Túrabeszámolók


Strázsa honvéd teljesítménytúra

FrigyesmesterTúra éve: 20142014.07.07 12:41:59

 


Strázsa 25


 


A meteorológusok és a javasasszonyok 34 C°-ot jósoltak, így mi a 15; 25; 35 km-es távok közül a középsõt választottuk. A volt laktanya egyik épületében regisztráltunk a rajtnál. A rendezõk figyelmességeként a várakozókat eközben gyermek aerobik csoportok szórakoztatták. A kényelmesebbek letudhatták a bemelegítést- így vizuálisan.


A kaszárnyából kikanyarodva rövid szakaszon aszfaltúton haladunk, majd jobbra rátérünk a túra különlegességére, a harckocsi útra. Lánctalpak ezrei alakították ki ezt hullámvasút formára valamikor a múlt században. Kilométereken át hullámzik a pálya alattunk, balról kukoricás. Tengeribetegségre hajlamosaknak nem ajánlott! Egyszer fenn, máskor lenn-akár az életben. Az itt dübörgõ harckocsik felvert porát azonban már rég elfújta a szél, s a lánctalpak csikorgását is felváltotta a pacsirtaszó, mely elkísér bennünket egészen a Pintér hídnál felállított ellenõrzõ pontig.


Az egyre fokozódó hõségben vágyakozó pillantásokat vetünk a Duna-völgyi fõcsatorna hûsen fodrozódó vizére. Cikk-cakkban haladva követjük a sárga jelzésû utat, mely egy rövid távon újra aszfalttá alakul cipõnk alatt.


Egy karámból néhány szürkemarha figyeli lépteinket. Modellkarrierre egyenlõre azonban nem számíthatnak, mert amint rájuk irányítom fényképezõmet, szégyenlõsen hátat fordítanak.


Kissé távolabb haragos tekintetû szelindekkel nézünk farkasszemet egy nyitott kertkapun keresztül.


Felmérjük a lehetõségét, hogy a túra hátralevõ részét futva kell megtennünk. Ám körülnézve megnyugodhatunk: az elõttünk haladók sem hagytak itt egyetlen nadrágfoszlányt sem, így nekünk is lehet esélyünk.


Balra kanyarodva hosszú, homokos, vendégmarasztaló úton haladunk, de legalább árnyas fák rejtekében. Fenyõ, nyár és akácerdõkön áthaladva színes gyurgyalagok köszöntenek gurgulázó hangon.


A félsivatagos „Tankos” sarkánál újabb e.p.


Mosolygó lányok ásványvízzel, gyümölccsel, nápolyival fogadnak. Itt jobbra kanyarodva elhagyjuk a sárga jelzést, innen kék szalagok integetnek a kellemesen élénkülõ szélben. Borókás és vadszõlõ között kanyarogva egyre dombosabbá válik a táj. Mintha nem is az Alföldön járnánk. A borókafenyõ az egyetlen õshonos fenyõfaj errefelé. Lilás bogyóival szolidárisan bókolgat felénk, hiszen egyik elnevezése éppen a „gyalogfenyõ”.


A Boczka tanya mellett elhaladva a házigazda kedves invitálásának teszünk eleget. A kapu melletti táblán krétával írt verses üzenet. - A szomszéd írta ma reggel- somolyog a gazda- Mi így "ímélezünk" egymással.


A kellemesen hûs konyhában megcsodáljuk a falra akasztott betyárkalapot, muzeális hegedût, s megannyi népies relikviát. Frissítõt kortyolgatva beszélgetünk. S ahogyan az asztalon gyöngyözõ üveg oldalán a páracseppek, szívünkrõl is úgy gördülnek le a görgetegek: Nem veszett még ki a legendás magyar vendégszeretet!


Maradnánk még, de szorít a szintidõ, (7 óra) no meg a túracipõ. Búcsút intünk, s újra az ösvény porába toppan a talpunk. Innen nem messze ismét szilárd burkolaton haladunk egy darabig, majd balra csapás. Szerencsére a szalagjelzések egyértelmûen jelzik, hol kell lefordulni. Csupán a térképre ne hagyatkozzunk, mert lényegesen kevesebb ösvényt jelöl, mint amennyi valójában fellelhetõ. Egyre beljebb jutunk a rengetegbe. Léptünk nyomán zizeg az avar. Akkora zöld gyíkok surrannak tova, mint egy bébikrokodil.


A ritkásodó növényzettel borított homokbuckák egyre magasodnak. Újabb e.p-nál rövid feltöltõdés után jobbra kanyarodva újra sárga jelzés, meredek emelkedõn kaptatunk fel.


Strázsa-hegy.


A „szédítõ” 120 m-es magasság valóban hegynek tûnik, de az érzékcsalódás csak a kánikulának tudható be. A török idõkben innen vizslatták az ellenséget. Jól mutatna itt egy kilátó.


Lefelé kocogásra csábít a lejtõ. Lépéseink nyomán fehér õzbak koponya sejlik elõ az okkersárgán pergõ homokból. Valaki nagy baklövést követett el...


A jelzést követve elhaladunk egy szabadidõ park mellett. A civilizáció közeledtét egy ínycsiklandó terhét nyújtogató barackfa és pár gazdátlan gumiabroncs jelzi. Szembõl érkezve néhány túrista kér útbaigazítást. Mindössze 180 fokot tévedtek az irányt illetõen...


Mi is kezdünk fáradni. A túra utolsó kilóméterei izzó aszfaltúton kígyóznak. Jim Carrey itt gyakorolhatná a parázsonjárást, ha legközelebb a vacsutu törzshöz látogat.


Utolsó elõtti e.p.: Dörmögõ ház.


József Attila töltötte itt nagyapjánál keserédes napjait. A városba érve már egy ideje csak a talpamra gondolok. Mindig, meg-megállva.


A célban.


Jóban-rosszban sántikálva, de elégedetten vettük át a kitûzõt és az oklevelet, elõrelátók az emlékpólót. Utána bõségtál: lilahagymás zsíroskenyér, tea, sajtos pogi, zserbó.


 


Összefoglalva: Mindenkinek ajánlom, aki szereti a változatos és különleges pályát (harckocsiút, futóhomok). Az eddigi legjobb ár/értékarányú túra. Minden megállónál bõséges „hadtápellátmány”. A magyarországi teljesítménytúrázás új színfolttal gazdagodott. Köszönet a szervezõknek és biztos vagyok benne, hogy jövõre újabb meglepetésekkel várják az elszánt „strázsamestereket”.