Palóc LeFaGySz
Buszkaravánok húznak a Duna felé a belváros felõl, a napi elsõ villamos végigzörög a keresztezõdésen, álmos emberek sietnek a dolgukra. Várom -rafter-t, aki Szendrei Ferit Bicskén gyûjtötte össze, engem pedig a pesti hajnalban talál majd meg. Ha egyáltalán hajnal ez - a napfelkelte ma tompított kiadásban jelenik meg. Bezzeg állandó úti- és mindentársam, Kerek repkény még bõszen alhat: amikor az elõnevezésrõl beszéltünk, ránézett sorban a szintmetszetre, a térképre és a túra adatait tartalmazó táblázatra, nevetett egy nagyot, és azt mondta, hogy ezt köszönettel kihagyja. Autópályán, majd kétszámjegyû fõúton húzunk északkelet és észak felé, mellettünk a Cserhát és a Mátra egyaránt ködbe burkolózik. Átutazunk Salgótarjánon, a fõtéri megállóhelyen orosz motorvonat gyûjti a Hatvan felé utazni kívánó felszállókat. Pár perccel késõbb a túra központjaként szolgáló Somosi Fogadónál parkolja le -rafter- a jármûvet. Odabent tömeg, melyben számos ismerõst vélek felfedezni: a rendezõi asztalnál balról jobbra Vándorköszörûs, botosember és RitaB ülnek, a rendezõi asztal körül J a a t végez véletlenszerûnek tûnõ, de legalább folyamatos mozgást. A falon diszkrét, feltûnésmentes kisposzteren a LeFaGySz palóc mintával hímzett hópelyhe látható. A résztvevõk között még számosabbak az ismerõsök: peszát és Csapó Juditot látom reggelizni, mellettük Cam Mogót, odébb Bubu meséli, mennyi adminisztrációt letudott az érkezése óta, és még meg is reggelizett (!), itt van vinatti és Soós Ádám, összefutok R.Gellérttel, vaddinóval, Tincával, SzLA-val, bajnaival és még sokakkal másokkal. A nevezést letudom, negyvenkilences táv, gondolatban nagy bizakodón úgy tartom, ha jól tudok haladni lehet belõle még hosszú táv is. Na persze. Megnézem azért, mit kapunk útravalóul, mielõtt zsebre vágom: A3-as, színes, részletes térképet, talán a legjobbat az általam eddig megismert LeFaGySz-osok közül, valamint leírást táv- és szintadatokkal, mindezt mûanyag tasakban. Szuper. Egy kávéra is benevezek még, ezúttal inkább megszokásból.
Hét óra elõtt másfél perccel J a a t mester a teraszra szólítja az egybegyûlteket. Rajtbélyegzést intéz, lehet indulni. „Ma Te vagy a leggyengébb láncszem” - tájékoztat a leírás. Ez legalábbis sokatmondó. -Rafter-rel pontosan hét óra két perckor lépünk le a nevezett teraszról, dél felé fordulunk.Mellettünk betonkerítés védi a vasút látványától és zajától a települést. Amikor épült, talán inkább vélt vagy valós biztonsági szempontokat és nem a lakosság komfortját vették figyelembe: Somoskõújfalu vasúti határátkelõje komoly forgalmú helynek számított. Ebbõl mára néhány eseti tehervonat maradt, vagy talán még annyi sem. Elhaladunk a pályaudvar épülete mellett, felüljárón keresztezzük az üres síneket. Még néhány házat elmellõzünk és kezdõdik a tánc: az következõ két-három kilométer arról szól, hogy felbotorkálunk a Karancs alatti nyeregig. A terepen hó, az égen felhõ. Még nem döntötte el, hogy esõ- vagy hófelhõ, és amíg hezitál, megússzuk mindkettõt. A csapás, amelyet az elöl haladók épp most törnek ki, részben a szalagozók hófödte nyomán, egynyomos, csúszós, de leginkább meredek. -Rafter- késõbbi megfogalmazása szerint a Karancs egy õszinte hegy, ott van, meg kell mászni és kész. Ez azonban nem valami egyszerû. A gyorsak elõl kiállunk, elhúz Bubu és Lestat, EduShow-val egy ideig elõzgetjük egymást, aztán a Málnás-tetõtõl õ is ellép, csakúgy, mint gjlekler és Ruttkay Dia. Fürész Andival kicsit tovább elõzzük egymást oda-vissza, de annyira elõre nem kellene még haladnom a leírással. Fõleg, hogy a Karancs-nyereg felé még félúton sem járunk. Néha közel kerülünk az államhatárhoz, errõl az ismerõs, fehérre meszelt, piros tetejû négyzetes hasábok tájékoztatnak. Beleérünk a felhõbe, a szélvédett helyen havas, a szélvédetlen helyeken jégtüskéktõl díszített erdõben ballagunk a meredélyen. Rövid szintutat meredek feltörés követ, a tetején adótornyokkal, antennákkal. Ez még nem teljesen a Karancs, csak majdnem. Odébb találjuk az elsõ szúróbélyegzõ-párt, bójával, adatlappal. Átszúrom a kapott nejlontasakkal együtt a megfelelõ rovatot a papíromon. Lejtmenet jõ, hosszan.
