Kinizsi Százas 2013
Ez az a túra, igen. A nagybetûs. Ez volt az elsõ teljesítménytúra Magyarországon anno, nekem pedig az elsõ százasom 2008-ban. Meghatározó élmény. Akkor, 22:38-as idõvel büszke és boldog is voltam, és a célban annyit éreztem: megvan, én is a „klubba” tartozom, van százasom, „igazi” teljesítménytúrázó vagyok. De soha többet!
Bejött a rutinok véleménye: fenét, pár hét, és már megint menni akarsz. Akkor nem hittem el. Aztán… igazuk lett…. Késõbb jött más százas is, egyre több egy évben, aztán volt, 2011-ben, hogy épp a Kinizsi maradt ki, de tavaly már nagyon hiányzott. Talán ez az éhség is eredményezte, hogy Dorogig megvolt a 7 km/h átlagom, a vége 18:38 lett, kerek 3 órát javítva a korábbi legjobb idõmön.
Hány és hány embertõl hallottam már, hogy ez a legkönnyebb százas. Hát… jó, legyen az. De attól még százas. És aki elindul rajta, szerintem egy sem az J De ez ’A’ túra. A túra, melynek szinte minden szakasza, pontja fogalom. Fogalom a katlan, fogalom az is, hogy ki mennyit pihen vagy épp nem. Fogalom, hogy mennyi idõ alatt érünk fel a Nagy-Kevélyre.
Fogalom a tokodiak bájos kedvessége, amivel életmentõ frissítõpontot mûködtetnek a pincesoron. Ahol mindig megfogadom, hogy legközelebb már nem ilyen körülmények közt jövök ide, hanem egyszer egy olyan laza borozásra, mint amilyet a környékbeliek mûvelnek ott és akkor, amikor mi hasonlóan szétfõtt állapotban érkezünk oda, mint amilyen állagú az egy-két pinceház udvarán a bográcsban lévõ birka…
Világosban Bányahegy vagy nem? A Gete megevett vagy sem? Baji vadászház hogy ment a végén? Milyen mozgásod van a célból a vasútállomásig Tatán? Milyen zombifilm készül rólunk, mikor leszállunk a Déli pályaudvaron? Klasszikus kérdések… aki ott volt, legalább egyszer, érti. És a kérdésekre a választ újra és újra keresi, mert van itt valami olyan, amit csak a Kinizsi tud.
Nem volt kétséges, hogy idén is ott a helyem Békásmegyeren azon a májusi reggelen-hajnalon. Immár ötödször. Nem neveztem elõ… a sor kilométeres. Odaérkezem, és e pillanattól számítva közel egy óra múlva, 7:15-kor indulok. Teljesen mindegy, mikor indul az ember, ha úgyis egy –maximum- 24 órás programba kezd. De kiderült, nagyon nem mindegy, milyen tömeggel találkozik emiatt a Kevélyen. Kemény volt a csobánkai mûútig áthámozni magam a népeken, de sikerült. Lefelé kocogás, már ha elférek, felfelé toljuk, gyerünk, lábak, jól megy megint, a cél, hogy beérjem a márianosztrai cimborákat, hogy onnan hárman menjünk együtt. Pilis-tetõ, bár kissé gyengébb a tempó, mint tavaly, jaj-jaj, csak 6-os átlag, nem 7-es, hát ez aztán, jaj, aztán találkozom soksoksok ismerõssel, felsorolni lehetetlen, a nyeregben megvannak a haverek, innentõl összeáll a börzsönyi válogatott. Futás vége. Egyenletes, jó tempó, 5-6 km/h, csak gyaloglunk, csak gyaloglunk, csak gyaloglunk és semmi más, Mogyorósbányán is csak pár perc a pihenõ, egy fröccs, egy sör, kinek mi, csak gyaloglunk és semmi más. Nincs holtpont. A legjobb körülmények. Tavaszi klíma, semmi katlan. Minden adott volt. A miénk volt a Pilis, a Gerecse, a legbarátságosabb formájában. Jó volt menni, menni, menni, nagyon jó volt ott lenni. Végtelen medvehagymamezõk a Gerecse-oldalban… semmi más aljnövényzet nincs, csak ez. Sok pici fény az éjszakában. Majd a pici fényeket már a városi közvilágítás váltja fel. Tata. 18 óra 22 percnyi menetelés után. Az eddigi legjobb. Sõt akár még lehetett volna jobb is, ha nagyon úgy akarom, kezdõdhetett volna 17-tel is. És akkor mi van? Csapatként mûködni együtt, ez volt a lényeg. Mûködött. Errõl is szól. Sõt… megkapom az ötödik tökugyanolyan oklevelemet és jelvényemet, megveszem a negyedik tökugyanolyan pólómat.
Szeretnék még ilyeket. |
