Túrabeszámolók


Mátrai Csillagok éjszakai teljesítménytúra 40/25/15

OttorinoTúra éve: 20132013.05.31 10:58:35

MÁTRAI CSILLAGOK 40 - 2012.05.19-20 - Táv: 42.75 km; Szint: 1600 m; Szintidõ: 11 óra.



A tegnapi rendkívül kimerítõ "Tata 10" és after party-ja után kell még egy kis edzés a Kinizsi Százas elõtt. Nem vagyok híve a "rápihenek" módszernek.

Késõ délután, verõfényes napsütésben érkezek Gyöngyösre, az elsõ MÁTRAI CSILLAGOK 40-emre. A fokok közelítenek a 30-hoz. Némi segítséggel megtalálom a Kolping házat a Török Ignác utcában. Sötét van még odabent, de ahogy bekukkantok, látom, hogy egy túratárs már cihelõdik az elõtérben. Benyitok. Innen már kivehetõ a félhomályban, hogy a bespalettázott ablakú nagyteremben már javában tartanak az elõkészületek. Bemegyek, hátha nem zavarnak ki. OK. Maradhatok. Nem vagyok éhes, de belekezdek egy szendvicsbe, hogy túra alatt ne kelljen túl sokat evéssel foglalkozni. Egyre többen jönnek, erõsödik a beszélgetés szünetmentes moraja. Látom már, többen mászkálnak sárga keménylappal; én is megveszem az itinert a kis indító cetlivel. Egy sporttárs megkérdezi, hogy melyik távon indulok. Amikor megmondom, hogy a hosszún megjegyzi, hogy bátor vagyok. Ettõl egy kicsit elbátortalanodok. A kérlelhetetlen számítógépek bevetésre készen állnak egy összetolt asztalsoron. Most is az lesz, mint a többi mátrai túrán: Indulásnál rögzítik a rajtszámot; túra alatt ráérnek a számhoz tartozó adatokat bedolgozni, majd a delikvens érkeztekor megint elég a rajtszám, a program ótomatikussan kiszámíjja a menetidõt. Nincs mellébeszélés, hogy egy keskeny, dzsindzsás szakaszon belém kötött egy mérges szömörce, meg, hogy egy sötét beugróban az életemre tört egy gyilkos galóca. Úgyhogy jó lesz igyekezni. Sz. Marika érkezik. Azt mondja, hogy neki ez a kedvenc túrája. No, ez nagyon bíztató, majd meglátjuk. Hopp! Már felállt két, hosszú, tömött sor a számítógépek elõtt. Beállok az egyik végére, mit számít az, hogy másodikként érkeztem? Egy illusztris túrapáros az imént érkezett; a kardos természetû asszony már kivívta maguknak az elsõ helyek egyikét az indításnál... Ahogy nõ a túrázók száma, úgy fogy a levegõ a zártablakú, kristálycsilláros bálteremben. Kámforos sportkrémek illata keveredik izzadtságszaggal. Jó lenne már sorra kerülni, mert menten feljön a félórája elfogyasztott estebédem. Böcsülettel megvárják a 19:00-át az indítással. Szerencsére nincs fennakadás a számítógépes rendszerrel, pár perc múlva már mehetek is kifele az udvarra nyíló oldalajtón át. Kint még mindig süt a Nap, nem úgy néz ki, mint aki lebukni készül. A Török Ignác utcából balra térek a fõútra (ami valójában a 24-es út bevezetõje), és a kisvasút felé igyekszek. Közlekedési lámpa fog meg egy percre. Szuggerálom az egérkamionban ülõ nõnek, hogy húzzon már tovább a bús magányba, mert szeretnék továbbmenni. Ahol már látom a vágányokat, ott kezdõdik a [S-]. Jobbra fordulok egy földútra. Elõttem egy bazi nagy hegy terpeszkedik, alighanem erre kell felmenni. Sokan nyomulnak a Sár-hegy felé, sokan meg is elõznek. Ennyi emberre nem számítottam. Amikor elmaradnak a telkek, erõsödik az emelkedõ, kövesedik az ösvény. Ahol jól be vannak ágyazódva a kövek, lépcsõként lehet használni õket, de a legtöbb helyen labilisak, és kigurulnak az ember talpa alól. A meredeken már kevesebben elõznek, de nagyon nem is lehet, mert a tanösvény a nevének megfelelõen tényleg csak egy szûk ösvény. Egy kiszélesedésnél Rush Dani és Rudi üdvözölnek, és húznak el a csúcs irányába. Jó meredeken kezdõdik a túra, még nem vagyok bemelegedve, de azért pihenés nélkül felcsûrök a hegy tetejére. Várakozásommal ellentétben nem itt van a pont. Szalagozás mutatja, hogy merre van a [S-] leszálló ága. Lefelé, ha lehet még keskenyebb, és még kövesebb a tanösvény. Feszülten figyelem, hogy hova lépek. Itt már alig lehet megtenni néhány métert, hogy ne hangozna fel a "Balról jövök!" kiáltás. Egy ilyen alkalommal éppen egy kisebb fajta sziklán állok, és nem tudom, hogy hirtelen merre ugorjak; be a dzsindzsásba, vagy át egy másik sziklára. Vén kecske vagyok, de nem kõszáli, ezért lassan lekászálódok. Elõttem dugó alakult ki, de nem merek elõzni, nem kockáztatok egy bokaficamot, pláne a szent K100 elõtt. Nagy sokára szelídülni kezd a lejtõ, és füves úttá alakul. Egy kápolna bontakozik ki a bokros terepbõl.