Ahogy a botokkal egyensúlyozva robogunk lefelé a hegyrõl, azon gondolkodom, hogy milyen érdekesen máshogy taposódik ki a hó a jellemzõen lejtõnek használt útszakasz a jellemzõen emelkedõnek használthoz képest. Most ez különösen feltûnõ, hiszen az útvonal nagyobb részén a havazás óta ma járnak elõször túrázók. Egy idõre ellaposodik az ereszkedés, odébb Bell Sanyi fényképezi a váratlanul felbukkanó kilátást délnyugat, a Cserhát északi lankái felé. A másik Palóc márkanevû túra jut eszembe, augusztusról. Elvileg innen el lehetne látni annak az útvonaláig. Sokáig nincs idõ gondolkodni, folytatódik a meredek ereszkedés. Mások bot nélkül valószínûleg ügyesebbek, mint én két bottal, de valahogy végül levergõdök az alant folydogáló patak mellé. Elkanyargunk a völgyében, majd egy másik, a Málnás-völgy aljába bóklászunk át. Másik úton érkezik egy terepjáró, két, talpig zöldbe öltözött férfiú közlekedik vele. Tájékoztatásukat ittjártunk oka felõl gjeklerék duója végzi, közben megcélozzuk az ide helyezett bóját. A Málnás-völgybõl a szalagozott út a Málnás-tetõre vezet. A málna ilyen gyakori említése felveti, hogy az iménti terepjáróval esetleg nem is erdészek vagy vadászok, hanem málnacsõszök jöttek ki, ellenõrizni, nehogy a túrázók a hó alatti málnaültetvényeket letapossák. A fárasztó gondolatmenetnek a Málnás-tetõ elérése vet véget, itt újabb szúróbélyegzõk lógnak a bója mellett. Itt még utolérjük Evelynéket is, de a következõ szakasz emelkedõje lesz az elsõ dolog, ami megalapozza a mezõnytõl való leszakadásunkat. Egy gyanúsan könnyû, enyhe lejtõs rész után elérjük ismét a jó öreg Északi Zöldet és a határkövek sorát. A Karancsig tartó egy kilométer fél óránkat veszi igénybe, ha a fényképek idõbélyegei nem hazudnak, s miért is tennék?
A meredek, hosszú kaptató ettõl függetlenül gyönyörû bükkerdõben vezet, és az idõnkénti megállások lehetõséget adnak az alapos körülnézésre. Még a tetõ elõtt utolér orsipanka, néhány mondatnyi beszélgetésre csatlakozom hozzá, de hegynek felfelé még a mostanitól jobb állapotomban sem tudnám tartani vele a lépést. Egyre jobban belelépünk a ködbe. A tetõ elõtt újabb bója lóg egy fán, a felirat szerint most vagyunk valahol a zöld sávon. Innen már csak néhány perc, és sorra a következõket láthatjuk meg, még a hóban-ködben is: nagyméretû határkõ, határátkelõt hirdetõ tábla, csúcskõ, kilátó, adótorony. Most elõször sajnálom igazán, hogy köd van: még nem jártam a Karancson és örülnék, ha körül tudnék nézni és látnék is valamit az építmény acélvázán és a legközelebb álló fák koronáján kívül. Ezért aztán fel sem megyek, nem úgy, mint sokan mások, akiknek a kilátómászás belefér az idejükbe. Vinatti és Ádám itt érnek utol, de az emelkedõt törvényszerûen követõ lejtõn egy rövid beszélgetést követõen elhúznak gyorsan. A Kápolna-hegy alatti nyerget célozzuk meg, majd a zöld kereszt jelzést követjük a völggyé mélyülõ árokban. Közben a Tarász-forrás favályúja jelent természetes frissítõpontot. A víz kellemesen hûvös, jóízû. -Rafter- tölt magának az egyik palackjába, én csak egy teli bögrényi forrásvizet iszom. Folytatódik a lejtõ, járható, kényelmesen meredek. Odébb jelzést váltunk, piros sávot követünk egynyomos, hegyoldalban kanyargó csapáson. A belógó ágak tömegesen vágnak képen minden pillanatban, amikor a figyelmem másfelé tévedne. Lejtõre érkezünk, velünk szemben a Kápolna-hegy magasodik a táj fölé, papírlap tájékoztat, miszerint: „Nemsokára oda mész fel.” Kösz.
