Pontõrködés a Csattogó lábánál és a 22-es táv teljesítése
A hatodik rendezés következett, ami számomra a szokásos, pontõrködést és a rövidtáv teljesítését jelentette. Erre az esztendõre érett meg az útvonalváltozás, ami új helyet is jelentett a „munkám” tekintetében.
Idén már a negyedik alkalom volt, hogy a református plébánia adott helyett a rajt/célnak. A gyülekezeti terembe lépve már készülõdõ túrázókkal találkoztam, az indító asztalon pedig gyönyörûen sorakoztak az igazolófüzetek. Zetét azonban sehol sem láttam, így kiléptem a terembõl és olyan helyiség felé indultam, ahol égett a fény. Meg is leltem õt. Nagyon le volt törve, mert elég komolyan ledönötte egy váratlan betegség. A rossz hangulat és közérzet mellett ez azonban egy másik problémát is hozott, mégpedig hogy nem tudták kiszalagozni a csattogó – Társa-mezõ részt. Ez számomra különösen is fontos információ volt, ugyanis a bejáráshoz képest is új helyre kellett költöznöm. Öt év után tehát már nem a Borbély-hegyre készültem és nem is a Csattogóra, hanem annak verõcei lábához. A túra eleje ugyanis maradt a piros sáv jelzésen és Szokolya vasútállomástól, a kék+-en vezettet fel a meghirdetett útvonalra.
Az útvonallal nem volt gondom, mert tudtam, hogy végül is hová kell mennem, de azért a sötétben kissé bizonytalanul lépkedtem az állomásom felé. A megizzadással most nem volt problémám, ugyanis a római katolikus templom emelkedõjét letudva, semmi meredély nem állt elõttem.
Elérve a pontomat, gyorsan összekészültem. Alul már így is három réteg volt a lábamon, de felülre felvettem még párat, így összesen hat réteg volt a felsõ testemen, amibõl kettõ kabát volt. Nem apróztam el a dolgot, mert nagyon hideg volt itt völgyben, így a fejmre is felkerült három sapka, amibõl az egyik maszkot is tartalmazott. A magammal hozott nagy dobozt kiürítettem. A tíz centis polisztirolhab volt a sámlim, a lábam alá is került egy centis belõle és a doboz lett az asztalom.
Sikerült 6.30-ra összekészülnöm, ami jól is jött, mert Bell Sanyi már meg is jelent pecsétért. Még bõven sötét volt, de folyamatosan adtam a bélyegzéseket. Nagyon lassan, komótosan látszódott, hogy kel fel a nap. A hideggel végül is nem volt gondom, mert egyedül a lábfejem fázott. Úgy tûnik, hogy a két zokni és a bakancs kevés lett. Ezt azzal igyekeztem orvosolni, hogy ha volt egy kis szünetem, akkor elkezdtem járkálni, ugrálni kicsit.
Érdekes volt megtapasztalni, hogy a mostani pontomon nem nagyon volt jellemzõ a várakozás, szerelvényigazítás, egyebek, de ez érthetõ is, hisz ez már nem a borbély-hegyi kilátó volt és a rajt óta sem telt el túl sok idõ.
Most is sok ismerõssel találkozhattam, ami nagy öröm volt számomra. Az útvonalváltozást többször is, részletesen elmagyaráztam, de volt aki (három fõ) ennek ellenére az itinerben szereplõ vátozatot választotta, saját felelõsségre.
Aztán eljött a pillanat, amikor rám sütött a nap. Bizony, nagyon jó érzés volt érezni a melengetõ napsugarakat.
Fél tizenegy körül telefonáltam a rajtba, ahonnan megkaptam a tájékoztatást, hogy kik az utolsó indulók. Meg is lepõdtem, hogy addig már több, mint 500 bélyegzést osztottam ki. Összepakoltam a cuccaimat, amelyeket elrejttetem egy fa mögött. Aztán könnyítettem a ruházatomon és már indultam is a mezõny után. Igazán jó érzés volt a friss havat taposni a szikrázó napsütésben.
A mezõny egy részét már Magyarkút elõtt elértem, de a nagyobb csapatokat Szokolya után elõztem meg. Útközben igyekeztem mindenkit bíztatni ill. a bizonytalankodókat információval ellátni. A Száraz fáknál Kenyeres oszira számítottam, de nagy örömmel üdvözöltem Forgács petit és Brigit is. Pont sikerült egy olyan képet készítenem róluk, amikor éppen nem volt senki a pontjukon. Egy ízes levelet vettem elõ, amit a Gál-hegy csúcsáig el is fogyasztottam. Egy rövid pihentetõ szakasz következett és ekkor értem el a túra legnehezebb részét, a hihetetlen meredek lejtõt, ami a kismarosi mûútra vitt ki. Itt külön figyelmeztettem az indulókat, hogy mire számítsanak. Döbbenetesen sokan evickltek itt csúszva-mászva lefelé. Nekem elég jól ment ez a mûvelet. Esés nélkül és elég jó sebességgel jutottam túl ezen a részen.
A mûúton egy túrázóval kezdtünk „összedolgozni”. Elég jókat beszélgettünk, aztán eljött a pillanat, hogy bemutatkozzunk egymásnak. Kiderült, hogy névrõl már régen ismerjük egymást, hiszen õ volr dr. Révész Ádám.
Elérve a volt pontomat, felszedtem az ott hagyott dobozt a szeméttel együtt és gyorsan begyalogoltam a célba.
Az elismerést igen különleges körülmények között kaptam meg, ugyanis Gász Katától egy meleg ölelést is kaptam az oklevél és a kitûzõ mellé.
Csodálatos nap volt!
Kreicsi Gábor
|
