Túrabeszámolók


Decathlon Mátra Túra

Norbert AlexanderTúra éve: 20142014.04.10 13:47:12

MÁTRA DECATHLON 25 – ERÕPRÓBA


POTYAUTASOK


„ragyog a szívem mint a nap, sohasem voltam boldogabb”…míg fatima ezt énekelte a rádióban, nem is gondoltam, hogy kicsi kocsimat potyautasok szállták meg, pedig akkor biztos nem lettem volna boldogabb. Igazából akkor leltem rá a hivatlan vendégekre, amikor Gyöngyösön a tankolás után felnyitottam a hátsó csomagtartót …10-15 darázs fészkelte be magát 3 kisebb fészekbe. Eléggé megvoltak dermedve, hogy eddig és még ezután sem szálltak szerte széjjel. Különleges kéréssel fordultam a benzinkutashoz, aki egy felmosórongy nyéllel sietett segítségemre. 10 perc alatt véget vetettünk az akciónak, csak egy élõlény pottyant be a hátsó csomagtartóba,de úgy voltam vele, hogy ha már eddig együtt utaztam egy tucattal, egy már nem árthat.


Szép idõ volt, sütött a nap a szél kellemesen fujdogált. Mikor odaértem Mátrafüredre és viszonylag elég gyorsan találtam parkolóhelyet, konstaláltam hogy utasom feléledt és kiszeretne menni a friss levegõre. Kisegítettem hátha elkísér s védelmez utamon.


NÉGYESHATÁR-TEMPÓSAN


8óra 5 perckor elrajtoltam, elõnevezésem segítségével zökkenõmentesen ment. Az ítiner maga egy kemény színes kartonból készül B3as lap amin egyik fele térkép formájában az útvonalat, másik oldala pedig a szint emelkedést, pecsétet, és az útvonaljelzéseket mutatta. Szöveges leírást nem volt benne található, de mivel nagyjából ismertem az útvonalat így nem is hiányzott, bár azért az ismeretlennek lehet hogy egy két leágazást gondott okozott,de hát nem lehet minden könnyû.


A vasút mellett rövíditettem le a fölös odavisszamenetet az úttesten, s közben éreztem hogy közel messze vagyok még a bemelegedéstõl, két lábamat vascölöpnek éreztem. A bemelegedést a Csepegõ forrásig tartó rövidebb szintemelkedés hozta meg a P-,Z- közös jelzésen. Pecsét után az út ketté vált, P- folytattam utamat.


Itt már aztán megtörtént véglegesen a bemelegítés kisebb nagyobb emelkedõk révén. Az útvonal ismerõs volt, gyerekkoromból, anno faterral többször megjártuk ezt az utat. Most igazából azért indultam ezen a teljesítménytúrán, hogy leteszteljem magam mennyit bírok a jövõ heti Muzslára felkészülvén. Így hát elég tempósra vettem a figurát, folyamatos elõzésbe voltam, bár azért engemet is bõszen elõztek. Eleinte ritkuló fákkal tarkított hegyoldalon haladtunk felfelé, majd cserjés bozótosban folytatódott az út. Míg nem elértünk egy földutat, és aki okosabb volt, ott folytatta útját, hisz ez pontosan belevitt a KisKõi EP-be. Pechemre én butább voltam és amire átgondoltam e rövidítést már kaptattam felfelé a P- emelkedõn , amely igazi hatalmas fákkal tarkított erdõvé vált. Még néhány lépés és fent voltam a Négyeshatárnál, ahonnét köves sziklás leágazás vezetett vissza a Kis-kõi EP-HEZ.


A Kis Kõ magában nem is volt olyan kicsi, sõt nem is csak egy kõ volt. Kettõ Hatalmas szikladarab állt ki hegyoldalból, gyönyörû kilátást biztosítva a környezõbeli hegyvonalakra. Elégedetten néztem a másfél óra alatt megtett utamat, s ezúttal már a földúton indultam vissza a Négyeshatár kunyhójához.


KÉKESTETÕ – az ország tetején


És akkor uff…eddigi tempómból nem veszítve tovább kapaszkodtam felfelé a P- jelzésen. Ez volt az elsõ igazi nehéz emelkedõ, el is kezdtem bõszen venni a levegõt, s fokosom is állandó szereplõvé vált.  Mikor már láttam hogy hovatovább nem igen emelkedik az út egyensúlyba hoztam légzésem, s kocogtam egy kicsit. A hatalmas fák Disznó forrás leágazásnál hamarosan fenyõfákba mentek át, s nõvérszálló után kis idõ múlva csatlakozott ez útvonal rövidebb távja a Z-. Kis kapaszkodás után, betonúton meneteltem a szanatórium mellett, majd még néhány leágazó emelkedõ és ott voltam a Piros-Fehér-Zöld kõnél.


