A kettõs jubileum okán--a 25. BEAC MAXI egyúttal a saját 10. indulásomat jelentette valamelyik távon--úgy éreztem, nem árt egy kis visszatekintés.Igaz, "némileg" megkésve történik mindez, ám az idõm csak most engedett hosszasabban leülni a klaviatúra elé.
Mivel az emlékezet csal, a túranaplómhoz fordultam, amihez nem úgy viszonyulok, mint Churchill a statisztikához ("Csak annak a statisztikának hiszek, amit én hamisítottam meg" ), a naplómba könyörtelenül be szoktam jegyezni minden ballépésemet. Igyekszem röviden egy-két érdekes epizódot felidézni a múltból, majd kissé részletesebben beszámolni az idei túráról.
1992-ben volt az elsõ kísérletem. Lívió (dr. Lopussny István ) barátommal indultunk, és Kóspallagig minden rendben volt. Ekkor, Petõfi szavait cáfolva, miszerint alul a víznek árja, felülrõl jött mindez, igaz, hamarosan alul is megjelent, és ennek következtében, sikerült egy átnedvesedett ágra rálépve olyan sérülést szereznem, hogy 110-es vágyaimat redukálni kellett. Nagymaroson csöppet módosítottam a régi jelmondatot, és elindultam kudarccal a vasút felé.
1993. Líviónak sikerült elõzõ évben végigmenni, és mesélte, hogy a Kevély-nyeregbõl lefelé jövet már biztos volt a szintidõn belüli teljesítés,de még várt rá 15 km. és egy komoly szintemelkedés,így motiváció nélkül, rossz hangulatban tette meg a hátra lévõ távot. Gondoltam, ezen segíteni kell, összebeszéltem Nap Laci barátunkkal,aki az elõre megjelölt idõben (még nem volt mobiltelefon) a zöld-kék találkozása után elrejtett a bokor alá egy termoszt forró teával, mellé egy kétdecis üvegben rumot. Úgy intéztem, hogy én menjek elöl, és amikor "megtaláltam" a hangulatot javító kellékeket, felkiáltottam. Lívió próbált lebeszélni az elrejtett italok megdézsmálásáról, mondván, azt valaki elrejtette magának, én meg azt válaszolltam, ha ilyen ügyetlenül tette, megérdemli, hogy egy pohárral igyunk belõle. Beletelt vagy 20 másodpercbe, mire barátomat meggyõztem, és amikor töltöttem a teát, megjelent a vigyorgó Nap Laci, így aztán kiderült a turpisság. Az ötlet bevált, vidáman beszélgetve mentünk a célig, ez volt az elsõ sikeres teljesítésem.
1997. Esöisten nem Mexikót, hanem a 2. sikeres teljesítésemet siratta. Nagyvillámtól iszonyú szél kíséretében zuhogott egyfolytában az esõ, Pilisszentlászlón sem csitult a hosszú pihenõnk alatt, ezért a zenebohóc Eötvös híres mondatát idézve ( "van másik"), amit itt a távra értettünk, Eötvös 70 lett a dologból, és egy mentõautóval jutottunk le Pomázra.
1998. Rossz ómenként, a rajthelytõl 500 méterre darázsraj támadt ránk. Idõben kezdtünk futni, így egyetlen csípéssel megúsztuk.Jött szembe egy srác, kérdezte, hogy a darazsak elõl futottunk-e. Igenlõ válaszunkra mondta, hogy õ verte le véletlenül a fejével a fészküket, és most megy vissza a szemüvegéért, ami ott leesett. Nem irigyeltük...Visegrádtól aztán minket se lehetett irigyelni, most ott kezdett esni az esõ. A Rigóban még megmakacsoltuk magunkat, hogy nem járhatunk úgy, mint tavaly, megyünk tovább, ám Dobogókõre érve, már a váltásruhánk is átázott--akkor még nem volt olyan jó esõkabátunk, mint jelenleg. Mészáros Jani, a fõrendezõ, meglátva minket, azonnal hozott két unicumot, és letette elénk. A baj csak az volt, hogy a névadó II. Józseffel ellentétben, én nem kedveltem ezt az italt, de egy ilyen gesztus láttán nem tehettem mást, gyorsan lehajtottam, és csoda történt. Átázott, átfázott állapotban olyan jól esett Zwack terméke, hogy azóta is szívesen iszom. Józan megfontolás után, a túrát itt be is fejeztük, így már harmadszor ültem be egy mentõautóba teljesen egészségesen. ( Elõször még ifjúkoromban egy Trogir melletti stoppolásomkor vett fel legnagyobb megdöbbenésemre, és vitt el Kastel Stariba egy ilyen kocsi.)
