Túrabeszámolók


Prazská stovka (prágai százas)

LestatTúra éve: 20132013.12.23 17:32:51





Aki teheti, inkább itt olvassa a beszámolót (a ttt-n nem jelennek meg a cseh karakterek).


A túra útvonala: elsõ 80km, második 65km


20. Pražská stovka – In memoriam Honza Simet(1965-2013)


„a szél fúj új napot a régi égre

a szél fúj szerelmet az infarktus helyére

a szél fúj, új életet fúj belém is

hurrá mûködik a képlet mégis”


(Kaukázus: Ciprus (Szódával elmegy))


Péntek este, viszonylag késõn, fél 8 körül érkezünk Prágába, a modranyi iskolába. Csúszásunk legfõbb oka, hogy egy 9 fõs bérelt autóval jöttünk, s az átvétel kissé döcögõsen ment, emiatt már Pestrõl egy órával késõbb indultunk a tervezettnél, valamint a késõbb beszállók miatti megállás, plusz a vásárlás miatt ez tovább nõtt. Csapatunkat Verõcei Józsi, Barta úr, Rudi, Tinca, Rushboy, Õrsi Anna, Edina és Vándor Csillag alkotta (utóbbi csak egy 17 km-es távot ment, a többiek viszont mind az EKUT várományosai voltak). Az iskolában egyesültünk a magyar delegáció másik felével a vonatosokkal, azaz Bubuval és édesanyjával, Oberonnal és Régészlánnyal, valamint Áronnal és CsST-vel, utóbbi páros elsõ cseh százasára készült. Gyorsan beneveztünk a túrára, majd rövid (illetve Józsinak hosszabb) pakolászás-átöltözés után elsétáltunk a néhány száz méterre lévõ rajtba, ami egy tér volt. Valamiért többünkben az az emlék élt, hogy 10-kor van a rajt, ám Bubu felvilágosított, hogy 9-kor, valamint az itiner megvizsgálása után mi is megbizonyosodtunk errõl, így szomorúan konstatáltuk, hogy elõreláthatólag a túra elõtt tervezett vacsorázás nem fog beleférni az idõnkbe. Azért bepróbálkoztunk az elsõ étterembe, ám az eléggé tele volt, s nemhogy egy levest, még egy sört meg egy kávét sem tudtak kihozni a rajt elõtt. Áron volt egyedül okos a csapatból, Õ rögtön felismerte reménytelen helyzetünket, s elment keresni valami kis büfét, s szerencsével is járt, így legalább Õ nem üres hassal indult.