1. EP: Szent Anna kápolna.

Sokan ücsörögnek körülötte. Remélem nem futók, mert akkor megint el fognak csörtetni mellettem. A pecsét begyûjtése után rögtön továbbállok, amíg lehet nyomom neki, mert a Kékes úgyis lelassít majd. Egy mini tó mellett megyek el, ahol "...békahadak fuvoláznak...", de még inkább az unkák unkognak, mégpedig torkuk szakadtából. - Hallod milyen hangosan brekegnek a békák? - kérdezem egy túrázótól. - Nem hallom, mert nagyon hangosan brekegnek a békák - válaszolja õ. A társalgás itt megreked, s ki ki megy a maga dógára. Viszonylag kényelmes erdei úton folytathatom, csak a sáros pocsolyákat kell gyakran kerülgetni. Kicsit meg is lepõdök azon, hogy egy ilyen meleg nap után milyen sok és nagy pocsolya maradt. Persze, azt nem tudom, hogy mikor volt itt esõ, és mekkora. Jó hosszan megyek az erdõben, van aki már meggyújtja a lámpáját. Egy vadkerítés mögött, a távolban már neonfényeket látok. Azt mondom magamnak, hogy a Mátra szakképzõ iskola lehet arra. Nagyot nem tévedhetek, mert alig tíz perc múlva kisvasúti átkelõn megyek át. Leérkeztem Mátrafüredre. Átmegyek a 24-es másik oldalára, és egy padnál elõveszem a fejlámpámat húzok egyet a cipõpertlin, és megindulok arra, amerre a magaslatok vannak. Mintha hirtelen mindenki elbújt volna, a futók elfutottak, a túrázók eltúródtak, csak egy kisebb társaságból kérdezi egy hölgy, hogy hol kell bemenni az erdõbe. Rákérdezek a távjukra, és mivel nem a 40-en vannak sajna nem tudok nekik segíteni, a rövidebb távokból nem készültem tantónéni. Megjegyzem, ha otthon nem tanulmányoztam volna az útvonalat, akkor most én is zavarban lennék; az itiner csak címszavakkal tájékoztat. De hát: "Ne jöjjön zavarba! Menjen az Avarba!" Meg is indulok a mondott hotel felé. Nem megyek el odáig, mert a Benevár étteremnél megint átmegyek a 24-esen, és rátérek a [K+] jelzésre. Ez vezet fel majd egészen a Kékesig. Egyelõre egy zajos patakhoz megyek le, és elkísérem egy darabon. Szilárd burkolat után a jel behív egy újabb köves, meredek emelkedõre. Egy férfi és két fiú nyomán törekszek egyre feljebb, míg lámpáik fénye bele nem vész az éjszakai erdõbe. Nem is olyan sokára balra fel kell menni vagy öt métert a következõ pontra.

