Fel a Somlóra!
GPS-el mért távolság: 18,1 km; barometrikus magasságmérõvel mért összesített szintemelkedés: 725 m. Mivel a túra útvonala szabadon választott, így csak azt jelzi mekkora távot tettem meg.
Végre egy közeli túra, aminek köszönhetõen fél nyolcig alhattam. Somlószõlõst választottam kiinduló pontnak. A kocsit a Puttonyos kocsmánál tettem le, ittam egy kólát, s a hideg, szeles, de napos idõben célba vettem a Somlót.
A vár felõl terveztem fölmenni a kilátóhoz. Ennek megfelelõen a S+ és a S jelzésen kaptattam fölfelé. Egy részen szép sziklákat láttam (köszönhetõen a lombok hiányának), s azt is, hogy elfogadhatóan meredek terepen közelíthetõk meg, sõt mögöttük a vár sincs túl messze. Úgy döntöttem, fölmegyek a sziklákhoz fotózni. Az emelkedõ meredekebbnek bizonyult, mint vártam. Készítettem pár fotót, s eldöntöttem, nem megyek vissza a jelzésre, hanem vadcsapáson megyek tovább fölfelé. Elõször úgy gondoltam, fel tudok menni egyenesen is, de végül némi kerülõ mellett döntöttem, s a vadcsapáson mentem tovább. Ez se egy leányálom. Alaposan leizzadtam, mire elértem a várat, ahol éppen Cats-es ismerõsök fotóztak. Egyikük meg is jegyezte, érdekes irányból jövök.
Idõm bõven van, így alaposan körbejártam, és körbefényképeztem a várat. Utolsó itt jártam óta, rengeteget dolgoztak rajta. Újabb falakat ástak ki. Egyre jobban néz ki a vár. Nézelõdést követõen átkaptattam a kilátóhoz, ahol beneveztem. Rendes sokadalom volt a hegytetõn. Tízórás nyitással, 11.20-ra már csak hûtõmágnes maradt, annyian neveztek. A tea éppen elfogyott, a Somlói galuskáért meg nem rajongok, így hát ballagtam tovább. Különben is vittem magammal egy termosz teát, a rövid táv ellenére, tehát nem jelentett gondot a folyadékhiány.
A kilátót kihagytam, mivel nagyon párás a levegõ. Délre szinte semmi kilátás nincs, az északi irány látnivalóit pedig kényelmesen le tudtam fényképezni a várból. A Kitaibel-tanösvényen, illetve amennyire lehetett, a hegytetõ peremén, körbejártam a hegyetetõ rét jellegû részét, majd leereszkedtem a Szent Margit-kápolnához. A földutak már kezdtek fölengedni és ezzel együtt csúszóssá válni. Az út mentén, fõként a most erdõs, bozótos részeken sok beomlott régi pince maradvány látható, ami azt jelzi, valaha sokkal magasabban fekvõ területeket is mûveltek. Újonnan betonozott úton ballagtam, s azt lestem, hol tudnék fölmenni a bazaltsziklák tövéhez.
Nem kellett sokat mennem, s találtam is egy lépcsõt. Irány fölfelé. Ahogy egyre közelebb értem a sziklákhoz, a fák miatt úgy romlott a rálátás. Ha már ott voltam, megnéztem vezet-e valami ösvény a tövükben. Csak helyenként eléggé benõtt vadcsapást találtam, így azon folytattam. Egyébként majdnem a sziklák tövénél is látható néhány nagyon régi támfal maradványa. A következõ sziklák között kissé lankásabbnak bizonyult a hegyoldal, így föladtam a lenti túlzottan is veszõdséges haladást, s fölkapaszkodtam a fennsíkra. Más nem volt hátra, mint újra leereszkedni a Szent Margit-kápolnához, mivel körbe akartam járni a hegyet.
Újrakezdtem a betonutat. Nem kellett sokat mennem, s szép bazaltorgonákat láttam. Természetesen rögtön azt néztem, van-e valamilyen följutási lehetõség. Létezik egy végig kikövezett, a szükséges helyeken lépcsõs kaptató. Kiderült, két kanyarral szó szerint bevisz két bazaltoszlop közti terembe, ahonnan az üledéket már rég kimosta a víz. Az általános panorámafotózással ellentétben, a sziklák fényképezéséhez egyszerûen kiválóak a fényviszonyok. Ragyogó kék ég hátteret biztosított a természet. Fotózást követõen vissza a betonrútra. Ez a lépcsõ igazából vízelvezetésre készült (a talajerózió csökkentésére), viszont egyértelmûen látszik, hogy itt a túrázókra is gondoltak. A végén azt a két kanyart, szerintem a mi kedvünkért tették bele.
Továbbra is szép sziklákat lehetett látni, s még egy helyen letértem az útról fényképezni, de a legszebb részt már magam mögött hagytam. A S – S+ elágazást elérve, a hosszabb visszautat választottam, és a S+-on, fölkaptattam a vár elõtti elágazásig, majd a sárga háromszögjelzésen ereszkedtem le a Dobára vezetõ útig. Innentõl a sárga jelzésen értem el a Hegy-kutat. Némi levezetõ gyaloglás következett a kocsmáig. Átöltöztem, ittam egy kapucsínót és hazafelé vettem az irányt. Mivel a Vödörvölgyi Mikulás óta nem túráztam, így most fõként a jelzésekrõl történõ letéréseknek köszönhetõen (majdnem négy-kézlábas emelkedõk) összeszedtem egy kis izomlázat.
Ismét egy nagyon szép idõs, kellemes túrával zárhattam az évet. Köszönet a rendezésért. Mindenkinek boldog, túrákban gazdag újévet kívánok!
A túra ár/szolgáltatás aránya igen jó. A 800 Ft-os nevezési díjért emléklapot, kitûzõt/hûtõmágnest, Somlói galuskát, teát, vagy forralt bort kaptak a túrázók.
|
