Még tél volt és a Bükk hófödte, jeges útjait koptattuk Ferenci Lacival a Tortúrán, amikor viccesen felvetette, hogy a Mátra 115-re (ami valójában 124 km) kellene egy túratárs. Mi volna, ha éppenséggel én volnék az...
A problémát az jelentette, hogy feleségemmel korábban megállapodtunk, hogy ez az a túra, amire biztosan nem megyek el, mert annyira extrém a 124 km táv a benne rejlõ 6375 m szinttel.
Sajnos a megállapodás jelentette diplomáciai problémát azóta sem sikerült megnyugtatóan rendezni, de végül szerencsére a részvétel mellett döntöttem.:)
Felmerült, hogy esetleg 'csak' a 88-as (valójában 95-ös) távra nevezek, és Hidegkútnál elválnak útjaink, de aztán leendõ túratársam nagy örömére a hosszabb távra kattintottam a netes elõnevezésen:)
Bár a tél sok sífutással és sikeres expedíciókkal telt, plusz még egy igazi, sárdagasztós Julianus 50 is összejött a távoli északról éreztem, hogy a sikeres túrához szükségem van még egy kissebb lórúgáshoz, ami a Szarvasköi Öko-park teljesítésében testesült meg. Az erõsre fogott elsõ 62 km-es szakasz nagyon jó kis edzés volt.
Laci idén is a 'Nagy Kombinációt' csinálta, ami Nála a K100 és a Mátra 115 egymás utáni teljesítését takarja. Így utólag ismét gratula a sikeres dupla teljesítéshez!
Egy héttel a túra elõtt az idõjárási helyzet kétségbeejtõen rosszul festett: hétvégere esõ, és úgy tûnt, 100% az ázás... Lassacskán az idõ elõrehaladtával eleinte a norvég, majd hamarosan a magyar idõjárási oldalak is optimistább jõvõképet kezdtek vázolni. Végül úgy tûnt, a szombat felhõs, de esõmentes, a vasárnap pedig kicsit záporosabb-zivatarosabb lesz. A hõmérséklet optimálisnak ígérkezett 10 fok körüli minimummal, és 20 fok körüli maximummal.
A túra elõtti héten kedden érkeztem haza azzal az eltökélt szándékkal, hogy távmunkaóráimat fegyelmezetten kordában tartom, és kipihenem, lelkileg felkészítem magam a Nagy Kihívásra. Csütörtök délután elterveztem a depóbeosztást, listát készítettem a bevásárlandó motyókról és a lelki felkészülés keretében tanulmányoztam a túra honlapját - fõleg a térképkivonatot és a szintmetszetet. Este elemtöltés, pakolászás, esélylatolgatás:)
Pénteken rövid munkanapot tartottam, és idejében elindultam Budapestre Laciékhoz, hogy még a vásárolgatás is beleférjen. A Decathlonba beugrottam egy bokamásliért, ami volt ugyan, de 9900 Ft kicsit soknak tûnt érte. Idõkõzben rá is jöttem, hogy a túranadrágomon tulajdonképp van egy egész jól mûködõ beépített kamásli, így nincs is szükségem e ruhadarabra. Szerencsére a fejpántot nem felejtettem el, így jó adag szembe folyó izzadságtól óvtam meg magam a másnapi túrán:) 'Gyors' kör a Daubnerban, és meg is volt a nevezési pogácsa, kis baklava vacsorára+reggelire, moscauer Laci feleségének, és még idõben végeztem is.
A megbeszélteknek megfelelõen a kocsit letámasztottam Laciéknál. Egy utolsó, igencsak kecsegtetõ idõjárásellenõrzés, és már robotgunk is a buszpályaudvarra.
A Gyöngyösre érkezõ budapesti busz indult tovább Kisnánára pár perccel beérkezte után, így lényegében átszállás nélkül értük el másnapi túránk kiindulópontját.
Szállásadónk a megbeszélteknek megfelelõen várt ránk. Gyorsan átvettük a házikót, majd a nevezésen volt a sor, ami a helyi cukrászda-sörözõben volt. Ha már ott jártam, a nevezési laphoz egy sört is legurítottam:)
Nevezés után gyors várlátogatás, és irány az alvás. Lefekvés elõtt utolsó simítások, címkézés a depó cuccon, egy gyors vacsora részemrõl a Baritanyán, aztán alvás.
