Túrabeszámolók


A Város Peremén

GeldarTúra éve: 20142014.04.13 18:06:53

A város peremén 25


A dobokat megverték, a fanfárok felharsantak, ötvenedik teljesítménytúrám napja virradt fel. Ebbõl az alkalomból igyekeztem összeszedni egy népes csoportot, ami végül sikerült is. Elsõ túrázóink között köszönthettük Esztert, Kata egykori szobatársát, Marcit, jó cimborámat valamint Orsit és Mikit, akik frissen tértek vissza a Mediterráneum legmagasabb vulkánjáról - kíváncsi voltam, mit mondanak egy Budai-hegységbeli túrára azok után. Rajtuk kívül Kata és Zsófi erõsítették a csapatot - heten voltunk tehát velem együtt.

A rajtba elég lelkesen érkeztünk, ami Hûvösvölgyben volt. A nap elsõ meglepetését Livi szolgáltatta, aki egy jógakurzusra igyekezett és hogy visszafogottan fogalmazzak, az évek során elég komoly (értsd: csinos) hölgy lett belõle. Megbeszéltük, hogy nem utoljára futottunk össze véletlenül, aztán tényleg a nevezés következett. Elõzetesen kifejezetten boldog voltam, hisz a város peremén azokon a részeken kezdi a menetelést (ellenkezõ irányban), ahol elsõ teljesítménytúrám, a Budai 50 vonul a mai napig - ami a kedvenceim között van most is. Egyben azt is tudtam, a hegyek oldalában nem lesz kifejezetten könnyû a gyaloglás, a többiek elõl azonban ezt igyekeztem titkolni.

A nevezés után Solymár határáig utaztunk jó néhány társunkkal, majd õket követve betörtünk a Paprikás-patak hídján át a völgybe és lám: az elsõ emlékfoszlány föllebeg 2003-ból: apámékra várunk egy órát egy zöldre festett kerítés mellett (ez ugyan odébb van, de a környék ismerõs volt). A patak mentén a Rózsika-forráshoz mentünk, ahol diót osztogattak. Eszter dióját pillangóval próbáltam meg kifeszegetni, aztán kõ oldotta meg a kérdést. Egy indiainak kinézõ csóka és szõke barátnõje haladtak el mellettünk kevéssel ezután, velük még késõbb találkozunk.

Mivel oly rég jártam erre, idõnként nehezen ment a tájékozódás - fõleg, hogy a jelzések nem voltak kifejezetten sûrûn fölfestve. Sikerült is eljönni a sárgáról, s egész a zöld jelzésig mentünk a rossz irányba. Itt a csoportunkat hátrahagyva visszafele indultunk Marcival, hogy a sárgát és elveszettnek hitt pecsétes papírom megleljük. A többiek lefele mentek ezalatt.

Nemsokára utolértük a szõke lányt és az indiai csávót, akik hozzánk hasonlóan elvétették a jelzést, s egy ideig elõttük haladtunk - aztán egyszer csak balra fordultak, mert meglett a sárga (és a pecsétes papír, a zsebemben)! Minekünk meg egy üveg narancslevet adtak oda, ami nem fért bele a táskájukba - ilyet azért ritkán tapasztalni, de hálával fogadtuk. A sárgán meneteltünk a hegyoldalban, bükkök mindenfele. A Nagy-Kevély kevélyen (hogy máshogy...) nézett ránk északi irányból - már amikor megszûntek a lombok és kiértünk a hegyszélre. A csoportunk másik része ezalatt abban a hitben tört a zöldön elõre, hogy nemsoká megérkeznek a keresztezõdéshez, ahol ott leszünk mink is (ugyan azt mondtam nekik, inkább gyalogoljanak vissza, mert a zöld vesz egy derékszögû kanyart és majd szembõl rohanja meg azt a hegyet, ahol mi oldalaztunk lassan fölfele, végül jól tették hogy nem hallgattak rám - az a szakasz állítólag kevésbé veszedelmes, mint ahogy a térképen látszik). A Budai 50-rõl ismert csupasz hegyoldali részek nagyon tetszettek Marcinak, én meg vigyorogva gondoltam vissza azon a részen, ahol Botond botom ama túrán megszökött tõlem és legurult a bánatba. Ma odahaza volt, legközelebbi bevetése a Gerecse 50-en lesz.