2. EP: Benevár.

No, ez a Benevár - vagy legalábbis, ami a falaiból megmaradt - nem nagyobb, mint egy modern garzonlakás teakonyhával. Akik nemrég megelõztek, azok itt ejtõznek a falak mellett, én felcsippentek néhány tabletta szõlõcukrot, és elköszönök. Folyamatosan felfelé megyek az ökölnyi kövekkel bõven megszórt úton, és szorgalmasan rávilágítok minden [K+] jelzésre. Teszem ezt azért is, mert sem elõttem, sem mögöttem nem látok imbolygó lámpafényeket. Kellemesen jár a szellõ; jól is esik ez így hegynek fölfelé. Hátra nézek, de még mindig senki. Még egyszer megnézem az itinert, de minden rendben, valami miatt leragadtak a gyors emberek az elõzõ pontnál. Megpillantom a Kékesen álló adótorony piros fénypontjait. Közelinek tûnnek, de nem dõlök be a csalóka látványnak. Tudom, hogy jó, ha már a csúcshoz vezetõ út felénél járok. Keskeny mûutat keresztezek. Egy kopárabb rész után azt veszem észre, hogy egy átfolyásban tocsogok, ami a vályúszerû köves ösvényt bitorolja. Kimegyek a szélére és ott folytatom. Több kõbe rúgok menet közben, mint szeretnék. Az út elágazik, és a jel jobbra mutat egy még emelkedõsebb útra. Ez felvisz egy új keletû, hatalmas irtásra, ahol faforgács keveredik a kövekkel. A torony most valamivel közelebbinek látszik, de érdekes módon csak a csücskét látom. Az irtás után valamivel elérem az "igazi" országutat. Idegnyugtató, hogy mehetek néhány métert bukdácsolás nélkül. Megint behív a jel az erdõbe, de a következõ kibukkanásnál már valahogy nem találom a [K+] jelet. Nem is nagyon kutatom; megyek egy darabon a [P-] / [Z-] pároson, amirõl tudom, hogy a csúcskõig biztosan elvezet. Így is lesz. Egy lépcsõn fel, egy neonfénnyel kivilágított sétányon keresztül, és már itt is vagyok a nemzetiszínûre pingált kõ elõtt. Rajta pirossal 1014. Pontot még nem látok, de már jön visszafelé két tag. Feléjük megyek, és már látom is, hogy a sípálya tetejénél álló étterem elõtt többen mozognak.

