Túrabeszámolók


KINIZSI SZÁZAS és Terep Százas (2006-2008)

OttorinoTúra éve: 20132013.07.05 10:59:51

KINIZSI SZÁZAS 2013.05.25 - 2013.05.26; Táv: 100 km; Szintem: 2775 m; Szintidõ: 24 óra.



Tom nem indulhat a túrán, de idén sem bírja ki a KINIZSI nélkül. Reggel a rajtban, estétõl vasárnap reggelig a Szt. Péter puszta templomnál pontõrködik a kedvesével Tücsivel. Ez azt jelenti, hogy Pisti és csekélységem ülepét kényelmes, bõrüléses, skandináv szerkezet szállítja Békásra, a Csobánka téri parkolóba. Nagyon korán érkezünk. - Ha most nem mi leszünk az elsõk az iskola bejáratánál, akkor soha - mondom a többieknek. Mivel már vagy tízen éktelenkednek a bejáratnál, az utóbbi verzió valósul meg. Míg a többiek jótállnak magukért én félseggel leülök a nedves, pudvás fapadra, és legyûrök két parizeres zsömlét kakaóval. Ez megteszi indulási hajtóanyagnak. Kartondobozokat cipelve jönnek a narancssárga pólós rendezõk. Sorra lepattannak az ajtóról. Józsi bácsi a kulcsos ember leverte a protkós poharát a nachtkaszliról, és ahogy bemászott érte az ágy alá, rászorult a fejére az éjjeli edény, ezért a fennakadás. A rendezõség improvizál: Épületen kívül nevezünk. Így is hamar túljutunk a procedúrán. A nevezésre várók végeláthatatlan sora mellett megyünk a Víziorgona utcai idõrajt felé. Talán az aluljáróból már mindenki fel tudott jönni, de nem biztos. A két indító sorban is sokan állnak, de a kódolvasós csekkolás pár perc múlva már történelem. Lapomra a legkorábbi idõ 6:45 kerül, bár már 48 is elmúlt. Jó, hát nálam uccse az a cél, hogy néhány percet lefaragjak a legjobb menetidõmbõl, hanem inkább az elnyújtott élvezetre törekszek. (Ezt mondják a nem kifejezetten gyorsak.) A Kõbánya utcában Kiss Pisti már elõrehúzott. Hátranézve int a fejével: "Gyere!". Én mosolyogva ingatom az enyémet, és megyek tovább kényelmes tempóban, mert még nincsenek bemelegedve a tagjaim, és különben is... A buszforduló közelében levõ kútnál általában szoktam egy pofa vizet inni, de most a friss idõ miatt nem vagyok szomjas. [P+] A megállóban derekamra kötöm vékony dzsekimet, és pólóban folytatom. Sokan még hosszú ujjú polárban kapaszkodnak egyre feljebb a meredek utcán. Fennsík: már [P-]. Jóformán csak a tömeget látom magam körül, és majdhogynem meglepõdök, hogy már az Üröm-Budakalász mûút átkeléséhez értem. A most következõ köves úton sokszor kell a jobb oldaláról átmenni a bal oldalára, és vissza, mert a rajta kanyargó mély vályú miatt hol az egyik, hol a másik oldala járható csak. Elég széles az út, de az elmondottak miatt nehézkesen tudnak elõzni a gyorsabbak. Viszonylag hamar elérem az út felsõ végét, és jobbra befordulok az erdõbe. Itt van néhány méter lazaság, aztán balra rákanyarodok egy újabb emelkedõre. Egy darabon ráhajthatnak az elõzõk, mert csak késõbb szûkül egy emberesre a járás. Már az Ezüst-Kevély felé tartok, mikor ismerõs hangokat hallok a hátam mögül. Charlie (úszócsapat) és F. Zsolt elõznek. Charlie komoly elõzményekkel most vág neki elõször a hosszúnak, F. Zsoltnak ez lesz a második, de már úgy közlekednek, mintha mindig ezt csinálták volna. Jó tempóban érek fel a Nagy-Kevélyre is. Néhányan kiállnak a szikla szélére, de kifeküdt embert nem látok. Az ösvénnyel visszamegyek a bokrok közé és pár méter emelkedõ után megkezdem az ereszkedést. Jótékonyan takaró, vékony felhõk vannak az égen. Idáig ideális kirándulóidõben volt részünk. Maradjon is így. Érdekes, hogy a páradús levegõ ellenére szárazak a mészkövek, nem csúszik le róluk minduntalan a cipõm talpa. A Kevély-nyeregben egy társaság ül a fedett pihenõbútorban, kaját pakolnak ki. Jó étvágyat! Rögtön jobbra rátérek a [K-] jelzésre és tovább ereszkedek. Enyhe sárra számítottam, de semmilyen sincs. A [S-] elágazásánál egy ember letér. Csak direkt teheti ezt, mert a tömeg tovább zúdul a [K-]-on. Tulajdonképpen a sárgán is le lehet jutni, csak az nem a Kinizsi útvonala. Már odalent, a Sumica kemping környékén járok, amikor két túratárs kizökkent az antiszoc üzemmódból. Elsõ teljesítõk, és azt kérdezik, hogy van e valami jó tanácsom. Mit mondjak? Mielõtt annak idején elõször elindultam a K100-on, sok mindent elolvastam a témával kapcsolatban (, de mindenek elõtt a 40-et csináltam meg). Sok hasznos infót felcsippentettem a különféle írásokból, de például az ideális kaja szempontjából nagyon eltérõ véleményekkel találkoztam. Aztán a másik ilyen témakör a lábbeli. Mindenki másra esküszik. Végül azt szûrtem le az egészbõl, hogy mindenkinek saját magának kell megtapasztalnia, hogy neki mi a jó, és ez bizony idõbe kerül, azaz sok, sok teljesítménytúrába. Azért, hogy mégis mondjak nekik valami okosságot, azt a - fõleg hosszú távra érvényes - szabályt mondom, hogy mindenki a saját tempójában létezzen a túrán. Csapatban ezt nagyon nehéz összehozni, s egy csapat teljesítménye 10-15%-al gyengébb, mint az azt alkotó egyéneké külön-külön. Itt van még az erõbeosztás kérdése is. Van aki úgy képzeli, hogy a táv végéig olyan erõben lesz, mint az elsõ 20-40 km-en. Ezért fekszenek ki annyian Tokodon, Mogyorósbányán, valamint a Bányahegyen felállított "hullasátor" vendégeinek a zöme is ezek közül kerül ki. Biztosra sajnos nem lehet menni; a legkörültekintõbb felkészülés ellenére is bármikor közbejöhet valami, ami miatt fel kell adni a próbát.

