Túrabeszámolók


Kazinczy 200 és résztávjai

späterTúra éve: 20142014.07.23 10:12:28

Kazinczy 200

Az álom hamar megszületett. Bár tavaly ősszel még győzködtem magam, hogy csak egy százasra megyek, de tavasszal egyre bizonyosabbá vált, hogy én is ki szeretném próbálni a hosszút, mert ez úgy az igazi.

Az adatok rémítőek, eddig a leghosszabb egyben 130 km volt, ez most 200 felett van, így jó esetben is belecsúszunk a második éjszakába. Előjön az álmosság, a fáradtság, a kimerültség, csökken az erő, tovaszáll a motiváció, vége. Nekiugrottam beszámolókat olvasni, próbáltam minél több hasznos információt kinyerni belõlük az útvonal ismertetésén kívül, majd a túrát megelőző pár napban pesza91 képeivel hangolódtam. Aztán el is érkezett 2014. június havának 12. napja.

Délelőtt gyors pakolás, persze, hogy az utolsó pillanatra hagytam. Kávés cukorkát még éppen sikerült szerezni, mert amúgy nyersen nem kávézom, nem is szeretnék rászokni. Két táskával készülök, egy kicsivel, ami végig a hátamon lesz, és egy naggyal, amit Füzérre tervezek küldeni, benne váltóruha, kevés élelem, energiaital – nem a fémdobozos fajtából –, szúnyogriasztó, hálózsák. A korábbi vonatot választom, úgysem tudom pontosan, hol is van a Kovács-villa, jobb lesz azt világosban megkeresni. A személy késik, a gyors bevárja, szabad hely alig, ismerős nincsen, a bő 3 és fél óra utazást történelem tételek tanulásával töltöm. Sátoraljaújhelyig át is nézem majdnem mind a 20-at, a többit majd hazafele. :)

Fél 7 előtt nem sokkal megérkezik a vonat Sátoraljaújhelyre, körbekémlelek, hátha látok valakit, aki gyanúsan túrázónak néz ki, de senki. A felújított váróban kérek pecsétet az OKT-füzetembe, bármi történjék is, már volt értelme eddig elutazni. :) A szépen felfestett K4 és K+ jelzéseken 30 perc séta után el is érem a Kovács-villát. A bejáratnál üdvözlöm az ott várakozókat, majd Bell Sanyi megmutatja, melyik a legrövidebb út a padlástér és a fürdő között. Fent a matracokat már lefoglalták, én bekucorodok egy tetõsíkablak alá. Csupán néhányan vagyunk még, de beszélgetésbe kezdünk korábbi túrákról, útvonalról, félelmekrõl, satöbbi. A folyamatosan érkezők szépen töltik fel körülöttem a helyeket, kihessegetünk egy lódarazsat, majd átgondolva a helyzetemet inkább leköltözök a földszintre, így a padlástér-feeling sajnos kimaradt. :(

A fõszervezők is megérkeznek, hegyekben áll a villa előterében az ellátmány, de csak hordják, hordják, illetve dobozokból kínálják a frissen sült pizzát és sör is jut mindenkinek, Zoli nagy örömére. Begördül a gézamobil, amiből RushBoy is előkerül, majd Rudiék érkeznek, Tinca, késõbb Barta Laci. Üdvözlöm orsipankát és Gabit, valahonnan idetéved Titkárúr Tibivel, Bagira is megtalálja a villát, Bubu, Lestat, EduShow is befut, elõttük a Nagy Átol, Sanyika, Ábris és pesza91, de mindenki itt van, aki nem akar kimaradni a jóból. Kis csoportok alakulnak és hosszas beszélgetés veszi kezdetét. A sok-sok ismeretlen arcon is látszik, ki az, aki nem először van itt, aki pedig még új, könnyen talál beszélgetõpartnert, esetleg késõbbi túratársat. Sajnos én nem vagyok ilyen szerencsés: moiwával terveztük, hogy együtt vágunk neki, de sérülés miatt ő besegít a szervezésbe, én meg magamra maradtam. :( Reszelő megsajnált, bár a Kinizsin már pedzegette, hogy akár mehetnénk együtt, de a nagyszerûen hangzó ajánlatot gyorsan elhessegettem: hogyan bírnám én azt a tempót, meg amúgy is, nem szeretném, hogy miattam boruljon fel a jól megszokott ritmusa. Szó szót követ, az elején úgyis kiderül, hogy meddig bírunk együtt haladni. Nagyjából 11 óráig trécselünk az udvaron, ekkorra szerezünk annyi szúnyogcsípést, ami távozásra ösztönöz. Bent még zajlik az élet, de lassan elcsendesedik mindenki, aludni kellene, az elkövetkezendõ 1-2 napban nem sok lehetőségünk lesz rá. Másnap, péntek reggel 7 előtt már ébren vagyunk, mindenki pakol, miből mennyi hova. RushBoy javaslatára én sem depóztatom ki a hálózsákomat Füzérre, ha aludni akarok, vissza kell érnem a Kovács-villába, vagy a fûben fogok szundítani. :) Egyébként minden más mehet a bázisra, a Látogató Központba, még a túrabotok is, azokat csak a második szakasztól tervezem használni.