3. EP: Kékestetõ, Tetõ étterem.

Kezembe nyomnak egy apró almát. Mivel ülõalkalmatosság nincs a teraszon, leülök az ablakpárkányra, a többiek mellé, amíg megeszem az almát, és megiszom a Gyöngyösön vett kólám maradékát. Miután feltápászkodtam, megkeresem a [K-] jelzést, és megindulok lefelé. Egy párt látok a füves pályán menni, jó ötletnek tartom, a sok kõ után én is pályára állok. Úgy szaladok lefelé a két túrabotommal, mint aki alól kib...ták a léceket. A lejtõ a hegy alatti síkságra néz. A távolban idõnként lecsap egy villám. Messze van a csapkodás, mert dörgést még nem hallok. Abba' reménykedek, hogy a vihar elkerüli térségünket. Hát igen. Mocsok egy dolog a remény. Nem irigylem a Kékesen posztoló pontõrt sem (bruhaha). Az rendben van, hogy kellemesen síelek itt lefele, de aggódok, hogy meglátok valahol egy "POKOL" feliratot, mert már olyan sokat kocogtam lefelé. Itt van az alja a felvonónak. Ebbõl arra következtetek, hogy már mindjárt lent leszek. Frászt! Innen még majdnem annyi van a lejtõbõl, mint amennyit már eddig ereszkedtem. Nem baj. Míg leérek élvezem az elektromos kisülések látványát. Egy fakerítés után már tényleg kisimul a lejtõ, és egy info tábla oszlopára festett [S-] nyomán bemegyek az erdõbe. Egy rövid szakaszon végre nem kell se hegyet másznom se lefelé fékeznem. Mûútra bukkanok, és a szélén nemsokára feltûnik egy MÁTRAHÁZA feliratú tábla. Nem látom, hogy a jel bevinne az erdõbe, ezért nyakamba vett botokkal baktatok lefelé az út vonalvezetését követve. Egy keresztezõdésben körülnézek, és balra meglátom a már ismert bazárokat, utánuk a parkolóval.

4. EP: Mátraháza, parkoló.

Leülök az ingatag pihenõbútorra, amíg az itt kapott Mg pezsgõtabletta feloldódik a szintén itt kimért falmellékiben. Az utója már a gyomromban pezseg tovább. Közben figyelem, hogy a pontról távozók merre mennek. Igen, a fejemben levõ térkép szerint is át kell menni a mûút túloldalára. Amikor továbbindulok, egy darabig még segítenek a retro neon világítótestek, aztán az utat elnyeli a sötétség. Lámpát gyújtok, és [S-] jelzést keresek. Rövid szakasz után az út elágazik: Jobbra a mûút, balra megint egy neonlámpás allé. Kutatni kell a jelzést; a neonos lesz a frankó. Köhögést hallok. Azt gondolom, hogy a tüdõ szanatórium mellett visz az utam, de jobbra feltekintve az erdõben LED fényeket látok irányommal ellenkezõleg imbolyogni, onnan hallik a köhögés is. Elõveszem az itinert, de megállapítom, hogy én jó irányba megyek. Valószínûleg a lámpások gazdái az elágban a mûutat választották, és most az erdõben csörtetve próbálnak visszatalálni a jelzésre. Hamarosan jobbra le kell menni a kivilágított útról, és a civilizációból ismét betérhetek az erdõbe. Még nem jártam ezen az úton, nem tudom, hogy mikor lesz a [SL] kitérõ, ezért már most figyelek. Mint majd kiderül nagyon korai várakozás ez. Csalódottan érzékelem, hogy a még mindig nagy magasságot nem egyvégtében veszítem el, hanem jó pár hullámvasút is benne van az útvonalban. Ismét kivilágított helyre bukkan utam. Egy trianoni emlékoszlopot mellõzök, majd az Ózon hotel modern épülete mellet megyek el térköveken lejtõzve. Egy reflektorokkal kivilágított reklámtáblánál kitévedek a mûútra, ahol is a buszmegálló környékén keresem a tovább vezetõ [S-] jelet. Két spori szól utánam. Ott folytatódik az út, ahol a reflektorok elvakítottak. Egy darabon követem a segítõ túratársakat, de aztán látok egy szimpatikus tuskót, ami kapóra jön egy jó kis cipõfûzõ meghúzásra, ezért megállok. Egyedül folytatom, de nemsokára, az egyik lejtõs szakasz végén fényt látok. Az iménti sporttársak egy keskeny erdészeti mûúton várakozó autó elõtt állnak, másik két ember társaságában.

