Túrabeszámolók


Budaörsi Dolomitok

GeldarTúra éve: 20142014.05.25 12:15:29

Budaörsi Dolomitok 20


Némi szünet után ismét visszatért a karavánunk a Budaörs melletti hegyekbe, hogy vörösre süljön, de szépeket lásson. Ha a legutóbbi teljesítménytúrámat, a Timivel közös Gerecse 20-at nem számoljuk (ahol nem neveztem), egyenes ági folytatása volt ez a Város peremén-nek, amikor is a sárgán szaggattunk József Attila lábnyomaiban. A legutolsó dolog ráadásul, amit azelõtt láttunk, hogy leereszkedtünk volna a várost övezõ erdõségbe, a Törökugrató volt - most pedig az is sorra került végre.

Hosszú idõ után visszatért köreinkbe Laca - a tavalyi, erdélyi kaland óta nem láttuk; Eszter , aki a város peremét járta be velünk, szintán eljött, ahogy Zsófi is. Csapatunk legcsinosabbjaként pedig Timi tette tiszteletét. A Budaörs közepén levõ Templom téren találkoztunk a lyányokkal (László velem utazott ), s bele is vágtunk a keresztfába. Rögtön az elsõ néhány méter után megkezdõdött az emelkedés, és a Kõ-hegyig nem is volt megállás. A keresztes szikla meghódítása után alternatív módot választottam a lejutásra - a hegy nyugati oldalán törtettünk lefele, Timi pedig sziklaszörföt mutatott be - elég hatalmasat esett, de szerencsére nem lett komolyabb baja. László ezek után megtalált egy "Ez nem WC"-táblát egy kerítés mellett (késõbb volt egy "Dohányozni tilos!" is, szintén egy kerítés mellett, mi folyik itt Budaörsön?), majd az Út-hegyet hódítottam meg abban a reményben, hogy a Törökugratót mászom, míg a többiek alatta köröztek. Aztán a Város peremén-túra végén indultunk el ellenkezõ irányba, miután jót reggeliztünk a valódi Törökugratón - és miután kipróbáltuk a növények felismerésére való gyermekjátékokat.

A Huszonnégyökrös-hegyre való feljutás nem ment a legkönnyebben néhányunknak, a látvány ellenben lenyûgözõ volt. Amellett persze, hogy kiderült, a Budai-hegységben még nem tudom mindehol betájolni magam térkép nélkül (A messzeségben magasodó Farkas-hegyet sikerült összekevernem a Sorrento fölött magasodó heggyel, hogy csak egyet mondjak). Szerencsére a hegyrõl lejõve a jó irányba haladtunk egészen a dózerútig, egyre fokozódó melegben, fogyó vízkészletekkel. Hamarosan egyre hangosabb fohászok hangzottak el, fõleg a csillebérci irányba; a Farkas-hegyen iszonyú meleg volt, a fehér murva pedig valósággal ontotta vissza a meleget az ember arcába. Lászlóval angliai történeteinkkel szórakoztattuk a lányokat, aztán átfordultunk a piros keresztre, ahol még életemben nem jártam. Csillebércen hál' a jó égnek, illetve leginkább a szervezõségnek, föl tudtuk tankolni a szinte teljesen kiürült üvegeinket - vízzel, zöldalmás vagy narancsos (barackos?) szörppel. A Kolacskovszky-turistaházig és onnan is lefele beindult a futóverseny lefele, kezdtem megunni, hogy a köves út kikezdi a talpam, Laca és Eszter velem tartott. Így fedeztünk fel egy közkutat, ami mellett többen elsétáltak (s ahogy meghallották a vízcsobogást, fordultak is vissza rögtön), s moshattunk végre arcokat.

Ezek után érkeztünk egy budapesti-budaörsi határterületre, ahol igazi, rendszerváltás elõtti üdülõk hangulata fogadott fehér házikókkal, kertekkel és a kerítések között megrekedõ hõséggel, ez utóbbi nem hiányzott, de már közel volt a cél. A Nap-hegyi parkerdõben valakik íjászkodhattak, szerencsére nem repülõ nyilak közt mentünk (elõször a rossz, majd a jó irányba) körbe rajta - ezt a helyet egyébként késõbb érdemes lesz fölfedezni!

A célba is megérkeztünk hamarosan, majd irány a Faház, Eszternek és Zsófinak pedig a Város. Kifejezetten jó túra volt, egyértelmû, hogy eljövünk újra.