Amint így osztom az észt, elérünk a Szent-kúti leágazáshoz, ahol [Z-]-ra vált a jelzés. Rush Dani elõz jó utat kívánva. - Látjátok, ez az ember tudna mesélni... Egészséges szemléletû túratársaim két elõttünk haladó, Nordic Walking-os botokkal suhanó hölgy tomporát pontozzák. Így kell ezt csinálni kérem szépen! A panorámát is kell nézni, nem csak a métereket, perceket kalkulálni. Nemsokára jobbra letérünk a szekérútról, hogy néhány száz méter után keresztezzük azt, és a másik oldalán menjünk be az erdõbe, majd lassan, de biztosan emelkedni kezdjünk az elsõ pontunk felé. A hõsies óriás hangyák most nem jelentkeznek. Úgy látszik rájöttek, hogy ilyenkor semmi keresnivalójuk az ösvényen, ha nem akarják az agyagba taposva végezni. - Na, ez után az emelkedõ után derékszögben jobbra fordulunk és besétálunk a pontra - közlöm alkalmi túratársaimmal.

1. EP: Hosszú-hegy.

Gyors pecsételtetés, és uccu tovább, de "egyedül", mert a túratársak egyike három perc szünetet kért a másiktól. (A túrán már nem láttam õket, remélem sikerült nekik.) A kellemes lejtõn lazítva valaki megkérdezi Szabó Marikától: - Melyik távot teccik csinálni? - A százast - válaszolja kurtán Marika és azon nyomban kocogósra veszi a figurát. - Nem volt jó a kérdés - szólalok meg kéretlenül. Azt kellett volna kérdezni, hogy hányadszor csinálja zsinórban a százast a hölgy... Rudi és Anna üdvözölnek, de már csak a hátukat látom. Amikor kiérek a Hosszú-hegyi EP miatt elhagyott szekérútra, kisvártatva megint bemutat a jel az erdõbe. Csak ketten-hárman megyünk vissza, a zöm a szekérútról bámul ránk, mint borjú az újkapura. A Szántói-nyerget átszelõ országúton rendezõk ügyelnek a biztonságos átkelésre. A túloldalon Borika jön elém, és gyümölccsel kínál. Pétert várja, de engem sem enged tovább egy finom falat nélkül. Jólesik az alma, de még jobban a bíztatás. Mielõtt elkezdeném a Szerpentint bevezetõ, igen meredek szakaszt kidobom a sárga ballasztot. Az emelkedõn kényszerítem magam, hogy csak az orromon lélegezzek. Fújtatok, mint egy gõzmozdony, de nagyon jó, energizáló hatása van, és minimalizálja a páravesztést. (Próbáljátok ki!) Végre felérek oda, ahol már kanyarog az út. Szigorú hangvételû kiírások hirdetik az átvágási tilalmat. Éles kanyar után egy "emelettel" lejjebb nézek. Éppen egy átvágó vályúhoz ér Zsuzska. - Itt gyere fel - kiabálok le neki. Nem szól semmit, csak bazsalyogva jön tovább a szabályos úton. Másfél kanyar után utolér és elmondja, hogy mérges, mert lemaradt a Kilimandzsáró expedícióról, és ezért dühibe 20 órán belül lenyomja a KINIZSIT. Hát, ez jó ösztönzõ; jövõre én is jelentkezek a Kilire, sík ideg leszek, és 20 alatt teljesítem a 100-at. De mi lesz, ha elfogadják a jelentkezésemet?!?...

Zsuzska el. Következõ szín: fennsík. A szereplõk átvágnak a réten, majd betérnek az erdõbe... Melankolikus hangulat. Nincsenek a lombok között átszûrõdõ fények. Mégse tudok belefásulni a monotóniába, mert rengetegen vagyunk. Nem lepne meg, ha csúcs dõlne meg a résztvevõk számát tekintve. Minden esetre nagyon elhúzódik ez a pilisi séta, és mintha a bal talpamon hólyag kezdõdne. Ilyet legkorábban a Getén "szoktam" érezni. Ez van. Majd a nyeregben ellenõrzöm. A balos letérõ elõtt Priger Pisti lep meg hátulról. Együtt ereszkedünk le a meredek, rögös mélyútban.

2. ellenõrzõpont, Pilis-nyereg.