1999. Tavaly a rajt után pár perccel kezdõdtek a gondok, ebben az évben már az azt megelõzõ éjszaka. Fájt a fejem, nyakam, vállam,rázott a hideg, és a vacsorámtól is meglehetõsen "hányaveti módon" szabadultam meg. Talán 3 órát aludtam összesen, valamint a vonaton egészen Magyarkútig. A Csóványosra szinte önkívületi állapotban mentem fel, aztán fokozatosan egyre jobban lettem, és a sors fintoraként, Lívió barátom, akivel minden eddigi kísérletemen együtt mentünk, kiszállt Nagymaroson, mert akkor már õ nem érezte jól magát .Én se voltam csúcsformában, kicsit el is tévedtem Dobogókõ elõtt. Aztán a turistaházból kijövet döbbenten láttam, hogy egy róka áll a bejáratnál, mintegy emlékeztetve az elõzõ éjszakán történtekre. Miután a büfés megnyugtatott, hogy nem veszett, megkínáltam mortadellával, amit jó néven vett. Ötfõs csapat végén kullogtam késõbb Lajos-forrás felé, és elég jól magamhoz tértem, mert észleltem, hogy rég volt sárga jelzés. A többiek térképet vettek elõ, én rápillantva az órámra, láttam, hogy erre már nincs idõ, inkább visszafutottam az utolsó jelzésig, így 10 perccel a pont zárása elõtt odaértem. A piros+-nél utolért a csapat egyik tagja, õ is a futás mellett döntött, a többieknek nyoma veszett. A Virágos-nyereghez közeledve tarzani üvöltéssel adtam a pontõrök tudtára, hogy jövünk, jól tettem, mert már indultak volna, a pont hivatalos zárása után egy-két perccel értem oda. A célba pedig pontosan a szintidõ lejártakor, 27 óra alatt teljesítve a túrát, társam pedig 2 percre rá, de a mindig toleráns rendezõk elfogadták az õ teljesítését is.
2000. Nincs BEAC MAXI probléma nélkül. Egy órai használat után hiába cseréltem elemet és izzót az elemlámpámban, nem akart mûködni. Szerencsére, Dobos Ákos rájött a hibára, és megjavította. Lajos-forrás után rájött az én hibámra is, amikor a piros+-en ellenkezõ irányba indultunk a társammal, kiabált is utánunk Viniczai Sanyival együtt, de nem hallottuk, így aztán rátettünk 8 km-t a 110-re.Sajnos, társamnak ez már sok volt, le is sántult, a Kevély-nyeregnél még "maradt egy kicsit". Nekem nagy futással sikerült beérnem.
2002. Eddigi hülyeségeimet meg tudtam magyarázni azzal, hogy éjszaka nem igazán fog az agyam, ezért hibáztam annyit. Most viszont a Csurgó-forrásnál kiderült, hogy a rajthelyen felejtettem az ellenõrzõlapomat, ezért az itinerbe kértem a bélyegzõt.Aztán Nagymaroson a kompról rohantam vissza az odaküldött éjszakai csomagomért...Idén viszont nem kavartam el sehol. Csikóváralján egy kedves felajánlás folytán hozzájutottam egy 1/2 üveg sörhöz, ami igen jól esett. A felajánló az akkor "csupán" 70 éves Merza József volt. Jól álltam az idõvel, a sörtõl elálmosodtam, aludtam egy órát, majd kipihenten szinte repültem a célig.