9 elõtt 5 perccel aztán kivonultunk a fõtérre, ahol már elég szépen összegyûltek az emberek, Olaf épp valami beszédfélét mondott, de mi ezt nem nagyon hallottuk-értettük. Pontosan 9-kor elindult a mezõny. Az elején kissé zsúfoltság uralkodott, s ezt nem szüntette meg, hogy egy bicikliúton kellett haladnunk az elsõ kilométereken, de lassan azért kezdett szétszakadozni a tömeg.  Kissé nehéz volt tartani a formációt, Józsi, Bubu, Edina, Áron és én próbáltunk együtt haladni, CsST kissé lemaradt tõlünk, azt hittem, hogy hamarosan utánunk fog szaladni, ám ez sajnos nem következett be, nem is találkoztunk többet vele. Elég jól sodort magával a tömeg, Áronnal pár méter után meg is kellett állnunk levenni a pulcsit, nekem viszont ezáltal elég nehéz lett a táskám, ez késõbb okozott némi kellemetlenséget. Gyorsan utánaszaladtunk a többieknek, nehogy végleg lemaradjunk a többiektõl, s némi kocogással ez sikerült is. Kb. 2-3 km-t haladtunk a modrányi-völgyben, majd egy meglehetõsen csúszós jobbos kanyarral elhagytuk azt, s nyílt részre értünk, ahol egy széles földúton mentünk, ami elég sok pocsolyát foglalt magába, így kissé kerülgetni kellett, valamint elég erõs szél volt, ami ráadásul havazással társult. Áthaladtunk egy szimpatikus kis településen, Vojt?ch-en, majd szembeszélbe kellett mennünk Velká Ladáig, ahol az elsõ titkos pont volt, a pontõr egy autóból (bár nem Ladából) ikszelte az itinerünket. Áthaladtunk az R1-es autópálya felett, majd To?nához emelkedtünk, amit majd a túra végén is fogunk érinteni, s egy lejtõ végén ott a K1-chip. Némi frissítés is van a ponton, kóla és energiaital, elõbbibõl iszok is egy pohárral. Valami édességet is ennék, ám a pont kínálata nem tartalmaz ilyesmit, így az otthoni Horalkymat eszem meg a kóla mellé. Edináék elrohannak, amíg mi frissítünk, de rossz irányba (illetve az irány jó, csak a mûúton indulnak el, viszont a túra a párhuzamos oldalazós, technikás ösvényen vezet), Kis Péter elég határozottan a megfelelõ irányba tereli Õket, viszont így Bubuval a csapat élére kerültünk. Rövidesen újból érintjük a majdani útvonalat Hálk?v pomniknál, majd kis kaptatóval érünk Pod Hradištem-ig. Innen egy jó darabon, egész Vrané nad Vltavou-ig ismerõs terepen haladunk, hiszen tavaly és tavalyelõtt is erre vezetett az útvonal, igaz 2011-ben a túra végén és fordított irányban. Károvské údoliban ereszkedünk, a tavalyi évhez hasonlóan most is csúszós kissé az út, a nõi szekció emiatt le is lassul kissé (majd a túra során az összes lejtõn végbemegy ez a folyamat). Patak mellé érkezünk, pár átkelés után elérjük az elsõ filctollas pontot. Mivel a kéthéttel korábbi Lou?eni túrán a chipes és a markeres pontok számozása nem különült el, így a második ponthoz írom az igazolást, ám utána megvizsgálom az itinert, s látom, hogy ezúttal elkülönítették a különbözõ igazolási típusok számozását, így gyorsan korrigálom az igazolólapot. Újabb emelkedõ Károv széléig, majd Homole sziklavárának oldalában ereszkedünk vissza. Még egy utolsó fel-le szakasz, szerencsére felfele kellemesen szerpentinezik az ösvény a hegyoldalban, s fent igazolás után hamar leszaladunk Vranéba. Áthaladunk a városon, tavaly itt a folyóparton haladtunk tovább, ezúttal a piros jelzést követjük, de ez is sokáig aszfalton házak között megy, ez is szép. Oleškonál ereszkedvén újra eszembe jutnak a tavalyelõtti útvonal pillanatai, akkor már elég fáradtan emelkedtünk itt hosszan felfelé. Lefelé kissé tempósabban ereszkedek, s ahogy mellõzöm el az embereket, egyikben mintha Régészlányt látnám, ám mivel Oberont nem vélem felismerni a közelben, elhessegetem a gondolatot, biztos Régészlány cseh alteregóját láttam, különben sem lenne túl életszerû, ha utolérnénk Õket. Ám tovább ereszkedvén kiderül, hogy mégis Õk azok, Oberon is megvan, csak beleolvadt a cseh túrázók közé. Így egyesülve érkezünk meg a 25km-nél lévõ elsõ frissítõpontra, Lib?icébe. Mire én felmérem a frissítõpont kínálatát (ami kenyér, sajt, kolbász, virsli, kóla, tea, datolya, keksz, müzliszelet), Edinának és Áronnak már csak a távolodó hátát látom, úgy látszik, Õk a levegõbõl nyerik a táplálékot. Próbálok sietni a frissítéssel, emiatt nem sikerül jól laknom. Lassan Oberonék és Józsi is elszivárognak, Bubuval együtt fejezzük be a frissítést, ám nekem még molyolnivalóm van a ponton, így menesztésre bírom Õt is. Elemet cserélek, zoknit igazítok, ami a jobb lábamon folyamatosan felgyûrõdik, emiatt többször meg kell állnom késõbb is.