Az elsõ autóba be is férek, Vince vezet, Széphalomra negyed óra alatt érünk. A Múzeumkert vendéglő teraszán elfoglaljuk a padokat, rögtönzött útvonal-ismertetést tartunk. Fél óra így telik el, Bubu, Lestat, EduShow, moiwa és asokkituzosember társaságában. Mire megérkezik mindenki, az elsõ szakaszt már ki is elemeztük, így átsétálunk a Kazinczy Emlékcsarnokhoz, ahol néhány rövidebb és néhány hosszabb szónoklat után 9:04 perckor szélnek is eresztik a mezõnyt. Az eleje robbant, a gyorsak sétának nem nevezhető tempót vesznek fel, én megpróbálok hatni RushBoyra, miszerint én aztán nem futok, nagyon sok van még hátra (a teljes táv :) ), jó lesz ez lassabban is. Az árnyat adó fák alól kifordulunk a nyílt mezőre, majd pár lépés után már az Északi Zöld széles szekérútján haladunk. A Sátoros-hegyek gyönyörû panorámája kísér minket a tûző napon, majd hamarosan besétálunk Rudabányácskára, ahol egy közkút alatt meg is ejtjük az elsõ frissítést. Martye csatlakozik hozzánk, õ is többszörös teljesítő már. A Sátoraljaújhely részét képezõ, egykor aranybányászattal foglalkozó Rudabányácskán a görög katolikus templom előtt balra fordulunk, majd végre betérünk az erdõbe. A mezõn majdnem jobbra kanyarodunk, az ott tanácskozó munkások mondják, hogy a többiek egyenesen mentek. Akkor mi is. Folyamatos emelkedés mellett érjük el a libegőt, alatta áthaladva a sípálya meredek kaptatóján felmászunk a Magas-hegy csúcsán álló kilátóhoz, melyben Lestat teljesít szolgálatot, szerencsére pecsétet is kapok tõle. :) A sípályáról visszafelé sem volt semmi a kilátás, de innen fantasztikus! RushBoy megmutatja, merre van az arra, és hogy még nagyon messzi van a messzi, majd leslattyogunk a kilátóból. A Z-, P3 közös ösvényén bokatörő lefelé veszi kezdetét, Martye megindul, nagyon megy neki a köves, csúszós, technikás terep. Mi kicsit lemaradva botladozunk le a hegyről, a Vörös-nyeregnél megnézzük, hogy merre fogunk menni nemsokára, majd irányba állva folytatjuk utunkat az ÉZ-ön, utána a Z+-en. Az aszfalton picit belekocogunk, utolérjük orsipankát és Gabit, orsipanka megkérdezi, hogy milyen időt tervezek. :) Mosolygok, viccnek is rossz, hogy én milyen időt tervezek itt, a célt kellene elérni valahogy. A Zsólyomka-völgyben lévő második ellenőrzőpontot elérve egy türelmetlen markoló át akar hajtani a frissítő állomáson, alig várja meg, hogy összeszedjük a poharakat, milyen sürgős lett most a munka, pláne, hogy idegenek is látják. Ráhagyjuk, félreállunk, de az ÉZ emelkedős szakaszán sétálva kényelmesen megelőzzük a munkagépet, s haladunk tovább a Szár-hegy irányába. 1935-ben ennek a hegynek a tetején állították fel a 100. Országzászlót, majd a következő évben felépítették a Krisztus szenvedéseit bemutató kálváriák stációihoz hasonló emlékműveket, melyeken az elcsatolt területek 38 városának neve és címere szerepel. A Magyar Kálvária szerpentinjén haladva a csúcson megpillantjuk az államalapító királyunk halálának 900. évfordulóján felszentelt Szent István-kápolnát, mely a Szent Koronát mintázza. Ennek tövében találjuk a feltételes ellenőrzőpontot, ahol a rendezőgárdát erősítő kutyus is üdvözöl bennünket. Az ÉZ benőtt ösvényén haladunk lefelé, a szalagozás kivezet a rétre, majd Sátoraljaújhely szélét elérve lépcsőn lesétálunk a következő ellenőrzőponthoz, mely a Kovács-villa. A bejárat mellett yoyo tapsol, bent mindenki a kancsók köré csoportosul, moiwáék alig győzik keverni a málnaszörpöt. Feltöltekezünk, ilyen finomat túrán még nem ittam! Majd két szelet zsíros kenyér kíséretében elbúcsúzunk a villától, és csak reménykedünk, hogy 2 napon belül újra átléphetünk a kapuján. A K+ jelzésen ismét emelkedő veszi kezdetét, ez egyben a célegyenes is, de a gyorsak sem jönnek még szembe. :) A P- jelzésre váltva jobbra fordulunk, a Vörös-nyeregben a Magas-hegyről lefele érkezőket már nem látunk, balra a Z+-re térünk, az országútnál