Egy sátor mögött találok egy nyugodt asztalt, csak Imre ül mellette. Megrekedt itt a hûvös levegõ, szinte fázok, de õ a tõle megszokott felül semmi öltözetében feszít. Gyorsan ledobom a csukát, zoknit, nézem, tapogatom a talpam, de semmi, amit meg kellene varrni. Hát akkor visszaöltözni, ebédelni. Tegnap a töröknél vettem egy "kis" gírosz tálat rizzsel, (elvitelre) majd otthon három felé porcióztam és majonézt nyomtam rá gazdagon. Ezt kapjátok ki dietetikus guruk! Adjunk a tudományos táplálkozásnak! Hosszú távra olyan kaját kell hozni, ami ízletes, mert a túra alatt nincs étvágya az embernek, és ha nem eszik megfelelõ idõben, akkor késõbb már nem is tud. Tavaly a nagy melegben engem is egy hajszál választott el az eléhezéstõl... Gyõri Péter még éppen idejében érkezik, hogy megörökíthesse, ahogy tömöm a majmot. Olyan friss az idõ, hogy nem fogyott el az italom, így nem kényszerülök rá az itteni, éttermi árú ásványvíz megvásárlására. Szelektíven szemetelek egy kicsit , majd tovább indulok, hogy megtegyem a még rám váró 99900 lépést, ahogy az egy fán olvasható. De alig párszáz megtétele után görcs kezdi húzni a bal vádlimat. Ettõl egy kissé megijedek, mert ilyet, ilyen mértékben még nem tapasztaltam. Megállok egy tuskónál, Persk1nd0l gélt veszek elõ a mentõládából, és jól bedörzsölöm vele a vádlim, majd óvatosan továbblépek. Az ökölnyi kövekkel felszórt részhez érve már elég jó a lábam, de lehet, hogy csak a kövek okozta kellemetlenség vonja el a figyelmemet a fájdalomról. A Kétágú-hegyrõl nagyon óvatosan ereszkedek le, ha másért nem, akkor azért, mert beszorulok egy nálam is óvatosabb tag mögé. Itt elõzni? Még csak az kéne! Jóval az akácos elõtt, ahol [Z-] jelzésrõl visszaváltunk a [K-]-ra, mindenki fellélegezhet. Vége a meredek lejtõnek, ki-ki mehet a saját ízlése szerint. Egy tanya elõtt két kiccsákó áll a homokos út mellett, és minden túrázóval összecsap tenyérileg. Nem semmi, mert itt még két táv minden résztvevõjével pacsizhatnak. Kesztölcön, a kocsmával szembeni pihenõben ül Péter és Reni. Péter rögtön odainvitál. Borika kérdezi, hogy hozzon e nekem sört a kocsmából. - Jaj, nagyon köszönöm, de ne, mert nem szeretem a sört (!). A pihenõ asztalnál viszont nem tudok visszautasítani egy szelet Emil cukis sütit, és egy kis gyümölcsöt. Ha lúd, akkor legyen dõltbetûs, orcátlanul kérek egy pohár ásványvizet, és feloldok benne egy saját izotóniás tablettát. Szabó Laciék közelegnek. Köszönöm a szíveslátást, és átadom az ülõhelyet az újonnan érkezõknek. A zavarba ejtõ kedvességtõl, és a frissítéstõl feldobva szökellek tovább. A szokott helyen most is kilógatták a slagot a jó kesztölci emberek. Még ki is írták, hogy IVÓVÍZ. Most tényleg olyan ideális a klíma, hogy nem kell vizes borogatás a fejre, ezért nem is állok meg tankolni. Úgy látszik, hogy a leülést nem szereti a vádlim, mert megint húzza a görcs. Most nem kenegetem, hanem mielõtt átollóznék a 117-es út szalagkorlátján, felteszem rá a lábam, és nyújtom egy percig az izmokat. Úgy tûnik ez segít. Átkelve a mûúton jobbra fordulok a Nyársas nevû akácosba. Homokos útja porzik a léptek nyomán. Kisüt a Nap; varázsütésre meleg lesz. Hát ez jó! Mire kiérek az erdõ védelmébõl, akkorra mennek el a felhõk. Balra fordulok egy keskeny, ösvényre. Hosszas menetelés után a dorogi kutyakiképzõ és lõtér közelében likadok ki. Éppen egy németjuhász szerû kutya apportíroz egy szõke nõt. Átmegyek a kis vashídon. Szemben a volt Homokvasút töltése piroslik a milliónyi pipacstól. Támad egy ötletem, ami megmarad ötlet szinten, mert sok idõ kellene a megvalósításához. Úgy kéne a pipacsot kiritkítani, hogy utána zöld alapon virítson egy piros K100 felirat. A pipacsok megússzák az irtást, én pedig Dorog belvár felé veszem az irányt. A sorompónál letérek a [K-]-ról és a Mária utcán megyek fölfelé. Egy kocsi letekert ablakából azt kérdezi egy asszony, hogy merre van a Molnár sörözõ. - Sajnos nem tudom, nem vagyok idevalósi - válaszolom. Amikor tovább megy ellenkezõ irányba az autó, akkor döbbenek rá, hogy mekkora címeres ökör vagyok, hisz a Molnár sörözõ a 40-esek célkocsmája... Lányos zavaromba' még a megszokott kólavásárló helyemen is túlmegyek. Mindegy, most már nem megyek vissza, kerüljön inkább valamivel többe, a Molnár melletti bótba megyek be, ahol a kasszás hölgyön kívül csak a két traccspartnere tartózkodik. Kiveszek egy literest a hüttõbõl és a pénztárhoz fáradok (!). A hölgy kérdezi, hogy meg vagyok é elégedve az idõjárással. Mondom neki, hogy nagyon is, csak éjjel se essen. Tetszik, hogy Dorogon számon tartják a KINIZSI átvonulását. Mielõtt továbblépnék beszagolok a Molnár udvarára, ahol ejtõznek a boldog 40-esek. Csalódva távozok, mert nem látok ismerõst. Senkit sem tudok lepapírkutyázni. A Csolnoki utcában fölfelé megállok egy kõkerítés párkányánál, és a kóla felét átöntöm a kiürült sportitalos flakonomba, a másik felét majd út közben elöblögetem. Éppen jönnek Péterék, meg az esõ. Lehet, hogy tényleg Béla bácsinak van igaza, hogy túra alatt nem szabad az idõjárásról beszélni, mert meghallja az Ördög, és abból semmi jó nem származik. Az imént csevegtem a pénztárossal az esõrõl, és tessék, most itt van és egyre nagyobb cseppekben hullik. Gyengébb idegzetûek esõkabátot rántanak. Már-már én is így teszek, amikor felfigyelek rá, hogy Péter a narancssárga pólójában nyomja tovább rendületlenül. Hát akkor én se öltözök! A kanyarban kiürül a kólás flaska. Tavaly átszaladtam a buszmegállóhoz, annak a szemetesébe dobtam. Most nem szaladgálok, hanem odapofátlankodok egy depós kocsihoz, és megkérem az ott posztoló hölgyet, hogy venné át a szemetemet. Nem küld a francba, hanem mosolyog, és készséggel átveszi. A Belányi telep felé már ritkulnak az esõcseppek, kicsivel feljebb pedig meg is szûnnek. Ez a drága kóla túl gyorsan akar visszakerülni az anyag körforgásába, de ha nem szívesen jön fel velem a Getére, akkor elengedem, jobban mondva kiengedem. Amikor egy távvezeték alá érünk, három cross motoros érkezik lentrõl, egy úttalan úton. Megállnak, és sorozatlövés szerû gázfröccsözés közben nézik a túrázók szinte egybefüggõ sorát. Az egyik túlordítva a robajt mondja a másik kettõnek: - A f...om belevágom! - Neked se mellé - mondom bátran; a motorzajtól úgyse hallják. Az egyik túratársnak a hangzavar ellenére sikerül a tudtukra adnia, hogy "ezer" ember fog itt áthaladni. Erre visszafordulnak, és eltûnnek arra, amerrõl jöttek. Ismét szóba kerül Béla bácsi, aki a 25-szörös teljesítésével elválaszthatatlan a Kinizsi történelmétõl, és aki most vallási okok miatt nem jött el. Sokan állnak értetlenül a dolog elõtt, de tudomásul kell venni, hogy a kedves színfolt, amit Õ jelentett, ezentúl hiányozni fog a szombati (!) túrákról. (Így magunk között megsúgom, hogy egészségi okok is közrejátszottak abban, hogy Béla bá visszavett az iramból.)... A tavalyihoz képest sokkal könnyebben érjük el a csúcsot. A növényalagút végén már ott magasodik a több, mint egy emelet magas kereszt.

