MÁTRAI CSILLAGOK 25 – Napnyugtától napkeltéig
Családi Bemelegítés Családi túrára
Éjszaka. Egyetlen éjjeli túrám volt, még ötödikes lehettem a Tardosi táborban. 3 csoportokban voltunk és a fél suli eltévedt, köszönhetõen annak hogy a nyolcadikosok a wc szalagozást másik ágra akasztották így jöttek utánunk a tanárunk.
Most eredetileg a 15ön szerettem volna indulni,mégpedig azért mert megint csak a hétköznapok vihara sodorta edzettségemet és a sötétre se tudtam hogyan reagálni. De túra társaim visszamondták, helyette viszont szóltak hugomék, hogy indulnak a 25 ön. Rövidebb hosszabb töprengés után Szõke Gyuri bácsinál áthelyeztettem magam, mondván hogy csak hozzászokik a szemem a sötétséghez és a szintemelkedés se tûnik vészesnek, meghát szereztem végre tartós edzõcipõt.
A túra elõtti napom anyós-após jelölt meglátogatott 2 sógival együtt és délelõtt házas teendõket végeztünk, tetõzéssel és egyebekkel. Aztán sziesztáztunk délután 4kor felküldtek pihenni egyet túra elõtt. Igazgatott voltam így nem igazán aludtam.
Mikor már Gyöngyösre a buszmeg elõtt jóval leparkoltam, hugomék már sorban álltak. Elsõre eltévesztettem a kolpingot a mûv. házzal,de a sorról hamar felismertem az épületet. Szerencsére nem sokáig kellett sorba állnunk, mert mi 25 ön rajtoltunk és a 15nél álltak sorba rajtolásra. 19:49 kor indultunk Hugom, Peti a barátja, Doni az unokatesója és én a bátyójaJ
SZENT ANNA KÁPOLNA – A túra legkönnyebb távja
Mielõtt még kiértünk Gyöngyösbõl, Hugiék beugortak energiaitalért és sörért. Én nem díjazom az energia löttyöt fõleg hogy édes, de most hogy megjelent a mojitos, próba szerencse elvén 2 dobozzal bepakoltam fokosom és szalmakalapom mellé. Biztos ami biztos, vittem sima mentateát is.
Aztán a temetõ elõtt lefordultunk a S- jelzésre, sokáig haladva a széles földúton, pár poénnal derülve még a szinte viszszintes alföldi tájat. Jókat röhögcséltünk, s még vizeletet is ürítettünk mielõtt kezdetét vette volna a komoly emelkedõ.
Igazából ettõl féltem eleinte legjobban. Még meleg volt, az út egyre meredekebb, domboldalon vezetett és még tömeg is volt. Ahogy vezettem a sort elõl úgy éreztem, hogy merülünk egyre jobban, bár szerény véleményem szerint ez 35 fokba egy mátravasút túrán sokkal nehezebb. Mire felértünk Cseplye tetõre a nap már elkezdett lenyugodni, Doni pedig fényképezni. És amikor a Sárhegyi adót is felértük, már éhesek is lettünk. Peti aki már eddig bevágott 2 sört most pár rántott hússal puhította fel. Az adónál jobbra fordultunk, arra vitt tova a jelzés lefelé a Szent – Anna kápolna felé. Miközben az út lejtett, a sötétség közeledett olyannyira, hogy már Doni fel is vette fejlámpáját és Peti is bekapcsolta. Én úgy voltam vele, megszokja a szemem sötétséget, de szembesülnöm kellett vele, hogy megszokja, de a terepviszonyokat nem érzékeli. És még közel sem volt éj sötét! Szerencsémre a héten váltottam le okostelefonomat egy butábbra, ami szerencsére annyira okos volt, hogy ledes lámpa volt rajta, pont annyira megvilágítva az elõttem levõ lépéseket, hogy orra ne bukjak. Eközben társaságunk eszmecserét folytatott Hugomék kapcsolatáról és a túra felszerelésekrõl. Ilyen témák között értük el Szent – Anna kápolnát, amely már világított a lámpáktól. Az éj leszállt.
