Sziasztok!
2013.-ban is, mint ahogy a korábbi években is tiszteletemet tettem a Tortúra 65 kilóméteres útvonalán. Ez a túra valahogyan nagyon belopta magát a szívembe, lehet hogy az útvonal (Miskolcról Egerbe gyalog), vagy talán az idõzítés miatt. Az egész évi hajtás után Karácsonyra felkészülés jegyében, a Karácsony elõtti hétvégén egyfajta eufórikus fáradtságba szokott helyezni, így nem is volt kérdés az indulás. Természetesen a túra elõtti héten egy kis megfázás az elengedhetetlen, de gondoltam lesz ami lesz, én ott leszek.
Emlékeim szerint ez a 7., vagy 8. alkalom volt, hogy elindultam a túrán, így végülis volt fogamlam arról, hogy mire számíthatok. Két túratársammal, Balázzsal, és Pistivel Debrecenbõl indultunk autóval Miskolc-Tapolcára, ahová 6 óra után pár perccel érkeztünk meg. Meglepõen kellemes volt a hõmérsékelt, kb 5 fok is lehetett. Az iskolába belépve egy jó 60-80 fõs sort láttunk, akik már a rajtidejük bejegyzésére vártak. Amire mi neveztünk, papírunkat megkaptuk, majd összeszedtük magunkat az induláshoz a tömeg teljesen eltûnt.
6:30 körüli indulási idõnkkel vágtunk neki utunknak, Balázs a 30 kilóméteres távra, míg Pisti a 65-ösre nevezett. Még szinte teljesen sötét volt induláskor, de nagyon rövid idõ alatt kivilágosodott. Ahogyan haladtunk az emelkedõ aszfaltúton egyre magasabbra, úgy lett a fákon egyre vastagabb a zúzmaratakaró. Szóval így, a pazar látványt nyújtó fák között vezetett utunk, majd letérve az aszfaltról az egész táj fehérbe burkólózott. Vissza-visszatekintve magunk mögé gyönyörû látvány fogadott: felettünk kék ég, verõfényes napsütés, míg a hegyek közé beültek a felhõk, mintha csak egy hatalmas tenger habjai lettek volna.
Elõrébb haladva a fákon, és a földön a zúzmaratakaró már olyan vastag volt, hogy nem tudtuk eldönteni, hogy mit látunk, zúzmarát, vagy hótakarót. Végülis mindegy volt, a látvány gyönyörû volt.
Ahogy közeledtünk Bükkszentkereszt felé a nap is egyre erõsebben sütött, aminek köszönhetõen fákat, és végülis minden egyebet borító zúzmaratakaró olvadni kezdett. Olyannak tûnt a helyzet, mintha esett volna az esõ, valamiféle hideg, olvadákos jégkása esett a fejünkre, ruhánkra. Ahogyan a nap egyre magasabbra emelkedett, és besütött a dombok közé, úgy olvasztotta le a fákról a zúzmarát, és a fák így tarkultak, a napsütötte részeiken vízes õszies kinézetük volt, "deréktól lefelé" pedig (ahol a nap még nem érte) fehérek voltak.
Bükkszentkereszt hamar elérkezett, a pont ezúttal a völgy alján lévõ étteremben volt, ahol teát kaptunk. 1-2 pohár felhörpintése után utunkat folytatva Bükkszentkereszt utcáin a korábbi években már jól megszokott beton villamypóznára szerelt fenyõágat, és a hatalmas már-már emberi fej méretû üveggömböket kerestük, de helyettük modern díszkivilágítási megoldást találtunk. Ahogy azonban feljebb haladtunk, talán a polgármesteri hivatal mellett felállított karácsonyfán megtaláltuk a már említett gömböket, így nyugodt szívvel folytattuk utunkat Bánkút felé.
Hollóstetõ felé mindig elcsodálkozok azon, hogy mennyit nõttek a kis fenyõk, amelyeket kb 10 éve ültettek. Eleinte a túristaút átvezetett a kis fenyõk között az erdõnek a közepén, de már akkorára, és olyan sûrûre nõttek a fenyõk, hogy azok között átjárni könnyen nem lehet, így még a túristaút is megkerüli az egészet az erdõ túloldala felõl.
Egyébként a talaj, a hõmérséklet, az út mindvégig teljesen optimálisnak tûnt, csapadék (az olvadó zúzmarát leszámítva) nem esett, szél nem fújt, sár, és hó szinte egyáltalán nem volt, szerintem ilyen optimális feltételek között ez a túra még nem sokszor kerülhetett megrendezésre.
Tehát az utunkat tovább folytatva a nap erõseben sütött, a Miskolc-Eger közötti mûúton a zúzmara olvadás, fáról hullás ismét olyan szintû volt, mintha az utat hó borította volna. Mûút, túristaút többszöri váltakozása után érkeztünk el Szarvaskúthoz, ahonnan a Sugaró nevû helyen át vezetett fel az út a Bükk-fennsíkra. Ez szerintem a túra egyik legnehezebb emelkedõje, de ma ez is úgy ment el, mintha ott sem lett volna. A Bükk-fennsíkon lévõ óriási fenyõfák a zúzmaráktól olyanok voltak mintha porcukorral szórták volna be õket. A nap azonban itt is tette a dolgát, és a fák felsõ ágait "megsütve" a fehér takarót leolvasztotta, így lett a fák felsõ része zöld, míg az alsóbb részük fehér volt.