pedig az OKT nyomvonalára érünk ki. Molnár Gábor ül az aszfaltos út szélén, hideg frissítővel várja a túrázókat. Mellőzzük a Bányi-nyereg kéktúrás bélyegzőpontját, és verem a fejem a kerítésoszlopba, amiért Füzérre depóztattam az OKT-füzetemet. Ugyan a sátoraljaújhelyi vasútállomáson pecsételtettem bele, de ez más, itt is szerettem volna. A Cseréptói-forrásig haladunk a kéken, Martye megmutatja, hogy hol sátorozott jónéhány évvel ezelőtt, majd jobbra fordulva a pirosra térünk. A Borz Tanösvényen a Kis-Hallgató és a Nagy-Hallgató tövéből kitekintve tucatnyi hegyecske hullámzik mellettünk, imádnivaló ez a sok hupli. :) A Fekete-rétre kiérve a P3 jelzésen felkapaszkodunk a Fekete-hegyi-kilátóig. Az út nehezen járható, a május eleji vihar itt is megmutatta erejét. Rengeteg kidőlt fa, a gyökereik által szétszabdalt köves talaj lassításra kényszerít. A kilátóban ellenőrizzük a pontot, kapunk müzlit, majd a többiek után vágtatunk, és találkozunk pár szembejövővel az oda-visszán. A piroson pár km után elérjük a mikóházi pincesort, ahol frissítő üzemel. 10 percet eltöltünk itt, paradicsom, paprika, só, zsíros kenyér, izó, kóla a felhozatal. Talán most van a legmelegebb, muszáj inni és pótolni az elvesztett ásványi anyagokat, nagyon jókor jött a töltőállomás. Hosszas aszfaltozás után mellőzzük a templomot, egy nem működő szép közkutat, majd a flasztert koptatva átsétálunk Alsóregmecre, jobbra a Magas-hegy tömbje, a hátunk mögött pedig az egész Zemplén panorámájával. Szemközt vonat suhan, már a szlovák oldalon, valahol Legenye, Csörgõ és Tótújhely között. Utolérünk egy nagyon jó tempót tartó túratársnõt, ha így folytatja, elsőként ér be a százon. RushBoy noszogatja, hogy nevezzen fel a 200-ra, ilyen idővel bőven belefér a szintidőbe. Alsóregmec főutcáján elhaladunk a túra névadójának szülőháza, pontosabban annak egykori helye mellett, majd földúton érjük el Medvegyuék terülj-terülj asztalkám jellegû ellenőrzőpontját. Pár szót váltunk a pontőrökkel, iszunk, az evést nem nagyon erőltetjük, inkább megyünk. A Kazinczy család temetkezési helyétől átmászunk két villanypásztor felett, majd visszatérve az aszfaltra, azon haladunk egészen Felsőregmecig. Martye kicsit lemarad, de figyelünk, nem engedjük, hogy magunkra hagyjon minket, együtt megyünk tovább. Balkézre magasodik a Zemplén déli és középső része, az északi pedig kissé átlósan, de elénk tornyosul. A falu határában befekszünk a kút alá, majd beérve a település központjába, néhány helyi kissrác akar minket megvesztegetni. Meg is lepődünk, hogy nem kérnek, hanem adnak, Martye százezerrel lesz gazdagabb. :) Feljebb ismét népes családdal találkozunk, de az előítéletekkel ellentétben jó fejek, mondják, hogy erre jöttek mások is, jó utat kívánnak, mi pedig az Árpád-kori templomnál ismét rátérünk az ÉZ-re. A csak elméletben létező Ősrög Tanösvényen RushBoy vezet, a Mátyás-hegyre kényelmesen felsétálunk, majd a Csonkás-hegy lábánál megpillantjuk túránk első határkövét. :) Ez az, ide vele! Annyian rémítgettek már az „igazi” Északi Zölddel, ez az első alkalom, hogy tényleg az országhatáron sétálunk. A Karancs-Medves 50-en már elfogott az a nagyszerû érzés, amelyhez hasonlót talán csak a határsértők érezhettek, de olyan jó itt sétálni. :) Egyszer a magyar, egyszer pedig a szlovák oldalról kerüljük a zöldhatárt jelölő köveket, éppen ahogy a kitaposott ösvény vezet. Jobbról-balról csalán, de az út még kényelmesen járható. Az egyik határkövön egy pár bakancs, reméljük, nem az elõttünk haladók közül hagyta itt valaki. :) A 332 m magas Vel'ká hora alatt balra fordulunk, majd a XVII. 40. határkőnél ismét ezt az irányt követjük. A kerékpáros jelzésen érjük el a következő ellenőrzőpontot, Zsíros-bányát, ahol Lestat és moiwa kínálja a frissítőket. Wagner Andrást itt csípjük el, megkérdezi, hogy hogy hívnak, majd megveregeti a vállamat: „Ez igen, ügyes vagy!”. :)

