Bükki Kilátások Classic 2013
Odaút: a fél Bükk ködbe burkolózik, a másik fele pedig úgysem látható az útról. Tényleg. Pedig már régen láttam a Bél-kõ oldalát: így jár az, aki ritkán látogat haza.
Kelemen-széke elõtt: jó meredek még mindig, ráadásul a Nap is szembetûzött a réten az egykori földvár egykori sáncai alatt. Kerek repkénnyel a hosszú kihagyást követõen alig gyõzzük felvonszolni magunkat a sok emelkedõn. Végül szerencsére kényelmesebbé válik az út és lehet nézni az Istállós-kõ hatalmas tömbjét. Mögöttünk a Szilvásvárad feletti hegyek látszanak, de északnyugat felé hiába kandikálok ki a fák között, idén nincs Tátralátás. Amikor rövid lejtõ után sok emelkedõ következik, már megjelennek az elsõ futók szembõl. Egyikük az orrom elõtt esik nagyot, szerencsére õ maga épségben megússza, az egyik túrabotja viszont maradó alakváltozást szenved. Végh Kati ellépked mellettünk könnyedén, nehéz elhinni, hogy csoffadt volna, ahogy még a völgyben kifejtette.
Õr-kõ: itt les a bója, kilátás dél és nyugat felé nyílik. Tehát Felsõtárkány, a Várhegy, mögötte a Nagy-Eged, nyugaton Eger és valahol messze a Mátra is látszana, de most nem. Balra nézve a Pes-kõ púpja türemkedik ki, mintha a fák közül nézne körbe. Elõttünk épp Jámbor igyekezett lejutni a hegyrõl a csúszós kõkapunál, ezt a feladatot még nekünk is meg kell oldani valahogy. Leóvatoskodunk a tetõrõl, átoldalgunk a Pes-kõ alá.
Cserepes-kõ utáni rét: megint egy kilátás, a barlangnál kapott apró szemû, édes almát rágcsálva nézek körül. A helyzetünk változott annyit, hogy a távoli párában már nem látom Eger házait. Lehet, hogy csak a szemem romlik ám.
Tar-kõ: ez a hely akkor is fantasztikus, ha éppen nincs kilátás. Most azonban van, és a látottak feledtetik az idejutás nehézségeit. Az Õserdõ elõtti hosszan elnyúló emelkedõ, az Õserdõt kikerülõ rövid, meredek emelkedõ és a Tar-kõre végül felvezetõ hosszan elnyúló és meredek emelkedõ kellõen csökkentették a lendületemet. Repkény csokit óhajt étkezni, ha már megérkeztünk erre a helyre, és én az ilyen ötleteket csak támogatni tudom. Közben innen is körülnézünk: mellettünk a szomszédban a még enyhén havas tetejû Három-kõ szerénykedik, mögötte a Kõ-hátak, a kicsi és a nagy. Elõttünk pedig a Dél-Bükk rengeteg hegye sorakozik, felettük kék vonallal zárja le a láthatárt az Alföld. Egerre a Nap süt le épp. Még nézelõdnék, de menni kell, ketyeg az óra satöbbi.
Nagymezõ: itt a klasszikus értelemben véve nincs kilátás, de amikor kikanyarodunk a fák közül a tágas, víznyelõkkel tarkított síkra, az van olyan látványos, hogy nyugodtan elkönyvelhetem kilátásként. Az idáig tartó útszakasz fõleg jeges volt, meg néha havas is, csúszni viszont majdnem végig csúszott. A víznyelõkbe már annyira nem kellett lemenni, hogy szalagok és hóra fújt nyíl is jelezték a résztvevõknek a dózerút használatát. A Fennsík még mindig gyönyörû, és nagyon remélem, hogy ez még sokáig így marad. A síháznál gyors fénykép készül a résztvevõkrõl, amelyek ezen beszámoló írásakor már sok napja hozzáférhetõek, ezúton is köszönöm. Bent leülünk étkezni, zsíros kenyeret fõleg, különféle feltétekkel. A negyedórás szünetet követõen továbbállunk, éppen akkor, amikor egy nagyobb hullámban elkezdenek érkezni a túrázók.
Keskeny-bükk, SK-kilátó, bõvített kiadás: az erdõ újbóli elérése elõtt még érdemes visszanézni a Nagy-mezõre, valószínûtlenül kék égbolt alatt kopár erdõk, néhány foltnyi fenyves és a bánkúti radarkupola jelentik a jutalmat. Érdekesnek találom, hogy a Bányahegy felõl felvezetõ mûút hágójához milyen nehézkesen tudok csak felkapaszkodni. Pedig nem egy kiemelt szakaszról van szó. A Kõkapunál megállunk egy pillanatra nézelõdni, az innét lefelé, fiatalosban vezetõ út most nem csúszik annyira, lebattyogunk rajta. Rögtön utána pedig fel a következõ tetõ felé, mellettünk tarvágás, látszik a Három-kõ és a Tar-kõ, északkeletre visszanézve pedig a térképen Zsérci-Nagy-délként jelzett hegyek, akármit is jelentsen ez. Odébb bója, szúróbélyegzõvel, aztán a régebbi irtásnál az iménti kilátás ismétlését vizsgálhatja meg a nagyérdemû. Utána ereszkedés, megyehatár, aszfaltút Pazsagig.
