"Tavaszi Szél(l) vizet áraszt virágom, virágom..."
Freddie Mercury óta még nagyobb népszerûségnek örvendenek ezek a sorok kicsiny hazánk folklórjában, de a bennük rejlõ igazságtartalomról én csak most gyõzõdtem meg igazán a múlt heti Karancs-Medves túránkon, ennyi vizet én még életemben nem láttam errefelé sem fentrül, sem lentrül csörgedezni!
Persze mit várjon az ember ha még a túratársát is úgy hívják mint a nemes kikeleti légáramlatokat? :-)) 
Egy hét alatt sokat ülepedett az élmény amelyet a 2014-es Karancs-Medves 35 túra jelentett számomra, így aztán a célba érkezést követõ "miafrancnakkelletteznekemsohatöbbetnemjövökide" érzést már régen felváltotta a jókedélyû visszaemlékezés, az "írnikénerólaháthamásnakismegjönmajdakedve" hangulata.
Ennek jegyében próbálom meg bemutatni ezt a gyönyörû túrát, a sárga sáv jelezte Bányász-körutat, amelyet bárki bármikor idõkorlát nélkül szintén bejárhat, és ha az igazoló füzetkébe feljegyzi a túra kódjait akkor jogosult lesz ugyanúgy a "Nógrád Megye Természetjárója" címre és jelvényre.
Indulás Salgótarján központjából, jelen esetben a Galcsik fogadóból, 8óra 30 perckor, Zoli elmajszol még egy szendvicset aztán uccu neki, irány a Kálvária!
-A Kálvária 1930-ban épült Trianon emlékére, 176 lépcsõ vezet fel amelyek megtétele után egy kõfal fogad. Régen itt egy barlang volt, melynek bejárata a történelmi Magyarországot formázta. Mióta az eszemet tudom ez a barlang el volt falazva, de a térkép az utóbbi években már rá volt rajzolva újra, és most, 2014-ben láttam elõször újra kibontva a falat, jelenleg éppen felújítják ezt az emlékmûvet.-
A felfelé vezetõ lépcsõsor meredek ugyan, de ekkor még nem sejtjük mi vár ránk, az csak a stációk közt szerpentinezõ ösvényen kezd gyanús lenni: a felfelé tartók már itt csúszkálnak össze-vissza, velünk együtt, de ekkor még bízunk benne hogy jobb lesz...
Zoli közben segít egy középkorú hölgynek, aki egy pillanat alatt úgy néz ki egy perecelést követõen hogy szerintem már itt elgondolkodott hogy miért is nem maradt otthon inkább ebédet fõzni a családnak? 
A Pipis-hegyre felérve enyhén hullámzó szintútra váltunk, a sár marad, de már kezdjük megszokni, folyamatosan beszélgetünk, egészen jól haladunk. Néha csak úgy közbeszúrok egy-egy megjegyzést Zolinak: "...te, én félek a Karancstól...", de láthatóan nem nagyon érti, persze az õ kondijával én sem akarnám érteni...:-)
Hamarosan elérjük a Ceberna-völgy tisztását, amely még most is olyan mintha egy mesébõl bukkant volna elénk, hát még szép idõben! Itt van az elsõ E.P., nagyon kedves személyzettel, de a feketeleves is itt indul, a kaptató a 727m-es Karancsra.
Eleinte a Karancs-patak medrében emelkedünk, nem vészes annyira, párszor kapom is a kérdést, hogy na, ez az? Nem, nem ez még csak a kezdet.
Aztán egyszer csak ott állunk azon a helyen ahol a kezdõ túrázók remegõ szájszéllel, megtört tekintettel fordulnak vissza és keresnek más hobbit maguknak a túrázás helyett: a patakmederbõl derékszögben kifordul az ösvény, egyenesen neki a hegy legmeredekebb oldalának, hogy egy hajmeresztõ szerpentinen törjön a csúcs felé. "...amitõl tartottunk abban már benne vagyunk..." mondhatnám én is Mikes Kelemen után szabadon, már ha tudnék beszélni ebben a helyzetben. 