A K+ jelzés bújócskás része következik, nekem nagyon tetszik, majd a Kormos Bába Tanösvény magas füvében haladunk, immár csak RushBoyjal, Martye a ponton még elidőzött. A 200 éves tölgy mellé érkezünk, amire túratársam hívja fel a figyelmemet. Leérünk Füzérkajatára, ahol egy kék kút mellett frissítőponttal várnak az ifjú rendezők, mindkét szolgáltatást igénybe vesszük. :) A Pap-hegyet kerülve érkezünk meg Pusztafaluba, a falu mögött büszkén magasodik a Tolvaj-hegy tekintélyt parancsoló orma, a második kör első megpróbáltatása. Picit tekergünk a faluban, be-beérünk egy bicikliző bácsit, majd egy kellemes emelkedővel az Őr-hegy alatt átérünk Füzérre, ahol a Látogató Központba 8 óra menetelés után érkezünk. Elképedünk, mert kikötöttem RushBoynak, hogy ne mondja meg sehol, mennyi az idõ és hány km-nél járunk, még oly sok van hátra, hogy nem is akarom tudni. RushBoy így is tesz, csak néha mosolyog az órájára pillantva, ám a Látogató Központba beérve én is szembesülök vele, hogy ez bizony hetes átlag, jól megnyomtuk az elejét. Öröm, már csak 150 van hátra! :) Tányér leves, zoknicsere, 20 perc pihenés, majd újabb lendülettel nekivetjük magunkat a következő szakasznak.