A jelzés még marad, most úttípust váltunk, szántó melletti földúton menetelünk tovább. Sár itt sincs, olvadó hó fröcsög lépteink alatt. Megint valahol vagyunk, ezúttal a piros sávon, tájékoztat az újabb bója melletti írás. Palóc túrán palóc expedíciósok érnek utol, Bribor és Vagdalthús személyében. Egy-másfél óra hátrányt hoztak be hozzánk képest, és még igazán az elején vagyunk a napnak. Kiérünk a Ceberna-völgy bejáratához, résztáv és részszint adata szerepel a térképen, de nem figyelek oda eléggé. Pedig jó lenne: a következõ két kilométerre négyszáz méternyi emelkedés sûrûsödik össze. A mérsékelten csordogáló patak mentén haladunk, néhol enyhe sárban, de fõleg csúszós, olvadó hóban. Ne csak alulról ázzunk, gondolja a felettünk kavargó felhõtömeg, és elkezd némi esõpermet hullani. Innentõl el sem áll nap- és esthosszat, csak a halmazállapota és az intenzitása fog változni. Most még lágyan, szinte hûsítõen szitál, ahogy kapaszkodunk ki a meredek falú völgybõl. Átol Csaba és két útitársa ér utol, bóját látva elhúznak. Odaérünk mi is az újabb ellenõrzõhelyre, igazolást követõen gyorsan tovább is állunk. Felvonszoljuk magunkat a Kápolna-hegyre, itt újabb igazolást kell megejteni. Még itt sem jártam: a tetõn álló Margit-kápolna szépen felújított kõépülete most menedéket jelent számunkra, szentképek, szobrok között pihenünk meg egy padon. Teát töltök termoszból, fele most fogy el, a másik felét az esti szakaszra tartogatva visszazárom. Ez kivételesen elõrelátó húzásnak minõsül. -Rafter- jóvoltából csokit fogyasztunk, nálam földimogyoró és banán található, mint önellátmány. Visszalejtünk a Kápolna-hegy nyergébe, Fürész Andi érkezik szembõl – vajon hol került mögénk? Kényelmes, túl kényelmes, hosszú lejtõ áll elõttünk egészen Salgótarján széléig.
A sárga sávot piros háromszögre váltjuk, az út mentén esõház ácsorog, késõbb forrásházak tûnnek fel az út mellett. A második, a felirat szerint egyszerre Tõke-kút és Elemér-forrás mûködik, ismét élünk a vízvételi lehetõséggel. Omladozó betonépítményt kerül ki az út, majd távvezeték mentén haladunk tovább. Elõttünk a felhõs idõben is gyönyörû kilátás tárul elénk a Salgótarjánt övezõ hegyekre. Szélesebbre váltjuk eddigi utunkat, ez vezet le a Hatvan-Zólyom vasútvonal keresztezését követõen a 21-es fõútig. A tóstrand mellett érjük el a várost, tízemeletes paneltömböknél váltjuk újra keletire a rövid ideig követett déli irányt. Ez mindenképpen új, érdekes elem számomra a LeFaGySz-ok történetében. Sétálunk tovább, egyik oldalunkon strand, a másikon kényszeresen túlegyediesített egyenházak sora kísér. Buszfordulóhoz érkezünk, 435-ös Ikarus áll bent, talán hatos járatként. Egy ideje túl kényelmes volt már utunk, ideje váltani: erdõbe, lassú, elnyújtott emelkedõre érkezünk a város után, mellettünk patak kanyarog mély árokban. A zöld négyszöggel jelzett utat szalagozottra cseréljük, csöndesen battyogunk a hóban. Felérünk egy dombhátra, nemsokára a piros sávon járunk. Megállunk csokit enni, mert muszáj. Elõttünk a Boszorkány-kõ púpja látható, erdõ felett sziklatömb. Az étkezõs megállást nem sokkal késõbb ellenõrzõponti megállás követi, ez a bárhol-bármikor újabb megtestesülése. Jellemzõ az állapotomra, hogy nem tudom összekapcsolni az igazolólapon a fekete macskát a boszorkányról elnevezett heggyel. Az igazolás intézése után nekivágunk az újabb emelkedõnek. Ez sem sokkal gyengébb, mint az eddigiek, legfeljebb hamarabb ér véget. A tetõ alatt újabb szúróbélyegzõ jelenléte biztosít alibit a megállásra. Nem sokkal arrébb kényelmes ösvényen lehet kitérni a tetõre, élek a lehetõséggel, mert -rafter-rel ellentétben még itt sem jártam. Fent szerencsém van, némi sejtelmes kilátásban nyílik lehetõségem gyönyörködni. Figyelmesnek kell azonban lenni, rögtön a felérkezés után az ösvény egyenesen egy kõfolyásban folytatódik, meredeken lefelé. Sajnos a szélben nincs alkalmam kibogarászni a térképen, hogy pontosan mit merre látok. Visszamegyek az útra.