Mint mindig, a kényszeres álombamerülés most sem ment jól. Közben tudtam, minden alhatnék perc másnap hajnalban az erdõben kóvályogva mekkora pazarlásnak is fog tûnni visszanézve...
Hajnalban magamtól keltem, talán az izgalom miatt. Kellemes meglepetésként a beharangozott tíz tizedes borultságnak se híre, se hamva. Ragyogó kék égbõl zuhant alá a kellemesen melengetõ júniusi napsugár. Hirtelen meg is ijedtem, hogy túl meleg lesz a hosszú túranadrág, node azért hosszú volt még a nap!
A túrára a lehetõ legminimálisabb cuccal készültem: a legkisebb hátizsákban csak egy esõkabát, egy adag Kinder csoki, egy vésztartalék szõlõcukor, egy vésztartalék Isostar és fél liter bekervert Isostar várta a kihívást. Még a böszme nagy iPhone-t is lecseréltem egy teljesen súlygyõztes alap Samsung mobilra, hogy ezzel is spóroljak az energián.
A startban leadtuk a depócuccot, illetve a már nem szükséges motyót Gyöngyöstarjánba küldtük elõre.
Elérkezett a nagy pillanat, visszaszámlálás, hetet ütött az óra, és meglódult a 10. Mátra 115 és 88 mezõnye. A futók gyorsan a végtelenbe tûntek, és a gyalogos mezõny is jó iramban hagyott el minket. Még a túra elõtti nap közöltem Lacival, hogy én biza csak mögötte vagyok hajlandó haladni, minthogy háromszoros teljesítõként õ tudja a teljesítési titok nyitját:) Az õ titka a lassan járj, tovább érsz taktikában rejlik. Az egész túra során egy 29,5 órára kiszámolt teljesítési tervet követve navigáltunk az idõben. Ez a relatív idõszámítás annyira rányomta bélyegét a túrára, hogy a valós idõvel igazából nem is törõdtem.
A start után a falu sármentes útjait hátrahagyva hamarosan kisebb sárdagasztás következett, ami nagy reményünk, az elsõ kapaszkodó métereit taposva is kitartott. Szerncsére a helyzet még az éppen kezelhetõ kategóriába tartozott. Bíztunk benne, hogy az idõjósoknak igaza lesz, és további esõk nem fogják dagonyativornyává változtatni a hátralevõ százhuszonpár kilométert. A legkisebb esõzés is sokat ronthatott volna a talajviszonyokon.
Fõ vezérelvünknek megfelelôen az emelkedõket extra lazára vettük. Szinte meg sem erõltettük magunkat a túra ezen szakaszán, ha felfelé menetrõl volt szó: emelkedik, egyesbe tettük, felezõ be, és alapjáraton felturmixoltunk a dombra.
Némileg a Jagust elõtt csatlakoztunk be a Mátrabérc útvonalába, ahol hamarosan meg is kaptuk az elsõ mozgó EP-t, sütivel megtámogatva. Jól haladtunk tervünkkel, hogy a Kékesig egy óra idõtartalékot begyûjtsünk: Laci szerint ez elengedhetetlen a késõbbi, éjszakai szakaszokhoz ahol jóval fáradtabban az Ágasvár, Muzsla, és egyéb finomságok meglehetõsen fingatós mászásai várnak ránk...
Hamarosan az Oroszlánvárhoz értünk, ahol már ténylegesen érezni kezdtem az erõtartalékolás hatását: a Mátrabérces 'toljuk, ami a bakancson kifér' taktikához képest szinte fellibbentünk a csúcsra, mintha nullkilométeresek lennénk, nulla szinttel a lábainkban.
Odafent frissítõpont várt ránk némi vízzel, amit persze ki is használtunk. Az Oroszlánvárat elhagyva Kékesig, sõt egészen a Mátra-nyeregig a Mátrabérc útvonalát követtük. Hamarosan a Cserepes-oldal, Nagy-Szárhegy kombó következett. Szépen, kényelmesen daráltuk tovább a szintet a megbeszélt taktikának megfelelõen. Azt hiszem, ekkortájt jöttem rá, hogy a túra elején Lacinak tett igéretem (hogy mindvégig mögötte megyek) következményeként a túra végére minden bizonnyal molekuláris szinten fogom ismerni a cipõje hátulját, illetve a bokamásliját.