A Látogató Központból a K- lesz társunk 2 km-en át, majd a Senyánszki-réten a K4 lejtőjére térve leérünk Pusztafaluba, ismét. SétáLós bácsi mondta már a Rákóczi teljesítménytúrán egy hónappal ezelőtt, hogy többször is érintjük majd a falut, de még most sem sejtettem, hogy nem ez az utolsó látogatásunk itt. Átnyargalunk a településen, a Z+ jelzésen végigsétálunk a Tilalmason, majd a XVII. 29. határkőnél találjuk a második szakasz első ellenőrzőpontját. És akkor nesze nekem, megkapom, amire annyira vártam: a Tolvaj-hegyet. A faluból kiérve mondtam RushBoynak, hogy nem is tűnik ez olyan vészesnek, de figyelmeztetett, hogy ez nem az a hegy, amelyik szereti, ha dicsérik. Hát jó, de szidni sem merem, egyszerûen csak várom. Az Északi Zöld Tolvaj-hegyre vezető szakasza, melyet az ország legmeredekebb jelzett turistaútjaként jegyeznek, tényleg meredek, de mivel két új lábam nőtt (felvettem Füzéren a két túrabotot :) ), így gond nélkül sétálok fel a csúcsra. Az eleje még (Hála)istenes, egy perem után viszont komolyan elgondolkodom, hogy vajon ilyen-e az állvalegelés. A hegyoldal porzik, mi csúszunk vissza, az avarban itt-ott kitaposott lépcsőfokokba lépve haladunk felfelé. A térképen egy egyszerû „Meredek!” szóval el van intézve a hegy, pedig Galyavárnál még egy „Nagyon” jelzővel is nyomatékosították a hegy nehézségét. Pedig ez sokkal nehezebben járható, a nyílegyenes ösvény közvetlenül a csúcsra vezet. Mindössze 0,7 km-t teszünk meg az ösvény törésénél álló határkőig, ám ezalatt 250 m szintkülönbséget küzdünk le. Itt találjuk Andrást, Gézát és Nevert, még elég világos van ahhoz, hogy megnézzük a sziklákat. Valami fantasztikusan jó ez a hegy! Távolról hatalmas, már-már félelmetes, a tövéből nem is nagy, elindulva nevetséges, fentebb állvalegelős, a száraz idő miatt rendkívül csúszós, morzsalékos, de nem elég hosszú ahhoz, hogy akár csak megálljunk a menetelés közben. Imádtam! Martyeval már szóba hoztuk a túra elején, hogy lehetne egy Tolvaj-hegy Maratont szervezni, pusztafalui bázissal, de sajnos a P3 erősen védett, pedig még arra is gondoltunk, hogy a 27-es határkőnél lenne egy szánkó, amivel le lehetne siklani a faluba. Mert persze téli túra lenne, és valami száz km körüli. :) Még Széphalomban, a túra megnyitóján hallhattuk, hogy újabb felvonót akarnak építeni a Magas-hegyre. Oda? Minek? Ide, a Tolvaj-hegyre! Sokan fizetnének, ha nem gyalog kellene megmászniuk ezt az ormot. Mondjuk ez egy nap az évben, a többiben maximum a zergék utaznának le-fel. :) Na de haladjunk csak szépen az ÉZ-ön, a 670 m magas csúcs után megeszem a Kovács-villából megmenekített pizzaszeletem, és próbálom az ösvény minden egyes méterét szívembe zárni, mert ez a rész nagyon bejön nekem! Pont annyi kő van, ami még nem veszélyes, de azért a szlalomozás is mehet, néhány lefelén egészen bátran engedjük neki. Kőtől-kőig megyünk, és körbesétáljuk az országot jó pár km-en át. Vaskapu, Orita-hegy, emelkedünk egyre magasabbra, a Zemplén és túránk legmagasabb csúcsa felé tartunk. Tűz füstje érződik, a 893 m magas Nagy-Milicen ismét Molnár Gábort találjuk. Innentől egy meseszép szakasz következik, olyan kilátásokkal délre és nyugatra, hogy az elképesztő. Elkezd csepegni az eső, a nagy meleg miatt elég párássá válik az amúgy száraz levegő, de a Nyerges-hegy tisztásáról sikerül megcsodálnunk a Zemplén tömbjét. Egy lejtő aljában mély árkot találunk. Jelzés nincs a túloldalon, a fák keresztben, a földön. A megáradt patak nemcsak az ösvényt vitte el, hanem az egész hegyoldalt legyalulta. Nehezen kikapaszkodunk a veremből, visszamászunk az ösvényre, majd újra eszünkbe jut az, hogy milyen szerencsések vagyunk.