Ezzel olyan hátrányra teszek szert, melyet nem tudok behozni, így a következõ szakaszt egyedül teszem meg. Szerencsére a havazás miatt kialakult 1-2 centi hóréteg, ami pont arra alkalmas, hogy az elõttünk haladók lábnyomai jól kivehetõek legyenek, s ne kelljen a tájékozódással foglalkoznom. Ennek azért is örültem, mert a túra térképe a telefonomra volt töltve, ami a túra elején a kabátzsebembe volt, ami nyirkos és hideg, így kissé megbolondult a kütyü, s elvesztek a térképeim. Késõbb a nadrágzsebembe helyeztem át, ami komfortosabb volt számára, ám a térképet már nem tudtam visszahozni. Átkeltünk a Vltava bal partjára, rövid, de meredek emelkedõ következett Sloup-ig, mivel felfelé én lassabb vagyok, itt végleg elszállt a reményem, hogy utolérem a többieket, bíztam benne, hogy az elsõ éttermi ponton azért találkozunk, s esetleg egy gyorsabb frissítéssel behozom az elmaradást. Monoton szakasz következett Líšnicéig, majd egy nyílt részen kellett haladni, ahol hatalmas szembeszél volt, folyton lefújta a fejemrõl a kapucnit, ha meg fogtam, hogy a fejemen maradjon, akkor meg a kezem fagyott le. Szerencsére csak 500 méter hosszan kellett így menni, egy aluljáró biztosíthatott némi védelmet, ami az R4-es autópálya alatt vezetett át. Többen leültek itt, elõkerültek a termoszok, elég hangulatos volt így, tavalyelõtt mikor reggel jártunk itt, akkor elég lehangolt volt a hely. ?itka falun keltünk át, itt volt egy rövid szakasz, ahol tényleg egyedül mentem, de pár km után megint elõkerültek a lámpafények a semmibõl. A faluban volt egy cseles kanyarja a jelzésnek, a nyomokból ítélve többen el is vétették, majd a falut elhagyva egy hosszú, nyújtott emelkedõ következett. Itt ütött vissza a kapkodás a frissítõponton, eléggé eléheztem-szomjaztam, így az emelkedõ végére beterveztem egy pihenést. Ahogy mentünk fel, fenyvesesbe váltott az erdõ, nagyon szép és hangulatos volt, örültem is, hogy egyedül járok itt, legalább a többiek nem vonták el a figyelmem a szép tájról. Fent sajnos csak egy szimpla keresztezõdés volt, én örültem volna egy padnak, vagy hasonlónak, de azért találtam egy szimpatikus tuskót, ahol tudtam inni meg enni egy müzliszeletet. Hosszú lejtõ következett elég rossz terepviszonyokkal. Elõször tele volt az út sáros-pocsolyás részekkel, amiket a növényzet és a hó miatt alig lehetett észrevenni (csak amikor már belelépett az ember), volt, hogy egész nagyot kellett kerülni, mert a teljes ösvényt elfoglalták. Mikor ezen túljutottunk hatalmas fák voltak az útra döntve, akkor amiatt kellett kerülni. Késõbb mûutat kereszteztünk, itt picit elvétettem (mindenki mással) a jelzést, bár csak egy-kétszáz méter pluszt jelentett ez. Ugyanis volt egy ösvény, mely kiért egy nyílt részre, s valahol itt a jel lefordulhatott jobbra, ám az ösvény egyértelmûen ment tovább, majd pár méter múlva egy T elágazásba már nem volt semerre jelzés. Szerencsére néhány másodperc múlva érkezett egy GPS-es spori, aki a jobbra fordulást tanácsolta, le is értünk a mûútra, majd némi visszagyaloglás után meglett a kék sáv. ?evnice széléig ereszkedtünk, majd egy visszafordítóval a Babka csúcsát vettük célba. Elég jó, sziklás volt a hegy, sajnos a csúcsról nem nagyon volt kilátás, viszont ismerõs hangokra lettem figyelmes, Bubu bajlódott épp az igazolással. Neki sikerült utolérnie a többieket, ám valahol aztán mégis lemorzsolódott. Én ismét kezdtem megéhezni, Bubu úgy vélte, hogy Halounyban lesz frissítõpont, ami pár kilométer innen, így tempósabbra vettük a következõ szakaszt, szerencsére lehetett, mert megfelelõ lejtésû (bár néhol picit csúszós) ösvényen kellett ereszkedni a faluig. Igaza is lett Bubunak, tényleg volt egy titkos pont, valamint frissítés is. Itt legalább volt egy pad, ahova le lehetett ülni, az elõzõ helyen ez nekem nagyon hiányzott, s mivel most nem hajtottak a többiek, kényelmesen meg tudtunk kajálni, így a következõ szakaszon nem volt probléma az eléhezéssel.