KOZY KILÁTÓ – kaland és szórakozás
A tó mögött jobbra, széles földúton vitt tovább minket a jelzés, aminek már csak annyi bökkenõje volt, hogy hirtelen érzékeltük a lámpásainkkal a közeledõ pocsolyákat. Ennek ellenére elég hamar elértük a Pipishegyi repülõteret ahol mindenki lefordult jobbra, mondván hogy ott folytatódik az út. Hogy ott folytatódott e azt nem tudom, mert én amikor tavalyi mátravasúton voltam átvágtam a repülõtéren és egy széles úton elértem újra a jelzést, pár eltévedt emberrel és Peti barátunk is azt javasolta, arra rövidebb és könnyebb, ráadásként õ Még a Mátrafüredi erdészetibe jár így hát gondolkodás nélkül beleegyeztem javaslatába. Caplattunk a beleharapott sajtszínû holdfényében, és közben horror filmekrõl folytattunk eszmecserét. Voltak túrázók akik követtek minket, egy darabig, de mikor elhagytuk a hangárt is és bevetettük magunkat, a fejünkig érõ fûbe visszafordultak. Én nem erre a lejáróra gondoltam, de most már ezt is tudom, bár nem biztos hogy hasznosítom, mert jóval szinte a domboldal szélén fordultunk vissza az erdõbe, ami olyan meredek volt, hogy szinte visszacsúsztunk a turista útra…na jó a többi ek csúsztak én meg bénáztam mint egy vén bakkecske. Idõt nem nyertünk, csak távot mert Doni ismerõsei épp ott értek minket ahol a jelzésnél elváltunk tõlük. A vadkerítés mellett már sikongattak a kislányok, de minket nem zavartak a vadállatok, tempósan elértük Mátrafüred határát, átkelve az úton belemenve a Z+ jelzésbe, hamarosan megérkeztünk a Kozmáry kilátó lépcsõsorához…Mint ahogy eddig itt is tele volt túristákkal a hely, csak a 15sek miatt teljesen feltorlódtunk. Míg 5-10 perc alatt megtörtént a csekkolás, egy bácsi szórakoztatott mindenkit a lépcsõ tetején tiszta showder klub feelingben.
SÁSTÓ ÉTTEREM – békakuruty és ACDC
Most már korom sötét volt mikor a Kozmáry alatt lekanyarodtunk a S háromszög jelzésére. A turista társak eltûntek csak mi voltunk, idõnként egy két futó haladt el mellettünk. Hiába Doni fejlámpája és Peti kézi lámpája szükség volt a telefonomra ahogy az út egyre emelkedett. Út elágazásoknál folyamatosan jobbra tartottunk bár a tábla jelzést nem jelölte de mivel ismerem az utat erre határozottan vezettem csapatomat. Egy nagyobb emelkedõ után, ahonnan már láttuk a Sástói kilátó fénypompáját és a 40sek által teljesítendõ Kékestetõt pihentünk egyet. Éreztem, hogy kezdünk fáradni. Éreztem, hogy sokkalta nehezebb így sötétségben közlekedni, hisz a táj más sötétben, a térlátás jelentõsen szûkült. De még bíztam benne, hogy jóval meglesz a szintidõ és csapatomat egy két poénnal felrázva, folytattuk utunkat, eleinte még az erdõben, majd szemben folytatva a betonúton, elérve Országunk legmagasabb tavát.
Gyönyörû volt. Végre elkészült. Nagyon szép és romantikus is lehetett volna…ha a békakuruttyolás nem versengett volna az egyik helyi szórakozóbár zeneládájával. A szép térköves út belevitt a Sástó étterembe, ahol majd 4 órás részidõvel pecsételtünk, s vagy három zsíros kenyérrel telítõdtünk. Mialatt a rétre kanyarodva elhagytuk Sástó tavát, úgy halkult a békazene vs. Acdc versengése.