- Mi lenne, ha most lenne olyan idõ, hogy a szél fákat tép ki? Szakadna az eső, jégeső tépázna, a süvítő szél csak hordaná a vízpermetet? Hm, mi lenne? – teszi fel a költői kérdést Rushboy.

Igaza van, itt a Zemplénben amúgy is gyakoriak a heves és hirtelen jött viharok, könnyû belekeveredni egybe. Szerencsére a hétvégére nem jósoltak rossz időt, újabb ideális körülmény. Napközben elég meleg volt, de messze elmaradt az elmúlt évektől – többszörös teljesítők szerint. Így alkonyat után pedig nagyon kellemes az idő, bár a hosszúujjas nálam van, de nem hiszem, hogy kelleni fog. Ha nem állunk meg, akkor éjjel is elég lesz a póló. Vagy majd meglátjuk. A XVII. 19. határkőnél, az Oláh-rét szélén elérjük Magyarország legészakibb pontját, melyre tábla hívja fel a figyelmet. RushBoy megelégeli a lassúságomat, előreáll és kegyetlenül diktálja a tempót lefelé. De én itt akarok maradni! Ez annyira az én kedvemre való vidék! Nem, Reszelő nem hagy itt, Never sem engedi, hogy akár csak pár lépéssel is lemaradjak. :) Az Eszkárosi-pataknál ellenőrzőpontot találunk, ezt talán még újból érinteni fogjuk, pecsételés után viszont a felvidéki zöld bal oldali ágán indulok el. A többiek letolnak, hogy hova akarok én menni, Szlovákiába?! Ja nem, de itt a két zöldnek négy ága találkozik, nem árt figyelni. :) A Szurok-hegyig millió buckán megyünk keresztül, rengeteg köves lefelé, a XVII. 11. és 10. határkő között különösen veszélyes a meredély, de csak kiesünk a Hollóháza-Eszkáros (Skároš) aszfaltútra. Frissítőpont következik, mi elsősorban folyadékra szomjazunk, de látva a padon heverő bőséges ellátmányt, pár perc pihenőt tartva magunkba depózzuk az energiát. A nap lemenőfélben, így előkészítjük a fejlámpáinkat, majd a kezdeti lefelé után nekivágunk a Szurok-hegynek, továbbra is az ÉZ-ön. Ezt a hegyet picit rövidebbnek gondoltam, volt vagy három hupli, amit már a csúcsnak hittem. Lehet, hogy itt bosszulja meg magát a Tolvaj-hegy, miszerint szólt a haveroknak, hogy jön egy balga, és nagyon nem vesz komolyan minket. :) Végül csak felérünk, pecsét, megsimogatom a 645 m magasan álló csúcskövet, mert azért még mindig tetszik ez a szakasz. A S3-ön leereszkedünk a Hálaisten-tetőig, közben egy frissítőpontot is érintünk, ahol nápolyival töltekezünk, majd a S- jelzésre térünk és rövidesen 1 km aszfalt következik, amit RushBoy és Never nem rest megkocogni. Kénytelen vagyok ugyanezt tenni, de nem megy. Séta, kocogás, séta, kocogás, így néhányszor találkozom is túratársaimmal. :) Kékedre beérve egy csapat jókedvû fiatal beszélget a kocsmánál, akik nem tudják elképzelni – teljesen jogosan –, hogy mi a fenének megyünk mi éjjel, ráadásul még vagy 130 km-t. :) A Z+ szederindás, gazos ösvényén sétálunk át Pányokra, a következő rész egy búzatábla szélén vezet. A kalászok vágják a lábunkat, a talaj vízmosásos, az ÉZ ehhez képest kiépített bicikliút – legalábbis nekem az jobban tetszett, ez olyan erőltetett jellegű. Na mindegy, Pányok nincs olyan messze, mint Sátoraljaújhely, ráadásul éppen a Sátor alja nevű helyen haladunk keresztül, amely csak számomra új hely. :) A ponton ifjú pontőrök várnak, mondják, hogy nemrég ment el Barta Laci. Mi?! A kóla már csak az üveg alján feketéllik, így meghagyjuk a később érkezőknek, hátha valakinek nagy szüksége lesz arra a pár kortyra. Gyors pontőrzés után el is indulunk és átszenvedjük magunkat a búzatáblán, a falun, és tovább követve a jelzést sok-sok pocsolyát kikerülve – amikről RushBoy jó előre tájékoztatott, nagy köszönet érte – egyszer csak beérünk Telkibányára. Az ellenőrzőponton találkozunk yoyoék csapatával, eszünk konzerv ananászt és barackot, kapunk kólát, majd kisétálunk a településről. A Pap-erdőben furcsa hangokra leszünk figyelmesek, jobbra valami csörtet a bozótban, megállunk, kiabálunk, elindulunk, kiabálunk, megállunk, kiabálunk, ez a valami jön velünk párhuzamosan a bokrok mögött. Megelégelem, előre állok, nem fogok megállni egy vacak malac miatt. Bár RushBoy félelme biztosan nem alaptalan, több tapasztalata lehet a vadakkal kapcsolatban, de én most hero vagyok, nem hat meg egy csíkoshátú, így utánavetjük magunkat yoyoéknak, a malacot meg meghagyjuk az utánunk jövőknek. :) Egy nagyobbacska erdőrészen a vihar lefektette a földre a fákat, szerencsére nagyszerű a szalagozás, így pár magas lábemelés, szekrényugrás és gerendamászás végrehajtásával hosszas oldalazás és emelkedés után elérjük Hollóháza szélét. Hogy hol kell pontosan lemenni a faluba, azt most sem tudjuk, de elérjük a főutcát, majd jobbra kanyarodva a porcelángyár mellett frissítünk a ponton. Konzervbarack, ananász, mogyoró és ropi – a két pontőr tájékoztat az aktuális állásról, ki és mikor hagyta el utoljára a pontot. 2 km aszfalt, szerencsére most nem kocognak a többiek, mert ismét motoszkál valami a bicikliút mellett. Végre itt is tudom az utat, így a többiek szélárnyékba állhatnak, majd rövidesen beslattyogunk Füzérre, immár másodszor. A vár látképe így éjjel is csodálatos, nem véletlenül Magyarország hét természeti csodájának egyike. Ábris éppen indul a harmadik körre, egyedül, na, őt sem érjük utol – gondoljuk. 9 óra menetelés után ismét leves, gyors mosdás a Látogató Központ alagsorában, pakolászás, időhúzás, jó itt a sötétben. Cipőürítés közben egyszer csak valami megnyalt hátulról. Na ne, még 100 km hátravan, erre most valami, vagy rosszabb esetben valaki nyalogat. Lerúgtam a cipőt, hátrafordultam, erre megint a kutya néz rám. A rendezői csoport fontos tagja a kutyus, lehet, hogy a rajtszámunkra ragasztott apró chipet akarta leolvasni, csak ugye az nem nyál-kompatibilis. Finoman tudattam vele, hogy most mással vagyok elfoglalva, így eloldalgott, mi pedig fél óra pihenő után nekivágtunk a maradék bő 100 km-nek. Eddig minden ok.