Innen már nagyon hamar odaértünk a Vörös Meteor Síházhoz, ahol bõséges ellátásban volt részünk, zsíros kenyeret, és teát kaptunk, de a tálcákon annyi kenyér volt, hogy ott aztán senki nem maradhatott éhen. Mi is ettünk-ittunk-mulattunk, majd tovább haladtunk Bánkútra a Csalánosi parkoló felé, ahol szúróbélyegzõ várt bennünket, így akadályozva meg a Bánkúti beköszönés alóli kibúvó lehetõségét. Valaki meg is jegyezte, hogy tavaly nem volt szúróbélyegzõ, így õ fel sem jött, hanem egyenesen ment Tar-kõ felé.
Útközben találkozunk Bubuék csapatával is, aki kérdésemre elmondta, hogy idén nem tudja pontosan hány túrán vett részt de lehet vagy 80. Láttam a túrán a tavalyi év teljesítménytúrázója férfi, és lány kategóriájának gyõztesét (Pistit, és Annát) is. Minden elismerésem a tietek, csak így tovább.
Na de az útvonalra visszatérve, itt váltunk külön Balázstól, aki ment le Ómassára, majd vissza Miskolcra, hogy ott autóba ülve értünk jöjjön Egerbe. Baráti kézfogások után, jó utat kívánva folytattuk az utunkat a Faktor-réti Madonna felé, ahonnan fõhajtást követõen Tar-kõ felé siettünk tovább. Az út továbbra is optimálisan járható volt, igazából semmiféle panaszra nem lehetett okom. A túra elején tapasztalt tumultus megszûnt, túratársakkal alig-alig találkozutnk.
Tar-kõ felé reménykedtem, hogy a felhõk a hegyek között maradtak, és gyönyörû kilátásunk lesz, de ez csak részben történt így. Tar-kõn is volt egy szúróbélyegzõ, ahol a bélyegzést követõen a kilátóhelyen pihenõt tartottunk. A kilátás csodaszép volt, a felhõk is ültek a hegyek között, csak nem a Bükkben hanem azon kívül a távolban. A nap olyan alacsonya sütött a Mátra felõl, hogy abba az irányba nem igen lehetett nézelõdni, de a napsütötte helyek felé annál inkább. Pistivel végig is néztük hogy merre fogunk haladni, még azt is láttuk, hogy a Hereg-rétnél "miniatûr" emberek, vagy hangyák haladnak a Tortúra útvonalán. 30-40 perc elteltével mi is ott voltunk a Hereg-rétnél, és akik akkor jártak Tar-kõn, azoknak már mi voltunk a hangyák. :)
Innen ismét egy kisebb emelkedõ következett, ahol elõbb egy hatalmas szélvihar fákon végzett "munkáját" tekinthettük meg egy egész derékba tört erdõ formájában, majd a korábbi fakitermelésnek köszönhetõen mintha csak egy prérin, vagy sivatagban haladtunk volna el. Viszont így meg nyönyörûen kirajzolódott mögöttünk Három-kõ, és Tar-kõ sziklaorma, terepet engedve a fényképezni vágyóknak.
A Tamás-kúton található pont már karnyújtásnyira volt. Itt az Agria Speciális Mentõk adtak teát, és zsíros kenyeret a megfáradt túrázóknak. A ponton a Kancsendzöngán elhunyt Kiss Péternek volt egy emlékhely készítve, ahol fényképei mellett páratlan fizikai teljesítménye, életútja volt leírva, és teamécsesek is pislákoltak.
Utunkat folytatva ismét egy nagyobb emelkedõ következett, amelyen azonban a fakitermelést végzõk tevékenysége miatt az útról letérni kényszerültünk. Felfelé haladva mellettünk 100 méterre hatalmas bükkfákat vágtak ki a favágók, amiket egy lánctalpas traktorszörny húzgált le a hegyoldalról. Még késõbb messzire eltávolodva is hallottuk a kidõlõ fák hatalmas robaját.
Az emelkedõ tetején jobbra fordultunk, hogy beszálljunk a Török-út zöld jelzés övezte hullámvasútjába, amely innen majdnem Egerig vezetett bennünket.
Ezt a részt mivel zömében lejt, nagyon meg lehet nyomni, ennek megfelelõen lassú futásban haladtunk nagyrészt a lejtõin, és nem is telt el sok idõ már a Völgyfõ-házhoz vezetõ aszfaltúton voltunk. A Völgyfõ háznál a szintén tarvágásos módszerrel kitermelt fáknak köszönhetõen ha jól sejtem Bükkzsérc, Noszvaj irányába gyönyörû kilátás fogadott minket. A hegyek lábához a köd beült, mintha csak a tenger hullámai lettek volna. Ezt láttuk Miskolcról távolodva, majd Tar-kõrõl is (onnan csak a messzi távolból), de itt ismét karnyújtásnyi távolságból szemlélhettük ezt a ritka idõjárási tûneményt.