2óra 20 perce alatt értem fel, úgyhogy úgy gondoltam itt az ideje a pihenésnek. A pecsét után leültem egy fenyõfa tövébe, s befaltam a Horalky-t. Szörnyen nézhettem ki, mert az EP elllenõrök, készségésen megkínáltak papírzsebkendõvel, pedig ekkor még nem éreztem, hogy mennyi energiát elégettem. Kis mentatea ivás után, megkezdõdött a száguldás.


HATÖKÖR URA – Need For Speed


Lefelé Mátraházáig a K- jelzés vezetett, lefelé a Déli felvonó sípályán. Emlékeztem Gyerekkorom ban milyen jókat futottunk lefelé. Most sem cselekedtem máshogy. Bár nem volt veszélyes, mert rajtam kívül senki sem láttam aki rohant volna, de úgy éreztem hazai pályán vagyok. A kis pihenõkben mindig megpihentem a következõ lejtõkön pedig futottam ahogy tudtam. Szó se róla az elõzgetés folytatódott.


Mátraházán megnyugodott a talaj alattam s könnyen rátaláltam az eddig még általam sohasem járt Znégyzet jelzésre, amely a parkoló felsõ részébõl indult. Ekkor már mind a combomat mind a térdemet sõt még a lábujjaimban feszülõ körmeimet is éreztem. A lejtõ annyiban folytatódott, hogy nem széles sípályán száguldottunk le, hanem keskeny sziklás erdõben vitt a lendület. Fokosomat újra kivettem hátam mögül s azzal löktem el magam olykor. Mikor már azt hittem hogy vége, megláttam egy girbe gurba a legmeredekebb  köves útvonalat ami levezetett a Nagy Hidas Völgybe…nem volt egyszerû, mert itt már nem használhattam a lendületet, hacsak nem a lenti patakban nem akarom összeszedni a fogaimat a kövek közül.


Végül is lejutás után , a völgyben Cserjés bokros ösvény vezetett a Következõ EP-hez Hatökör Urához.


Ami nem tudom miért nem hét vagy nyolc ökör ura, de azt sem miért hat és még ökröket sem láttam. sõt én éreztem magamnak annak, amiért ilyen gyorsan majd három óra alatt ideértem. Pecsét után levettem melegítõ felsõmet, s letérve a Z+ jelzésre tovább lépdestem.


LAJOSHÁZA- holtpont felé


Van az úgy, hogy csak mész elõre mész elõre és nem jutsz sehova. Ezen az útvonalon is ilyen érzésem volt. Különösebb szintemelkedés nélkül, egyre csak lassultam, s nemcsak az miatt hogy felkészüljek az utolsó emelkedõre, hanem mert az eddigi tempó rengeteg energiát felemésztett belõlem. Pedig a táj változatos volt: eleinte dombos majd bokros végül pedig a Nagy Patakon tarkították az erdõben sorozatos átkelések. De most elõször esett meg a túra folyamán hogy egyedül voltam, se elõttem se mögöttem senki. Nagyon hiányzott a kiskutyám, s míg egymagamba voltam rájöttem hogy én vagyok a világ egyik legboldogabb embere, hogy az asszonykám hozzám akar jönni és még utódot is szeretne. A Zháromszög leagázásnál járhattam amikor ebbõl merítettem erõt, ami egy rövidítés késõbbi utamhoz, de nem használhattam hiszen akkor kimaradt volna egy EP. Ehelyett a régi vasútvonalán meneteltem, bár ekkor még nem tudtam hogy minek vannak vizszintes gerendák a túristaúton.  Végtelennek tûnõ eszmefuttatásom után végre Lajosházára értem.


Mindig is kiváncsi voltam, hogy nézhet ki, hisz még sohasem voltam itt, gyerekkoromból sokan mondták az osztálytársak, hogy itt a patakban rákok vannak. Sokszor mostam meg cipõmet idáig a Patakban, de egy rák se vágta széjjel. Lajosháza maga két ház volt, mindakettõ panzió féleség. Egy szép rét, pár paddal. A kis vasútból levontam a következtetést, hogy ide azzal is el kell jönni, mert látni lehetett, hogy itt maga hegyek közötti völgyben vezetnek a sínek, nem pedig úgy Mint  Mátrafüredig, amelyet sosem értettem miért hegyi kis vasút.