Éjjel 1-kor elhagyjuk a bázist, és nekikezdünk a második százasnak, a túra harmadik etapjának. Füzért a K+ jelzésen hagyjuk el, egész hosszan lekövezték az utat, most jólesik nem talajon járni. A szalagozás elhagyja a jelzést, vacillálunk, hogy hol kell pontosan menni, végül maradunk a jelzésen, és kiderül, hogy az út kényelmesen járható, szalag viszont nincs, az kint megy, bár kérdés, hogy miért. Az aszfaltot elérve megnézzük a viharverte hófogó kerítéseket, amik a Bodó-rét jellegzetességeivé váltak. A Panoráma-büfével szemben álló kis kilátó alapjára leülünk, Never gumicukorral kínál, nagyon jól jön, köszi! Rövid pihenő után elindulunk, majd egyből letérünk balra a magas fûbe, továbbra is a K+ jelzésen haladva. Széles szekérúton haladunk a Milic-csoport oldalában, balra mély patakvölgy, egyre jobban előjön az álmosság (a Nagy-Álmos-rét mellett haladunk, ez nem lehet véletlen :) ), de egy-egy kidőlt fába rúgva sikerül ébren maradni. Elérjük Joeyline sátrát, először csak egy kinyúló kezet látok, a szúnyogok elől a biztonságot jelentő tüllháló mögé menekült ő is. A felvidéki zöldre fordulva elhagyjuk Magyarországot, majd tovább gyűjtve a km-eket egy tisztásra érünk. A szemben álló zöld magaslest célozzuk be, tovább egyenesen, majd elbizonytalanodás. Balra indulunk, jó irányba, majd rögtön jobbra, be az erdőbe. A Malá Márovkát csinos tábla jelzi, a piros jelzésre térve még egy kicsit élvezzük a pihe-puha talajt – most ez a kényelmes, pont jól van összerakva ez a túra. :) A Vel'ká Márovkánál lévő kereszteződésben jobbra tartva rátérünk az aszfaltútra, amelyen borzasztó sokat megyünk, mégsem érünk közelebb Szalánchoz. Reszelő és Never kocogni kezd, én nem akarok, jól le is maradok, aztán csak utánuk sietek, majd arra riadok fel, hogy letértem a röppályáról. Jobbra-balra kóválygok az úton, a többiek is szétesőfélben, beszélgetni nincs erőnk, pedig az ébren tartana. RushBoy elhúz, ő így menekül az álmosság elől, Never valahol mögöttem jön. Az út mellett hívogatnak a kidöntött fatörzsek, úgy rájuk feküdnék, de ezt most nem szabad, mert ott maradok. Nem is nézek rájuk, csak lefele, az aszfalt felé bámulok, majd utolér Never és együtt sétálunk be Szaláncra (Slanec). A kocsmát már nagyon várom, RushBoy biztosan régóta ott vár ránk, de mint kiderült, nem sokkal hamarabb esett be ő is. A pontőrök egyből jó hírrel fogadnak:

- Ti vagytok az elsők…!

- Hogy micsoda?! – szakítom félbe a bácsit.

- …ti vagytok az elsők, akiknek nyitva van a kocsma.

