Nyírkék 47 MTB
Idõpont: 2006. március 25.
Táv: 47 km
Szintemelkedés: 150 m
Szintidõ: 5 óra
Rendezõ: Szabolcs Szatmár Bereg Megyei Természetbarát Szövetség
Nevezési díj: 400 Ft
Elismerések: oklevél, kitûzõ
Szolgáltatások: tea, zsíroskenyér
Amikor kiderült, hogy március utolsó hétvégéjén megyünk a nyíregyházi rokonainkhoz, rögtön eszembe jutott a Nyírkék teljesítménytúra. A túra elnevezése arra utal, hogy a kék sáv jelzésû úton lehet a Nyírség legszebb részeit bejárni. Annyira szuperül jött össze az idõzítés, hogy el tudtam indulni ezen a teljesítménytúrán. Bár három éve az Alföldi kék-túra (lásd Bringa magazin 2003. október, novemberi számai) teljesítésekor jártam ezen a vidéken, de az akkori talajviszonyok nem tették lehetõvé, hogy végig a jelzésen tekerjek. A hosszú aszályos idõnek köszönhetõen, helyenként 20-30 cm-re süllyedtek el a gumik, a homokban. Így, a tereprészek akkor kimaradtak. A teljesítménytúrának egyébként mintegy 30%-át képezik ezek az utak, általában akácerdõkön keresztül, ami megint csak újabb feladatokat jelenthet. Jellemzõ a túra nehézségére, hogy a gyalogosoknak 11,5 óra a szintidõ, ami figyelembe véve a közel 30 km-nyi aszfaltos utat nem lehet egy gyalog galopp.
A nyíregyházi vasútállomástól két percre aludtam és a reggeli 7.23-as „piroskát” néztem ki magamnak, hisz a rajt Nyírbátorban volt. A menetjegyvásárlást követõen meglepõdtem, hogy mennyire keveset fizettem. Rá is kérdeztem, hogy jól kaptam e a jegyet, mert a vonat menetideje 1 óra 20 perc és a jegyen 40 km volt feltüntetve. Megnyugtattak, hogy Nyírbátor valóban annyira van.
Várakozás közben érkeztek a városi bringások is. A Lánc-Szem Egyesület több fõvel, Erdõsi Tibor vezetésével képviseltette magát. A nem túl rövid vonatozás közben igen jókat beszélgettünk a helyi bringázásokról. Számos rendezvényt szerveznek, melyek között versenyek is akadnak. (Az elérhetõségeik: itibike@vipmail.hu vagy zoldkero@freestart.hu.) Azzal a nem titkolt szándékkal is érdeklõdtem, mert távoli terveim között szerepel késõbbiekben az ukrán hágók megmászása. Elég pozitív véleményeket hallottam, így a tervem szilárdulni látszik.
Szó szerint lassan, ám jó kedvûen megérkeztünk Nyírbátorba. Csatlakozott hozzánk még két srác. Az egyikük a szomszédos Hodászról, míg másikuk még elõzõ nap áttekert a román oldalon lévõ Szatmárnémetibõl. A rajtoltatás nagyon gyorsan ment. A személyzet ugyan nem engedett magáról képet csináltatni (félénken elfordultak), de a fõrendezõ szívesen pózolt a túra logójával egy kép erejéig.
Társaságunk 9.15-kor indult el a 47 km-re lévõ Kisvárda felé, hogy közben szinte hosszában kettészeljük a Nyírséget. Nyírbátor gótikus temploma gyönyörû, a fa harangláb pedig igen impozáns méretû. Hamar kijutottunk a város szélére és egy újonnan aszfaltozott utcán hagytuk el azt. Érdeklõdve figyeltem a földút állapotát, de az elsõ méterek után megnyugodtam, mert egyáltalán nem volt vészesen sáros. Csak néha-néha süppedtek el a kerekek, de akkor is csak maximum 30-40 cm hosszú szakaszokon. Elég jó tempóban haladtunk és élveztük a kora tavaszi napsugár melengetõ érzését. Azt hiszem ezen a napon az országban itt lehetett a legsármentesebben, terepen bringázni.