LAJOSHÁZA – lefelé a sötétségbe
Bár sokszor jártam erre, de nehezen ismertem fel a Sháromszög jelzés útvonalát. Talán csak az ösztönöm vitt a széles úton. Ami még egy picit emelkedett és patakot elérve ketté vált Farkas kúthoz. Után töltöttük kulacsainkat, majd egybõl az elágazásnál áttérünk a S0 bekötõ útra a Snégyzet felé vezetõ útra. Idõközben Donival elõl vittük a frontot, hugomék pedig kissé hátunk mögött baktattak. Inenntõl kezdve kábé max 5 percenként mindig hátranéztem, figyeltem rájuk és szóltam valami frappánsat vagy valami hülyeséget. És akkor elértük a lejtést. Ez volt a második rész amit ismertem és tartottam tõle, hisz ez kõkeményen lefelé vitt minket a Rákospatakhoz, Lajosházához. Doni kisséb elõrébb ment, én mögötte, hugomék pedig egy lámpával még jobban mögöttünk lejtettek. Felfelé is hosszúnak tûnt ez az út, de ily sötétségbe lefelé se volt rövidebb, mivel nem igazán tudtam elõre gondolkodni 3 lépésnél tovább. Ennek ellenére új cipellõm jól bírta a strapát, egyszer csúsztam csak meg vele. Sziklás, földes , leveles úton végül elértük a patakot, átkelve a hídon, elkanyarodva balra, majd jobbra a fenyõnél már vártak az EP-sek. Pecsét után bekaptunk kis nasit és egy szõlõcukrot és go tovább… az ismeretlenbe, mert még életembe nem jártam erre.
Haluskás – az ismeretlen
Éreztem, hogy már nem csak fáradok, de álmosodok is, szintúgy a többiek, Csendben trappoltunk tovább, vissza a hídon, balra fordulva az S háromszögön. Elöl Donival megosztottuk a munkát, õ figyelte az út egyik oldalát én pedig a másikat, hisz az utunk tovább szalagozáson vezetett, de hogy melyik oldalon azt nem tudtuk. A Lajosháza felé tartó vasútvonalat legalább háromszor kereszteztük mire végképp szétvált ráleltünk a szalagozásra, ami valójában az S háromszög jelzés folytatása volt…nem is tudom miért kellett szalagozás hisz a szalagon lévõ fán lehetett látni a jelzést. A táj amiben haladtunk kicsit dzsungeles körülményekre hasonlított annyi kivétellel, hogy mély csend volt. A fû derékig érõ volt olykor és a fák se nõttek oly magasra, idõnként a hold sajtsárga színe megvilágítva az utat. Végül az elágazásnál találkoztunk egy emberkével, aki napközben itt szokott biciklizni de most nem igazán tudja merre vezet az út…A z- kerestük és végül jobbra fordultunk. A túristával most elõl mentünk, hátul Doniék. Közben legalább felkészülhettem arra hogy mit kell keresnünk, mert a Haluskáshoz vezetõ út, a Gyöngyössolymosi rettenetesen mély kõbánya mellett vezettett. Amikor kiértünk az erdõbõl a újból a holdfénybe, szinte kikerülni se tudtuk volna, hiszen az út mentén szalagozással volt elkerítve a szakadék. Végig ezen vezetett utunk, miközben a turista, aki már ma a 15 távot teljesítette lobbiból úgy gondolta megcsinálja a 25 ist, elmesélte hogy milyen munkák szoktak folyni ebben a bányában. Mikor már kimerítettük a témát és mást beértünk leszakadtam tõle visszatérve túracsoportomhoz. A szakadék egyik oldalán végigmenve tovább a földúton, keresztbe állt egy kocsi lámpával: a haluskás ep. Éjjel fél 2 volt már.