Talán ez volt a legkönnyebb szakasz az egész túrán mégis ez tartott szinte a legtovább ideig, kereken délre értem be. Ekkor már tudtam hogy rosszul osztottam be energiámat. Pecsét után leheveredtem egy hatalmas fenyõfa alá, s fogyó mentateámat leváltottam egy málnaszörpös üdítõre és egy szép nagy almára. Míg elidõztem s erõt nyertem lassacskán megtelt a hely élettel. Folyamatosan érkeztek be turista társak, de írtó nehezen ment a felkelés.


SÁSTÓ- a holtpont


Miután felkecmeregtem, visszamentem a patakhoz való elágazáshoz és elkezdtem felfelé az emelkedést az Snégyzeten. Eleinte úgy éreztem pikk pakk fent leszek, de ez az érzés pikk pakk elmúlt mihelyst észleltem, hogy a vízszintes helyett a szint csak még jobban emelkedik. Köves kemény emelkedõn kaptattunk felfelé, s egykezes fokosamat már felváltva voltam kénytelen használni. De mivel a tüdõm is gyengült kénytelen voltam többször akár percekre is megállni, s közben akiket eddig leelõztem a nagyja be is ért. A cél már csak az volt, hogy végre tudjam le ezt az emelkedõt, s utána már mászva is eljutok a célig. Miközben küzdöttem eljutott a tudatomig hogy ez jövõhéten még keményebb még meredekebb s még hosszabb lesz. Talán ezzel a gondolattal küzdöttem fel magam végül a Farkas kúti elágazásig, ahol gyorsan akartam után tölteni menteámat, de lassabra sikeredett ugyanis ekkor következett a hátfájás idõszaka.  A S+ különösebb emelkedõ nélkül vezetett el Sástóig, mégis úgy botorkáltam mint egy vénember, s közben megint csak elõztek le jópáran.  A térképre nézve jutott a tudatomig hogy mekkorát kerültünk Mátraházától. Hiába, ez nem Mátrahegy 12.


Sástó az ország legmagasabban fekvõ legnagyobb tava, amely mióta elkezdtem túrázási hobbimat azóta folynak az átalakítások a parton. Immár két éve.


A bácsika a pecsét után mosollyal közölte, hogy ez a szakasz menni fog, ne adjam fel, ami nagyon jól esett( tényleg naggyon szörnyen nézhettem ki) S a rét utáni átkeléssel folytattam a kempingek mellett a levezetõ szakaszt, a Sháromszögnél.


KOZMÁRY KILÁTÓ CéL- a kötelezõ


Eleinte az út mellett vitt a jelzés, majd folyamatosan távolodott tõle a rétecskékekkel tarkított hegyoldalon. Az egyiken megpihentem, s a messzi távolban elégedetten tekintettem a már homályba veszõ Kékesi kilátóra. Egy-két órája még ott voltam.


Végül lejtõs emelkedõs erdõs ösvény után megérkeztem a Kozmáry Kilátóhoz ahol valóságos túristaszállás várt. Szó szerint tele volt emberrel nem csak a kilátó de maga a környék is. Most sok idõt nem töltöttem el, hisz voltam itt múlt héten asszonyal s a sziklás domboldalon még Geoládát is találtam, ugyanakkor észre vettem hogy akik leelõztek itt nem messze a céltól pihennek. Gyors bicegésre váltottam le a lépcsõn, majd át az úton, bele Z+ jelzésbe, átvágva az erdõn, megint az úton s végül megérkeztem vissza az erdész iskolához.


Az ítinerhez képest még kisebb oklevelet kaptam, de nekem nagyon tetszett olyan jó kis mutatós volt, s nem csak ilyen fekete fehér. Maga a nevezési díj elképesztõ olcsó volt, a frissítõkkel és ezzel a jó térképes útmutatóval együtt. A kitûzõ és a pecsét is szép egyszerû volt, pont olyan amilyennek lennie kell. Külön szót érdemel,hogy a célban mentõs várta a beérkezõket, ha bárkinek gondja támadt volna. Bár a 9 óra szintidõ jelezte, hogy ez családbarát túra, az én 5 óra 53 percem pedig az jelezte, hogy a jövõheti Muzslára még félórát tudok beosztani…csapatommal.


Miközben hullafáradtan felváltva ettem zsíroskenyérbõl és lekváros kenyérbõl elgondolkodtam, hogy ezt a félórát hova kéne tenni jövõhéten. Túl sok energiát emésztettem fel az elején, ami az utolsó 10 kmre nagyon kiütött.


Mikor beszálltam kicsikocsimba, elmosolyodtam, amikor láttam, hogy az egyik potyautasom megvárt engem. Útjára engedtem, hogy õ is bevegye a Kékest.