A faluba végül nem mentünk be, hanem a zöld jelzésre váltottunk, mely elég régi volt, de ha az elsõ kanyart megtalálta az ember már elég egyértelmû földút vezetett tovább. Bubu számára ismerõs volt a terep, ugyanis a „hideg évben” (2010) szintén erre jött a túra, csak visszafelé. Na Soudnémhez érve végleg kivilágosodott, megálltunk inni és elrakni a lámpát, valamint már a hó sem esett, de pontos emlékeim nincsenek arra vonatkozólag, hogy mikor hagyta abba aláhullási tevékenységét. Innen pirosra váltunk, s egy kb. 5 km-es nyílegyenes szakasz következik. Bubuval beszélgetünk is róla, hogy milyen jó, hogy itt nem éjszaka kell menni, mert biztosan végigaludnánk, így nappal viszont meglehetõsen hamar abszolváljuk, még élvezetes is, ahogy az éjszakai havazás megporcukrozta a tájat, nézelõdünk, forrást keresünk (a térképrõl emlékeztem, hogy lesz kettõ is), meg is leljük, bár inni nem tudunk belõle. A második forrás után hamar elérünk a Stožec nevû helyre, ahol egy padon én megállok enni pár falatot, majd némi kocogással behozom a lemaradást. Újabb hosszú, tempós lejtõ következik, majd az aljában kiérünk az erdõbõl, s megpillantjuk Všeradicét, ahol az elsõ éttermi pontunk lesz. Még némi aszfaltozás, elég lassan akar közeledni a falu, a lábaim is kezdenek már eléggé elfáradni, kevés volt a szint az elõzõ szakaszon, szükségem van egy kis leülésre. A falu központjából egy kis oda-vissza szakasz van az étteremig, ami egy kastély hátsó udvarában van. A kastély maga elég csoffadt állapotban van, szerencsére az étterem szép, belülrõl is elég elegáns. Még itt érjük a többieket, Õk már a pihenés vége felé közelednek. Hamar megkapjuk a levesünket (gulyás), próbálok hozzá közvetítõ által málnaszörpöt szerezni, végül azonban saját erõbõl kell kikérnem az italt. Oberonék elindulnak, Áron tanakodik egy sort, hogy Velük tartson-e, végül nem meri bevállalni a Velük való túrázást. Mivel Bubuval hamar végeztünk a levessel, a lábaimnak is elegendõ volt a megpihenés, nem láttuk értelmét, hogy több idõt tartózkodjunk az objektumban, így hamar összekaptuk magunkat, s sikerül a csapattal tovább indulni, aminek nagyon örültem, ráadásul majdnem a célig tudjuk is tartani ezt a formációt.


