Amikor a vonaton megismert, püspökladányi turistatársnõmmel leszálltunk Szendrõ-felsõn, legnagyobb meglepetésünkre,vitézi ruhába öltözött, népes fogadóbizottság várt minket, mintha valamilyen királyi vendég érkezésére gyûltek volna össze. Öltözetemre pillantva, megállapítottam, hogy az eléggé távol esik az uralkodói pompától, ám megnyugtattam magam, hogy léteztek a nép között álruhában járó királyok is. Amikor a tornateremként is funkcionáló lakosztályunkhoz kísértek minket, örömmel vettem tudomásul, hogy az 50-es távon indulók már este benevezhetnek. Alvóhelyünkön pedig, mielõtt a lóbõrt húztuk volna, elhúztunk egy hatalmas, falhoz állított, vastag alkalmatosságot, amire a magasugrók szoktak pottyanni, s ez legalább olyan kényelmesnek bizonyult, mint egy baldachinos ágy egy valódi, királyi kastélyban. Több ismerõssel is találkoztam, például Árvai Pistával, Várdainé Erzyikével, míg a Gerencsér Ákost jelképezõ, piros-kék csepeli sál még gazdája nélkül árválkodott a bordásfalon.
Mivel turistatársnõm a 35-ös távon vett részt, egyedül indultam el. Hamarosan ritka vendég érkezett az égboltra, az utóbbi idõben már egészen elszoktunk ettõl a fényes, sárga folttól. Felbukkanása arra késztetett, hogy egymás után vegyem le magamról a különbözõ rétegeket, és 9 óra után már egy szál trikóban élveztem a túrát. Tökéletesek voltak a jelzések, ahol kellett, ágakra húzott sörösdobozokra festették a zöld sávot és háromszöget, egy helyen meg--micsoda figyelmesség--szalagokkal jelzett ösvény segített elkerülni a túlzottan sáros területet.
Az elsõ 11 km-t jó tempóban teljesítettem, aztán jött a túra legszebb, de egyúttal legnehezebb szakasza is. Egy patak mentén vezetett a keskeny, kifelé lejtõ, hullámvasútazó út, majd megpillantottam a gyönyörû, mohával borított sziklákat. Káprázatos látvány volt! Amikor azonban ezekre fel is kellett kapaszkodni, már nem volt lehetõség a gyönyörködésre, különösen ott, ahol egy keskeny sziklaperemen kellett átvergõdni a patak széle fölött. Egyszer hallottam is magam mögött egy csobbanást, csak remélni tudtam, hogy nem egy túrázó, hanem egy kõ esett be a vízbe. ( Van, aki minden követ megmozgat a siker érdekében.) Aztán újabb érdekességek jöttek. Az út hol a patak egyik, hol a másik felén vezetett, ezért többször át kellett kelni rajta. Mivel én nem kedvelem a túrabotokat, minden átkelés elõtt magamhoz vettem a bõséges kínálatból egy letört, vastag faágat, mivel meglehetõsen széles volt a Telekes-patak, általában 8-10 kövön át vezetett az út a túlpartra. Sikerült viszonylag száraz lábbal végrehajtani a gyakorlatokat. Két átkelés között úgy járt a fejem, mintha pingpongozókat néznék, mindkét oldalon fenséges látványt nyújtott a táj.
A 4. e.p. után, az egyébként jól követhetõ itiner, átmenetileg, vicclappá változott. 3.9 km-nek írta a következõ állomásig a távot, de egy óra elteltével már kezdtem ennek valódiságában kételkedni. Megnéztem a térképet, és mint a buddhistáknál a bódhiszattva, én is megvilágosodtam. Alig valamivel tûnt rövidebbnek ez a szakasz az elõzõ, 7.4 km-esnél. ( Az otthoni mérés mindezt igazolta). Egy dombon haladtam, és lenézve, bizony szomorú látvány tárult a szemem elé. A vetemények vízben álltak, rizsföld benyomását keltve az emberben. Szalonna határán, egy kõtörõ üzem mellett haladtam el, finom, fehér por lepett be mindent. Egy rendõrök elõl menekülõ bûnözõnek kész lebukás, nekem csak egy érdekes színfolt a sáros bakancsom talpán.
Szalonnára érve,homokzsákokkal körbevett házakat láttam, majd elértem a híres körtemplomot, amit késõbb kiegészítettek egy téglalap alakú résszel. A kapun a szokásos felirat tájékoztatott arról, hogy az épület belseje elõzetes bejelentkezés után látogatható, de örök optimistaként, bementem az udvarra, hátha találok valami nyílást, amin bekukucskálva megláthatom a megmaradt, Árpád-kori freskótöredékeket. Nos, elég nagy nyílást találtam, az ajtó tárva-nyitva állt, bent egy hölgy mutatta be éppen a nevezetességet egy csoportnak, csatlakoztam hozzájuk én is. Kultúrszomjam csillapítása után, egy másfajta szomjúság vett erõt rajtam, így igen hálás voltam a rendezõknek, hogy az itteni pont a Gesztenye Sörözõben volt.
Felfrissülve indultam a Rakacai-tóhoz, ahol pecsételés után, fel kellett menni a gátra. Nem tehetek róla, ilyenkor mindig Arany János elhíresült, huncut sora jut eszembe: "tudhatta, közöttünk nem vala gát". A vizet elhagyva, egy kisebb emelkedõ után értem a Meszes nevû településre. Ez véletlenül se a sebességemet juttatta eszembe ( régi mondás: megy, mint a meszes), ráérõsen mentem, élveztem a tájat és a jó idõt, a vonatot akkor is elértem volna, ha hátrafelé megyek. Itt a kocsmában volt a pecsételõhely, feltöltõdtem kicsit energiával (rumos cola) majd hamarosan Galvácsra értem. Közben egy felhõ jelent meg fölöttem, és ha már ott volt, elkezdett megóvni a kiszáradástól. Mire megkaptam az újab igazolást ottjártamról, és megettem a finom kókuszos csokit, már el is állt az égi lé.
Abod következett, ahol egy újabb mûemlék templomot láttam, majd egy patakon történõ átkelést is beiktatva elindultam a cél felé. Szendrõn tettem egy kis kitérõt a Csáky- kastély és a közel 500 éves harangláb kedvéért, aztán a célban mosdás, átöltözés, csevegés következett, és egy meglepetés, a tombolán nyertem egy lépésszámlálót. Az igazi nyeremény maga a túra volt, gratulálok a rendezõknek, szívesen jövök máskor is! |
