54. Brtnicke Ledopady
Ezúttal csupán négyen vettünk részt itthonról. Bubu, Maminka és Verõcei Józsi még rajtam kívül. Szép idõnk volt, kellemes hõmérséklettel, 6-700 m felett hamisítatlan tél, 20 centi hóval, lejjebb tavaszias hangulat, néhol -fõleg a csúcsokon- durva széllel párosítva.
A bevezetõ 35 km-s túra egy bautzeni városnézéssel indult, a Spree folyó partján. Gyönyörû, középkori, várfallal körülkerített óvárosban barangoltunk egy jó órát. A várost mellesleg valaha még Mátyás is birtokolta. A túra útvonala késõbb két, zúzmarával vastagon megrakott fákkal borított hegyen vezetett keresztül. Az alföldrõl szinte átmenet nélkül érkeztünk meg a látványos és megkapó téli világba. Az elsõ csúcs a Czorneboh volt, ahol a turistaházat sajnos jól téliesítve, de lezárva találtuk. Minden erõlködésünk ellenére Józsival csupán egy üres dobozt találtunk a kilátótorony lépcsõsora mellett, bélyegzõt nem. Bár, végülis nem volt teljesen üres, némi fagyott vizet azért tartalmazott. A második hegyen is volt egy turistaház, ezt sem szemléltük meg azonban közelebbrõl, mivel az utolsó emelkedõ elõtt egy esõbeállóban minden szükséges ellátmányt megkaptunk, úgymint rum, kofola, tea, szalámi, vmi felvágott, nápolyi. Mustár sajnos nem volt. Bár voltak sík szakaszok, a meglepetésemre 1100 m össz-szint kellemesen bemelegített az este induló sztovkára. Az összképet csak az egyre erõsödõ torok- és fejfájásom rontotta. A célban, Valdekben volt idõ még egy könnyû vacsorára is, én csirkemellet rendeltem burgonyakörettel. Savanyú uborka is járt hozzá.
A sztovka útvonala jelentõsen eltért és lényegesen más jellegû volt a tavalyihoz viszonyítva. Elmaradtak a hosszú lépcsõsorok, ellenben nagyban Olafosodott. Már-már elmebeteg módon felkergetett minden útba- és nem útbaesõ csúcsra. Egyértelmûen megállapítható volt, hogy csak a sportérték növelése volt a fontos, hiszen a jelzetlen csúcsokon sem kilátás, sem egyéb látnivaló nem volt. Az kétségtelen, hogy ilyen szempontból jelentõs tartalékok rejlenek még a környékben. A százas már a szokott módon este, chipes idõméréssel, tömegrajttal indult.
Mint ahogy a szokott módon, a laza aszfaltos emelkedõn a futó mezõny java el is hagyott. Így az elsõ hegyre, a Luzsra is (ez a helyi Tolvaj-hegy, amit autentikus módon a határkövek mentén közelítettünk meg) csak vagy harminc ember után érkeztem meg. Egyébként ez volt a túra egyik legszebb pillanata: ahogy felnéztem a nagyon meredek, hófúvásos emelkedõn, és araszolt felfelé a fényfüzér. Innen szép komótosan, erdõben kocogva jutottunk ki Tolstejn vára alá, ahol pár percet keresgettük néhány beérkezõvel az út folytatását. Felmászva a várhoz majd elvitt a szél: ez volt az elsõ frissítõ, elvi 10 km (1:34, 21. hely). Itt már látszik, nem fogunk gyorsan végezni, de örülök minden lassító és nehezítõ körülménynek. Az elsõ ponton rendezõi italjegy ellenében almalét választok fogyasztani.