5. EP: Hanák Kolos kilátó helyett valahol Európában.

A pontõrök csokiparánnyal kínálnak és elmondják, hogy 2009-ben lemosta õket az özönvíz a kilátóról, ezért most itt osztják a pecsétet a GK megnyugtató közelségében. Ez nem valami bíztató a közeljövõt tekintve, de felcsippentek két parányt, és az út másik oldalán visszamegyek az erdõbe. A két spori már elszelelt. A kilátó felé kihegyezett fatáblát csak jó sokára pillantom meg egy kanyarban. Csak 100 m kitérõt kellett volna megtenni odáig, ha nem fenyegetne a zivatar. De fenyeget, mert egyre gyakrabban villámlik, és már gyenge hanghatás is kíséri a fényjelenséget. Köves szakaszok váltják a kényelmesebb erdei ösvényeket, a kövesek vannak többen. A Rákóczi-forráshoz leérve ismét találkozok a már többször látott két sráccal. Most éppen a forrást szegélyezõ kõpárkányon ülnek, és tengeri halásznak öltöznek. Tisztes távolban én is megállok egy technikai szünetre, de még nem öltözök, csak felülre teszem az esõkabátnak használt széldzsekit a hátizsákban. Amikor ismét útnak indulok egy pillanatra az egész látóteret megvilágító kékes fény villan. - Ha miattam csinálod, akkor abbahagyhatod; bõven elég a fejlámpám fénye, még ha gyakran rúgok is kõbe - mormolom magam elé. Ismerõs fatákolmány közeledik.

6. EP: Muzsla-tetõ.

Az iménti megállásnál kotont húztam az itineremre, most onnan bányászom elõ a doksit. A pontõrök is mindent elmentettek a vihar elõl. Lefelé kanyargok a kilátótól. Már egy ideje csepereg, de aztán egyszerre piszkosul rákezd. Nincs mese, egy fánál megállok és hátizsákra terítve felhúzom a sárga egyesületi széldzsekit. A múltkor a BUDAI 50-en is ebben áztam. Akkor többen röhögve megjegyezték, hogy éppen aktuális az úszóklubos dzseki. Egy gyökérlépcsõrõl félméterest lépve leérek a füredi Muzsla utcára. Innen már hamar lecsattogok a biztos támpontot jelentõ 24-esre. A különbözõ pizzázók és falatozók sötétben áznak; egy túrázó esõköpenyt vesz ki egy autó hátuljából. Jobbra fordulok a bazársorra; egy beton villanyoszlopon [S3] jelzés. Ez kell nekem. Ez az utca keresztben átszeli szinte az egész Mátrafüredet. Egy T keresztezõdésben balra fordulok, és még mindig az utcán kirándulok. Egy fán, mintha jobbra nyilazott jel lenne. Közel megyek hozzá, és tényleg az. Ja, hogy meg kéne gyújtani a fejlámpámat, és akkor nem kell odamenni minden jelhez? Jó. Ez az emelkedõs utca elvezet egy lépcsõ alá, amin semmi perc alatt felhágok a következõ pontra,

7. EP: Kozmáry kilátó.

Egy nagy napernyõt állítottak fel a pontõrök. Ha nem jön egy szélvihar az esõvel, akkor a semminél többet ér. Táblás csoki van kockákra tördelve, azzal kínálnak. Miközben eszegetem a csokit kihallgatom a pontõr telefonbeszélgetését. A hosszú távon kb. csak 120-an vannak. Most már értem, hogy hova tûnt az a rengeteg ember, amikor elõször leértem Mátrafüredre. Abban a hitben megyek tovább a [S3]-ön, hogy innen már csak lefelé kell menni. Frászt. Keskeny, dzsindzsás ösvényen kaptatok erõsen felfelé. A bokrokról az összes víz a gatyámra folyik. Egy nagy böszme békára vetül a lámpám fénye. Ott csücsül az ösvény kellõs közepén mozdulatlanul. Mindkettõnknek mázlija van, hogy egy elnyújtott lépéssel még éppen át tudom lépni. Egy kõrakáson fehér alapon piros pöttyöket látok. Az jut eszembe, milyen jó, hogy ezen a túrán nem kell mindenféle hülye kódokat feljegyezni. Ebben az esõben már saláta lenne az itiner. Amikor egy platószerûségre érek, akkor padok követik egymást. Minõ figyelmesség: az ide felkapaszkodó kiránduló lepihenhet. Én viszont caplatok tovább az egyre dagadó sárban. Még tovább emelkedek, ezt nem akarom elhinni. Lassan felérek a tó mellé. Itt már megint szilárd burkolat van, és közvilágítás. Túlmegyek egy parkoló autón, amibõl aztán kiszáll valaki és hallózik. Visszamegyek vagy 50 métert, de kiderül, hogy depós kocsi, és a túrázójának hallózott. Hát persze! Ezt a kocsit láttam Füreden a pizzázó elõtt. Megint irányba állok. A tó kis szigetére vezetõ hídnak csak a cölöpjei állnak ki a vízbõl. Vízi bicikliket és egyéb vízi alkalmatosságokat látok kikötve. Lassan kibontakozik egy étterem kivilágított, fedett terasza.

