Mátrahegy 20
avagy télbúcsúztató TOPorgás a Mátrában
Hajrá
Egy nappal Nõnap után ismét a Mátrába készülõdött csapatunk a Pázmándi TOPorgók, hogy immáron negyedszer a Mátrahegy teljesítmény túrával letudjuk a téli kirándulások évadját. A reggel hat óra nem sok jóval kecsegtetett, mivel a hajnal szürkülettel érkezett, a párától alig lehetett valamit látni. Mielõtt útnak indultunk megnéztük a kékesi webkamerák képeit, de azok sem vigasztaltak sok jóval. Talán nagyobb volt a tejföl az ország legmagasabb pontján, mint nálunk a Velencei-tó partján. Viszont zúgtak alattunk a kerekek, s az autópálya kilométerkövei szerint egyre közelebb értünk utunk kiinduló állomásához, Mátrafüredhez. Az utazó csapat már-már a megszokott volt, Enikõ, Heni és Judit, valamint Imi és a két Csabi, Torma és Sipos, valamint jó magam. Éltem a gyanúval, hogy kocsival nem tudjuk megközelíteni az erdészeti iskolát, s nem is tévedtem. A helyi polgárõrök már csak a környezõ utcákban engedélyezték a parkolást. Végre kinyújtóztathattuk tagjainkat, és a felszerelés összerakásakor köszöntöttük „nõinket”, s a pár napja születésnapját ünneplõ Enikõt. A rajt-célul szolgáló iskola aulája a szokásos képet mutatta, kényelmesen készülõdõ sokaság és kissé sietõsebb indításra várók. Az adminisztráció gördülékeny és szervezett volt, mint mindig, így egy gyors csoportképet készíttettünk magunkról, s indultunk is. Alkalmi fotósnak felkértük Szõke Gyurit a túra fõszervezõjét, ha már „nincs más dolga”, fényképezhet nyugodtan. Készségesen segített, bár a két szeme hatfelé figyelt.
A szokásos úton
Nemsokára újra a kocsi felé talpaltunk, a fõút melletti járdán. Az út kellemesen emelkedett, s megállapítottuk túlöltöztünk. Így a büfésoron egy kis terasznál megállva átrendeztük ruházatunkat. Lekerültek a dzsekik és ki hosszú pólóban, ki pulóverben folytatta az utat. Tudtuk fázni nem fogunk, mert rögvest kezdõdött az elsõ kaptató fel Muzsla-tetõre. Ahogy befordultunk az erdõbe, bizonyossá vált a megérzés, miszerint a nap nem fog elmúlni dagonyázás nélkül. Nem is múlt el, sõt … Megküzdöttünk a csúszós sárral borított hegyoldallal, és két és fél kilométer után már 478 méter magasan a Muzsla-tetõ kilátópontján felállított elsõ ellenõrzõ pontnál voltunk. Örömmel vettük, hogy a ránk váró 910 méter szintemelkedésbõl 134-et már magunk mögött tudhattunk. Kis hullámvasutazás vette a kezdetét, Mátraháza felé. Most a lejtõ csúszott, de kivételesen nem volt tükörjéggé fagyva. A pára tartotta magát, s ekkor már valószínûsíteni lehetett, nap végéig nem is fog változni. Elértük Rákóczi-forrást, ahol a lányok nem törõdve az 5 fokos léghõmérséklettel, megejtették a hagyományos és szinte már rituális megmosakodást. Még nézni is borzasztó volt, a víz szinte kopogott a hidegtõl. Újabb emelkedés következett. Fel a Hanák-kilátó felé, majd az egyházi üdülõt elhagyva az Ózon és a Bérc hotelek következtek. A Trianoni emlékmûnél újra elkészültek a szinte kötelezõ csoportképek, majd a kalandparkon keresztül vágva folytattuk a felfelé menetelést. A Kecske-bérchez vezetõ út most nem volt annyira veszélyes, mint jéggel borítva, de a szanatóriumig könnyebb lett volna nadrágféken lecsúszni. Hat és fél kilométert tettünk meg, magunk mögött hagyva a szintemelkedés majd felét, mikor a második ponton, Mátraházán, a központi parkolóban kisebb pihenõt engedélyeztünk magunknak. A szervezõk csokival látták a résztvevõket vendégül, de mi kihasználtuk a büfésor adta lehetõségeket és lecsúszott néhány gyomorkímélõ lángos, szigorúan csak is az energiapótlás miatt, no meg egy kis árpa lé, hogy a vitaminokat és az ásványi anyagot is biztosítsuk.
A pihenõ után betonon folytattuk az utat, a honvéd üdülõ irányába. Itt elváltunk a harmincasoktól, õk Parád felé balra, mi a Pisztrángos-tóhoz jobbra kanyarodtunk. Az út mellett, takaros kis vízesés zuhogott alá egy fát közrefogva. Mi Torma Csabival ketten lemaradtunk gyönyörködni és fényképezni. Ekkor Csabi kitalálta, élõbbé kellene tenni a képet. Nosza, már másztam is befelé a köveken. Elõször csak simán megcsúsztam a mohás, vizes köveken. Még valahogy sikerült négykézláb menteni a helyzetet, de a következõ lépés már közel sem sikerült ilyen szerencsésre, és nemes egyszerûséggel beleültem derékig az alig pár fokos, rohanó patakba. Egybõl eszembe jutott, hogy még én voltam kiakadva Rákóczi-forrásnál, mikor a lányok megmosták az arcukat. De sebaj, már csak alig 14 kilométer volt hátra, meg Kékes-tetõ és a 60 centi hó.