Innen egy röpke 28 km-es körre indultunk 5-6 csúcs meghódításával. A 600 m feletti csúcsok gyönyörû havasak, 20 centi porhóval, keményre fagyott jeges zúzmarával a fákon. Ha a szél rázendít, csak úgy csilingel, és keményen kopog a kobakokon. A számos csúcsból kedvencem a tavaly is meglátogatott Klic (760 m). A hegy lábánál találjuk meg a 2. titkos ellenõrzõpontot (tajná kontrolá), ahol tea, és finom péksüti kínálja magát. Az ízes bukta valóban ízletes. A hegy csúcsára vezetõ végsõ oda-visszán meglepve látom, csak 10 percre a mezõny eleje. Vissza is veszek hamar. Egyik jelzetlen szakaszon sokáig nincs Olafnyíl, mintha nyom se nagyon lenne, aki mögöttem volt 10 méterrel eddig, õ sem jön. Visszafordulok, megyek lefelé 5 percet. Kár volt... Elhatározom, hogy jobban bízom magamban. A betétkör befejezése elõtt még egy csúcs, már a Tolstein várában kapható frissítõt várom, nem eszek. Ez még egy hiba, utolérnek. Tömöm magamba amit találok, kicsit késõn. Tolstejn másodszor a már ismert útvonalon jól megy, az ételjegy fejáben felszolgált gulyás is finom, de a meleg étek nagyon rosszul esik a torkomnak, fagyos vízzel higítom. A nyelés kezd fájdalmas lenni. Innen minden frissítés nehéz lesz. Langyos innivaló lenne jó, de az nincs. Egy-egy korty vizet melengetek a számba, mielõtt nyelek, ez mûködik a legjobban. Saját ételt péppé nyámmogom, úgy lemegy.
Tolstejnt (38 km) végleg elhagyva (6:06, 11.) a Jedlovát kell meghódítani, persze a legrövidebb úton. Ezt is elnézem, újabb 8-10'. Ezeken azért nem hergelem magam, benne van a pakliban. Még két csúcs, és máris félúton, Krasna Lipában vagyunk. Elõtte egy jó darabon síkon, aszfalton kell szaggatni, érzem, hogy nem tesz jót a combjaimnak. A Jedlovától már a felfelék sem mennek jól, ez a legijesztõbb. Nem érzem a ritmust, csak robotolok. Várom, hogy történjék valami. A vendéglõbe érve (54 km, 8:28, 11.) újabb gulyás vár, és meglepõen sok induló, részben rövid, részben hosszútávos. Kaja után kicsit idõzök, hátha jön valaki, de még mindenki újabb adagot rendel, vagy kofolázik, megyek hát egyedül.
Kraszna Lipából kifelé menet végre világosodik. Pár km és itt a Nemzeti Park, a túra egyik leglátványosabb és változatlan része, "jégesésekkel", sziklavárakkal, szûk lépcsõkkel. Persze a bejáratot is meg kellene találni, nem teljesen egyértelmû a kincskeresõ térkép, azaz az itiner, így rövidtávosokkal beszélem meg, hogy merre tovább. Itt is kiesik 6-7 perc. A látványosságok egy részének megtekintése után, még a NP-ban, a turistahídnál önkiszolgáló frissítõpont vár, itt több idõt töltök, számosan érkeznek, köztük az ismerõs Honza (Mátra 115 résztvevõ is) és Ales, késõbbi társam. Nincs nálam só és igen kívánom, így jobb híján mindent vastagon mustárral eszek. A fõzetlen párek ugyanúgy jár, mint a sajt. Veszek magamhoz egy kis narancsot is. A továbbindulás után követem el a legnagyobb hibát a túra során, felkapaszkodok Britniky sziklavára felé, kihagyva két pontot. 500 m után fordulok vissza, a feleslegesen begyûjtött 100 m szint után. A jégbarlangban -ami kimaradt- ráadásul most nincs is jég. A maradék jégalakulatok azért kitesznek magukért. A következõ ponton (Kopec, 69 km, 11:34, 8.) jelképes frissítõ van, kofola, vagy hideg víz. Jobb híján a vízzel igyekszek valamit kezdeni.