3. ellenõrzõpont, Nagy-Gete.

Megszokott a látvány itt is: Fûben ücsörgõ emberek lábat szellõztetnek, zoknit cserélnek, pihennek. Péterrel kihasználjuk egy leszálló buborék keletkezését, és nyugiban ereszkedni kezdünk. Péter azt mondja, hogy Õ nem erre hozta volna az OKT-t mert ez túl veszélyes. Nekem a Getével való elsõ találkozásomkor ugyanez volt az érzésem... Amikor két kõ közé szorul az ösvény, és majd' 70 centi a szintkülönbség két lépés között, akkor a harmadik kezemmel a szegélyezõ fácskákat gyötröm. A legmeredekebb rész után jön néhány méter emelkedõ, aztán már viszonylag lazábban lejthetünk a fenyõfák melletti lankán. A vörös kõrengeteges útnak kevés volt a néhány perces esõ, mert ugyanúgy porzik, mintha mi se történt volna. Na, még egy pár lépés a homokossá váló meredeken, és leérünk a Horgásztó felé vezetõ útra. Balra fordulunk, és 20-25 m után jobbra nekivágunk a löszfalnak. Elvileg ez lesz a [K+] jelezte szakaszunk, de a feljárat után már ne keressen senki jelzést. A fal leküzdése utáni részen most nem fekszik senki az ösvény mellett, mivelhogy a Napot kellõen takarja az ide rendelt felhõtakaró. Gyenge kis széljárás is van, úgyhogy a Katlan full komfort ezen a délutánon. Idén valami alacsonyabb növényt telepítettek a táblába, aminek a bal oldalán egyensúlyozok a szélét kissé letaposva. A Hegyes-kõ jobbkéz felõl mutatkozik, amíg egy bokorcsoportnál jobbra nem fordulunk. Innen már szembe jön. Arányait a mellette poroszkáló emberkék szemléltetik. Amikor én is elhaladok mellette, már lelátok a Tokodi pincék környékére. Kétségbeejtõen pici minden. A hosszadalmas lejtõn megint csípni kezdi valami a talpam. Most már biztos, hogy vízhólyag van rajta. Elhatározom, hogy ha leérek, lekezelem. A lejtõn való fékezgetés a komfortos idõ ellenére is megizzaszt. Lenn vagyok; balra 300 m országút következik. A keresztezõdésben a buszmegálló bódéja kong az ürességtõl. Tavalyelõtt itt akartam zoknit váltani, de már nem volt ülõhely, tavaly pedig be se lehetett volna állni a sok feladótól. Átmegyek a túloldalra, és a pincék utcáján megindulok fölfelé. A kerekes kutat most nem tekergeti senki, a nyári pavilonban és környékén viszont nagy a nyüzsgés. A ballonos víz a legnagyobb sláger. A pár éve ideállított színpad lépcsõjére ülök, és megteszem az elõkészületeket a mûtéthez. Zokni le. Bizony, csinos kis vízhólyag fejlõdött a tappancsomon. Varrótûbe fûzött fehér cérna elõ. Kihímzem a hólyagot. Nem terveztem zoknicserét, de csak nem veszem vissza a piszkosat. Elsõsegély után jöhet a restaurálás. Keríteni kéne a gíroszomhoz egy-két uborkát. Olyan asztalhoz ülök, ahol még van a tányéron a csemegébõl. Le is csapok rá, és a kajás dobozkám tetejére szedem. Mázlim van az ubival, mert többet már nem is villantanak a derék tokodiak. Vizet nem kérek, a Dorogon eltárolt kólám lesz az ital a kajához. Közben kellemesen kisüt a nap; kerthelyiség hangulat van, csak épp a bazsevások nem húzzák. (Hál' Istennek!) Pakolok, és a felsõbb pincék felé indulok. Mikor a kertek után a Kõszikla felé kanyarodik, és szûkül félembernyire az ösvény, egy hármas vonatnak leszek az utolsó kocsija. Elöl egy férfi és egy fiú, feltehetõen apa és fia. Nem beszélgetnek az emelkedõn, de lejátszódik egy székely viccbe illõ jelenet: Megszólal a fiú: Kancsendzönga. Mély levegõvétel után az apa a hangos kilégzéssel egy idõben ezt mondja: Kancsendzönga. Én csak hangtalanul röhögök hátul: Ka-han-cse-hen-dzö-hön-ga-ha. Felérünk a valamivel szélesebb útra, ami már nem olyan vad emelkedõvel visz tovább a Kõszikla kicsiny fennsíkja felé. A tetõn átbukva egyre gyorsabban zúdulok Mogyi irányába, mint a hullámvasút a hullámhegy után. Valaki bemegy a kis balos ösvényen, ami régen volt csak a [K-] jelezte út, most csak a sárga gyöngyök mutatnak be. Szólok, hogy már a mélyútban visz végig a [K-], mégis arra megy tovább az illetõ. Végül is mindegy, úgyis mindjárt visszavezet az ösvény a mélyútba. Trappolok tovább. A temetõ mellett átmenetileg vízszintes lesz az út, majd egy utolsó lejtõvel landolhatok a buszmegálló mögötti kútnál. Csak egy ember áll elõttem a víznél, sikerül megtöltenem a flakont, amiben a kék ital, majd a kóla volt. Húzok belõle, és a depózó kocsik sora mellett elcsattogok a Kakukk felé. Rutinosan nem a söntés felõl, hanem a hátsó udvarról közelítek.

4. ellenõrzõpont, Mogyorósbánya, Kakukk vendéglõ.