2003 .Dobogókõig semmi különös nem történt, onnan egy nyolcfõs csapattal mentünk tovább, Molnár Gábor vezetésével. Õ aztán értett hozzá, hogy kell az álmos, fáradt tásaságot felrázni. Elõször jobbnál jobb vicceket mesélt, majd az erdõbe érve szarvasbõgést utánozott, aztán amikor vaddisznók csörtetését hallottuk, akkor az õ hangjukat produkálta nekünk. Egyik állat se jött oda, de egyszercsak egy úton heverészõ labradort találtunk. Szegény kutya elég rémülten állt 8 elemlámpa kereszttüzében, ám amikor kapott egy szendvicset, jelentõs hangulatváltozáson ment keresztül. Velünk jött a következõ ellenõrzõ pontig, ahol otthagytuk, és késõbb hallottuk, hogy meglett a gazdája is.
2005 .Májusban, az eddigiektõl eltérõen, rendeltetésszerûen használtam egy mentõautót, miután egy tájfutóversenyen eltört a bokám.. Az orvos azt tanácsolta, hogy addig a fél évig, amíg a fém benne van a lábamban, maximum 20 km-es túrára menjek csak. Így került be a Tomi 20-as is a gyûjteménybe. Lívióval, fiával Andrissal, aki a keresztfiam, hármasban mentünk. Ezen a könnyed kis túrán nem kellett különösebben szedni a lábunkat, a gombákat annál inkább, rengeteget találtunk. Két teli szatyorral érkeztünk Hegyestetõre, ahol Nagy Laci, az egyik pontõr, javasolta, hogy a dinnyehéjat dobjuk minél messzebbre, õ meg pontozza a produkciót. ( Ha már pontõr, pontozzon.) Nem a keresztfiam nyerte a versenyt, mert ahogy hátralendítette a kezét,kicsúszott belõle a "sporteszköz", felrepült a magasba, és fél méterrel mögötte esett le. így 0,5 pontot kapott a gyakorlatra.
2012. Elérkeztünk a jubileumhoz.A Bourbonokkal ellentétben, én tanultam a múlt hibáiból, és hétfõ reggel Danival, Lilla lányom partnerével, elindultunk Visegrádtól, hogy bejárjuk a túra éjszakai szakaszát. Dani még sose volt ezen a túrán, és mivel õ több órával gyorsabb nálam, csak magára számíthatott szombat-vasárnap, és nekem sem ártott rögzíteni a lehetséges buktatókat.
Szombaton 7.22-kor indultam, Dani még nyugodtan készülõdött ekkor. Hamarosan csatlakozott hozzám Robi, akit akkor láttam elõször, és hamarosan kiderült, hogy egyik jó haverommal egy utcában van Kismaroson a telke, jól ismerik egymást. Kicsi a világ, a Csóványos viszont elég nagy, a nógrádi pecsét begyûjtése után nekiláttunk meghódítani. Közben Dani elfutott mellettünk, megdöbbentve Robit, hogy milyen gyorsan szalad felfelé. Hétfõn láttuk a csontszáraz Gyopár-forrást, gondoltam a Saj-kútnál sajnálkozva fogjuk ugyanezt tapasztalni, ám meglepõ módon, ha gyengén is, de jött belõle víz. Feltöltve palackot és pocakot, mentünk tovább. Foltán-kereszt elõtt a két Nagy Öreggel, Merza Józseffel és Lévay Bélával üdvözöltük egymást, majd szokásomhoz híven, az elsõ padra leülve, megettem elsõ szendvicsemet. Robit ekkor láttam utoljára.