A Markazi-kaput hátrahagyva kis lazítás, és a Kékesig vezetõ út számomra mindig legkedvesebb része következett. A Disznó-kõ és a Sas-kõ hamar a múlt homályába veszett, és már ostromoltuk is a Kékest. A tudat, hogy odafent mennyei frissítõpont vár ránk igencsak megnyugtató volt, mert így, a 17. km-hez közeledve lassan szükség volt egy kis energiautánpótlásra. Felértünk, és a síházban tényleg minden volt, amire túrázó csak vágyhat. Banán, mogyoró, vajas és zsíros kenyér, bekevert iso, kóla, süti, stb… Biztos, hogy legalább a kétharmada kimaradt a felsorolásból:)
Kékesrõl letörtünk a Mátra-nyeregbe. A letörés rejtegetett némi kihívást, mert a sáros lejtõn cseppet vicces volt a lejövetel (aki járt ezen az úton, sejtheti melyik részekre gondolok…), de azért megoldottuk. Némi aszfaltrodeó, vissza az erdõbe, és már zúztunk is megnézni Parádsasvár csodálatos kastélyszállóját. Az ereszkedés alapos dagonyázásba fulladt helyenként. Szerencsére még ez a szitu is a kezelhetõ kategóriába tartozott, bár nyilvánvalóan jobban kivette a részét az elemek merítésében, mint egy könnyed, száraz, döngölt túristaút.
A kastélyszállóval szemben, az étteremben volt az EP, ahol Laci végre megkapta, amiért jött: BARACK KONZERV. Õ csak ezért indul ezen a túrán. A Mátra 115-ös barack konzervek miatt. Az EP-ben bontottak is a kedvéért rögtön egy újat, mert látták, reménytelen az ellenállás, bottal öl ha kell a barackért:) (Valójában itt is tukmálták belénk a szuflát - ilyen etetõs túrán még sosem jártam….).
Az újabb mennyei frissítés után menni kellett tovább. Az idõterv nagy úr, és a nappali, friss szakaszon bûn lett volna nem idõtartalékot gyûjteni.
Elballagtunk a csõdbe ment évszázados multú kristályüzem mellett. A bezárt, egykor volt patináns gyár üres, szétvert, kirabolt, enyészet mardosta épületeit látva az ember szíve összeszorult, fõleg ha a kontrasztra gondolt ezen épületegyüttes, és a pár méterrel arrébb látott "darab kis Ausztria" jellegû kastélyszálló között…
A falut elhagyva barátságos kis völgyecskében haladt enyhén emelkedõ utunk, de sokat nem kételkedtem abban, hogy hamarosan rákapcsol az emelkedõ:) Bizony, a Kis-Lipót-Nagy-Lipót összeállítást meg kellett hódítanunk, így hamarosan neki is láttunk a szintdarálásnak.
Ebbõl az irányból még sosem másztam Galyára, ezért a kitárulkozó panoráma és látószög az újdonság erejével hatott. Hamarosan a Kis-Lipót köves tetején kopogtattunk túrabotjainkkal, majd egy lokális minimumot hátrahagyva ismét felfelé ívelt teljesítménytúrázói pályafutásunk:), hogy hamarosan magunk mögött tudhassuk a Nagy-Lipót ormát, majd rácsatlakozzunk a Mátrabérc következõ betétszakaszára.
Galyán újabb mennyei frissítõpont várt ránk, és az elsõ elõre küldött depó. Jól idõzítettem az olivaloaj utánpótlást, a sós póló épp kezdte kimarni a mellbimbóimat, de az újraoljajozás gyorsan segített a helyzeten. Ide Isostart és sört is küldtem elõre. Végül úgy döntöttem, az isot bekeverem, legurítok egy levest, és a kedves kis Galya-vár körrõl visszatérve élem fel söröcskémet.
