Túrabeszámolók


Budai

GeldarTúra éve: 20032013.08.28 16:04:39

Budai 50


Elsõ teljesítménytúrám, s egyben mai napig a favorit.


Ekkoriban az édesapám által alapított túrakörrel jártuk az utakat (Vackor Futókör), erre is velük érkeztem.

Igen rég volt ugyan (tíz éve), de emlékszem, hogy Szandra, Szandra édesapja, János bá', Erika, Anna, Attila, Máté öcsém, édesapám és Balázs is velünk volt.

Az ötvenes távra neveztünk be, s rögtön a legelsõ emelkedõnkön szétszakadt a csapat, a Nagy-Hárs-hegy nem várt izgalmakat tartogatott. Késõbbi pontõreinkkel itt találkoztunk elõször, hálózsákokban várták, hogy az idõ jobbra forduljék.

Rövid pihenõ után tovább rugaszkodtunk elõre. A Virágos-nyeregig sikerült elhagynom Botondot, ami a túrabotom, s a mai napig rendszeres vendég a különbözõ túrákon, de meglett egy vízmosás aljában.

A nyeregben rövid pihenõ következett, majd jöhetett a Hûvösvölgyi út a Paprikás-patak árkán nyomulva elõre.

Ekkor Szandrával, Attilával és öcsémmel haladtunk négyen, Szandra édesapja útközben eltûnt, de mire a ponthoz értünk, megkerült. Szandra reakciója ennyi volt: "Hát így engedjem el?".

Solymár határában aztán egy óra várakozás következett a csapat többi tagjára, akik eddigre már érezték, hogy a Budai-hegység több izgalmat és nehézséget tartogat, mint az elsõ teljesítménytúrájuknak otthont adó Gerecse (az ötvenen vettek részt mindannyian).

Aztán következett a legszívósabb emelkedõ, ahol néhány katonával találkoztunk. Õk dícsérték a vállalkozókedvünk, meg az állóképességünk, a Muflon büfénél aztán továbbhaladtak.

A Nagy-Szénáson gyönyörködtünk egy sort a színekben, aztán bevettük magunkat a rengetegbe. Erika eddigre feladta, édesapám kísérte haza - a csoport maradéka pedig szintén a feladáson gondolkozott.

Öcsém, Attila és én a Kutya-hegy körül kanyarogtunk ekkor, a vizünk fogytán volt, de semmiképp nem akartuk föladni a dolgot, Telkiben aztán megvártuk a brigádot. Õk valóban feladták, többen izomhúzódással küzdöttek, vagy éppen a túl kicsi cipõvel - hárman mentünk tovább.

A Telki után levõ erdõben néhány krosszmotoros hajtott el mellettünk, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt hogy aznap túra van, és hogy rajtuk kívül van még jó pár ember az erdõben, túranap lévén.

A Fekete-hegyeken nagy nehézségek árán sikerült túljutni, egy srác segítségével, aki kérdéseinkre, hogy messze van-e a pont, mindig azt felelte: "Már messze". Nagy segítséget jelentett, hogy velünk ellentétben õ többnyire tudta, merre kéne haladni...

A vizünk kitartott - a Vörös-pocsolyás háton aztán reggel megismert pontõreink fogadtak. De nem akárhogy.

Kifejezetten hippire sikerült a pont kialakítása, egy õr gitározott, egy plüssállatokat pakolt az út melletti kövekre, egy pedig egy faágat festett fehérre. Nem maradtunk túl sokat, kezdtünk kifutni az idõbõl.

A Petneházy-réten aztán már kész volt mindenki, beleértve engem is. Apám a célból futott vissza, hogy biztasson minket a továbbhaladásra, úgyhogy megrohamoztuk a Fekete-fejet.

Elõtte megkérdeztem a pontõröktõl, hogy lehetséges, hogy a legtöbb ember a mûutat követi, a hegyre senki nem jött fel velünk. A válasza sejtelmesen annyi volt, hogy arra is mehet, aki ismeri az utat.

Késõbb kiderült, arra valóban a célba lehet jutni, a végsõ, elég szivatós hegy megkerülésével.

Mindenesetre beértünk a célba, és feltûztük a kõszáli kecskét (vagy zergét). Kóla, sültkrumpli, elsõ túrám letudva.