Szabó Marikával találkoztam még a Csóványos elõtt, majd egyedül száguldtam lefelé, ellentétben szegény bringásokkal, akik felfelé is tolhatták élettelen társukat, és a lejtõn lefelé se tartották ajánlatosnak a nyeregbe szállást. Hamar felértem Nagy-Hideg-hegyre, ahol megjutalmaztam magam egy üveg Soproni világossal. Világos, hogy ettõl gyorsabban fut le az ember Kisinócra, ahol Mészáros Gyuri bácsival beszélgetve, egy csapolt búzasörrel pótoltam, amit eddig kiizzadtam. Ezután Kóspallagra ballagtam, majd a Békás-réten átfutottam, aztán az erdõbe érve átfutott rajtam a gondolat, hogy valami nincs rendben, sehol nem láttam kék jelzést. Jelzetlen úton jutottam el a horgásztóig, amit ismertem, és innen a piroson mentem 20 perc idõveszteséggel Törökmezõre. Itt Várdainé Erzsike és Árvai Pista fogadott, no meg egy kellemes gyümölcsleves. Nem sokat idõztem, el akartam érni a 18 órás kompot.Egy fiatal sráccal mentünk együtt, amikor egy szürke marhákból álló csordát értünk utol. Elöl 8 borjú ment, hátul egy hatalmas bika. Gulyás nem volt velük. Megkíséreltem elõzni a bikát, de mindig elém vágott. Próbáltam a fák és a bika közötti keskeny résen oldalazva elmenni, erre hátravágta a fejét a marha nagy szarvaival, így letettem errõl is, nyilvánvalóvá vált, hogy a borjakat féltette. Szerencsére, szembõl jött valaki, aki mondta, hogy rég volt kék, visszafordultunk, és hamarosan megláttuk a balra menõ leágazást, amit a bikaviadal közben nem vettünk észre.
Idõben értem Hegyestetõre, ezért volt idõm egy kis beszélgetésre is Samu Pirivel és a Török Ákos márkajelzésû dinnyeszeletelõgéppel. Ez utóbbi munkájának gyümölcsét élvezhettem 5-6 szelet erejéig, csakúgy, mint a Piri által kínált finomságokat, köztük a cukrozott gyömbért, amit én szerettettem meg vele egy Kinizsi Százason. A sóport meg én köszönhetem Pirinek, õ ajánlotta egyszer, azóta is használom a nehezebb túrák elõtt. Közben befutott Radványi Feri is, én meg elindultam egy sráccal, aki Törökmezõ és Hegyestetõ között nem olvasta el a szalaggal elzárt résznél a feliratot, könnyedén átlépett az akadályon, lehetõséget teremtve ezzel néhány lódarázsnak, hogy hódolhassanak kedvenc sportjuknak, az óvatlan turisták szurkálásának. Négy darázs ért el értékelhetõ eredményt, így célpontjuk négy dudorral gazdagabb, 60 km-rel szegényebb lett, mert Nagymarosnál kénytelen volt befejezni a túrát. Ismerõs érzés...Nekem volt még 1/4 órám, addig rendezõ barátaimmal--Beával, Amállal és Mészivel--beszélgettem, Jani egy pohár sört is nyomott a kezembe.. Mire a komp jött, komplett szerelésben álltam a parton, most nem felejtettem ott az éjszakai cuccaimat, mint 10 évvel ezelõtt.
Visegrádon, ahogy Radványi Feri elõre megmondta, zárva volt a közért, nem hittem neki, így mehettem vissza a partmenti büfébe, hogy feltöltsem a palackomat. Egyedül mentem Nagyvillámig, ahol hosszúnadrágra váltottam, elõvettem elemlámpámat, és egy apa-fia párossal mentem a kék sáv kék háromszõg találkozásáig, ahol kicsit félrevonultam, mert amit tettem, az nem tartozott a nyilvánosságra. Így aztán a Rigóig egyedül mentem. Itt, nem úgy, mint a szürke marhák mellett, már volt gulyás, méghozzá leves formájában, igen jól esett, ám mivel forró volt, az egyensúly helyrehozatala kedvéért, ittam mellé egy jéghideg búzasört is. Ezzel még nem volt vége a gasztronómiai örömöknek, mert elkezdõdött a jubileumi ünnepség. Mészáros János rövid, lényegre törõ beszédben emlékezett meg a túra 25 éves történetérõl, köszöntötte a már messze járó Corradi Surdot és a jelenlévõ Molnár Gábort, akik mind a 25 túrát teljesítették. Ezt követõen Wehner Géza saját termésû szilvájából készült kitûnõ pálinkával kínálta a társaságot, akik között több ismerõs is akadt. .Grimm Mónika, Szabó Marika, Lévay Béla,, Hevér Gábor, Ispánovity Marci, Szalay Zsolt, akikre emlékszem, és természetesen a rendezõk. Ezután tûzijáték, tortavágás és a szeletek kiosztása tette teljessé a megemlékezést. Kezdtem úgy érezni, hogy már nem is BEAC MAXI-n, hanem BEAC lagzin vagyok.