Már tavaly is feltûnt, hogy a nyitott ajtó ellenére is milyen büdös van a pecsételõ helyiségben. A kín, a szenvedés szagát lehet érezni. Mivel a pincéknél éppen eleget idõztem, most sarkon fordulok, és visszamegyek a depós kocsik mellett, majd jobbra fordulok az emelkedõs utcára. Flaszteros emelkedõ után szekérutas emelkedõ, aztán a [K+] felcsatlakozásától pihentetõ erdei "séta" a lombsátor alatt. A sétának a mászás az Öreg-kõre címû mutatvány vet véget. Egyre erõsödõ emelkedõvel számoljon, aki ideér. Én is egyre nehezebben bírom a zártszájú légzéstechnikát. Várom a keresztezõ földutat, ahonnan már látni lehet, hogy vannak e a pihenõnél.

5. (feltételes) ellenõrzõpont, Öreg-kõ pihenõ.

Bizony vannak, méghozzá sokan vannak itt az elmúlt évek átlagát tekintve. Ez 2009-óta idén elõször ellenõrzõpont. Nem rejtem véka alá a véleményemet, elmondom a pontõröknek, hogy ritka madár jár erre, amikor nincs itt pontozás. Ezt fix ellenõrzõponttá kellene alakítani, mert hatalmasat rövidít, aki nem jön fel ide. Mosolyognak rám, mint pék kutyája a meleg kiflire. Bizony, mióta a szovjet tudósok feltalálták a mobiltelefont, azóta nincs váratlan ellenõrzõpont. Ezen túllépett az élet. Egy bal kanyarral ráfordulok a leszálló ágra. Hamar elérek a jobbos leágazáshoz, amivel viszont Péliföldszentkeresztet lehetne kiejteni az útvonalból... Odalent, az Öreg-kõ lába elõtt elterülõ magánbirtokról már tavaly kerítésen kívülre vezették a [K-] útvonalát. A mezõn, ebben az év- és napszakban megcsodálható varázslatos koraesti fényeket napsütés hiányában most nélkülöznöm kell. Mélyút vezet le közvetlenül a Szent-kút mellé. Lemosom arcomról a sót és az út porát, majd a harapnivaló vízbõl és a magammal hozott pezsgõtablettából izo italt készítek. Az útra is betárazok belõle. A kegyhelynél jólláthatósági mellényes egészségügyiek figyelik, hogy nem áll e félre valakinek a szája. Továbbmegyek a szalézi központ felé. A murvás menti karámban most alig látni állatokat; remélem nem ették meg a többit. Esztétikus vonalakkal megáldott hölgyet érek utol. Megkérdezi, hogy hol járunk. Megmondom, majd a templom felé kanyarodok. Nem követ, hanem utánam szól, és a tömegre mutat, amely a szaléziak magánterületén kispistázik a sportpálya mellett. Elmondom neki, hogy én megyek az elõírt, a jelzett úton, nem õk. Nem vagyok elég meggyõzõ, mert Õ a többség és a levágás mellett dönt. Én elmegyek a templomig, és ott fordulok jobbra, hogy az idõsek otthonával szemben érjek le az országútra, amin majd szintén jobbra fordulok. Felnézek a lankára, de senki sem jött utánam. Szerintem a 90% csak özönlik, nem is tudja, hogy mi a pálya. (Megjegyzem, elsõ alkalommal én se tudtam.) Nem ártana, ha a szaléziak a KINIZSI idejére betennék a kaput, ami egyben az itteni rövidítésnek is betenné a kaput. Flaszterezés közben jobbra feltekintek, és jól megállapítom, hogy igen magas ez az Öreg-kõ. Elöl már sorolnak balra az emberek, hogy a mezõt átszelõ borzadályosan gurulóköves úton bejussanak az erdõbe, ahonnan a Kökényes-hegyet lehet támadni. Az esztétikus hölgyet még csak itt érem újra utol, és hagyom le; ilyen sokat számít egy "kis" rövidítés... Kaledit szólít meg. Végre egy ismerõs arc a tömegbõl. Õ már a holnapban gondolkodik; családi szülinapra utazik, és nagy valószínûséggel a rokon gyerekek kirándulni (!) viszik. Elmondása szerint Pünkösdkor se aludta csáléra a frizuráját... Már bukó félbe' van a Nap, de még igen jó a kilátás a Kökényes-hegyrõl, fõleg mióta a fél oldaláról letarolták az erdõt. Még egy hullám, és már porzunk is lefelé. A Bika-völgy mûútján balra fordulunk. Kiállt a sportszer kereskedõ a szódásballonokkal. Ma valahogy nem kaptam kupont a Pilis-nyeregben, ami feljogosítana egy fröccs, egy süti elfogyasztására, de nem is kívánom. Megelégszek egy jó pohár szódával, amit kupon nélkül is szívesen adnak. A parkolóban Borika kínál meg egy pár finom falattal. Roppan a Dianás cukor a szájpadlásomon. Orron át kifújva a sósborszeszes levegõt igen jó dopping a következõ meredek emelkedõ legyõzéséhez. Halima - akit ma már vagy harmadszor látok - nem tudom mivel doppingol, de azt mondja, hogy Õ még csak most kezdi élvezni. Titkolom elõtte, hogy nekem már a Tokodi pincéknél eldurrant a ... vízhólyagom. Most szép lassan