Innen olafnyilazáson másszuk meg a Vysoká skála 472 méter magas csúcsát. Felfelé kicsit vissza kell vennem a tempóból, mert még nem emésztettem meg teljesen a levest, de azért tartom a többiek tempóját. Nem úgy Bubu, aki folyamatosan egy-egy lépéssel lemaradozott, s a végére elég komoly hátrányba került. Bányaterületre értünk, bár elõször keveset láttunk belõle, mert az ösvény elkerülte eleinte. Zöld tanösvényre váltunk, amit majdnem teljes hosszában végigjárunk. Egy alagúton kell átmenni, ahonnan egy szép sziklaudvarba kerülünk, míg igazolunk a ponton megcsodálhatjuk a szép sziklaképzõdményeket. Rövid, de nagyon csúszós emelkedõ következik, elég nehezen sikerül felmásznom. Visszanézve itt még látom Bubut, késõbbre teljesen lemarad. Mûutat keresztezünk, majd egy szép sziklafal aljába érkezünk, amit rögtön meg is mászunk oldalról, fentrõl csodálatos a kilátás, szépen belátni a kõbányákat, valamint a környezõ dombok is elég impozánsan mutatnak. Elég élénk a légmozgás, nem idõzünk sokat. Aksimatová brána barlanghoz érünk, a barlang megtekintése után egy elég meredek, csúszós lejtõ következett, itt újból utolértük Oberonékat, mert Régészlány kissé megfontoltabban haladt lefelé. A lejtõ után aszfaltútra értünk, a többiek, talán az aszfalt miatt, a motorizált közlekedéshez igazították sebességüket, így lemaradtam tõlük, valamint kezdtem megéhezni, viszont a nyílt terepen nagyon fújt a szél, nem tudtam holt megállni. Egy útkeresztezõdésbe érvén megpillantottam egy buszmegállót, elég csoffadt volt (a belseje tele volt eldobott kerékgumikkal), de legalább szélvédett helyen tudtam enni. Néztem, hátha látom Bubut jönni, de túlságosan lemaradt, így egyedül indultam tovább. Le kellett térni egy emelkedõ földútra, ám nem a jelzésen kellett menni felfele, hanem le kellett térni a földútról egy erdõsávba, ám ez csak akkor látszott, ha az ember hátrafordult. Szerencsére a legjobbkor néztem vissza, pont két nyilat is észrevettem a távolban, így egyértelmûnek tûnt, hogy arra kell menni, annak ellenére, hogy ösvény nem látszott arrafelé. Végül csak lett egy szûk ösvény a bozótosban, s rövidesen a kontrolát is megtaláltam a Zdicébõl jövõ zöld sáv jelzéssel együtt, melyen majdnem visszafelé kellett továbbmenni, fel a Koukolova hora csúcsára. Ahogy másztam fel, többen jöttek szembe, nyilván nem vették észre a nyilakat a bokorsávban. A tetõn egy helyes kis kápolna állt, megtekintettem, majd szaladtam le a hegyrõl. A lejtõ alja már Král?v dv?r volt, ám a pont a város másik végében volt, így egy hosszabb városi szakasz következett. Át kellett kelni a Litavka folyón, valamint a D5 autópályán, majd egy templom és temetõ mellett elhaladva még egy kis kerülõt tett a jelzés a várost kikerülvén. Ezt egyáltalán nem bántam meg, ugyanis a szemközti dombok nagyon szépek voltak, valamint a városra is rá lehetett látni. Visszatérve a házak közé csak pár lépés volt a sportpálya étterme, ami a 80km-es táv célja, és a 65-ös rajtja volt.


