Túrabeszámolók

5BV – 5 Beskydských Vrcholu

2012.10.12. - Smilovice



„Following the path as it leads toward

The darkness in the north

Weary stranger's faces show their sympathy

They've seen that hope before”

(Pink Floyd: The Narrow Way)



(Csapatunk útvonala az alábbi linken megtekinthetõ: www.cykloserver.cz/f/5f6d106358/ a nagyobb élvezhetõség érdekében ajánlott párhuzamosan olvasni a beszámolót, s nézni a térképen az útvonalat.)



Vaddino korábbi beszámolóiban már elég részletesen felvázolta a túra jellegét, szabályait, így én erre most nem térnék ki.

Nem tervezetem elmenni erre a túrára, túlságosan drágának és futóbarátnak találtam a rendezvényt, ám Verõcei Józsi a túra elõtti hetekben sem talált magának párt, így némi gyõzködés után mégis elvállaltam a túrát. Kicsit jobban utánanézve a dolgoknak már nem tûnt annyira veszélyesnek, 120 km-re 34 óra, ráadásul nem is valami extrém terepen. Végsõ megnyugvást az adott, mikor megláttuk az elõnevezõi listán Olaf Cihák sporttársunk nevét, gondoltuk, ha Õ benevezett, akkor talán nekünk is sikerülhet teljesítenünk. Térképem nem volt a Beszkidekrõl, így a cykloserverrõl próbáltam felkészülni, áttanulmányoztam a korábbi évek útvonalait, igyekeztem memorizálni a neveket. Úgy tûnt, általában olyan csúcsokat választanak a Rendezõk, melyekre turistaút visz fel, csak elvétve akadt egy-egy ellenpélda a korábbi évek során. A tájékozódási résztõl kevésbé tartottam, a cseheknél azért jobban követhetõbbek a jelzések.



Péntek este 8 körül érkeztünk meg a bázisnak helyt adó Smilovicébe, ami elég kis falu volt, annál inkább meglepõdtünk, amikor beléptünk a sportcsarnokba, amely igen méretes és korszerû volt. Három magyar csapat nevezett a túrára, én a Józsival, Rudi és Barta úr, õk velünk utaztak, valamint Õrsi Anna és Csaba, velük csak a rajthelyszínen futottunk össze. A regisztrációnál kisebb problémát okoztunk a Rendezõknek, ugyanis a többi csapat elutalta a nevezési díját, mi ezt a helyszínen akartuk rendezni, erre kevésbé voltak felkészülve, ráadásul a csehen kívül nem túl sok ember beszélt más nyelvet. Kaptunk egy karszalagot, rajta a csapat számával, ezt kellett a pontokon felmutatni; a jubileumra (10. rendezés) való tekintettel egy fakorongot, valamint egy gulyás és egy tortajegyet, azonban figyelmeztettek, hogy csak 300 adag gulyást fõztek a 600 fõnek, úgyhogy, ha nem sietünk, elfogy. Kérdezték, hogy kértünk-e pólót, persze igennel válaszoltunk, így mindenki választhatott magának, s a pénzt elfelejtették érte elkérni, de a magas nev díj miatt nem nagyon emésztettük magunkat ezen. Kerestünk némi szabad helyet, ahova letelepedtünk, köszöntöttük külföldi ismerõseinket, szép számban voltak jelen a rendezvényen. Éhesek nem voltunk, így bizakodtunk benne, hogy marad gulyás mire célbaérünk, összepakoltunk, elõkészültünk a túrára. Ki voltak állítva a 10. rendezésre készült torták, ezek a korábbi rendezések egy-egy meghatározó hegycsúcsát ábrázoltak. Olyan fél 10 körül elkezdõdött a tájékoztató, ékes cseh nyelven ismertették a szabályokat, a többiek áhítattal hallgatták. Utána szokás szerint kirakosgatták a csapatok számával ellátott borítékokat, s pár perccel tíz elõtt szépen felsorakoztak a csapatok képviselõi a kordon mögé, várva a jelet, hogy rávethessék magukat a borítékokra. Én bevállaltam a tülekedést, Józsi kissé hátrébb várakozott. A boríték megszerzése után indultunk is kifelé, ám a tartalmát átvizsgálva csupán egy kis kártyát találtunk, rajta az igazolások helyével, meg a baj esetén szükséges teendõkkel, azonban az elsõ csúcs neve nem szerepelt rajta, ahogy vártuk. Visszamentünk a tornaterembe, szerencsére rögtön megláttuk Martint, kérdeztük tõle, hogy most mi van, Õ pedig egy kivetítõ felé mutatott a terem túlsó sarkában, amelyen ott állt az elsõ csúcs neve:



Konecná (863 m)



Elkezdtünk keresgélni a térképen, nézegettük a környéken lévõ hegyeket, de miután 5 perc után sem találtunk semmit, a közönség segítségét vettük igénybe. A probléma a közelben való keresés volt, ugyanis a keresett csúcs a térkép alsó szélén helyezkedett el, mi pedig a felsõ szélén voltunk. Abban biztosak voltunk, hogy Reka felé kell indulnunk, majd onnan jobbra fel a Ropicka-ra. A falu fõutcáját teljes széltében elfoglalták az emberek, ahogy mentek a szomszéd település felé. Olaffal is összefutottunk, tudatosította velünk, hogy a hegy tényleg k..va messze van, bár a távolsággal kissé fölélõtt, 40-50 km-t mondott, ám ez csak olyan 35 körül lett végül. Reka túlsó szélén aztán egy jobbossal el is hagytuk az urbanizációt, s egy combos, hosszú emelkedõn mentünk Ropicka turistaházig. Itt az épület tornácán kicsit megpihentünk, ittunk, valamint elõkerültek az esõkabátok, ugyanis elkezdett szemerkélni az esõ. A csapadék egész hajnalig kitartott, néha picit jobban rákezdett, de általában megmaradt annak lassan eláztatós csepergésnek. Ennek hatására úgy döntöttünk, hogy szilárd burkolatú utakat választunk célpontunk megközelítéséhez, mondjuk ehhez túl nagy változtatásokat nem kellett beiktatni az útvonalban, de legalább nem bosszankodtunk, hogy egész éjszaka aszfalton kell caplatni. A turistaháztól a zöld sávot választottuk Morávka-ig, ezt többen elvétették és egész érdekes helyekrõl bukkantak elõ emberek. Ezután következett egy nagyon hosszú aszfaltos szakasz, elõbb egy víztározót kerültünk meg, majd patak mentén haladtunk. Itt néha Józsi kicsit elõrelépett, de a buszmegállóknál általában kicsit megálltunk pihenni (a többi csapattal egyetemben), itt utolértem Õt. Az ingerszegény környezet miatt az álmosság is kezdett úrrá lenni rajtunk, hiába még csak az elsõ éjszakában voltunk. Egészen Bebek-ig tartott az aszfaltos rész, s bár onnan is erdei mûúton haladtunk tovább, de legalább turistaúton. Így jutottunk el Sulov-ba, ahol a túra folyamán háromszor is megfordultunk (és mi még jól jártunk, voltak csapatok, akik 4-5-ször érintették a helyet). Itt két lehetõség közül választhattunk, vagy megyünk a pirossal a határsávon, vagy a zöldön egy picit hosszabb úton, de aszfalton. Mi inkább utóbbit választottuk, egyrészt az esõ miatt sárra lehetett számítani az erdei utakon, másrészt tájékozódásilag is könnyebbnek tûnt az egyenes utat követni, a párás, sötét éjszakában. Picit hosszúnak éreztük ezt a szakaszt, míg eljutottunk Údolí Cerné-ig, ahol jelzésváltás után megkezdtük az emelkedést Konecná település felé. Több csapat jött már szembe, de ekkor még nem sejtettük, hogy hova tartanak. Megérkeztünk a faluba, ami nagyon kedves kis település volt, a cseh-szlovák határon, kb. 700 m magasan, de innen még némi kitérõt kellett tennünk a hegycsúcsra. Egy szûk, néhol elég meredek ösvényen kellett felmászni, amit kissé nehezített, hogy a többi csapat jött szembe lefele. 5:35-re értünk a pontra, ahol némi sorbanállás után megkaptuk az igazolást, s egy táblán olvashattuk a következõ csúcs nevét:



Kozlena (886 m)



Mivel elég szûkös volt a hely, így gyorsan siettünk is lefele, amúgy is terveztünk a faluban egy hosszabb szünetet tartani. Próbáltunk keresni valami helyet, ahol le lehet ülni, elsõre egy buszmegállót nézegettünk, de az eléggé tele volt és nem is volt túl komfortos, így inkább elindultunk egy szimpatikus irányba, ahol szerencsénkre az elsõ háznak a teraszán találtunk is néhány padot, ráadásul fedett is volt és csupán egy-két másik csapat tartózkodott ott, így kényelmesen elfértünk. Megreggeliztünk, majd megnéztük a folytatást. Az irányt már tudtuk, s hamarosan meg is találtuk a hegyet, ami nem volt túl messze (nagyjából 6 km), és az út se volt túl bonyolult, a kéken, amin jöttünk fel azon kell tovább menni egyenesen, majd Grun-tól, ahonnan a jelzés véget ér, onnan kell menni egy kicsit toronyiránt a tényleges csúcsig. Lefelé már könnyebben haladtunk Údoli Cerné-ig, viszont most egyenesen átkeltünk a patakon, s enyhén, de kitartóan emelkedve haladtunk a pont felé. Idõközben kivilágosodott, s ezzel párhuzamosan az esõ is kezdett elállni. A pont elõtt nem sokkal egy ház elõtt egy csõbõl folyt a víz, ennek nagyon megörültünk, mert fogytán voltak a vízkészleteink, meg is álltunk iszogatni. Aztán meglepetés ért minket, mikor Grun-hoz értünk, ugyanis a pont nem a térkép szerint jelölt csúcson volt, hanem itt lent a smerovniknál, így megóvtak minket a tájékozódási kihívástól a szervezõk. 7:26-ra értünk ide, de ez fõleg a pihenõnek tudható be.



Kozubová (982 m)



...állt a papíron. Itt azért keresgélnünk kellett, hogy megtaláljuk a hegyet, ami tõlünk 20 km-re keletre helyezkedett el. Nem is idõztünk többet, megnéztük merre kell indulni, a többit meg majd útközben kitaláljuk. Sulovot céloztuk meg újra, ezúttal a sárga jelzésen. Itt akadt egy-két elágazás, ahol eléggé keresgélni kellett a jelzést, valamint a sárral is meg kellett küzdenünk. Innen rácsatlakoztunk a piros jelzésre és a határsávra, ez egy elég hosszú, monoton szakasz volt, a talaj is elég rossz, köves volt (mondjuk legalább sáros nem volt), viszont találkoztunk a mezõny elejével, akik szembe jöttek, ám azt nem tudtuk, hogy a negyedik vagy az ötödik hegy felé tartanak. Késõbb, ahogy nézegettük a térképet, inkább az utóbbit tartottuk valószínûnek, s a környékbeli csúcsokat böngészvén a legmarkánsabbnak a Murinkový vrch tûnt, azt tippeltük negyediknek. A Malý Polom alatti nyeregig haladtunk a piroson, ahol Bermuda-háromszögbe kerültünk, ugyanis térképünk egyáltalán nem volt összhangban a valóságban létezõ jelzésekkel. Nem akartunk lemenni Horní Lomná-ba, a gerincen, Slavíc felé szerettük volna megközelíteni a hegyet. Végül elindultunk egy szimpatikus úton, melyen végül eljutottunk Kozí hrbety-ig, s innen már összhangba kerültünk a térképpel. Gerincúton haladtunk, Lacnov-nál egy esõházban megálltunk enni egy picit, Slavíc-nál elmellõztünk egy szép turistaházat, ám, mivel a ponton akartunk hosszabb szünetet tartani, így ide nem tértünk be. Babí vrch-nél áttértünk a sárgára, s irányba vettük a harmadik pontot. Késõbb több ismerõssel találkoztunk, akik szembe jöttek, egy rövid, de meredek emelkedõn Martinék bíztattak, hogy már nincs messze a pont. Valóban, hamarosan megérkeztünk a hegycsúcsra, Józsi egy kicsit elõbb, így Õ már a turistaházban várt rám. Végre száraz, meleg helyen voltunk, s fõtételt ehettünk. Jó háromnegyed órát idõztünk itt, délután egykor indultunk tovább. A nagy sietségben elfelejtettem megnézni a következõ pont nevét, így megszakítva az ebédet ki kellett mennem a pontra.