Komolyan mondom, volt mikor azt hittem hogy egyszerûen nem fogok tudni felmenni, a klasszikus egyet elõre kettõt hátra mondás itt szó szoros értelmében volt értendõ a sártengerben!
Mindent elárul hogy 7.6 km után a 686 méteren álló Karancs-kápolnát 2 és fél óra alatt értük el, a Karancs-csúcsát pedig kereken 3 óra alatt. 
-Karancs, Szent-Margit kápolna. A legenda szerint névadója ugyanaz volt mint a Margit-szigetnek, építtetõje pedig IV. Béla. Búcsújáró hely, a rendszerváltást követõen 1991-ben felújították, most szép állapotban várja a híveket és a túrázókat. Teljesen nyitott, a belépés így aztán bármikor, bárkinek szabad.
Karancs-kilátó: Pontosan úgy néz ki mint a Tepke-kilátó, vasszerkezetõ, 22 méter magas, olajfúrótorony volt egykoron mindkettõ. A '70-es években már állt, gyerekként mindig is féltem felmenni rá, ez mára már szerencsére elmúlt.:-) A 2000-es évek elején felújították, azóta biztonsággal látogatható.
Szubjektív véleményem szerint az ország legszebb kilátását adja, 100-150 km-es légvonalbeli távolságban lényegesen magasabb hegységek láthatók innen, úgy mint a Tátra, délen a Mátra, nyugaton a Börzsöny, keleten pedig a Bükk.-
Itt kódot kellett felírni, utána egy félórás meredek ereszkedéssel, némi sárban szánkázással már Somoskõújfalun is voltunk, a Határ Büfében a következõ pontnál. Itt átöltöztünk és frissítettünk is egy kicsit, az órára pedig rá sem mertünk nézni. Zoli elhûlve konstatálta hogy még csak 11 km-nél járunk, 1000 m körüli szinttel, még van 25 km és a lábaink már szinte citeráznak...kemény lesz!
Somoskõújfalut az egykori kõszállító kisvasút töltésén hagytuk el, jól járható beszélgetõs útvonal ez, egy ipartörténeti érdekességgel az egykori kisvonat alagútjával fûszerezve.
Eresztvény, Dornyay-turistaház, a következõ pont, itt van a kód is amit a kis füzetkébe fel lehet írni. Szeretném ha nem kéne azt írnom errõl a turistaházról hogy "egykori", talán van rá esély hogy felújítják.
Mindenesetre a piknikhangulatban lévõ nyugdíjas pontõrök jól feltalálják magukat, nagyokat nevetnek, szalonnát sütnek, zsíros kenyeret csepegtetnek a jobb sorsra érdemes falak közt. Õk látták még fénykorában is ezt a házat, de még én is emlékszem rá mikor túrák után bejöttünk ide egy-egy innivalóért, ropiért.
Továbbindulunk a már jól ismert sárga sáv jelzésen, irány a Salgó vár!
Közvetlenül a vár alatt csodálatos bükkös fogad, -innen piros rom jelzésen haladunk tovább-, a tájékoztató táblákból megtudhatjuk: 100-120 éves bükkös ez, gyönyörûszép erdõ minden évszakban, az oszlopcsarnok-bükkös fennséges hangulatot áraszt!
Szerencsére az emelkedõ azért annyira nem hosszú, hamarosan felérünk a 625 méteren lévõ sziklavárba, Zoli hosszan idõz fent a toronyban, körülnéz alaposan, a kilátás innen is szinte páratlan, a Karancsihoz hasonló.
Ez az a pont ahonnan szépen körbe lehet járni szemmel azt az utat amit eddig megtettünk és azt is ami még hátra van. "...még nézni is tereh...":-)) 
15 km-nél járunk, de a nehezén már túl vagyunk, ami a szinteket illeti. 10 perc ereszkedés után Salgóbányán járunk, ez az 1924-ben Magyarországhoz visszacsatolt egykori bányász, ma üdülõfalu Zenthe Ferenc szülõfaluja is egyben, egy emlékpark, utcanév és egy szobor õrzi a Tenkes Kapitányának emlékét.