feltolom magam a távvezeték alá, hogy az ottani enyhébb emelkedõn is hasonlót csináljak. Három fõs, harmincas túrázókból álló társaság egyik tagja szólít meg. Azt kérdezi, hogy hányadik teljesítésem a mostani. Megmondom. Ezek után a társaság hölgy tagját az érdekli, hogy ha egyszer már megcsináltam, akkor mi a bánatnak jöttem el többedszer is. Bevallom neki, hogy úgy voltam vele, mint az egyszeri ember a kábítószerrel: Csak ki akartam próbálni, de rákaptam és nem tudok lejönni róla. - Akkor magának ez már biztos nem is fáj - folytatja a hölgy. (Combján hosszanti irányban 25 centis tapaszok.) - Ezt felejtsd el! - válaszolom neki. A hosszú távú teljesítménytúra és a fájdalommentesség az kettõ. Ha nem itt fáj, akkor ott fog elõjönni valamilyen fájdalom. A lényeg az, hogy miként tudsz úrrá lenni rajta. Francba! Azon kapom magam, hogy már megint osztom itt az észt. Valszeg a kérdezõk azt pécézik ki, hogy már régebben vagyok fiatal, mint õk és ezt a tényt a tapasztaltsággal kötik össze... Felérek arra a pontra, ahonnan már látszik, hogy még koránt sincs vége az emelkedõnek, sõt egy pici lefelé koccanás után jön az igazi meredek. Szerencsére a távvezeték miatt kicsupálták innen a dzsindzsát, így legalább azzal nem kell megküzdeni. Amikor ennek a tetejére is felérek, tempósabban tolhatom magam a Domoszló-völgy hajtûkanyarja felé. Megállapítom, hogy itt egy természetes szélcsatorna van, mert tavaly a szinte álló, meleg levegõ után ehelyütt kellemesen hûtõ szellõ fogadott. Most is így van ez, csak egy kicsit erõteljesebb a hûtés. Négy újabb mászóka van rendszerbe állítva. Kettõn kell csak átmászni, mert egynél ki van vágva a kerítés, egynél pedig nyitva a kapu. Az estébe hajló fényt még jobban letompítja a sûrû erdõ, amibe bemegyek. Aki még nem tudja, hogy nemsokára megint a szabad ég alá jutunk, az lámpát gyújt. Egy túrázó telefonon tájékoztatja a vonal másik végén levõt a pozíciónkról. Azt mondja, hogy 70-nél vagyunk. Egyszerre többen nyerítünk fel azzal, hogy: "Csak szeretnéd!" Pusztamarótra bukkanunk ki az erdõbõl. A fedett pihenõnél nincs feltételes pont, de leülök, hogy elõkotorjam a fejlámpámat, és bedobjam az elsõ zsebkávét. A kis dzsekimet is felveszem, mert ez az éjszaka hûs lesz ahhoz, hogy pólóban kóboroljak az erdõben. A murvás úton baktatva kiszúrok magamnak egy takaros farakást és felé indulok. Az elõttem járó észre veszi, hogy megszûnt mögötte a zúzott kõ csikorgása, és hátrafordulva megkérdezi: - Megpróbálsz arra átvágni? - Nem, csak a férfi WC-t keresem - válaszolom. Visszatérve az útra a murva még világít, de a Héregre menõ [P-] keresztezésénél már be kell kapcsolni a fejlámpát. Felérek a kõrugdosó részhez. Innen még sokáig emelkedik az oldalra lejtõs, keskeny, mészköves ösvény. Éppen a kis kegyhelynél emelem a tekintetemet, és vele a lámpámat a sziklafalra. Van még bõven a mészkövesbõl - mondom magamnak. Egy rövid lejtõvel ér véget a fokozott figyelmet igénylõ szakasz, hogy aztán meredeken emelkedjék az egyházi üdülõ elé. Innen már viszonylag kisimul, és a sötétben monotonná válik az út. Többször elhúz a fejem valamelyik oldalra. Jönnek a bealvás közeli pillanatok. Fontolgatom, hogy eszek még egy kávét, de inkább veszek két mély levegõt, és a kávézást Bányahegyre halasztom. Annyira a földet pásztázom, hogy az öreg Schandl-hársnál se pillantok fel, pedig kusza gyökérzetének földbõl kiálló részét mindig szívesen látom. Eseménytelenül fogynak a méterek százai, amíg lejteni nem kezd az út. Már bejött jobbról a vadkerítés is, nem lehet messze a balos kis letérõ ösvény. Túlmegyek rajta egy lépéssel, hogy ne legyek útba az utánam jövõknek, és kortyolok egy párat a Szent-kút vizébõl készített izo italomból. Kellemesen hûvös. Ez a fél perces megállás is jólesett. Az ösvény rávezet egy szélesebb útra, amirõl megint csak nem lehet letévedni. A [K3] megpillantásakor tudom, hogy már nincs túl messze a pont, de azért még szükség lesz egy kis monotónia tûrésre. Az elõzõ évekhez hasonlóan, a megfelelõ helyen motorzajt hallok; jobbra, lejjebb egy autó fényszórója hasít az éjszakába: depós kocsi megy a pont felé. Jobbról bejön a hatalmas irtást körülvevõ kerítés. Most már tényleg perceken belül ott vagyok. De miért nem látom a reflektorokkal megvilágított placcot?