Mátraalmásra egy majdnem elkavarás árán leértünk (kicsit elmentünk a piros körön, mert az erdészet pont a környéken tevékenykedett elõzetesen), és végül a flauban is jó irányba indultunk egy éppen betoppanó túratárs jóindulatú tanácsának köszönhetõen, így hamarosan meglett az újabb terülj-terülj aasztalkám EP, ahol viszont sokat már nem bírtunk enni az elõzõ pont közelsége, és a telített raktárak miatt:)
Galya-vár kellemes kis szivatás volt. Az EP-tõl eleinte közel konstans meredekségû emelkedõ a gerincre kanyarodva X-négyzetre kapcsolt, és egyre vadabb hévvel tört a magasba, mígnem lassan megenyhült, hogy újra gyönyörködhessünk az izzadság bérében: a mátrai panorámában.
Galya elõtt újabb mozgó EP várt ránk, majd hamarosan szembe irányba becsatlakoztunk másik kedvenc Mátrabérc szakaszomba, a Galya-Mátraszentimre közti közel szintútba. Igencsak kontrasztosan kijött ekkor a két túra közti különbség, és a komoly Mátrabérc könnyed kis gyerekjátéknak tûnt a mi perspektívánkból. Ha az ember belegondol, hogy a Mátrabércen innentõl laza átvezetés Ágasvárig, kis szivatás, Mátrakeresztes, Muzsla, és lényegében beért, majd abba, hogy mi várt még ránk Galyától a hátralávõ több, mint 80 kilométeren közel 4000 méter szinttel, tényleg elgondolkodik épelméjûségén:)
Ismét beköszöntünk Galyára. Laci duplázott a levessel, én meg legurítottam a sörcit, és húztuk az igát tovább. Gyönyörû rész következett egészen hosszú lefelé menettel, ami a gyorsítás ellenére is kellemes regenerációt biztosított az izmoknak. A Hatökör Uránál újabb EP fogadott minket némi vízzel és sütivel, hogy legyen erõnk a mátraházai büféparkolóig tartó kaptatóhoz. A kb. 1.5 kilométeres emelkedõ is megadta magát turmixgép taktikánknak, és az 50. kilométerhez közeledve újabb nagyellátmányt élvezhettünk a pecsét begyûjtése után. Sok pazarolni való idõnk itt sem maradt, így rövid szusszanás után indultunk Lajosházára enni:)
Egy újabb hosszas lefelé szakasz következett nyilvánvalóan azért, hogy a túra 2. felében is lehessen elég szint:) Lajosházán picit rémisztgetett minket az idõ egy közeli zivatarfelhõvel, de szerencsére végül az ijesztgetés nem fajult tetlegességig:) Bekaptam zsírral megkent, téliszalámival és sajttal megspékelt pontkenyeremet kevéske járulékos dinnyével.:) Érdekes, hogy ilyenkor miket képes az ember letolni a torkán, dehát kellett ez energia a Mátraszentimrére vezetõ hosszú, közel 8 km-es mászáshoz.
Utunk felfelé hamarosan egy véget érni nem akaró, meglehetõsen új telepítésû vadháló mellett haladt, amin belül döbbenetes méretû vaddisznókat tartottak. Mikor már tényleg elegünk lett a vadhálós monotonitásból, végre dobtunk egy jobbost, ahol depó következett. Míg folyt a "kerékcsere" utolért minket két túratárs, és az egyik megállapította, hogy szerény személyem minden bizonnyal egy bábu, mert nem mozdulok. Kicsit korainak tartottam még a távot a hallucinálásra részérõl, de ki tudja, lehet hogy állandóan Blairwitch Project-et néz, és az erdõben mindenhol bábukat lát:)
A lámpákat Mátraszentimrére küldtük, ami - mint kiderült - jó döntés volt. A pontban újból leves, és elõre küldött depócucc várt minket. A sört megittam, a küldött Cerbonát pedig odaadtam a pontõrnek, hogy adagolja be valami elhaló félben érkezõ túratársnak az este folyamán:)
Itt láttuk az elsõ kiszállókat. Pár lány adta fel, és tuszkolta be magát az autóba, akik azért megérdemelnek egy tapsot, mert a 60 km 3407 méterrel sem semmi teljesítmény! Egy másik arc is feladta, de õ lelkiekben. Utána lenyomott egy demoralizáló litániát az este ránk váró sötéterdõs kóválygásról, amit én elég rossz néven vettem. Túratársa, Sanyi megkért minket, hogy csatlakozhasson hozzánk, majd 5 perc türelmet kért.