Lassan beértünk Nyírderzsre, de elõtte egy szép pihenõnél már aszfaltra váltottunk. A faluban ketten, a kávéra szavaztak, mi pedig továbbindultunk azzal, hogy majd utolérnek. Kántorjánosi után tértünk le ismét terepre és itt már idõnként annyira fel volt száradva a homok, hogy elkezdtek benne kacsázni a bicajok. Egy gyönyörû rét szélén volt az elsõ ellenõrzõ pont. A kondérban már rotyogott az ebédre való. Az azonban nem nekünk készült és így tovább is tekertünk.
A Vajai-tóig egy aszfaltozott úton haladtunk, ahol is utolértük az elsõ gyalogosokat. Itt újabb terepszakasz következett. Elég sok (akácfa)ág feküdt az úton, melynek hamarosan meg is lett a következménye. Egyik társunknak a hátsó kereke elengedte a levegõt. Nekiláttunk gumit szerelni. A belsõcsere még jól ment, de a pumpálással igen sok gond volt. Szinte mindegyikünk pumpáját ki kellett próbálni, mert az aerofelni miatt nem lehetett teljesen rányomni a szelepre. Korábbi tapasztalatok alapján nálam az ilyen felnik pont ezért labdába sem rúghatnak. Egy dolog a merevség, tartósság meg az aerodinamika egy másik meg a szervízelhetõség. Túrázásnál pedig az utóbbi sokszor fontosabb szempont. Közben utolértek a „kávézók” és 22 perces szerelés után folytathattuk utunkat. Továbbra is homokos, de igazán hajtható terepen tekertünk.
Egyszer csak egy nagyüzemi almáskertbe kanyarodtunk. Ekkor megpillantottam a korábban induló bicajosok, helyenként 20 cm mélységû (!) nyomait. Egy pillanatra elgondolkodtam, de aztán visszaváltottam és nekimentem a süppedõs résznek. Csodák-csodájára át tudtam kelni a közel 50 m hosszú szakaszon. Mondjuk sár is rakódott bõven a bicajra, de Rohodra érve az aszfalton sokat sikerült belõle leadnom. Itt jelezte egyik társunk a defektjét, így ismét pihenõ következett. Kihasználva az idõt elmentem lefotózni a falu templomait. Fõleg a református templom és annak környezte volt megkapó látvány.
Miután összeállt a csapatunk elhagytuk a falut és elértük a második ellenõrzõ állomást, ami egyben frissítõ állomás is volt. Én most nem ettem semmit, mert voltak még készleteim, hanem elindultam tovább a homokos úton. Kicsit a saját tempómban is ki akartam próbálni ezeket az utakat. Figyelni kellett nagyon, hogy hová is teszem a kerekeket, de nagyon élvezetes szakasz volt. Ez egyébként a túra leghosszabb terepszakasza. Sõt, innen már nem is maradt belõle a célig. Az utánam jövõ már a második defektjét szedte ma össze. Amíg a többiek érkeztek meg is szereltük a kerekét.
Gyulaházáig egy 1998-ban aszfaltozott úton tekertünk el és megkerestük Farkas Bertalan szülõházát, ami egyben Ûrhajós múzeum is, és ahol a harmadik ellenõrzõ állomás mûködött. A kertben felállított MIG 21-es géprõl könnyen felismerhetõ az objektum.
Jó erõben éreztem magam és a szélviszonyok is kedveztek, így elõre állva harmincas tempóval nyomultunk Anarcs felé. A faluban értük utol a leggyorsabb gyalogost, aki igen jó idõt ment. Még pár km. és beértünk Kisvárdára, ahol a vasútállomáson volt a cél.
Megkaptuk az elismeréseket és a gratulációkat. Végül pont négy óra alatt sikerült beérnünk, amibõl az aktív tekerés 2 és fél óra volt.
Mivel a vonat indulásáig még volt egy kis idõ, így bementem a városba. Elõször is lemostam a bicajomat, majd pedig fényképezéssel egybekötve nosztalgiáztam egy kicsit. Az Alföldi kék- túrán ugyanis itt töltöttük a befejezés elõtti utolsó éjszakánkat.
Hazafelé már jóval gyorsabb vonattal mentünk és vidáman beszélgettünk a nap eseményeirõl.
Nagyon jól éreztem magam. Ezt a túrát bátran ajánlom mindenkinek, aki kíváncsi az Alföld e szép részére.
|