Murinkový vrch (975 m)



Vissza a határra. Nem volt túl messze a hegy, bõ 10 km-re délre, a piroson, egy kápolna mellett. Mivel még nem jöttünk túl sokat, a végére valami nagy szivatást sejtettünk, azon is poénkodtunk, hogy a végén még csak felküldenek a Lysá horára (mely a hegység legmagasabb pontja), igazából reális is lett volna, hiszen a szembejövõk abba az irányba tartottak. Délutánra még a nap is kisütött, nagyon kellemes volt ez az etap, végre lehetett nézni a kilátást, a tájat, engem teljesen lenyûgözött a hegység szépsége, még ha csak egy kis részét is láttuk csak jó idõben. Ereszkedni kezdtünk Horní Lomná irányába, amerre a többiek is jöttek szembe. Mikor a meredek részhez értünk, fura hangokra lettünk figyelmesek, mintha valami gõzmozdony érkezne, amin igen meglepõdtünk, hiszen síneket nem láttunk a közelben. A rejtély hamar megoldódott, csupán Olaf barátunk közeledett az emelkedõn efféle hanghatásokkal, próbáltuk bíztatni, hogy már nincs sok a csúcsig, erre Õ egy Pivo? kérdést kiszuszakolt magából, efelõl is megnyugtattuk, hogy lesz lehetõsége vásárolni ezen italból. Ereszkedés után át kellett szelnünk a falut, ami nagyon hosszúnak tûnt, majd a sárga jelzésen hagytuk el. Egy jó ideig még aszfalton emelkedtünk, majd a jelzés betért egy kis ösvényre, ami nagyon meredeken ment felfelé. Elég sokat emelkedtünk, egy erdei utat keresztezve aztán a hegyoldalban haladtunk (a tényleges csúcsra ezúttal sem kellett felmenni), néhol visszanézve nagyon szép kilátás tárult elénk. A pont egy nyeregben helyezkedett el egy szép, tágas tisztáson, több csapat is pihent itt. Mi is megálltunk egy kicsit a nagy emelkedõ után, valamint útvonalat terveztünk az utolsó hegy felé:



Lysá hora (1323 m)