A piros sáv jelzésen tovább haladva erõteljesen sötétedni kezdett, de még volt szerencsénk elérni a hegygerincen Felsõtárkány magasságát, ahonnan az itt is megjelenõ tarvágásnak köszönhetõen a ködöt, naplementét, felülrõl szemlélhettük. Láttuk ahogy a köd egyre jobban hömpölyög befelé Felsõtárkány völgyébe, és ahogyan egyre sûrûbb lett, helyhiány révén elkezdett toronyszerûen az ég felé törni. Le sem tudom írni milyen szép volt a vörösen izzó nap fényében.
Vasbánya-tetõ elágazásánál ért minket a teljes sötétség, itt már lámpára volt szükségünk. Érzésem szerint a hõmérséklet elég erõteljesen csökkenni kezdett. A Kövesdi-kilátóhoz nem tûnt nehéznek feljutni, itt azonban már kilátás az nem volt. Innen kb. 1 kilóméter után értünk el a feújított Várkúti-túristaház után található ellenõrzõpontohoz, ahol nagyon kedves pontõrök teával, és zsíros kenyérrel láttak el bennünket. Kb. 10 perc pihenés után indultunk tovább a kellemes meleg ellenõrzõpontról, ahonnan kilépve a lábaim nem akartak az akaratomnak engedelmeskedni, elgémberedtek. Eltelt vagy 8 perc mire újból megfelelõ ritmusban tudtam lépni, menni az emelkedõn, vagy csak a lábamat hajlítani.
A távolba tekintve szokatlan módon a Nagy-Eged irányában mintha egy lámpát láttunk volna, talán a Nagy-Egeden lehetett kivilágítva a kilátó, vagy valamelyik adótorony, de az is lehet hogy csak a képzeletünk volt az. Ez a szakasz mindig hosszúnak szokott tûnni, de a lámpa fénye adott némi tájékozódási pontot.
Nagynehezen elértünk a Nagy-Eged elõtti elágazáshoz, ahol egyszercsak olyan köd fogadott bennünket, hogy a lámpa fényében alig lehetett vagy 2 méterre ellátni. Elindultunk balra az elágazástól, ahol tudtam, hogy egy kerítésnek kell következnie, ahonnan jobbra haladunk tovább. Mentünk, de a kerítés csak nem akart eljönni, így megálltunk és azon tanakodtunk, hogy mi legyen, merre tovább ugyanis nem látunk semmit. Erre léptem még egyet és azt láttam, hogy a kerítés ott volt mellettünk 2 méterre, csak egyszerûen nem láttuk a sötétben, és a ködben. Meg is örültünk, hogy oké, irány a kerítés mellett, és mentünk is lefelé, és tudtuk, hogy a végén balra. A kerítés el is fogyott le is kanyarodtunk balra, de 50-70 méter után baljós érzés fogott el, mintha nem ilyenre emlékeztem volna. Vissza is mentünk a kerítéshez, és egyenesen továbbhaladva megtaláltuk a helyes utat, ahol már a köd is oszlott kicsit, így jobban tudtunk, tájékozódni, de a látási viszonyok továbbra is igen gyengék voltak. A Nagy-Eged oldalában a meredek köves úton csúszkálva a hegy aljára érve a Kis-Eged elõtti csiki-csuki út következett, amit elsõ pár alkalommal még nappal, jó idõben sem volt egyszerû követni. De az emlékeknek hála gond nélkül átmásztunk a Kis-Egeden át vezetõ labirintuson. Itt igazából csak az agyagos talaj nehezítette meg a lépéseinket.
Egerbe beérve lámpáinkat elraktuk, túrabotom összecsuktam, és nagyon boldog voltam, hogy ismételten itt lehettem, és teljesíthettem a távot. A vasúti keresztezõdésen áthaladva az út végig ki volt szalagozva. Emlékszem 2004-ben, amikor elõször voltam itt szalagozás híján 40 perc alatt találtuk meg a Minarettõl a suli ajtaját, de akkoris úgy hogy egy fiatal pár megmutatta nekünk.
Ezzel már nem volt probléma, és 12:30 perc gyaloglás után értünk be az iskolába ahol oklevelet, és kitûzõt, forraltbort, és felvágottas kenyeret kaptunk. Érdekes módon idén az iskolának egy másik terme adott helyet a beérkezõ fáradt túrázóknak.
Balázs már ott várt minket a célban, és még a váltóruhánkat is behozta, hogy ne a hidegben kinn az autónál kelljen öltöznünk. A túra után még elmentünk megnézni a Dobó-téren annak díszkivilágítását, de nem volt valami elkápráztató, ellenben a tér, és környékének (hídak, sétálúutca, kerékpárút) felújítása annál inkább szép volt.
A túrán nagyon jól érzetem magam, szerintem ez volt idiág a legkönyebben teljesíthetõ az idõjárásnak köszönhetõen. A szervezõknek köszönöm a színvonalas szervezést, csak így tovább, és 2014-ben is nagyon szeretném teljesíteni ezt a szívemhez oly közel álló túrát! |