Csipogtatás után megkaptam az itiner második felét, ám azon sajnos egyáltalán nem szerepeltek távadatok, csak egy üres oszlop volt. Kifelé menet annyit sikerült elérnem, hogy kicserélték egy olyanra, amin legalább az éttermes pontok adatai megvoltak, bár sokkal nem lettünk elõrébb. Most bántam igazán, hogy elvesztek a térképeim, mert azon rajta voltak a szakaszok távadatai is. Felmentem a többiekhez, akik végül csak 10 perccel hamarabb értek ide. Megállapítottuk, hogy jól haladunk, szûk 16 és fél óra alatt megtettük az elsõ 80 km-t, ezzel messze felülmúltuk elõzetes várakozásainkat, de tudtuk, hogy a második felében sokat fogunk majd idõzni az éttermekben. Rögtön meg is kezdtük itt az idõzést, a kapott leves mellé rendeltünk két pizzát (fejenként egy felet), amire elég sokat kellett várni, de amúgy is elidõztünk volna itt. Én végre rájöttem miért gyûrõdött mindig fel a zoknim, mert a jobb lábamra a balos zoknit húztam, de szerencsére volt nálam cserezokni (általában nem viszek, de most valamiért beraktam), így a további szakaszon nem kellett emiatt megállnom. Bubu is megérkezett bõ fél órával utánunk, de Õ csak a 80-as távon volt, vonattal ment vissza a célba. Egy jó óra pihenés után indultunk útnak. Az étterembõl kilépve kicsit nehezen találtuk, hogy most merre is kéne menni, többen rossz irányba tartottak, de végül megleltük a nyilakat. Pár méter múlva a jelzés kissé trükkösen, egy patakpartra kanyarodott vissza, mi észre is vettük a kerítésen a jelzést, viszont a mellettünk haladó cseh csapatnak valahogy nem volt szimpatikus az irány, s elmentek egy utcába. Egy darabig a patak mentén haladtunk, majd emelkedni kezdtünk, hiszen a D?d csúcsára kellett felmászni. Fent szép kilátó is volt, míg a többiek fotózkodtak én fel is másztam a tetejére, megérte. Újabb hosszú lejtõ következett, útközben volt egy kilátópont, ahonnan nagyon szépen rá lehetett látni egész Berounra. Leértünk a város széléig egy kápolnához, ám nem mehettünk egybõl át a városon, még egy jókora kunkort kellett csinálni elõtte a Brdatka csúcsára. A hegyen lévõ pontot elérve eléggé kezdett besötétedni, a többiek elõ is vették a lámpát, én megpróbáltam a városig kihúzni, sikerült is. Kellemes, oldalazós ösvényen ereszkedtünk a városba, ha nem épp sötétedésre érünk ide igazán élvezetes lett volna ez a szakasz, így inkább igyekeztünk minél hamarabb letudni. Berounba érve viszonylag hosszú, bõ 3 km-es városi szakasz következett. Mivel elég szomjasak voltunk betértünk egy kocsmába inni, itt is elidõztünk egy kicsit. Betértünk a belvárosba, ez különösen tetszett nekem. Visszatértünk a Litavka és az autópálya másik partjára, és innen jó sokáig (bõ 15km-t) a 2011-es útvonal elsõ kilométerjeivel megegyezõ útvonalon haladtunk. Átkeltünk a folyó fõágán is, majd hosszú, végtelen emelkedõ jött, majd igazolás után rövid lejtõn értünk le Svaty Jan pod Skalou-ba. Itt egy oda-vissza szakaszon kellett felmászni a névadó szikla tetejére, Józsival le is raktuk a táskánkat az elágazásban. Elég jók voltak a terepviszonyok, egy-két jeges folttól eltekintve (az elõzõ éjjel esett hó napközben elolvadt), így hamar felértünk a szikla tetejére, s megnézhettük a szép kilátást. Visszatérvén egy völgyben kezdtünk el emelkedni, ám a jelzés egy jobbos kiágazását nem vettük észre, így kissé eltávolodtunk a helyes úttól, de Józsi GPS-e segítségével egy másik jelzésen átvágtunk a piros sávra. Még egy emelkedõ jött, erre nem emlékeztem a korábbi évbõl, s kicsit bosszantott, hogy nem a patak mellett megyünk, ahogy az emlékeimben él, ám hamar elértük a patakot, ezúttal is megnéztük a vízesést (bár éjjel most sem sokat láttunk belõle), valamint mellette elég vagány barlangok is voltak, a többiek ezt észre se vették. Rövidesen megérkeztünk Karlštejnbe, ahol a falu szélén volt az étterem, ami ellenõrzõpontként szolgált. Itt is kaptunk levest, valamint Józsival (hosszas étlaptanulmányozás után) egy-egy adag bramborákra is beneveztünk, majd bóbiskoltunk egy kicsit. Majd’ másfél óra pihenés után, fél 11 elõtt indultunk el a 105km-nél lévõ ponttól.