Leballagunk a Salgó-nyeregbe, itt Sziló és társai szurkolnak, fotóznak (kösz a képeket!) és õriznek pontot, de legalábbis számok bediktálására kérnek. Sajnos a jövõ heti lottószámok híján csak rajtszámmal tudok szolgálni. Tovább lejt a követendõ út, a település, amelyet szépen rendben tartott tábor mellett érünk el, Salgóbánya. Itt nem élünk a kocsma/bolt jelentette vásárlási lehetõségekkel, azonban gyors számvetést tartunk a hátralévõ utat illetõen. A hosszú távon való továbbindulást már jó ideje elvetettük mindketten, jelenleg a rövid távon áll elõttünk szûk húsz kilométer és bõ hétszáz méter szintemelkedés. Erre öt egész óra áll rendelkezésünkre, amelynek kényelmesen elegendõnek kellene lennie... de akkor ez a túra nem a LeFaGySz lenne. A riasztócsengõ az agyamban azonban nem jelez, nem jut eszembe az Északi Zöld felfestésérõl szóló, kiemelten tanulságos cikksorozat, pláne nem jutnak eszembe a Medves-fennsík oldalában vezetõ részrõl szóló írások. Ez hiba.
Átsétálunk Salgóbányán, egyházi épülethez vezet letérõ. (Kápolna? Imaház? Paplak?) A maratott üveg ablakok mellett különös kontrasztot alkot a két ajtó feletti két lámpabúra, amelyek formavilága a múlt század harmincas éveit idézi. Visszalépünk a Medves Camping felé vezetõ mûútra, a létesítmény elõtt járó motorú kisbusz áll, egy túraruhás, kamásnis férfi száll ki belõle és felénk jön. Kérdezi, hogy valami szervezett rendezvényen vagyunk-e jelen, az igenlõ válasz hallatán talán megnyugszik kissé. Utána a további útirányunk felõl érdeklõdik és az iménti nyugalmat rögtön átveszi az õrülteknek kijáró tekintet. Óvatosan figyelmeztet a tényre, hogy a Medvesen köd van, de ezzel nem tud sok újat mondani. Ha csak a köd lenne a nehezítés a következõkben, azzal nagyon ki lennék békülve. Elhagyjuk a helyszínt, a hitetlenkedõ nézés elkísér, amíg a ködben el nem tûnik mögöttünk. Enyhe dombon haladunk tovább, két, nem túl meggyõzõ keréknyomban törtek utat az elöl haladók és mögöttük a mezõny. Mellettünk érintetlennek látszó hómezõ, a vége ködbe vész, csak néhol sejlik fel az erdõ sötét körvonala. Félelmetes, mellesleg. A szitáló esõ fokozatot vált, ez már esõbb, de még nem az igazi. Elágazást érünk el, még kényelmes, széles utat követünk a hosszúra nyúló szürkületben. Irány az országhatár, itt még lehet haladni, sebességünk, amely a helyszínen valóságos száguldásnak tûnik, a valóságban küszködõ, gyenge vánszorgás. Minden lépésnél a lépés megtételével megegyezõ mértékû energiát kell befektetni az egyensúlyozásba is. Elérjük a határköveket újra, észak felé fordulunk. Ránézek a leírásra: „Beszippant a Matyó-lápa.” Rossz elõérzet fog el a Somoskõig tartó kilométerek kapcsán.