Lacival elindultunk. Hamarosan Narád Hotel, le a völgybe, és kis bemelegítés a következõ 60-ra: kapaszkodó a Mátraszentimrét Mátraszentistvántól elválasztó Rubanya-rétre. Valahol a tetõ után szóltam Lacinak, hogy mintha Sanyit elfelejtettük volna. Igen, Sanyi. A pontban maradt. Sajnos az ember tudata lassan szûkülõben van a táv, a megtett szint, és az eltelt idõ miatt, és Sanyit teljesen elfelejtettük, mikor tovább indultunk. Sebaj. Csak utolér minket, vissza biztosan nem megyünk!:)
Mátraszentistvántól jó volt, mert Pocsai Laci barátommal pár éve - mikor még teljesen õrültnek tartottam, amiért a Mátra 115-re készült - bejártuk a Mátraszentistván-Fajzatpuszta szakaszt. A túra szerencsére elég mély nyomot hagyott bennem, így egészen jól emlékeztem a ránk váró kihívásokra. Ez most igencsak jól jött egyre inkább az éjszaka sötét leplébe merülve (így utólag köszi, hogy bejártuk!:)). Valahogy a bejáráson a Szorospatakra való ereszkedés jóval nagyobb keccsölésnek tûnt, mert most különösebb gubanc nélkül, relatíve kényelmes úton leértünk az EP-hez.
Odalent sajnos _mostani_túratársam_ Laci gyomra elkezdett rosszalkodni. BOA esélyes volt a helyzet, és most nem arra gondolok, hogy a magas fûben trópusi hüllõk leselkedtek ránk… Szorospatak is depóhely volt. A Cerbonám eljött tovább a zsákban, az utolsó elõre küldött sörömnek viszont halnia kellett a nemes cél érdekében:)
A pontban megpihenve hátulról kellemes meglepetés ért minket: megjött Sanyi. Nyugis gyerek. Teljesen megértette, hogy annyira hülyék vagyunk, hogy megígérjük, hogy jöhet velünk, és simán tovább indulunk. Most már rutinos volt, nem ment el sehova 5 perces kitérõt tenni, hanem szemmel tarotta ezt a két beszámíthatatlant, nehogy meglépjenek:)
A gyomorhelyzet nem javult, a táv sem csökkent míg álltunk, így hát inkább nekivágtunk a következõ ránk váró 350+150 méteres szintnek. Emlékeztem, hogy nagy szívás, de annyira jól tartalékoltuk a taktikánkkal az erõnket, hogy végül gond nélkül - a lejtszög engedte mértékben - jól elbeszélgetve értük el a túristaházat. A házban rizskoch, pecsét, és az a megtiszteltetés fogadott minket, hogy az élményt beteljesítendõ megmászhatjuk Ágasnak Várát a túristaház felõl, ami 150 méter szint elhanyagolható távolságon:)
Természetesen a motyót odalent hagytuk a felugrás elõtt. Visszatérve kaja, amit Laci sajnos kihagyott a cudar gyomorhelyzet miatt. Nem voltunk túl boldogak. A hátralevõ több, mint 50 kilométeren azért jó lenne, ha még tudna enni, és nem gyengülne el! Ágasváron Sanyi átpártolt Mátra 88 résztvevõkhöz, mert õ a 88-as távon volt. Jó döntés - egy 95 km-es távon, mikor már csak 25 km van hátra, máshogy osztja be az ember az erejét, mint 124 km-en, ahol még 54 km vár rá.
A túristaháztól kiváló, fényvisszaverõs sárga szalagozást követve leviharzottunk a Csörgõ-patak medrébe, amin végül szerencsére át is bírtunk kelni:) A túloldalt egy túratárs épp eltévedni készült, de végül hagyta magát meggyõzni a jó iránnyal, így közösen indultunk Falloskút felé. Ez a szakasz nagyon a fejemben volt, mert a régen volt bejárást frissítette egy pár évvel ezelõtti, csörgõ-lyuki barlangtúra, amire a téli nem tervezett patakban fürdés okán valószínûleg egy életen át emlékezni fogok:)
Fallsokúton újabb EP várt ránk. A pontõr a hányás pozitív oldalait ecsetelte Lacinak, és amikor már kicsit kezdett zavaróan unalmas lenni a dolog, megkértem hogy váltsunk témát, mert lehet, nem ez a legjobb morálépítõ beszélgetés így a 76. km környékén… Fallsokúton megtiszteltem a falu szélét, majd tovább indultunk:) Azt hiszem, ez volt a gyomrom rakoncátlankodásának elsõ jele.