Átkeltünk a falun, a várból ezúttal is csak a bezárt kaput láttuk, mint tavalyelõtt. Egy emelkedõ végén aszfaltutat kereszteztünk, majd eltûnt az út, ugyanis egy szántóföldre értünk. Józsi GPS-e segítségével követtük a megfelelõ irányt, de elég kellemetlen volt a göröngyös szántóföldön botladozni, de legalább szép kilátás volt a környezõ dombokra, falvakra. Végül egy bokorsor állta utunkat minden irányból, pedig azon túl ott volt az aszfalt. Végül Áron megtalálta az áttörési pontot, láthatóan sokan jártak erre elõttünk, így egy picit arrébb, de kiértünk az útra. Keresztülmentünk Mo?inkán, majd kis erdei kanyargás után újra aszfalton mentünk Karlík várának tövébe. Meredek emelkedõn indultunk meg, majd mindannyiunk nagy örömére egy forráshoz értünk, gyorsan meg is töltöttük a palackjainkat, melyek eléggé kifogytak eddigre. Innen csak pár méter volt a pont, ami kissé csalódás volt, mert se várszerû nem volt, se kilátás nem volt. Innen egész a következõ leveses pontig, Jilovišt?ig elég érdektelen rész következett, olyan céltalan bolyongásnak tûnt az egész. Hosszan meneteltünk a Berounka folyó partján Dolní Mokropsy házai között, itt le is ültünk egy padra, mert mindannyian nagyon elálmosodtunk. Szembe láttunk egy bográcsot, megnéztem, hátha van valami jó leves benne, ám csak langyos kisütött szalonnazsírt tartalmazott az edény, azt meg egyikünk se kívánta. Átkeltünk a folyón, ez kicsit feldobta a társaságot, jól nézett ki a híd. Visszatértünk az erdõbe, egy jó meredek emelkedõ következett, a felénél, ahol a pont is volt leültünk egy kicsit, én meg is ettem a maradék kalácsomat, a többiek is frissítettek. Felérve Jilovišt? szélére értünk, kb. 700 méterre voltunk a ponttól, ám nekünk kellett még egy 8km-es kört tenni elõtte. Bicikliutakon, ösvényeken kanyarogtunk, majd idõvel ismerõs helyre értünk. Elértük a hírhedt Názáret údoli völgyet, amit tavalyról elég jól ismertünk. Ez egy elég technikás patakvölgy, sok patakátkeléssel, kidõlt fákkal megtûzdelve. Szerencsére idén Olaf végigrakta fényvisszaverõkkel, ez nagyon sokat segített a haladásban, enélkül elég nehéz lett volna megtalálni az ösvényt. A tavalyihoz képest elég simán ment a völgy, bár most is elég hosszú volt. A végén pihentünk egyet, mert igen meredek emelkedõ következett toronyiránt fel. Fentrõl szép kilátás nyílt a Vltava völgyére. Szép, csillagos volt az idõ, a hõmérséklet is eléggé megnövekedett az elõzõ éjszakához képest. Megint hosszú kacskaringózás következett, végül csak beértünk a faluba. Az itiner szerint este 11-ig volt nyitva a pont, utána külsõ, hideg ételes pontba vált át, s mivel reggel 5:30 volt, nem is vártuk, hogy be tudunk ülni valahova, annál jobban meglepõdtünk, mikor nyitva találtuk a tûzoltóság épületét. Bent Egon fogadott minket szokásos jókedvével, kaptunk levest, valamint büfé is üzemelt, így a többiek sört, én kávét tudtam vásárolni. Sajnos csak kifelé láttam, hogy gulyás is kapható lett volna, erre jó lett volna befizetni, mert a leves nem volt túl tartalmas, hamar megéheztem utána. Itt végre meg tudtam nézni a többiek helyzetét, fõként CsST-re voltam kíváncsi, ám szomorúan láttuk, hogy 80km-tõl nincs róla adat, vélhetõen ott kiszállt. Sokan csoffadoztak itt, mi is „erõt merítettünk az asztalból”, s nagyjából egy óra után indultunk tovább a maradék 15km-re.