Még egy ünneplésre készültünk, de az ünnepelt, a 80 éves Merza József csak nem akart megérkezni. Másfél óra várakozás után megkértem Molnár Gábort, hogy adja át neki ünnepi köszöntõmet, féltem, hogy nagyon lemerevedek, így elindultam Dobogókõ felé, miután megittam az otthonról hozott, fahéjas, mézes, gyömbéres kávémat--álmosság ellen. ( Kaló Flóriánnak mondta egyszer egy színésztársa, amikor megkínálta kávéval: "Sic transit Flóri a szundi.) Sikárosnál, csakügy, mint elõzõleg Pap-réten, beütöttem a bélyegzõt az OKT 60 éves évfordulója miatt, a Lokomotív szakosztályának így igazolhattam, hogy nem más útvonalon teljesítettem a túrát. Dobogókõn aztán a múzeum élõ tartozéka, Ádám tette teljesebbé a pecséthalmazt. Gond nélkül értem Lajos-forrásra, ahol megtapasztalhattam, hogy a rendezõk mindent megtettek a fáradtságtól lankadó férfitúrázókért. Ezt legjobban egy alliterációval tudom kifejezni. Három helyes, hamvas hölgy hívogatott, hogy hitelesítse: hetvenhatot hátrahagytunk, harmincnégyet haladhatuk Hûvösvölgyig. Bizony, jó érzés volt, hogy a 110 km. 2/3-án is túljutottam már. A jó érzést csak fokozta a kétféle, finom süti és a korlátlanul rendelkezésre álló tea. Az idõm viszont korlátozott volt, ezért rövid ücsörgés után elindultam a következõ pont felé.
Gyorsan leszaladtam a lejtõn Csikóváraljára, ahol régen a turistaházban gyülekeztünk, ez most már a Hit Gyülekezetének tulajdonába került, ezért a kapu elõtt folyt a pecsételés. Úgy tûnik, lassan megpecsételõdik a sorsa valamennyi turistaháznak. Utána egy Fellini film címe ugrott be, mivel az országúton mentem egy darabig, majd hamarosan követtem a kerékpárosok példáját, és nyeregbe pattantam. A Kevély-nyeregbe egész pontosan, bár ez a pattanás meglehetõsen nagyképû szóhasználat, itt tört rám az álmosság, eddig tartott a kávé hatása. Mit tehettem? Kezdtem felhergelni magam, és egyre gyorsabban mentem. A pontot elhagyva aztán megettem, megittam minden maradékot, feltettem a térdgumikat, mert a térdem már Csikóváralja felé menet kifejezte nemtetszését, hát igyekeztem a kedvében járni. Aztán úgy tettem, mint az elsõ lopását elkövetõ bûnözõ, elindultam lefelé a lejtõn. Nem is volt gond , a téglagyárnál levehettem ismét a térdemet kordában tartó kelléket, és elindultam az utolsó emelkedõn. Nyilván fáradt lehettem, mert többször úgy éreztem, hogy becsaptak a földrajzot oktató tanáraim, nem is a Kékes az ország legmagasabb pontja, hanem az, ahová most tartok. ( Érdekes, a Téli Mátrán ez fel sem merült bennem.) Aztán felbukkant a Boróka büfé és a Virágos-nyeregben lévõ pont, és ettõl a jókedvem is felvette a virágos elõnevet. Követtem a szalagozást, majd elkövettem az utolsó, apró hibát, a Görgényi útnál elvesztettem a fonalat. eltûnt a szalag. Egy kertészkedõ férfi megnyugtatott, hogy a Szalonka utcán ugyanúgy eljutok a célig. Balassi Bálint szerint nincs szebb dolog a végeknél, bár õ nem egészen erre gondolt, de nekem a túra végét jelentõ óvoda volt most a végvár.
A célban Török Imre sajnálkozott, hogy nem jutott már palócleves, kevesebb indulóra számítottak. Megnyugtattam, hogy nem is vagyok éhes, de a nagy halom paradicsomból azért megettem vagy négyet. Sikerült hát a teljes távot hatodszor is teljesítenem, és a Schütz Ila-Sztankay páros hajdani sikerdarabjának címével búcsúztam: Jövõre veled ugyanitt.
|