Itt azért már az óránkra is rápillantottunk, ugyanis a pont 22:00-kor zár, erre a pontra 15:55-re értünk, de egy jó húsz percet azért elidõztünk itt, s a pontig lévõ útvonalat Józsi a térkép alapján 20 km-re saccolta, ám valójában több volt, viszont mi ahhoz számoltuk a tempót. Az biztos volt, hogy a határon megyünk vissza Malý Polom-ig, ám nem akartunk ugyanott menni vissza, Sulov felé, ahol jöttünk, mert már elsõre se nagyon tetszett az az út, így térkép alapján kinéztem egy jelzetlen utat, mely átbukik egy kis hegyen, s eléri a kéket, s onnan Bebek-en át eljuthatunk Visalaje-be, ahol a hegycsúcsra vezetõ piros sáv indul. Utóbbi távban ugyanannyi nagyjából, viszont tájékozódásilag bonyolultabb. Nekiiramodtunk a határsávnak, ez olyan igazi határsávi jelzés volt, olyan északi zöld szerû, bár komolyabb szintkülönbségek nem voltak, de rosszul követhetõ, köves volt az ösvény. A szakasz utolsó harmadán a jelzés picivel a határ mellett, a hegyoldalban vezetett, itt meg nagyon sáros, csúszós volt az út, jóval lassabban tudtunk haladni, s elég sok erõt is kivett belõlünk. A nyereg elõtt nemsokkal meg is pihentünk egy forrásnál, melyhez ház, padokkal is tartozott. A Malý Polom alatti nyeregbe érve végül úgy döntöttünk, hogy a jelzetlen utat választjuk, láttuk is a kis hegycsúcsot, melyen át kellett bukni, tetején hangulatos fenyvesessel. Amíg a jelzéssel haladtunk, addig mûúton mentünk, majd miután a jelzés felkanyarodott a határra ez megszûnt, de elég határozott földút indult tovább, ám ahogy elkezdtünk emelkedni egyszer csak azt vettük észre, hogy megszûnt az út. A csúcsra felérve sziklákat találtunk, s amerre a térkép szerint az út vitt volna ott csak a sziklafal volt alattunk. Volt pár ösvényecske, elindultunk, hátha megkerüli a szilákat, de végül mindegyik visszavezetett a csúcshoz. A sziklákon való lemászást nemigen preferáltunk, s bár nem volt túl sûrû elõttünk az erdõ, inkább a visszafordulást választottuk, fõleg, mivel kezdett sötétedni is. Lefele nagyon szép naplementét láthattunk, majd a pirosra visszanavigálva folytattuk határ menti túránkat. Itt Józsi kicsit nagyobb sebességre kapcsolt, én lemaradtam, Sulovnál várt be. Õ addig nézegette a térképet, s úgy számolta, hogy innen még 9-10 km a pont, viszont szûk 2,5 óránk van a pontzárásig, ráadásul 940 méteren voltunk, tehát 400 m szint még biztos lesz benne. Ekkor futott be a Gelnar család is, együtt indultunk a kéken Ježanky felé, meglepõ módon ereszkedve. Elég sokat mentünk le, Józsi kezdett kicsit aggódni utunk helyes mivoltát illetõen, azonban elértünk a keresett helyre, ahol elértük a korábbiakban említett pirosat. Eleinte ez sem volt vészes, lankás, nyílt részeken mentünk, aztán Vyšní Mohelnice után megkezdõdött az emelkedõ. Eleinte még nem volt vészes, átlagosan emelkedett az út,világított a hold, ez pár száz méterig még kellemesnek is tûnt, csakhogy az emelkedõ ötödénél se voltunk még. Kereszteztünk egy aszfaltutat, ezt a késõbbiekben többször megtettük, az is felvitt a csúcsra, lehet, hogy jobban jártunk volna, ha azon megyünk végig, ez akkor nem fordult meg a fejünkben, meg a térképet se nagyon néztük, hogy az is a hegycsúcsra visz-e. Ezután szûkült az ösvényünk, s az út is meredekebb lett, s lassan belemásztunk egy felhõbe, a látási viszonyok egyre romlottak. Itt már az idõ is kezdett erõsen szorítani, Józsi elõre is ment, hogy marasztalja a pont személyzetét, ha esetleg nem érnék fel idõben. A csúcshoz közeledve egyre nagyobb lett a köd, nagyjából csak tippelni lehetett, hogy merre megy a jelzés. A csúcs elõtt nem sokkal aztán kiment a mûútra, s azon vitt fel a tetõig. Itt már akkora volt a köd, hogy az út közepérõl nem lehetett látni az út szélén lévõ fákat. Szerencsére az útra 100 méterenként fel volt festve, hogy milyen messze van a csúcs, így kezemben az órámmal tudtam koordinálni a tempómat, hogy beérjek még 10 óra elõtt. A csúcsra felérve kicsit tétováztam, balra egy nagy kapu, jobbra valami épület, utóbbit választottam, helyesen, a túloldalán be lehetett menni, s 21:59-kor megérkeztem az ellenõrzõpontra. Le kellett menni egy lépcsõn, ott volt valami étteremféleség, bár többen a folyosón csoffadoztak, mi az éttermet céloztuk be. Józsi még zárás elõtt gyorsan vett kettõnknek egy-egy káposztalevest meg fél literes kofolát. Itt is nagyon jól esett a meleg leves, bár erõsen érezhetõ volt a zárásközeli állapot, már takarítottak körülöttünk, meg rakták össze az asztalokat. Gyorsan megettük a levest, majd indultunk is neki az utolsó etapnak.