Jót tett a megállás, teljesen sikerült kipihenni magam, az álmosságom is végleg elmúlt, a lábam is megpihent, egyedül a vállam fájt a nehéz táska miatt, de az már nagyon. Enyhe emelkedõn mentünk a Cukrák csúcsára, mely Bubu szerint a prágai János-hegy, bár itt nem volt kilátó, csak egy torony, meg laposabb is volt. Bicikliúton mentünk sokáig, majd elértük a várost. Innen már teljesen megegyezett a hátralévõ szakasz a tavalyival. Utolértük Peter ?isar-ék csapatát, aki a CS-1000, idei listavezetõje, kicsit társalogtunk is velük. Elég tempósan haladtunk, Józsi teljesen be volt sózva, hogy Õ mindenképpen Jirka (Ji?í Hoffman, a helyi túraceleb – a szerk.) elõtt akar célbaérni, s már szinte futott elõttünk. Áron nekem aggodalmaskodott, hogy most már ne hagyjuk ott õt, érjünk be együtt a célba, aztán pár kilométer múlva Õ rohant el Józsival, s hagyott ott minket Edinával. Átkeltünk a Vltaván, majd elhagytuk a városi szakaszt. A mini állatkert mellett haladtunk, tavaly mintha több állat lett volna, bár akkor sötétben jártunk itt. Hálk?v pomniknál nekem meg kellett állnom enni, a többiek indultak tovább. Meredek emelkedõ következett a Šance csúcsára, megállapítottam, hogy világosban elég szimpatikus kis csúcs. Ezután jött a véget nem érõ kanyargás a fehér nyilakon a repülõtér mellett, így harmadszorra már elég jól ment ez a szakasz, emlékeztem, hogy mi mikor következik. Utolértem Edinát, aki valamiért lelassult, együtt mentünk a célig. Viszonylag hamar eljött az utolsó elõtti pont, innen hétvégi házak között mentünk, majd leereszkedtünk a modrányi völgybe, majd pár méter után elég meredeken ki is kellett mászni belõle. Fent igazoltunk az utolsó ponton, majd a 3-as, 17-es és 52-es villamosok Sidlišt? Mod?any megállójánál végleg elhagytuk az erdõt. Innen már csak bõ 1 km kanyargás volt hátra a házak között, s 11:02-kor 97-98. beérkezõként értünk célba.


 



Jól sikerült túra volt, Olafék a jubileumi rendezésre nagyon összekapták magukat, nekem nagyon tetszett az útvonal (a Karlštejn-Jilovišt? szakaszt leszámítva), az elmúlt három évbõl ez volt a legjobb. Emellett a frissítés is nagyon rendben volt, a késõbb érkezõk is mindenhol megkapták a levest, valamint az útvonaljelölésre sem lehetett panasz, majdnem végig volt jelölve fényvisszaverõkkel. Végül utólag kiderült, hogy CsST is sikeresen beért, így az összes magyar induló teljesítette a választott távot (egyébként 130 teljesítõ lett a 250 körüli indulóból).