A „halálos” emelkedõ és az ország teteje
Pisztrángos-tó felé aztán állandósultak a víz átfolyások, az idõszakos patakok, kissé kezdett egy esõerdõhöz hasonlítani a táj. Szürke pára mindenütt, amit a fák egyébként is szürke törzsei még misztikusabbá tett. Hallgattak a madarak és a talpalók is. Csak a mindenhonnan csobogó víz hangja töltötte be a vidéket. Megjelentek az elsõ komolyabb hófoltok, s mire elértük a harmadik pontot, Pisztrángos-tónál, már hamisítatlan téli tájban túráztunk. 10 kilométer, kis híján a táv fele és újabb csoki a szervezõktõl. 526 méter szintemelkedés, de innen következett a nagy emelkedõ, a népszerû „sirató fal”, fel 1014-ig. Abszolút fehérség, ahol nem köd, ott hó, s csak a fák szürke sziluettjei. Valahogy elvesztek a színek, a túrázók tarka zsákjai, dzsekije is alkalmazkodtak a nem e világi tájhoz. 102 méter felfelé 720 méter alatt, s elértük Gabi-halálát, és az emlékhely keresztjét. E hely egy állítólagos Gabi nevû favágónak állít emléket. Jó idõben is fura hely, hát még ilyenben. Egy-két kép és haladtunk is tovább. Újabb 840 méter gyaloglás a hóba taposott ösvényen, megint 118 méterrel magasabban és a szintén szívmelengetõn hangzó Sötét-lápa nyerge. Kis tisztás a gerincen, tiszta idõben a Markazi-víztározó gyönyörû látképével. Most csak a köd, és sár. Kis pihenõ egy farönk kupacon, majd az utolsó nekirugaszkodás a csúcshoz. Még szedelõdzködünk Judittal, mindenki belevész a ködbe a fák között. Egy sóhaj és indulás. Az utolsó emelkedõ, keskeny ösvény a fák között, a sziklákon. S újra hó. Hol mély süppedõs, hol letaposott jeges. Balra mellettünk a völgy felé az erdõ hamuszürkébõl, gomolygó sötétre változott. Nehéz, szinte fojtogató érzés. Fáradtság ide-oda, padlógáz felfelé. Az elsõ épületeknél kissé világosabb az idõ. A tv toronytól már látszik a Tetõ étterem, a negyedik pont. Fenn vagyunk az ország tetején. A nyeregtõl 840 métert jöttünk és emelkedtünk újabb 130 métert. Hála a „kellemes” környezetnek, mindezt rekord sebességgel. A többiek már melegedtek, teáztak, almát eszegettek, amik az ellátás részei voltak mire mi ketten megérkeztünk. Az emelkedõknek köszönhetõen a ruhám majdnem teljesen megszáradt. Következhetett az elmaradhatatlan csoportkép elkészítése a nemzeti színû csúcskõnél és már indultunk is vissza Mátrafüredre.
A monoton maraton
Bõ 8 kilométer volt vissza, s csaknem végig lejtett az út. Elhagyva Kékest újból erdõben kanyarogtunk, a még mindig télben. Délutánba fordult az idõ közben, de az idõjárás fikarcnyit sem változott. Ahogy haladtunk egyre lejjebb, az egybefüggõ hótakaró lassan foltokká szakadt, s mire az utolsó ellenõrzõ ponthoz, Vályus-kúthoz értünk,már a sár és a minden felé csordogáló vizek uralták a hegyoldalt. Az egykor büszke napokat megért vadászház romja tavalyóta nem szépültek meg, sõt egyre inkább fog rajta az idõ vasfoga. Nem szép, sõt inkább elszomorító hely. A kis völgy a szokásához híven hideg és nedves volt, így a pontõrök egy kis tûzrakás mellett próbáltak melegedni. Járvás Peti mint régi ismerõsöket köszöntött, jólesett a gesztus ott az erdõ mélyén. Beszélgetni viszont nem volt idõ, indulni kellett tovább, várt már minket Mátrafüred. Újabb lejtõ, még több sár, ahol nem, ott víz, vagy elázott csúszós kövek. Óvatosan kellett haladni, a boka, a térd tiltakozott is. Halmoztuk a lépéseket, de a távolság nehezen fogyott. Pocsolya, sár, vízátfolyás, csúszós szikla és kezdõdött minden elölrõl kilométereken át. Végre, egyszer elértük a Csepegõ-forrást. Ez már azt jelezte, nem sokára feltûnnek a település házai alattunk a völgyben. A Bene-patak vadul dübörgött alattunk, mikor kõhídján átkelve beértünk a faluba. Az utolsó kilométert kezdtük meg, az aznapra rendelt 21,3-ból. Mindenütt a cél felé igyekvõ túrázók, akiken a terep szép nyomokat hagyott. Viszont ez akkor már a legkevésbé sem érdekelt senkit. A célban lejelentkezés következett, ki-ki megkapta emléklapját kitûzõjét, majd megszabadulva a dzsekiktõl, hátizsákoktól jöhetett a fõtt virsli, a meleg tea, a hideg frissítõ ital és a jól megérdemelt pihenés. Mint Szõke Gyuritól megtudtam 960-an vágtunk neki a négy távnak és a ködnek. 319 induló volt a 10 kilométeren, 296-an voltunk a 20-on, 130-an a 30-on és 215-bátor ember vállalta be a 40-es túrát. A résztvevõk száma kicsivel elmaradt az elõzõ évi 1329-tõl, de így is közel ezren dacoltunk válsággal és idõjárással, s ez úgy gondolom mindenképpen szép szám. Köszönjük a szokott színvonalat hozó túrát minden rendezõnek, a Kékes Turista Egyesületnek és a fõszervezõnek Szõke Gyurinak. Találkozunk ugyanitt 2014-ben is.
|