Gyöngyössolymos - vaktában
Csekkolás után nem ideig folytattuk utunkat e széles földúton, mert a szalagozás bevitt minket egybõl jobbra szinte a Z+ jelzésbe, egyenesen be az erdõbe egy kisebb hegyecskére. Újra felvettük a páros baktatást elõl és hátul tartva a frontot, bár már nem igazán tudom, hogy mi mentünk túl gyorsan vagy hugomék kicsit lassabban de mire felértünk a hegyecskére kissé szétszakadtunk. Itt megpillantottuk csendes Gyöngyössolymos faluját, ahová újra a holdvilágította domboldalon ereszkedtünk le. Hugom frappánsan megjegyezte idõközben, hogy mikor jöttünk ennyit felfelé, hogy ennyi lejtõ van, amit engemet is elgondolkadtatott, mert ugyebár Sárhegy tetejérõl már lejöttünk még az elején.. Gyöngyössolymosra érkezvén nem tudtuk melyik utcára forduljunk, sõt itt még szalag se volt. Éjsötét ide vagy oda, nagyon hiányoltam a szöveges itíner leírást, nem volt egyértelmû hogy érjük el a mûvelõdési házat,nekünk akik nem jártasok Solymoson sõt még a pincés malmot se találtuk. Szerencsénkre a többi turista sem volt tisztába vele, így hát annyian másfelé fordultunk amennyien baktattunk. Nem is tudom, hogyan de szerencsére az elsõ útról visszafordultunk és a lentebbin folytattuk, ami haleluja pont belevitt az útkeresztezõdésbe, ahol a túloldalán vártak minket az ep-sek. Nyugtáztam hogy már alig van hátra 5 km amikor Doni felvilágosított, hogy ez valójában nem 25 hanem 28,1 km…meglepõdtem, és már értettem, hogy a lábaimba miért kezdem egyre erõsebben érezni a fájdalmat. A mûv ház baloldalán folytattuk utunk, hamarosan kiérve Solymosból, kezdetét véve, Bába kõ felé.
Bába kõ – csendesen szõlõsben és erdõsben
Véget nem akart érni a sötét és most már unalmas baktatás. Annál jobban éreztük lábainkat uraló fájdalmat. A mûútról szalagozás vitt tovább balra a szõlõ ültetvények közé. Fáradtunk és az alföldi táj szintemelkedés hiányában már álmosított is. Hugomék beértek minket, s most már egyben meneteltünk, nem sokára jobbra fordulva be az erdõbe, a szalagozást követve, elérve az ep-t. A leágást fáklya kivilágításokban tettük meg, Bába kõ kis bungalójához, ami olyan jó kis meghitt volt.
A cél-fájdalmak közepette
Visszakanyarodtunk a szalagozásra, ami gyorsan kivitt minket a betonos kerékpárútra, egyenesen Gyöngyös felé. Én már Doktor Houseson lépkedtem, de túracsaládtársak se éreztek mást a lábukban, mint fájdalmat. Bár meg kell jegyeznem ez a túra a sarkamat és a térdemet viselte meg rettenetesen, semmi másom nem fájt, de az nagyon. Kínonunkban Hugom kitalálta hogy lefuthatnánk a maradék távot, s el is indult. Kisvártatva követtem, és díjaztam az ötletét, mert valahogy így már nem éreztem a szétszakadó lábamat. A KRf buszmegnél várt meg, mi pedig Donit aki ugyancsak kocogott utánunk, Peti pedig még hátul maradt, de még a Spar elõtt gond nélkül beért minket. visszatekintettünk a sárhegyre felvezetõ utunkon, és már azon voltunk,hogy már csak érjünk célba. Idõbe. Ami sikerült, biztos voltam benne hogy fog, de nem gondoltam hogy 22 percen fog múlni. Átvéve a kitûzõnket és okleveleinket, nyugtáztam, hogy amilyen könnyû túrázásra számítottam, legalább olyan nehéz volt, legfõképp azért mert még 7 és fél óráig egyiksem tartott…és még el kellett baktatnunk a buszmeg elõtti parkolóba, s ráadásul kicsi kocsimat is be kellett tolni. Mire hazavittem õket már pitymallott, mire hazaértem a nap már felkelt.
Összeségében jó túra volt, de túlságosan egyszerû ítinerrel. A lábam bár kegyetlenül fájt hajnali fél 6kor lefekvésnél is, de mire délbe felébredtem enyhült, s mire este lett már el is múlt. Ehhez is megedzõttem. Még egy 20as túra és bepróbálok egy harmincon túlit.
|
