Túrabeszámolók


Bükki kilátások

VagdalthúsTúra éve: 20132013.03.13 16:59:41

Bükki kilátások Classic


Immár külön meg kell jelölni a távot, 2012 óta már nem csak egyszerûen "A" Bükki kilátásokról beszélünk. Most futottam neki (na... szóval buszoztam) harmadszor is. Még értem célba a Várkúti-turistaházban 2009-ben, megismertem a felsõtárkányi célt is 2011-ben, és most már azt is tudom, hogy a számomra nagyon kedves túra neve Classic.


Ezúttal egy négynapos bükki tartózkodás (kéktúra, teljesítménytúra, élménytúra, sétatúra, mindegymilyentúra) koncepciójának része volt az etap, nagyvisnyói szállással, így kényelmesen, a szomszéd faluból buszoztunk át. Már amennyiben kényelmes a visnyói megállóban stabil mínuszban várakozni.


Izgalmas volt elképzelni végig az útvonalat elõzetesen, ismerem, és épp attól szép és jó. Nagyon eltalált túra ez, minden elemében. 6:55, merengeni nincs is idõ ezen... cidri van, Szilvásváradot ilyenkor csak mi lakuk be, bükki kilátók, pláne reggel 7 elõtt, nevünk már leadva, még azért rájárok a nagyvisnyói szilvára csöppet, hogy a környék levegõjét másként is megérezzem.


Kelemen-széke. Csak menni, menni fel addig, fagyban, de süt a nap, sõt fog is. Azt hiszem kifogtuk. Semmi pára. Ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden. De visszazuhanunk szintben is, idõben is, a katonasíroknál fényképezünk és fényképezkedünk, szimpatikus túratárs ajánlja fel a közös képet kettõnkrõl Brigivel, vele még késõbb lesz dolgunk, mármint a túratárssal: csúszás, sérülés, vér az arcán, én törölgetem kérésére, de jól viseli, hogy az élet nem habostorta.


Itt a kék, amúgy is ezért jöttünk alapvetõen errefelé, aztán a hó, a BükkiKin ilyen magosban már ez szokás. Õr-kõ elõtt a réten vakít. Fehérségét a narancssárga töri meg: nyilak navigálják a 65 km-t terepfutókat. Õr-kõ. Itt már szó elakad, vagy éppen szûnni nem tud. Pazar. Egyszerre éljük meg a jelent, milyen szép, és már várjuk a közeljövõt: mi lesz a Tar-kõn?


Addig még van dolog, le-fel, az elsõ 13 km-en van ilyenbõl sok, Cserepes-kõig kõkemény és nem is csöppnyi hó. Sõt: hóvirág. Az elsõ idén, amit látok, fotózok! A barlangnál mindig jófej pontõr társaság vagyon, sõt a minket beérõ népek is hasonló kedélyûek, pecsét, kéktúrafüzet, pálinka, a ponton ropi és alma -mondjuk kifõzetlen, nyers, de jó-, minden elõkerül, egyre nagyobb élménytúrává kerekedik, pedig feladat akad, hó dettó.


Õserdõ. Itt is föl-le, nemzeti parkos táblák, újabb szurka az igazolólapnak a bójánál, szinte már izgalom fogja el az embert, mindjárt itt van Õ, a túra egyik sava-borsa. A pont a csúcson van pont - ez szép, de nekünk kevés. Meglep, hogy jó darabig csak ketten megyünk ki oda, ami az egész Országos Kéktúrának az egyik esszenciáját jelenti. Ezt kihagyni? De õk tudják... rendesen elidõzünk itt, eddig jól jöttünk, majd megyünk megint jól, de ez és itt most, amilyen, az egy ajándék. Tényleg... ez a nap ma a miénk, csak a miénk, ki tudja, tán az egész világ is, olyan szép itt minden.


Persze, persze, dehogy akarjuk kisajátítani a Tar-követ, sõt, szerencsére jönnek mások is, és oda-vissza kell fotóznunk egymást. Aztán még némi geoládázás, hó van megint, de végre, most már megvan, korábban buktam, még nagyobb hó volt.


Lent hegyes, dombos, viszont fenn sík: a Nagy-mezõ és környéke, a Bükk-fennsík megint levesz a lábáról. És némá, még meleget is ad a nap. Sõt a jég végre betonra vált, ezt bizony szeretjük most. Miként a zsíroskenyeret piros arannyal, hagymával, ubival, fenyvek közt a kis házikóban, hangulatra mind a Hargitán vagy a Nagy-Fátrában...


Csak a láncainkat veszíthetjük - nem, most már a szintet akarjuk, jöttünk már felfelé eleget. Ittott a hó támad édes ölelésben a latyakkal, amott a jég, hát ez még lefelé sem puding. De érdemes leérni. Lent a Hór-völgy, a patak, hóvirágmezõ a meredek hegyoldalon, még ha nem lenne tilos a gyûjtése, akkor sem másznék fel érte csaknem függõlegesen. Elég lesz az Ódorvárra. Ami vár, nagyon vár, egyem a zúzáját, nem megy el, integet, de oly nehéz vele kezet fogni, pláne, hogy nem is merek a szemébe nézni, csak lehajolok, görnyedek, úgy kapaszkodom, ismerem õt, semmit sem lett kedvesebb sem 4, sem 2 éve, mindegy. Ezt a napot már úgysem rontja el. Nem is akarja, még gyönyörû fényekkel borít be mindent odafentrõl, ami Bükk, kifogtuk, na.


Meg az Ódorvár is rajtam, kemény akartam lenni, mint a vídia, az is voltam, de belül érzem a talán túl erõs csúcstámadás után, hogy "csatlakoztassa a töltõt", 220-as kábel híján a következõ ponton jól jön akkunak a szõlõcukor, keksz, tea kombó. Inenn már óvatosabb vagyok, bár érdemi emelkedõ nincs, de a megcélzott 18 órás buszig így is majd' 1 órával hamarabb érünk a célba, 10 órán belüli teljesítéssel, ennek úgy nagyjából örülök is, és rövid célhelyszíni szocializáció után jöhet a falusi asszimiláció. 200 méterre a ház udvarában lévõ borozóban felsõtárkányi szõlõk levét isszuk és csomagoltatjuk flakonba, a nénike életérõl 15 perc alatt mindent megtudunk, látunk vadásztrófeát, magyar kártyát az asztalra készítve, autentikus kályhát, mosolyt, ez volt a pont a nap végére.


Egy nagyon szép nap végére.