Pazsag után: kevésbé feltûnõ kilátások következnek, a megtekintést nehezíti továbbá, hogy Pazsagot elhagyva komoly sárosodás figyelhetõ meg az úton. Nem mély, nem nagyon ragadós, nem csúszik, de muszáj odafigyelnem, mielõtt feltörlöm a fél Bükköt egy eséssel. Visszanézve, elõrenézve napsütötte hegyoldalak látványa tereli a figyelmet. Némi hullámvasutazást követõen lesétálunk a Hosszú-völgybe, egy becsatlakozó úton favágók rakodnak teherautóra. A Hosszú-völgyi két õrház mintha jobb állapotban lenne, mint korábban, de a környéküket legalábbis kigazolták. A Hosszú-völgyben vezetõ út tiszta és száraz, a Hór-völgy útja pedig némi jéggel próbál ijesztgetni.
Ódorvár: ott, ahol a kék rom jelzést felfestõk úgy dönthettek, hogy jó lenne immár meredeken nekimenni a hegynek (feltéve, hogy lentrõl indultak), elbúcsúzunk Repkénnyel egymástól, egészen a dózerútig. Igyekszem elterelni a figyelmem az emelkedõrõl azzal, hogy eltöprengek, vajon miért akarja éppen három szakaszra bontani az agyam a kaptatót, miért nem elég a kettõ, vagy miért nem jobb a négy? Van valami fixációja ennek a hármas számnak, vagy csak belenevelik az emberbe már kisiskolás korában, hogy a hármas meseszám és punktum? Szerencsére elég hamar elérem a dózerutat ahhoz, hogy leálljak a hülyeségen való meditálással. Iszom egy korty vizet és megvárom Repkényt, közben kilátás helyett az utat nézegetve. Együtt ballagunk ki a vár fokára, ahol zászló helyett bója lobog a szélben. A kilátás, naná, gyönyörû, nyugodtan elücsörögnék itt egy-két órát, ha úgy adódna. Most nem úgy adódik.
A Tábor-hegy oldala: ez is egy viszonylag új irtás, ahonnan majdnem az ódorvári kilátás újrázódik, valamivel magasabbról és más szögbõl. Innen talán tovább lehet követni a Hór-völgy vonalát Hollóstetõ felé. A trükk az egészben, hogy pár méteren még ott a jég az ösvényen és kicsit kapaszkodniuk kell a hozzám hasonló ügyetleneknek. Az igazi trükk azonban a végigjeges lejtõ a Cseresznyés-lápán. Hiányzik a saját túrabotom, de öcsém elvitte az összes síbotokat síelni – csak tudnám, minek? – így egy kis teherbírású nádszállal próbálok egyensúlyozni. A Völgyfõ-háznál teázó- és etetõpont vár, betérünk, teázunk, eszünk. Telefonon kérek menetrendi információt a Felsõtárkány-Eger viszonylatra, az elérhetõ busz indulási ideje 17:55. Akár el is érhetjük, de bele kell számolni a célbeli adminisztrációt, teázást, beszélgetést is.
Török-út: a híresen izgalmas hosszú célegyenest most nem érzem annyira vészesen unalmasnak. Talán azért, mert világos van? Minden irtásnál, rétnél lehet gyönyörködni a Bükk-fennsík látványában, és ez elég is lenne. Az utolsó ilyen helyen ráadásul, jól elnézve északkelet felé, mintha a Karancs és mellékhegyei látszanának ide a messzeségbõl. A múlt heti események (lásd még: Palóc LeFaGySz, nyolc napon túl gyógyul, naponta egy-két órát sósborszesszel borogatva) tükrében ezt a sors iróniájaként vagyok kénytelen elkönyvelni. Nem futva, de sietõsen haladunk a Vasbánya-tetõ alatti elágazást érintve Felsõtárkány felé. Az utolsó lejtõn még megelõz két, rajtszámos futó néhány percnyi eltéréssel. A hosszútávot így is tíz óra körül tették meg, le a kalappal elõttük. Ledöcögünk mi is a célba, tópart, látogatóközpont, zászlók, bóják. Bent megkapjuk az idei évre szánt díjazást, nem mondom, hogy nem jó érzés átvenni. Ezúton is nagyon köszönöm a rendezõ Egri Spartacusosoknak ezt a túrát, és külön a segítséget a túranaptár árusításában. Még váltunk pár szót Imaróval, összefutok a rég látott Kerékgyártó Petivel, aztán elbúcsúzunk. Megcélozzuk a buszt, amely késve, de végiggurul Felsõtárkány hosszú fõutcáján, számos felszállót összegyûjtve. A felnémeti buszmegállóban a Felsõtárkányban felszállt Vagdalthúsékkal együtt szállunk le, õk még a nagyvisnyói szállásuk felé fognak buszozni egyet, ránk pedig csak pár perc séta vár hazáig.
-Kékdroid-
Képek itt. E! |