Hamarosan jött a telefon, vaj' merre lehetünk - tíz perc körülre mondtam, hogy érkezünk, de már hallották a hangunk, egyszóval ismét hoztam a formám idõbecslés terén... Nagy boldogság, s jó kedv, indulunk a Virágos-nyereg felé. Pecsétünk is megjön hamarosan, azután pedig szemtanúi leszünk a "Hogyan ne szálljunk föl siklóernyõvel?" címû monodráma forgatásának. Szerencsére az ipsének nem lett komoly baja. Hûvösvölgy felé gyalogolva (és trappolva) Katát és Zsófit kapacitáltam a Budai 50 megtételére, egyelõre egy-egy halvány talánon nem jutottunk túl - de ez is több, mint a semmi! Orsiék közben elõrehaladtak, és a nyomukban érkeztünk meg Hûvösvölgybe. Itt lefelejtették a pecsétem, valamint egy útbaigazítást kérõ hölgyet elirányítottam a rossz irányba - mindez azonban nem szegte kedvem, csak bosszankodtam egy sort.

A Szépjuhásznéhoz vezetõ úton mindenkit figyelmeztettem, hogy nem lesz kifejezetten sétagalopp a hárs-hegyi út, és tényleg jól emlékeztem... A felfele vezetõ út fényét kollégisták emelték, akik Pendulumot bõgettek egy közepes állapotú gettó blaszterbõl, zengett az erdõ a d'n'b-tõl. Nem vagyok én a buli ellensége, de nagyon nem a tavaszi erdõhöz való a dekkelés. A Kaán Károly-kilátó alatt az elõörsök álltak beállva és éppen az ég felé kiáltották (inkább üvöltötték) egyetemes fájdalmukat. Az égen kívül valószínûleg még fél Pest és egész Buda is hallgatta, nem biztos, hogy kíváncsian. A kilátóban Kata és Zsófi fogadtak mosolyogva, nagyon tetszett nekik a tavaszi lomb meg minden. A tomboló káoszból lefele indultunk, s a Szépjuhászné elõtt Marci elhatározta, hogy kiszáll - na nem mert nem bírta, hanem munka volt esedékes. Ennek örömére megbeszéltük, hogy jön legközelebb is (erre pedig megittunk egy sört), aztán a pecsétek begyûjtése után, s továbbra is a sárgán haladva elõretörtünk. Nem volt mese, a sárga keresése és a lányok Virágos-nyergen végrehajtott mosdókeresõ hadmozdulata elvitt némi idõt, amit be akartam hozni - magasabb fokozatra kapcsoltunk. Az erdõben számos madár énekelt, rájuk figyelve ismét eltévedtem, s a Sorrentón és számos másik túrán megszokott kanyart ismét átvágtam - ez azonban a pirosra visz. A sárgára perceken belül vissza is találtunk, s a Normafa 20 tájain haladtunk (remélem, jól  rémlik). Miki régi mesékrõl mesélt, a lányok pedig a Disneyrõl, én pedig arról, miért van az útvonal mellett életveszélyt jelzõ tábla (alatta meg egy frankó tûzrakó-sátorozó-hely!).

Eszterrel angliai kalandjainkat beszéltük meg eztán, majd megjegyeztem magamban, hogy a Sorrento sziklái változatlanul gyönyörûek. Kata pedig változatlanul remekül mászik fára (Zsófi pedig nagyszerû képeket készít, többek közt a fel s alá járõrözõ helikopterekrõl is). Budaörs határában jött az eleddig ismeretlen szakasz, be a sárgán a Csíki-csárdához. Azt hiszem, ekkor érezte úgy mindenki, hogy megérte eljönni - az ismert hegyekre táruló kilátás eszméletlen volt (valamint az egyik tisztább részrõl pont szemben látszott a Törökugrató vonatról nem látható oldala - azt késõbb meg kell másznom egyszer)! A célban ruhára varrható, jó értelemben régimódi dísz és csoki várta a brigádot, akik a 88-as busz fele rohanva már a következõ túrára gondoltak. Én meg szépen begyalogoltam a törökbálinti vasútállomáshoz, és azt mondtam magamban: az ötvenedik teljesítménytúrámra a lehetõ legjobb túrát választottuk.