8. EP. Sástó étterem.

Zsíros, lekváros kenyérrel kínálnak, de csak egy meleg teát kérek. Közben az átázott széldzsekimet száraz dzsekire cserélem, mert már elállt az esõ. A villámok távolodva cikáznak. Az étterembõl kijõve, jobbra egy ideiglenes vidámparkon kell keresztülvágni, hogy a [S+] jelzést követhessem. Ez az útvonal ismerõs a MÁTRAHEGY túráról. Egy nagy mezõn kell végigmenni. Itt már sejtem, hogy sárilag még bajok lesznek. Viszonylag gyorsan érek el a Farkas-kúthoz, ahol a [SO]-ra váltok. Még ez is egy, a körülményeket tekintve kellemes erdei "séta", de amikor elérem a [S4] jelzést, és balra fordulok a lejtõjére, akkor iszonyúan csúszós, mély, agyagos sárral kell megküzdenem. Télen, a jeges havon nagyságrenddel könnyebben lehetett itt lejönni. Új, terepes cipõben, két bottal csúszkálok fától fáig. Többször egy hajszál választ el a hanyatt eséstõl. Sz. Marcsi és az õ kedvenc túrája jut eszembe... A Kékes oldalán kõrengeteg, ezen az oldalon sártenger és az elõbbi kombinációja... És megint valószerûtlen mélységekbe kell leereszkedni. Az út szélén próbálkozok, hátha ott nem olyan csúszós. Észrevétlenül beljebb kerülök az erdõbe. El is veszítem a jelzést. A zúgó patak mentén visszafelé találok rá ismét. Végre nem kell már lejjebb mennem.

9. EP: Lajosháza.

Kocsiban ülve pontoz a pontõr. Megtudom tõle, hogy a vasút mellett egy jól járható szakasz következik, de az Õrlõmû után megint bõven lesz sár. Megint [S3] lesz a jel. Igaza volt a pontõrnek, mert egy apró zúzalékkõvel felszórt úton tolhatom a botokat. Hol a vasutat keresztezem, hol a patak fölött megyek át hídon, egészen addig, míg egy utolsó vasútkeresztezés után megint kezdõdik a dagonyázás. Egy zsombékos résznél felülrõl jól befolyik a víz a bal cipõmbe. Ez sokat segít a komfortérzetemen. A [S3]-rõl korrekt, fényvisszaverõs szalagozás vezet át a [Z-] jelzésre. Egy kõbánya mellett vezet az út. Ez is ismerõs: Mintha a TÉLI MÁTRA túra kezdeti szakaszán járnék, csak ellenkezõ irányban. Egy fénypont és mulatós zene felé közeledek.