6. ellenõrzõpont, Bányahegy.

Valami baj van az elektromos rendszerrel, mert csak félárbocon van a világítás. Bekapcsolt fejlámpával megyek a sátrak felé. Aztán hirtelen kivilágosodik a rét, és az ilyenkor itt elvárható látványt világítják meg a reflektorok: A nedves fûben ejtõzõ, többnyire mezítlábas embereket; az igazolásra várókat, a teáért sorban állókat, a kosztolókat. Magam beállok a pecsételéshez. Gali másodmagával pontõrködik. Amikor meglát a sorban, azt mondja, hogy már kezdett aggódni. Jólesik az aggódás, de nincs miért; jöttem én feltartóztathatatlanul, mint az augusztusi lavina. Sõt tavalyi önmagamhoz képest még elõnyben is vagyok. Állva iszogatom a meleg teát, és elropogtatok hozzá egy kis zacskó ropit, miközben felváltva emelgetem a lábaimat mint egy ló. A szélesszájú flakonomba is kérek teát. Még csak félig van, amikor megremeg a kitöltõ keze. Eddig, s ne tovább! Ez van, ezt kell beosztani. Szedelõzködök, elbúcsúzok a pontõr lányoktól, és kisétálok a bányahegyi idillbõl. Már út közben jut eszembe, hogy nem ettem zsebkávét. Nem baj, menet közben is meg tudom találni a zsebemet, aztán a számat. A kivezetõ út még egy darabon a bánya törmelékével van felszórva, és ez jelzi nekem, hogy a jobb talpamon is hízik egy vízhólyag, ami egyre kellemetlenebb. Úgy döntök, hogy a túra alatt ehhez már akkor sem nyúlok, ha a fene fenét eszik is. Lassan elfogy a szórat, komfortosabbá válik a járás. Mi az? Ott maradt mindenki Bányahegyen? A délelõtti tömegdemonstrációnak pont az ellentéte tapasztalható. Csak amikor kiállok a bokszutcába, akkor látok fényeket közeledni. A négy néhai átmászó közül az elsõt olyan szépen eltakarították, hogy csak akkor veszem észre, hogy a volt kerítésen belüli területen vagyok, amikor nagyobb mészkövek jelennek meg az út szélén, és magán az úton is. Nemsokára kiérek egy, évekkel ezelõtt felszántott, nagyjából négyzet alakú földre, ahol átlósan vezet a kitaposott, hepehupás ösvény. Kinizsizésem kezdete óta törekszem arra, hogy az elõírt útvonalat mindig méterrõl méterre bejárjam. Tavalyig lelkiismeret furdalásom volt, mert a turistatérkép szerint nem átlóban, hanem a négyzet oldalai mentén kéne haladni, és én még egyszer sem próbáltam az átlóról letérni, hogy az oldalak felé kalandozzak. A múlt évi LÁBATLAN túrán, napsütéses idõben aztán felmértem a helyzetet. Nemhogy járhatatlan arra az út, hanem egyáltalán nincs is, vagyis csak a mélyszántás barázdái vannak ott a térdig érõ gaz alatt. Nem hiszem, hogy bárki is elvárhatná, hogy arra bukdácsoljon a K100 mezõnye éjszaka, de még nappal sem. Ezzel a magam részérõl lezártnak tekintem az útvonal kérdést, és az átlón maradok. Az ösvény megbüntet, mert nem mutatja meg, hogy hol kell letérni róla ahhoz, hogy az ikszedik volt mászókánál mehessek be a dzsindzsásba, ahol a jelzés folytatódik. Nem fecsérlek idõt a keresgélésre, inkább kerülök egyet a szintén néhai kétszárnyú kapu felé. Amikor újra feltûnik a jelzés, az utánam jövõk közül kiabál valaki, hogy: "Itt a kék" és visszafelé akar menni rajta. Már majdnem szólok neki, hogy jöjjön csak, amikor más felvilágosítja a helyzetrõl. Elégedetten látom, hogy senki sem vágtat le a földúton a mûút felé, hanem a [K-] nyomán mindenki bejön a sûrûbe, és együtt koslatunk le a vértestolnai mûútra. Balra-jobbra kanyarodok a szilárd burkolaton, és a depós autók sora mellett felmegyek a balos letérõhöz. Majdnem egybefüggõ a kocsisor; valaki meg is kérdezi, hogy hol kell befordulni. Mondom neki, hogy éppen itt, és egy pár méter múlva ne felejtsen el még egyszer balra kanyarodni. A kanyar után néhány teherautónyi sitt vezeti be ezt az utat. A tégla, cserép és csempedarabokon nagyon kellemetlen a járás. Lehet, hogy a sármedencéket töltötték fel a törmelékkel, de ez így csúnya is és csak botladozni lehet rajta. Azért látszik, hogy volt erre esõ rendesen. Hatalmas tócsák szakítják meg az útfelületet, de mindegyik kikerülhetõ. Ezen a szakaszon összeverõdik néhány ember, akiknek nagyjából azonos a tempója, így a fénykévék kiegészítik egymást, az elõbb haladók jóvoltából valamivel messzebbre lehet látni. Tarján felõl felköt a [K+]. A sötét erdõben ezeknek a kitüntetett helyeknek a segítségével tudom magam elhelyezni a térben. Ilyen a Tarjáni-Malom-patak hídja is, amit már nagyon várok. Lehet zúzni tempósan, de nagyon monoton így a sötétben kutyagolni. Végre itt a nyúlfarknyi híd, és nemsokára az enyészetnek átadott vadlábrács. Egyre nagyobb zúzalékkövekbe botlok és lépek ilyenekre. Ezt a vízhólyagjaim megkönnyezik. Folyamatosan szitkozódok. Közben kanyarodik a zúzalékköves mélyút, és hosszú idõ és táv után ismét ellenõrzõpontra érek.

7. ellenõrzõpont, Koldusszállás.

Nem ülök le a zöldséglevessel, mert darut kéne hívni a felállásnál. Nem túl forró a lé, hamar el tudom kortyolgatni. Hátra arc! Gyerünk tovább a [S-] jelzésen. Az elején még kellõen be vannak taposva a kövek, de amikor emelkedõsbe megy át, akkor már nagyon csípnek a lépések. Összeszorítom a blendémet, és nem hagyom, hogy lassuljon a tempó. Direkt nem figyelek az éles balkanyar eljövetelére, így elõbb pillantom meg a hajtû után felfelé igyekvõ fénypontokat. A Kis-rétnél enyhül az emelkedõ, de még mindig hegynek fölfelé megyek. Amikor már a szekérúttal masszíroztatom a talpam, Gyuri szólít meg, akivel tavaly nyáron tévelyegtünk egy kicsit (nagyon) a TURUL 130-on, éppen a tatabányai Turultól nem messze. Egy másik "kollégával" azt kérdezik, hogy milyen messze van a következõ pont. Na most, én távolságokat sosem számszerûsítek egy túrán, hanem érzésekként vannak a fejemben. Ez is abban segít, hogy ne roskadjak össze a táv közepén, és ezért szoktam imádni, amikor valaki megszólal a Nagy-Kevélyen, hogy van még 92 km... Ennek szellemében azt mondom a többieknek, hogy: - Balra lesz egy letérés a szekérútról, figyelni kell a [S-] jelzést. Ezen sajnos majd jól le kell menni, de nem annyira, hogy leérjünk Tatabányára, hanem megint csak sasolni kell a ..., de ha velem jöttök, én majd figyelek. - Aha, balra már itt is a [S-] letérése; akkor most ezen lerongyolunk. Ez baromi csúszós szokott lenni, mázlira most nem az... - Itt kell majd figyelni, mert a [S-] alattomban hirtelen jobbra fordul, és aki ezt nem veszi észre az csúnyán lemehet bétába. - Igen, ez is itt van - folytatom az utikalalúzkodást: Most ezen a hosszú egyenes úton lassan visszamászunk a szekérút szintjére, de ha voltál már a GERECSE 50-en, akkor ennek ismerõsnek kell lennie. Balról egy fiatalos van. Ha onnan is erdõ fogja takarni a kilátást, akkor már reális közelségben lesz a szekérút... Lassan nyomjuk a gumi emelkedõt, és amikor a talpunk ismét megérzi a "vágyott" szekérút köveit, akkor hátra nézek, hogy látom e annak a világítását, aki ezt a "kis" kitérõt megspórolta. Nyugtázom, hogy tök sötét van. Kis idõ múlva megint jön a kérdés: - És most mennyi van még? Most se számszerûsítem a dolgot, hanem azt mondom: - Jócskán kijut még a talpmasszázsból, de ha lejteni, és kanyarogni kezd az út, akkor már lehet arra gondolni, hogy nemsokára elérjük az utolsó ellenõrzõpontunkat. - Miért, még nem lejt az út? - így Gyuri... - Elõször élvezzük a balról sziporkázó, távoli városi fények látványát, aztán csak szedjük a lábunkat, amíg még van mit!... Amikor eljõ a lejtõ a kanyargással, a kövek ellenére is csökken a talpfájásom, sõt már olyan érzés fog el, mintha a cél következne. Most kell igazán óvatosnak lenni. (Utólag hallottam, hogy többen az utolsó ponton mondták be az unalmast.) A lekerített útnál - ami régebben felvezetett a Baji vadászházhoz -, azt mondom a többieknek, hogy: - ÖRÜLÜNK! Pár perc múlva megtudják, hogy miért. Jobbra egy rövid lépcsõsor tetején gyönge fény pislákol.