Néhány lépéssel -rafter- elõtt haladva rövidesen beigazolódik az iménti sejtésem és hirtelen eszembe jut egy csokor információ: az ÉZ hírhedt árkai, amelyekrõl többen írták, hogy a Zemplénben, a Tolvaj-hegy és a Hársas-hegy közötti árkokkal megegyezõ paraméterekkel rendelkeznek. Kanyarog a turista az erdõben, határkõtõl határkõig, aztán hirtelen egy árok terem elõtte, változó mélységgel az öttõl a tíz méterig, de közös jellemzõjük, hogy közel függõleges falak fogják közre a lenti vízmosást. A lelkesedésem a mélypontra zuhan, a következõ néhány árkon való átkelésen szépen elbúcsúztatom a szintidõn belüli beérkezés lehetõségét. A sokadik ároknál már próbálom a vicces oldaláról megközelíteni az állapotot. Nem sikerül. Mint ahogy sem az útvonal kijelölõjét, sem a jelzés felfestõjét nem sikerül pozitív kontextusba helyezni, amikor arra terelõdik a szó. Bójára lelünk, kedvtelenül intézem az igazolást, szótlanul haladunk tovább, ároktól árokig, ahol egyre apatikusabban káromkodva veszem tudomásul az újabb, leereszkedésre és kimászásra vonatkozó feladványt. Az árkokat a határ, tehát útvonalunk derékszögû törése követi, nyugati irányt veszünk fel, folyamatosan egyre meredekebbé váló úton. Két dolog között ingázik a figyelmem, az egyik a folyamatos egyensúlyozási kényszer, a másik az ûrszelvénybe lógó növényzet. A sötétedés, az emelkedõ és a folyamatos, áztató esõ momentán nem olyan zavaró. Új hang bukkan fel, ismerõs: botosember ér utol, éppen a Medvesre vezetõ utolsó igazán meredek kaptató elõtt. Könnyedén lépked, rövidesen már csak a lámpája fényét látom, valahol nagyon magasan a fejem fölött. Az elõbb írtam a hõmezõn túlról átsötétlõ erdõrõl, hogy félelmetes: nem is az. Az a félelmetes, amikor botosember arról beszél, hogy a szintidõért lassan bele kell majd kocognunk, miközben õ maga kényelmesen, nálam mintegy háromszor gyorsabban felsétál a parton elõttünk. Állva legelõs szakasz elõtt-alatt állunk, még visszhangzik a fejemben az iménti tanács botosembertõl a kocogást illetõen. Erre semennyi esélyt nem látok, ahogy a szintidõre sem. Végigmenni viszont végig fogunk. Felmászok, mögöttem kicsivel -rafter- is felér, és nem is sokkal késõbb, egy újabb észak felé való irányváltást követõen megérkezünk a lokális maximumra. Medves, a térkép szerint kb. 20 méterrel vagyunk a csúcs alatt szintben, ennek örömére megisszuk a maradék teát.
A lefelé vezetõ ösvény jóval könnyebbnek minõsül. Eleinte még erdõben folytatódik az út, majd kiérünk egy tágas rétre, lent sötétbe veszõ fehérség, körbe ködös-szürkésfekete minden. Ha most nem lenne nyom elõttünk, akkor sokkal nehezebb lenne tájékozódni a behavazott határköveken lévõ iránynyilakat keresgélve. Szerencsére azonban nyom is van, szalag is, néhol jelzés is, sõt, egy-két piros tetejû határkõ is kibukkan a hóból. A nyom egy helyen bozótosba vezet, majd ki onnan, fel is tûnik, hogy egy másik csapás végig kívül maradt a susnyából. Úgy kell nekem nem figyelni eléggé. Újabb árkokat érünk el, ezek szélesebbek, az eddigiekhez képest sokkal könnyebb az átkelés rajtuk. Megtaláljuk a tizedik ellenõrzõpontot, átázott bója mellett lóg a nedves szúróbélyegzõ. Vizes minden, a táskám, a táskám tartalma, vizes a fényképezõgép tokja és pillanat alatt vizessé válik a gép is, amint elõveszem. Igazoljuk ittjártunkat, ez a Somoskõ föltötti kõpark. Továbbsétálunk, jól járható út vezet tovább, és megpillantjuk Somoskõ házait, felettük a vár sötét, komor tömbjével és a jellegzetes toronnyal. Nem csak a hidegtõl borzongok meg. Ezért a látványért megérte sötétben érkezni. Lemegyünk a faluba, magányos túrázó elõz meg, lámpája fénye egy ideje már utolért. Telefonon beszélek Kerek repkénnyel, kérdezi, hogy már be is értünk? Tájékoztatom, hogy az elmúlt nem egészen kilenc kilométert három és fél óra alatt tettük meg, a célig még tizenkét kilométert kell megtenni és erre alig áll több rendelkezésünkre, mint másfél óra, tehát közel esélytelen a teljesítés. Somoskõn azért sem megyek oda a buszfordulóban a menetrendet megnézni. Repkény jókívánságait tolmácsolom útitársamnak is, aztán bontom a vonalat.