10. EP: Haluskás.

A pontõr múlatja az idõt a telefonhang minõségû felvétellel. Egy elágazásnál a [Z+]-ra térek, és egy peremen vezetõ erdei ösvényen kanyarodok nagyívben Gyöngyössolymos felé. Itt már nincs olyan eszméletlen sár, csak néha kell pocsolyát kerülni. Egy sziklás résznél érek ki az erdõbõl, odalent látszik a település. Védõkerítés betonoszlopain még látok jeleket, de mire leérek az elsõ utcára, valahogy elveszítem a fonalat. Temetõnek még nem örültem ennyire, mert emlékszem az otthoni térképnézésbõl, hogy valahol a környékén kell lennie a buszvárónak. Nem akarok térkép után kotorászni, de egy teremtett lélek sincs még a hajnali utcákon. Szerencsére túrázók csoportja jön a templom felõl. Tõlük tudom meg, hogy arra kell lemenni, és rögtön balra ott a buszváró.

11. EP: Gyöngyössolymos, központ.

Itt egy autógrammot kapok, mert nyomi lett a pecsétnyomi. Innen gyakorlatilag már nem nézek semmilyen jelzést, mert a templom utcája a 24-es bekötõútja, és azon kell végigmenni. Nyakamba veszem a botokat, így próbálom kiegyenesíteni a derekamat. Szembe jönnek túrázók, akik szintén a pont hollétérõl érdeklõdnek. Megnyugtató, hogy nem csak nekem támadt pici gondom a megtalálásával. Már a kültelkeknél járok, mikor egy MCSÉT feliratú papír jobbra beküld a szõlõbe. Szólok az elõttem járó kis csapatnak, de õk azt mondják, hogy õk inkább a flaszteren mennek, csak késõbb kanyarodnak be. Én minden esetre bekanyarodok, nehogy itt a végén hagyjak ki egy pontot. Pár perc múlva megtudom, hogy miért választották a szilárd burkolatot az elõttem járók. Itt ugyan nincs sár, de a zsíros, agyagos föld úgy rátapad a cipõmre, hogy darabonként öt kilós lesz. Lépteim nyomán földdarabok ütõdnek a vádlimhoz. Ilyen kellemes sétával érek el egy fatáblához, ami bemutat egy ösvényre. Földbeszúrt fáklyák vezetnek be a pontra.

12. EP: Bába-kõ.

Nem sok ügyet vetek a kõre, követ ma már nem is akarok látni, inkább kifelé tiplizek a 24-es bicikliútjára, ami itt a cipõkrõl levert sárdarabokkal van belepve. Ahol lehet, ott a füves szegélyen próbálom koptatni a sarat a cipõmrõl. Rohadtul hosszú ez a flaszterezés, de valahogy most egészen jól tûri a talpam. Lehet, hogy már teljesen felpuhult. Miközben fogyasztom a távot, és harapom a frissss, füstmentes levegõt, alkalmam van oldalról hosszasan szemrevételezni a hegyet, amit tegnap este kezdésnek megmásztunk. Nem igaz! Itt a kisvasút vége, nemsokára beérek. Egy lassabb sporttársat érek utol, aki rám köszön és érdeklõdik, hogy a 40-en vagyok e. - Ó, a 25-ösök már rég otthon alszanak - válaszolom. - Sajnos nem, mert én is a 25-ön vagyok - mondja õ, és még hozzáteszi, hogy egy pár kilót bizony le kéne adnia. A depós túrázókkal együtt érek be a Kolping házba. Rögtön lehet csekkolni. A gép által dobott dokumentum szerint jó félórát hagytam bent a szintidõbõl... Finom, zöldborsós ragulevest kanalazok, mikor Sz. Marcsi érkezik futva. Nagy mákja van, mert még pár másodperc, és bemutat neki a számítógépes program. Nem bírok elmenni úgy, hogy ne repetáznék egyet ebbõl a fíínom levesbõl. Szívesen adnak még egy nagy merõkanállal. Amikor ezzel is végzek, akkor tüstént a buszpályaudvarra megyek, ahonnan öt perc múlva már indul is velem a busz hazafelé. Egy jó embereset szenvedtem ezen a túrán, és gyakran jutott eszembe közben, hogy mi a francnak jöttem én ide, de most, hogy a busz ablakán át a harsogóan zöld, verõfényes tájat bámulom, kifejezetten örülök, hogy így tettem.

Ottorino