A sárga jelzés a Medves Hotel mellett elhaladva hamarosan felkanyarodik Európa legnagyobb kiterjedésû bazaltplatójára, az 550m átlagmagasságú Medves-fennsíkra. Egykor bazalt és szénbányák adtak itt munkát sok ezer embernek, mára már egy sem mûködik, viszont egy erre tévedõ érdeklõdõ természetjárónak paradicsom a környék, az egykori kõbányák, kis tavak, források, épített és természeti emlékek sokasága kínál rengeteg élményt és látnivalót.
"...a rónaságon hét határon száll, repül a szél(l)..." :-)
énekelhetnénk, mert a táj megtévesztõen hasonlít az alföldi vidékekre, csak akkor tûnik fel hogy valami még sincsen rendben a dologgal, mikor körbenézünk, és a 600 méter feletti hegycsúcsok mind szinte szemmagasságban köszönnek vissza nekünk, Karancs, Salgó, Sátoros, és az egyre közeledõ Szilvás-kõ. A többiek pedig mind-mind alattunk valahol...érdekes helyzet! :-) 
A Medves-fennsíkon ered a Szlovákia felé sietõ Gortva-patak is, aki az Északi Zöldet is járja annak ismerõs lehet, (de aki részt vett a Palóc LeFaGySz-on annak is) a Gortva-völgye szintén felejthetetlen látnivaló, az itt-ott felbukkanó kilátás Szlovákia felé gyönyörû, de ez már szinte megszokottá válik annak aki ezt a vidéket járja...
Rónabányán ellenõrzõpont, stílszerûen egy 120-as skodában berendezve, innivalót és csokit is osztanak a kedves pontõrök, Bányász-körút pedig tovább indul a 625 m magas Szilvás-kõ felé, amelyet nem érint ugyan, de érdemes rá felmenni, bazaltoszlopok, jégbarlang, gyönyörû kilátás innen is, Szilváskõpusztán még szállás és sípálya is található. Az út mentén karsztvidékre jellemzõ dolinaszerû mélyedések figyelhetõk meg a fák közt, ezek az egykori bányavágatok beomlása miatt keletkezett mélyedések.
Szilváskõpusztától átkötõ jellege van a túrának, a cél a Salgótarján felett magasodó Pécskõ, amely kb 10 km. Szép erdei utak ezek is, bárhol megállnák a helyüket szépségben önmagukban is, de az idáig tartó 24 km olyannyira elkényezteti a turistát hogy erre már fel sem figyel, csak önfeledten beszélget, és elõször a túra során ránéz az órára... és elképed, és lemered...vazz, kb. 7 km van még és alig több mint másfél óra!
Tervezett zoknicsere elmarad, belehúzunk, itt érzem elõször igazán hogy Zoli mire (lenne) képes ha én nem tartanám fel. Néha bele kell kocognom hogy tartani tudjam a tempót maratonifutó képességekkel rendelkezõ barátommal, de most az egyszer nem bánom, jó lenne beérni.
Egyszer csak érzem hogy fogy a power, meg kell állni... leülök, Zoli is megáll, valamit ennem kell.
Tudjuk hogy: "Csak a Puffin ad erõt és mindent lebíró akaratot!", így aztán ennek jegyében betömök egy zacskó gumicukit, (egyben) Zolinak is jut pár szem belõle, ez pont elég arra hogy utána felmenjünk a Pécskõ egyébként nem annyira acélos emelkedõjén. Utolsó pont.
Innen lefelé már semmi nem fontos, szinte futunk, de közben megint beszélgetünk is, hiába azért ereszkedni mégicsak sokkal könnyebb.
A célban barátságos szervezõk fogadnak, megkapjuk a jelvényt a túráért, a palacsintajegyet, tollászkodunk, aztán a másik jelvényt is, majd az adrenalinszint csökkenése miatt egyre jobban fájó-sajgó begörcsölõ lábakkal immár vánszorgássá degradálódó mozgással elvergõdök a kocsiig, hogy aztán felvehessem a fogadónál "minthamisemtörténtvolna" állapotban leledzõ nézelõdõ barátomat.
Nagyon jó túra volt minden viszontagság ellenére is, remélem jövõre is el tudunk jönni! 
Ezúton is köszönöm túratársamnak "Tavaszi Széll"nek a segítséget és a jó társaságot!
| 