Némi bitumen, aztán szalagon le Mátrakeresztesre. Ez kicsit másfelé ment, mint ahol szamócáztunk pár éve bejárásunkon. Beértünk a faluba, majd hamarosan megkezdtük a kapaszkodást a Hidegkúti túristaház felé. A kb. 200 méter szint már kezdett többnek tûnni, mint a valóság így a 80. kilométer környékén. Felfelé menet pár túratárs utolért minket, akikhez még Mátraszentimrén csapódott két falusi kutya. Nem nagy öröm, kétlem hogy szegény jószágok a célból, Gyönyöstarjánból visszatalálnak:(
A valóságosnál többnek tûnõ 200 méter szint lassan csak eltûnt. A mászás ereszkedésbe ment át, majd a pontot elérve a természet ismét depóra hívott. Ekkor már sejtettem, hogy a gyomornak a mai naptól picit elege lett. Azért a hasmenés még mindig jobb, mint a hányinger, csak azért ha túlzásba viszi, ez is veszélyes lehet (kiszáradás, elgyengülés).
Míg az én gyomrom gyengélkedett, Lacié szerencsére erõre kapott, így a pontban mindketten tudtunk levest enni, ami igencsak bíztató volt! Ez az EP a túra egyik legfontosabb döntésének helyszíne: itt lehet átnyergelni a 95-ös távra, és 15 kilométert ledarálva beérkezni a célba, vagy a további küzdelmet választva a Múzsla és társai irányába indulva az elõbb említett célbaérkezést csak 45 km múlva megtenni.
Ahogy tovább indultunk, azért átvillant az agyamon, hogy teljesen normálisak vagyunk-e a 45-ös opciót választva, de aztán rájöttem, hogy aki 124-re elõnevez, az már eleve nem az, és boldogan battyogtam tovább:) Ha jól emlékszem ekkortájt csapódott hozzánk új átmeneti túratársunk, Bence, aki eleddig még csak a K100-on járt. Bátor tett volt a nevezés, és le a kalappal, hogy végül be is ért!
Az út a Zám-patak völgyébe a bejáráskori állapotához képest fényévekkel kijártabb és jobban jelzett volt. Azt hiszem, ezen a szakaszon hívott fel Andi kétségbeesetten, hogy órák óta nem frissítették a pozíciónkat a netes élõ közvetítésen. Megnyugtattam, hogy élünk, és a virtuális térben nem közölt tények ellenére jól haladunk.
A patak völgye elõtt még begyûjtöttünk egy pecsétet Nagyparlagon egy meglehetõsen fáradt pontõrtõl, majd némi könnyed út után hamarosan következett a patakvölgy horror.
A Zám-patak völgyébõl kikapaszkodva egy másik kis patakmederben haladt utunk. A jelzés vonalvezetése minimum vicces. Egy nehezen járható, köves vízmosást keresztezget Gigahertzet megszégyenítõ frekvenciával. Felfelé menet azon gondolkodtam, vajon hogy hívhatják ezt a mellékpatakocskát, majd hamarosan megállapodtunk abban, hogy bármi is a hivatalos neve, ezt mi mától Szo-pataknak hívjuk:)
A Szo-patak köves medrét csak elhagytuk, és jött a 90. km horrorja, a Muzsla. Laci bíztatott minket: ne maradjatok le, és ne kérdezzétek, mikor van vége: soha:)
Elkezdtük az ólomlépteket ki a patakvölgybõl. A horror szinte direktben, esésvonalban kapaszkodik fel a hegyre jópárszáz méter szintet megtéve. Az út is kellõen kevéssé járt, így a meredek emelkedéshez kellõképpen nehéz útviszonyok is társulnak. Igazi csemege a lábnak a 90. kilométerhez, és közel 5000 méter megtett szinthez közeledve. Bár a lépések tengerében veszõdve úgy tûnt, sosem érünk fel, azért az értelem tudta, elõbb-utóbb ez az emelkedõ is véget kell hogy érjen. Végre ismerõs hely, a Muzsla-nyereg. Újra a Mátrabérc nyomvonalán, bár az utolsó találkozás óta jópár plusz kilométert beletettünk a túra útvonalba (itt a Mátrabérc valahol 2900 méter szinthez, és a 48. kilométerhez közelít, míg mi a 90. kilométerhez 4976 m hátrahagyott szinttel):)
A nyeregbõl egy utolsó roham. Bence - bár Laci folyton bíztatja - már picit lemaradt. Én tovább bûvölöm a sarkakat, és nem engedem fél méternél távolabb õket. Míg kapaszkodunk, kivirrad, ami lórúgás az emberi léleknek - az átvergõdött sötét Éjszaka-óceán túlpartja.