A következõ betétkör 17 km-re van hirdetve. Az elsõ 5 km sík, futok, ahogy kényelmes. A túloldalról kiabálás hangzik valakitõl, "zlutá". Pedig biztos nem a sárgán kell menni, én is kiabálom hát a "modrá"-t. Egy km-rel lejjebb nézegetem a kihelyezett turistatérképet a követendõ útvonalról, amikor befut Ales. Úgy tûnik, meggyõztem. Innen végig együtt megyünk. Elég sokat kocogunk. Hermann-sek felé nagyon szép patakparti panorámaút visz, ez a rész, ami még a szívemhez nõtt. Aztán egy iszonyú szûk lépcsõn mászunk fel a kilátópontra. Olaf itt nem jöhetett fel. Innen már számolgatom, hogy érünk vissza, de arra nem gondoltam, hogy még majd két óra. A távolság olafkm-ben értendõ. Rettentõ hosszú és unalmasként jellemezhetõ részek jönnek. Amikor másodszor járok Kopecben (86 km, 14:48, 6-7.) megint motivációt vesztek. Alig tudok bármit leengedni a torkomon, bár itt amúgy is csak a saját erõre támaszkodhatok, ellátmányt nem kapunk. Kicsit még üldögélek is. A hegymenetek ezután még mindig nem mennek könnyen, sõt... A következõ pontig egyetlen domb van, ahol meglepünk egy bokros szélén guggoló nénit, majd elég hamar Brtnikybe érünk (91 km, 15:59, 6-7.) Frissítõ itt sincs, gyorsan továbbállunk. Ales sem erõlteti a futást, de ha megindulok, kitartóan jön, aminek örülök. Már csak nagyon halvány emelkedõkön kocogunk.
A beérkezést ekkor legkésõbb fél ötre taksálom, ami jó, mert mindenképpen nagyot szeretnék aludni a holnapi túra és hazavezetés elõtt. Persze nem számolok Olaffal. Az egyik oda-visszán még találkozunk az elõttünk levõvel, de nem hajtunk rá. Megnyugtató elérni az utolsó csúcsot a nem létezõ úton. Két km, mondja Ales. "Az jó", gondolom, negyed óra max begurulni, bõven világosban. Húsz perc múlva pedig azt, hogy Olaf elvesztette józan ítélõképességét. Talán tájolóval húzott egy-két görbe egyenest a hegy és Valdek közt, mindenesetre kijárt utak mellett 10 méterrel haladunk a beszakadozó mocsárban, csalitosban, keresztbe dõlt fenyõfákon át, van ahol az 5 méterre levõ olafnyilat nem látjuk. A cél valami elérhetetlen messzeségbe kerül. Talán 3/4 5-re beérünk, az még világosban van. Amikor az óra azt is elüti, a futást igyekvõ rohanássá változtatjuk az átfestett Z jelzésen. A tábor sehol. Végül 5-re, a maradék fényeknél épp beesünk a célba. (107 km, 19:15, 6-7.). Ennyit még nem futottam 5,5-s átlagért
Hogy mi volt a gond, végülis nem tudom. Csak remélem, hogy egészségesen jobban ment volna, de igazából ezt nem érzem így. Az hogy mi a helyezés nem is érdekel, a jó érzés hiányzik kissé, nem iparosmunkáért utaztam ennyit.
Másnapra csupán egy rövid, 17 km-es kirándulás maradt, ahol a frissitõponton végre megkóstolhattam a maradék fõtt kobászt, ha már elõzõ nap nem készült el a turistahídnál, mire odaértem. A mustár sajnos elfogyott. Vigaszként töltött puszedlit kapunk. Amúgy leginkább Rumburk nevezetességeit tekinthettük meg, egy nem különösebben izgalmas túrán. Mire Magyarországra értünk, a piros riasztást is megszüntették és az utak is járhatóvá váltak. Így tulajdonképpen egy szerencsés és élvezetes hétvége kerekedett Csehország északi csücskében.
|