8. ellenõrzõpont, Szt. Péter körtemplom (puszta templom) romja.

Tom és Tücsi pontõrködnek. A megkülönböztetett üdvözlésen kívül még egy stampedli tüzes vizet is kapok, amit kivételesen örömmel elfogadok a fájdalomcsillapítás végett. Egy percnél tovább nem merek ülni a padon, nem lenne jó lerozsdásodni. Elköszönök és balra alákanyarodok annak az útnak, amelyiken idejöttem. Hosszú lejtõzés következik. Már a célbaérkezésrõl fantáziálok; milyen lesz a gulyás, lesz e fánk, lesz e a közelben vegetáriánus, aki felajánlja a levesét... Most azonban visszafelé fogom szemrevételezni a Kálvária stációit, már amennyi a LED fényben látható belõlük. Az út egy szurdok mellé visz és kisebb-nagyobb szikláktól lesz változatos. Idõm, mint a tenger. Óvatosan lépkedek, hogy minél kevesebb kõbe rúgjak bele, és a szurdokba csúszni sem lenne egészséges. Az elõzõ évek finisével szemben, most úgy érzem, hogy hamar elértem az elsõ (nekem utolsó) stációt. Rá se világítok, Tudom, hogy Jézus felveszi a keresztet. - Hát, ha nem haragszol Uram, akkor én nemsokára lerakom az enyémet egy idõre. Egy túratársnak szólok, hogy most következik a túra utolsó emelkedõje. - Igen, az az öt méteres szintkülönbség, amivel feljutunk a szõlõkhöz - válaszolja a tapasztalt Kinizsizõ. A Baji-szõlõktõl aztán megint lejtõzhetünk, de innen már végig szilárd burkolaton. Itt már minden bajom szokott lenni, és nem a szójáték miatt. Általában többször cipõfûzõt lazítok; plusz talpbetétet rakok a cipõmbe, majd kiveszem; mégis szorosabbra kötöm a fûzõt. Jaj!... Most azonban különösebb kín nélkül megyek a baji templom felé, csak a vízhólyagjaim parázslanak. A templomtól még nem látni át Tatára, mert laza könyökbe hajlik a fõút. Amikor viszont már látszik a vasúti átkelõ villogó fehér fénye, az nagy húzóerõvel bír. Még csak alig észrevehetõen pirkad, csupán a közvilágítás jóvoltából olthatom el a lámpámat. Az átkelõnél szabad az út, elmegyek a Kis Füttyös (Fütyi) kocsma mellett, ami ilyen korán még nincs nyitva. Diófa utca, Szegfû utca, fenyvesen át, Vértesszõlõsi útra ki; megy ez már füzet nélkül is. A tábor bejárata felé tartva szembetalálkozok Zsuzskával, akinek sikerült az általa kitûzött menetidõn belül beérnie. Gratulálunk egymásnak, bár az én sikeremet még keresztülhúzhatja egy nem várt fordulat, mert matematikai esélye még van annak, hogy pl. egy forgószél által felkapott tehén pont az én fejemre essék, és akkor hiába vagyok a céltól pár méterre, kilapítva már nem tudok bearaszolni. Szerencsémre tehén nem hullik, bemegyek a bélyegzõvel díszített lepedõ alatti ajtón, és beállok a rövid sorba. Ellenõrzõlap lead; rendezõség érvényesít; nyomtat; oklevél+jelvény+kajajegy átad; gratulál. 04:45 van az ellenõrzõlapomon. Ez kerek 22 óra. A nagyágyúk idejéhez képest ez pipafüst, de a hólyagok ellenére 20 perccel megdöntöttem az egyéni csúcsomat, pedig nem is akartam. Ilyen sokat számít a kedvezõ idõjárás. Ideális kirándulóidõ volt, ami ritkaság a szélsõségek korában. Leülök Halima mellé, elpakolom a kegytárgyakat, majd jó pihenést kívánva az ebédlõbe vonulok. Raguleves, fánk. Csámm! Eltûnik. A vegák már elmentek; nem émelyeg senki; nincs extra leves. Úgy 35-40 perc múlva megy a vonat, elindulok, hogy ne kelljen "rohanni". Az ebédlõajtóban majdnem nekimegyek Charlie-nak, aki már régóta itt szendergett, és elmondása szerint pont mellette kiáltotta el magát egy hölgy, hogy két személyt el tudna vinni Budapest irányába. A vezetõ hölgy és két fiatal osztja meg velünk a gépkocsi kényelmét a hazaúton. A kocsiban a két fiatallal elevenítjük fel a túrán történteket. A Kelenföldi pályaudvar másik oldalán raknak ki minket. Innen is kösz, nagy segítség volt. A pályaudvar aluljárójában megyünk át a 7-es végállomásához. A sok ülés után nagy erõfeszítésembe kerül, hogy normálisnak hasson a mozgásom. Poénra szembe is zombik szambáznak. Mosolyogva gratulálunk egymásnak...

Ottorino