzá, az ott helyben összeszégyelli magát.
Nekünk azért sikerült a csúcsig lehagyni õket, ahol a pontõrök helyett orkán erejû szél fogadott. Az õrök inkább lejjebb menekültek és formás fémlemezekkel burkolták be testüket (autóban ültek).
Makkosmáriai kegytemplomig könnyed ereszkedés következett, ahol az esõbeálló alá felvert sátorba kellett a pecsétért bekopogni.
Utolsó hat kilométer plusz néhány idegösszeomlás szélén álló sétáló lehagyása volt hátra. Persze az utolsó kanyart sikerült elvéteni Budaörs elõtt, szerencsére ez nem jelentett rövidítést, viszont nem a száraz idõben is csúszós bányában kellett leereszkednünk.
A célban (hajnali fél háromra értünk be), már csak mosolygós arcok voltak, meg meleg tea és virsli.