Löszölõ 40
Mint oly sok minden más is, ez a túra is a 2007-es Szondival kezdõdött :). Ott hallottam errõl a túráról elõször, azóta bújkált a gondolat a fejemben, hogy menni kéne... Náh, nincs is szint, meg amúgy is "csak" dombok, amik messze is vannak... Ilyen gondolatokkal ûzögettem ki a fejembõl a részvétel gondolatát. Idén viszont a túranaptár nagyon kedvezett ennek a rendezvénynek, így hirtelen ötlettõl vezérelve csak elrajtoltam a Löszölõn.
Az idõjárás kegyes volt hozzánk, mert elõzõ napra idõzített egy komoly felhõszakadást, aznapra pedig kellemes szelet intézett. A gördülékeny rajt után már masírozhattam is kifelé a dombok közé. Szántóföld, tó, szántóföld, kukoricás, napraforgós... Hamar tûntek tova a látképek, habár a reggeli sárban még csúszkáltam kicsit. A pontokon mindenhol kedvesen fogadtak, nagyon tetszik, hogy az itinerben maguk a pecsétek "mondják meg" a pont nevét. (Oké, a Betyár-barlang a "12-es szoba" fedõnéven futott, de nem ez a lényeg:)) A szalagozás teljesen egyértelmû volt, a kilátás pazar.
A nyimi (nyimi-nyami - ejj de kár, hogy nem ettem ott, hogy ezt az épületes poént elsüthessem) ponton ittam finom õszilé-fröccsöt, majd kellemes társaságban folytattuk utunkat a sûrû növényzettel körülvett bújós ösvényen. Domb-erdõ-rét-új ház-romos ház. Látványra panasz nem lehetett, a sár pedig kezdett csúszós helyett jól tapadó úttá szikkadni. "Megérkeztek" a löszfalak is, ha már õk adták a túra nevét, és a jellegzetes mélyutak is. A rendezõség gondosan választott útvonalat, mert alig volt kitett szakasz, szinte végig erdõben mentünk. Vadregényes árok (vagy mini-szakadék) mellett oldalaztunk, majd a
Betyárbarlag-ep.-hez érkeztünk izzasztó oldalazós ösvény után. Az emelkedõn való mászás jutalma helyes kis erdei út volt, ami egy idõ után betért a sûrûbe, és én úgy éreztem magam, mintha tájékozódási túrán lennék, és egy jóakaró mindig "súgna" merre kell menni :). Meg is lepõdtem, amikor megint dózerútra értünk, elõ is vettem az itinert, ami világosan megmondta, hogy merre menjek a
Virágmányi kunyhóhoz. A ponton finom pogácsa volt, zsíroskenyér és szóda, amit gondos kezek kellõen hûsen tartottak. Jól esett a frissítõ, innen folytattam tovább pocsolyakerülési küldetésem és lecsorogtam SztL.p.-ra (na jó: Szentlászlópusztára), ahol már kezdtem érezni a sarkaimon, hogy õk nem élvezik annyira a terepet, mint én. Innen a piroson egy darabig jó nagy pocsolya mellett haladtunk, ami akár saras-tónak vagy mocsaras pataknak is beillett volna és minden bizonnyal a tegnapi csapadékkal szoros összefüggésben áll a mérete. Ami nagyon jó volt viszont, hogy nem volt semmilyen ellenséges rovar. Döngicséltek, zúgtak-búgtak, de mind elvolt magának. Flóra-hegy oldalához kiérve láttam egy roppant szimpatikus fát, ami alá le kellett telepedni és a fûzõkön igazítani, mert a vízhólyagok úgy gondolták, hogy ha nem, akkor õk átveszik a hatalmat. Ezt meg ugye mégse hagyhattam.
A geo-toronynál vidám hölgyek pecsételtek, beszéltünk pár szót, megcsapoltam a szódásszifont és már döcögtem is tova. Itt a kacskaringókban végig elöl volt az itiner, már nem akartam megkockáztatni, hogy egy métert is rosszfelé menjek. Ennek eredménye az lett, hogy minden úthajlatban megálltam. Jee. A Lulla elõtti tanyán, a szívem szakadt meg azért a barna-fehér border collie keverékért, akit legalább akkora lánccal kötöttek ki, mint õ maga volt.