Smilovice (cél)



Mindenképpen a sárgán kellett leereszkednünk az 500 méteren fekvõ Krásná faluig. Innen több lehetõség is lett volna, mi az éjszakára, meg a sáros terepre való tekintettel úgy döntöttünk, hogy végig aszfalton megyünk Smilovicéig, még ha ez némileg hosszabb is, de legalább nem kell jelzéseket keresgélni. Ahogy kiléptünk a turistaház ajtaján szembesültünk a csúcson lévõ széllel és alacsony hõmérséklettel, felfele nem érzékeltük ezt. Viszont a nagy ködben nem tudtuk merre megy a jelzés. Kicsit elkezdtünk kóvályogni, majd kiszúrtunk egy magabiztosnak tûnõ sporit, elindultunk utána, aki elõször megkerültetett velünk egy faházat (ekkor azért kezdtünk elbizonytalanodni a helyismeretét illetõen), ám kiderült, hogy ez volt a helyes út, ugyanis a ház túlsó sarkáról indult egy kis ösvény lefele, itt már több jelzést is láttunk. Egy hosszú-hosszú ereszkedés vette kezdetét, kb 5 km-en át meredeken lefele, ráadásul nem túl térdkímélõ dõlésszögû lejtõn (nekem nem szokott fájni a térdem, de itt már a lejtõ felénél minden bajom volt). Nagynehezen leértünk a faluba, ennek örömére gyorsan be is mentünk az elsõ buszmegállóba pihenni. Itt már nem kellett nagyon sietni, hiszen reggel 8-ig kellett célbaérni, s az utolsó ponttól szûk 25 km volt a célig. Átsétáltunk Pražmo-ba, itt is beültünk egy buszmegállóba, mert Józsin kezdett úrrá lenni az álmosság. Nekem szerencsére nem voltak ilyen problémáim, mert szép házak között, kellemes városi környezetben haladtunk, volt látnivaló. Raškovice következett, átkeltünk a Morávka folyó felett, majd Oblesky-nél rátértünk a sárga jelzésre, bár ezt kissé keresgélni kellett, mert a mûútról való letérés nem volt jelezve. Nem sokat haladtunk a jelzésen, ugyanis az megmászta a Prašivá hegyet, mi ezt inkább kihagytuk, s egy aszfaltúton nyugatról megkerültük a hegyet. Itt többször megálltunk, mert az út mentén almafák voltak, amiknek nagyon finom termése volt. Harenda-n még egy utolsót pihentünk, s innen már célegyenesben voltunk, már csak Komorní Lhotka-n kellett átmenni (mely település 2009-ben adott otthont a rendezvénynek), s utána már Smilovice következett. 4:42-kor értünk célba.



Díjazásként egy szép A4-es oklevelet kaptunk, ám sajnos az igazolólapot nem adták vissza, csak lefotózni lehetett, aki akarta. A tornaterem végében egy büfé volt felállítva, itt teát, kávét, valamint instant tésztaleveseket lehetett kérni, valamint a pénteken kiállított tortákból lehetett a rajtban kapott jegy ellenében enni egy szeletet. A gulyás sajnos elfogyott (valószínûleg már péntek este, mert Laciék 7.-nek értek be, s már nekik sem volt), a gulyásjegyet tortára lehetett beváltani. Úgy látszik többeket váratlanul érintett a gulyás elfogyása, mert elég sok kósza gulyásjegyet találtunk, így indulásig mindenki vagy 4-5 szelet tortát megevett (sõt, Józsi még otthon is talált egy jegyet a kocsiban). Kaja után lezuhanyoztunk, ha másért nem, ezért érdemes volt ennyit fizetni, ilyen komfortos fürdési lehetõség, ráadásul meleg vízzel, nem sok túra után adatott meg. Kicsit ledõltünk aludni, reggel még megvártuk az eredményhirdetéssel egybekötött tombolahúzást (ahol Laci nyert egy korsót), s utána indultunk haza.



A túra útvonala szép volt, ha nem lenne ilyen magas a nevezési díj, meg nem lennének oda-vissza szakaszok az útvonalban, akkor egy nagyon jó túra lenne. Nehézségben is alulmúlta a várakozásokat, a Lysá horát és a Murinkový vrch elõtti meredeket leszámítva viszonylag könnyûnek mondható az útvonala (viszont azok nagyon durvák voltak). A túra konklúziója: a Beszkidek csodálatos, de nem biztos, hogy ez a rendezvény lesz az, amelyiken visszatérek ide.