Csak meglesz a csúcs 805 métert jelölõ szintköve. Hajnali telefon Anditól. Autóban ül. Hirtelen megijedek, hogy valami baja van, és korházba megy, de kiderül, hogy barátaink várva várt babája érkezik: megy felügyelni 4 igazi kis dezentorra. No, az sem lesz semmi 'túra'!:)
Bence is utolért minket. Esélylatolgatás. Fel kell kötni a nyúlcipõt. A 90. kilométerben is tolni kell a lefelét és a vízszintest, hogy tovább gumizzunk a szintidõ körül. Daráljuk a Koncsúrokat, és végre - mint mindig, a vártnál késõbb - leadjuk az orrunkat. A Diós-patakhoz érve Bencének nyoma veszett. A gyomrom ismét depóba szólított, de lagalább nem vészes a helyzet. A pontban sok idõt nem veszítettünk. Iszom egy pohár sört. Az órára néztem, és elszámoltam magam. Hirtelen abban a tudatban éltem, hogy 6 óránk maradt 30 kilométerre. Jó fél óra múva jöttem rá a hibára: hat helyett hét, ami ott, akkor a közel lehetetlen helyett a teljesíthetõséget jelenti.
Tilalmas-tetõ, János-vára a maga "könnyed" kis felmászásával. A csúszós, meredek, köves kapaszkodón vigyázni kell. A megtett táv, eltelt idõ, és fáradtság különös körültekintést igényel a meredek, sziklás, csúszós hegyoldalon. Egy rossz lépés, és az ember lent találja magát a hátrahagyott, alatta ásítozó völgyben. Kénes-patak. Egyre közelebb és közelebb kerülütnk a következõ kihíváshoz, a Havashoz, amit sokszor a fáradtság miatt már Hevesnek hívtam. Laci megnyugtatott, hogy a szívverésünk odafent heves lesz, szóval akár hívhatjuk így is… Kénes-forrás EP letudva. Alámászunk a Havasnak. A bejáráson ezzel a résszel nagyot szívtunk, ellenben idén teljesen jó a jelzés, csak a szint jelent kihívást a maga közel 300 méterével.
A csúcs lassan, de megvan. Odafent régi ismerõsöm Gabi, akivel még barlangász túravezetõi tanfolyamon ismerkedtem meg. A startban is találkoztunk, és jó volt itt újra látni. Vicces, általában évenként egyszer, a Tortúrán, Tar-kövön találkozunk - ott szokott pontõrködni.
Utántöltöm a vizet, magmaba tukmálok valami sport teát, és indulunk. Az idõ diktál, mennünk kell. A lefelé út kellemetlen eleinte, aztán végre enyhül, és kedves kis erdõben haladunk Fajzatpuszta felé. Az EP elõtt egy gombaszedõvel találkozunk - õ reggel indult útnak, nem volt olyan hülye mint mi, hogy kint töltse az éjszakát:)
Az EP-ben kérek egy sört a pontõrtõl - a Havasról lefelé a combom hátsó izmai görcsölni próbáltak, jól jön a "sportital". A további problémákat megelõzendõ legurul a sokadik Magne B6 ivóoldat is. A pontõr szerint mi vagyunk az utolsók, akik be fognak érni. Nem sokat tévedett. Mint végül kiderült, még két entitás ért be minket követõen:)
Végsõ roham az utolsó agglomerátumra. A 19 hegybõl, amit a túrán meg kell mászni már 'csak' a Káva, Tót-hegyes, Világos-hegy volt hátra. A Kávára ragyogó napsütésben, teljesen dél-bükkies jellegû erdõben kapaszkodtunk felfelé. A pontõr a csúcson tanyázott, hogy a 6375 m szint utolsó centimétere is biztosan meglegyen:)
Visszazuhantunk a túristaútra, és elkezdtünk kapaszkodni a Tót-hegyesre. Egy hosszabb átvezetõ szakasz következett, ahol egy tingli-tanglibb részen volt idõm Andit is felhívni, hogy áll a 4 dezentor õrzésével. A helyzet kicsit eszkalálódott, mert éppen egy filmbe illõ kaja-csatán voltak túl a gyerkõk, amit csak egy játszóterezéssel sikerült megmenteni: ez lekötötte fölös energiáikat. Akkor tudatosult Andiban, hogy a túra nem is 115, hanem 124 km, amikor megkérdezte, hogy hol járunk?