Lullára beérve viszont igénybe vettem a kék kút minden csodás szolgáltatását és alaposan lemosakodtam, vizet töltöttem, ittam, és még a fejem is lelocsoltam a melegre való tekintettel. Visszanézve feltûnt, hogy amolyan alpesi hegyoldal érzete van a domboknak, mert a meredek domboldalban pont úgy sétálgattak tehenek, ahogy ott szoktak, csak itt nem volt havas hegycsúcs mögöttük. A ponton aztán volt minden földi jó: zsíros kenyér, többféle házi lekvár mentaszörp és még ki tudja. Sajnálattal kellett visszautasítanom ezeket, mert a gyomrom épp nem volt túl jól. Ha enni nem ettem, a pont látványa maga is frissítõ volt. Fehérre meszelt veranda, piros muskátli, szépen gondozott kert, mosolygós rendezõk, kedves szó. :)
Lulla után, egy fa alatt pihenõ 4 pacival értekeztünk a világ nagy dolgairól, bár õket szerintem a kezemben tartott fû táplákétartalma jobban lekötötte. Jabapusztánál pedig rendõri felvezetésem kerekedett- hittem én - de biciklis verseny volt, azt jelezték elõre. Itt kis ideig beálltam a helyiek kis lelkes szurkolótáborába biztatni az elsuhanókat, majd inkább vártam egy utánam érkezõt, hogy biztos jó irányba menjek. A sík aszfalt jó tempót engedélyezett, így kicsit beszélgetve értünk el Böre-várhoz.
A rendezõk (tartva attól, hogy járhatatlanul saras a romjelzésen a terep a tegnapi esõ után) felajánlották a lehetõséget, hogy az aszfalton menjünk. De hova lett volna akkor a kalandfaktor. Így roppant jó érzékkel az emelkedõ elején eltettem az addig is csak kézben lóbált botokat és uzsgyi (hehehe) föl. Nos, megérte! Nagyon! A (spoiler alert) Bújó-lik után egy volt a második legjobb része a túrának. A kellemes emelkedõ egy nyiladékos falnak menõs emelkedõbe torkollott, ami amolyan csúfondárosan semmi extrához nem jutott ki, hanem egy erõs balos után lehetett a gerincen csorogni lefelé :). A lefelé is tartogatott izgalmakat, és szerencsénkre pont annyit szikkadt a föld, hogy kellõen tapadt a leoldalazáshoz.
A Bögöcse ep.-n viszont a finom szóda után inkább lefeküdtem a vadles árnyékába és felfelé nyúló fûszál mögül fürkésztem az eget :). Nagyon szép volt innen körbenézni, az embernek egyszerûen nem volt kedve továbbállni a füves, erdõs bombokkal körülvett rétrõl. De jött egy menetrendszerinti felhõ, és nem lehetett kihagyni.... Nosza, tova... leérve a dombról, majdnem rosszfelé indulunk pár érkezõ túratárssal, de az itinerben ott van, hogy a szalag a hosszútávosok "büntetõköre", mi maradunk a jelzésen. Szerencsére pont elém kerül egy olyan útitárs, akit jó követni, magamtól tuti nem mennék ilyen gyorsan, de most kényelmes, hogy van valaki elõttem.
A Bújó-lik pont csalfán nem is a liknál van, hanem hedonista módon egy mesés panormával bíró kertben, ahol borral kínálnak és (mily meglepõ) kedvesek a rendezõk :). Biztatást is kapok, hogy már nem sok van :D. Aztán majdnem elkövetek egy fiaskót, ha egy kedves pár nem szól, csak úgy lecsorgok Ságvárra, pedig akkor kimaradt volna a Bújó-lik. Így utánuk iramodok, és kedves hölgyek gyûrûjében átgrasszálunk az alagúton. Jajj, hát ez mókás volt. Kb. úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki mindent megkapott a cukorkaboltból és most haza kellene mennie...
A legdurvább 2 emelkedõ már Ságváron belül ér, mert tûz a nap és forró az aszfalt, de csak becsorgok a suliba. Áldos leves van, amit életemben elõször kóstolok, langalló van hozzá és igény szerint tejföl. Hiába meleg, mégis egy kis földi mennyország:). Sok zöldség, színhús, sós langalló... Egybõl visszakerekedik a világ. Kínálnak finom jaffaszörpöt is a lakomát leöblítendõ, ennek se lehet ellenállni. :)
Köszönöm azon túratársaimnak a társaságot, akikkel hosszabb-rövidebb szakaszokon együtt haladtam, a rendezõségnek a remek szervezésû túrát!
Reméljük, jövünk még! :) |