Átsétálunk Eresztvénybe, -rafter- elmeséli, milyennek lehet elképzelni ezt a helyet, amikor látszik is belõle valami. Utolér Fürész Andi és el is siet, hátha még idõben beér. Felmegyünk az egykori Dornyay-turistaházhoz, az épület ablakai feketén tátonganak. Az út mentén újabb frissítési lehetõségre lelünk, itt a Bodzás-kút. Egy bögre víz a jutalom. Felkapaszkodunk a várba, hosszan kanyarodó, elviselhetõ meredekségû úton. A rövid oda-vissza szakaszon Andi biztat, hogy már nincs sok hátra. Tényleg nincs sok. A várból fölfelé menet még látok valamennyit Salgótarján fényeibõl, de a pár perc alatt, amíg fent tartózkodom, újra köd lepi be az egész hegyet és megszûnik a látványosság. Felballagok az ellenõrzõponthoz, amibõl elsõre csak egy fényvisszaverõ csík mozgását látom, reflexbõl ráköszönök. A szalag egykedvûen leng tovább a szélben. Nekitámaszkodom a korlátnak, végre a szintemelkedésre innentõl nem lesz sok gondunk. Felér -rafter- is és egybõl indulunk le, végre, a következõ jellegzetes helyszín már Somoskõújfalu, a cél. Széles erdészeti úton, egynyomos ösvényen egyaránt haladunk. Friss favágást követõen újra gyalogútra érkezünk, ahogy ereszkedünk lefelé, úgy válik néhol egyre sárosabbá az út. Az ilyesmi már nem tud érdemben kizökkenteni az apatikus nyugalom állapotából, amelyet elértem. Még egy meredek lejtõ van elõttünk, megérkezünk az egykori kõszállító kisvasút alagútjának nyugati portáljához. Impozáns, ki is térek megnézni közelebbrõl. Innen már csak le kell jutni a faluba, a közvilágítás fényei csalókán hívogatóak, hatásukra mindig közelebb képzelem magunkat, mint amennyire valójában vagyunk. Végül megérkezünk, betérünk a fõútra, a vasút mentén felsétálunk a célba. Az órámra nézek: negyvenöt perccel csúsztunk ki a célzárásból. Ennek ellenére J a a t nagy örömmel fogad, oklevél így is jár, rajta a szintidõn kívül felirattal, de ez most nem zavar. Egy LeFaGySz-szal szemben nem érzek szégyent kikapni egy körben. J a a t Kékdroidként bemutat fiának, aki ezt hiszi is, meg nem is, de végül lepecsételi az itinerem. Az étteremben találkozunk még a társukat váró Wehner Gézáékkal, beszélek pár szót Vándorköszörûssel, SzLA-val, vinattival, nem sokkal késõbb R.Gellért is megérkezik a hosszú táv plusz körérõl. A leves finom és jó forró, a palacsintával szemben sem lehet kifogásom. Gjekler elõkeríti Ferit, aki néhány órája már tiszta ruhában, jóllakottan vár ránk. A visszaúton Hatvan után szakadó esõben gurul a kocsi, -rafter- hazáig szállít, amit ezúton is külön szeretnék megköszönni, csakúgy, mint a társaságot. Egyedül nagyon valószínûtlen, hogy egyáltalán végigmentem volna. Köszönöm a maroknyi rendezõgárdának a túrát: küzdelmes volt, szép volt, kegyetlen volt. Jó volt.
-Kékdroid-
Képek a túráról |