-110. km felett.- mondtam.
-Akkor mindjárt beértek.
-Ja, még kb. 14 km.
-Nem 5?
-Sanos nem:)
Pedig úgy emlékszem, említettem neki, hogy a túra csak nevében 115, valójában 124 km-es.
A Tót-hegyest egy kis kitérõvel közelítettük meg. Köves csúcsán már nem volt öröm a botladozás így a 114. kilométer felé közeledve, de tudtuk, hogy innen már csak egy valamivel 100 m alatti felugrás vár ránk a Világos-hegyre, és onnan lefelé döngetés a CÉL-ba.
A pont után visszakavartunk a csúcsbekötõ úton, és a hegy túloldalán megkaptuk a frissítõ záport. Épp volt idõnk felkapni az esõcuccot, amit így legalább nem cipeltünk feleslegesen:) Percek alatt csurd vizesek lettünk, de lelkesített minket a tudat, hogy már csak egyszámjegyû kilométer van hátra! Nagy szó ez így több, mint egy napnyi gyaloglással a hátunk mögött!
Pillantás az órára - minden rendben. Bõven van idõnk a hátralévõ távra.
A Világos-hegyre menet találkoztunk egy túrázóval, aki furcsa mód egy fa alatt várta ki az aktuális esõrohamot.
-Hanyason vagy? - kérdeztem.
-Tessék?
-Hanyas távon vagy?
-Én nem távon vagyok, csak túrázgatok. - jött a válasz.
Igen, eltelt az este, a vasárnapot tapostuk már a délelõtt javában járva. Rajtunk kívül mások is leledzettek a Mátra lankáin.
A Világos-hegy tetejét heves záporban értük el. A pontõr regisztrált minket, és nem pecsételt - nem akarta, hogy szénné ázzon az igazolófüzetünk. Aztán hirtelen, varázsütésre véget ért a nyári esõ, így nyugodtan körbepillanthattunk a körülöttünk elterülõ tájon. Északra és nyugatra az elmúlt küzdelmes órákban nagyrészt bejárt Mátra csúcsai meredeztek, délre-délkeltere az Alföld utalra a tájat. A gyönyörû panoráma méltó zárszó volt az utolsó hegy tetején.
A sziklás, köves, meredek lemenetel alját vártuk, mint a Megváltót. A helyzeten nem könnyített a frissen elõnedvesített talaj, viszont a botok ismét jó szolgálatot tettek. Végre enyhült a lemenet, és kellemes napsütésben, egy igazi dél-mátrai ritkás erdõben döngethettünk a cél felé. A lassan járj tovább érsz taktika elõnyeit kihasználva jó, 5 feletti tempóban közelítettünk a célhoz. Egy tisztásra érve megszabadultunk az esõcucctól is. A meleg nyári napban kicsit kezdtünk túlmelegedni.
Hamarosan erdészház, erdõ vége, és egy hosszabbacska menet a gyümölcsös mellett. Laci felesége, Gosia képében még révkalauzt is kaptunk a faluba érve. Gyalogosan elénk jött, nehogy elrontsuk a végsõ megközelítést:)
Végül 12:15 perckor, 29:15 perc gyaloglás után a jelenlévõk tapsa, gratulációja, és ovációja mellett "belibbentünk" a célba:)
A Hanwaag baki ismét bizonyított. 124 km, 6375 m szint, és csupán 4 vízhólyag lett a végeredmény. A taktikánknak köszönhetõen az izületek meglepõen jól bírták, nekem másnap csak a direktben történõ lépcsõmászás nem tetszett, de 2. napra minden tökéletesen mûködött.
Jó móka volt, köszönjük a rendezõknek a lelkes, tökéletes szervezést!:) |