Ja, az úgy mindjárt más. :) Kérhetünk vágott sört vagy Kofolát, hajnal lévén mindhárman az utóbbi mellett döntünk, és jó 20 perc bambulás és lábpihentetés, illetve a jéghideg nedű elkortyolása után nekiindulunk a szalánci vár megmászásának. Éppen kilépve a kocsmából szembejön Géza és András, nem sokkal lehettek mögöttünk. A Sás-tóig szalag vezet, onnan ismét az a kegyetlen piros. A várban nem lesz pont, ezt már tudjuk elõre, de természetesen felmegyünk, a romok alatt körbenézünk, majd megfordulunk és indulunk is lefele. Elhagyjuk végre a lélekölő pirosat, szalagozás mentén ereszkedünk vissza Szaláncra, a templomnál balra fordulunk, egy szalagcsonkot fedezünk fel, majd a másik templom előtt jobbra térünk, a Szalánchutára (Slanská Huta) vezető útra. A csendes utcákban virrad ránk teljesen a nap, pár szem éretlen meggyet vételezünk a fákról, majd az aszfaltot elhagyva köves földútra térünk. Balra kaszált rét, repülőtér lehet, le jobbra, majd rövidesen beérünk Kalsára (Kalša). A főút előtt jobbra tartok át egy hídon, szerencsére csak pár lépést tettem rossz irányba, az itiner alapján követjük az utat. Főút, jobbra, kanyar, balra, híd, jobbra, és végtelen emelkedő az Izra-tóig (jazero Izra). A S– jelzésen hosszú km-eket teszünk meg, tucatnyi kidőlt fa, az egyiken átmászva elidőzök a törzsön, amíg megérkeznek a többiek. Ez a szakasz megtévesztésig hasonlít a Vágáshuta utáni pirosra, amin a Rákóczin mentünk, bár ott éjszaka volt, a tájra nem emlékszem, de végig emelkedett és az úton heverésző fákkal kellett megküzdenünk. A hajnal megteszi hatását, tébolyultakhoz hasonlóan ténfergünk az ösvényen, az esőbeálló mellé kiérve le is ülünk az aszfaltra. Gumicukor oldja a feszültséget, és ad annyi energiát, amivel leérünk az Izra-tóhoz. Az ellenőrzőpont a domb oldalában van, a padoktól pont rálátni a tóra. Medvegyuék kínálják az ellátmányt, újabb szuper pont! Kávét kínálnak, azt elutasítom, helyette a dinnyét választom, de van kolbász is, amiből eddig csak Tinca evett. :) Lehet, hogy nekünk is azt kellene, és pillanatok alatt felfutnánk a Hársas-hegyre, de nem, jó lesz az lassan is, a kolbász meg maradjon a többieknek. Kapunk izót, sütit, a rövid pihenő után kénytelenek vagyunk továbbállni. Innentől Ábris egészíti ki négyfősre a csapatot, Füzértől eddig egyedül jött. A kék jelzésen folytatjuk utunkat, a határt elérve ismét ráfordulunk az Északi Zöldre. Pontosabban felfordulunk, mert egyből emelkedő veszi kezdetét, bemelegítés a Lipovecre. A Tolvaj-hegyre mesés panoráma nyílik, hátulról is épp oly fenséges, mint elölről. :) A második szakasz első ellenőrzőpontja, ami a Tolvaj-hegy tövében volt, csak 300 m-re van innen, össze-vissza karikázunk itt a Zemplénben. A határon tekergünk, jó cikkcakkos errefelé, határkőtől határkőig megyünk. A hét vízmosás teljesen száraz, aminek most nagyon tudok örülni. :) A XVII. 34. határkőtől elénk magasodik a Hársas-hegy, latin nevén Lipovec. Meredekségében közel áll a bátyjához, a Tolvaj-hegyhez, 200 m feletti szint jut 0,8 km-re. Bár ez nem állvalegelős, mégis arra kényszerít, hogy átgondoljuk, nem-e elég 150 km? :) Egy határozott nemmel neki is vágunk a szintén nyílegyenes ösvénynek, olyan szépen emelkedik, olyan szabályos félköríves az oldala, hogy egészen meghatódunk. Balra még kilátás is akad, egy terasz után még meredekebbé válik (csakúgy, mint a Tolvaj-hegy, ez családi vonás lehet), de végül elérjük a csúcson álló határkövet, ellenőrzőpont. Ez a hegy valójában nem is felfelé nehéz, hanem lejutni lehetetlen. Köves, sziklás, csalános, sokszor azt sem látjuk, hova lépünk. Csak az előttünk haladó elszólásaiból tudhatjuk, hova nem érdemes toppantani. :) Lebotorkálunk róla, közben átkelünk a Köves-hegyen is (vajh miért ez a neve?!), egy határkövön rövid pihenõt tartok, nehogy úgy hagyjam itt az ÉZ-et, hogy ezt nem próbáltam ki. Leérve a meredély aljába élesen visszafele fordulunk, szalagozás vezet a Mester András-forráshoz. Csoki, ropi, nápolyi (tényleg ebben a sorrendben), víz, valami édes lötty, és nehezen, de felállunk és indulunk tovább. Most a 200 éves tölgy van 300 m-re, majdnem érintjük az előző két kör néhány pontját, de ügyesen úgy van kanyarítva az útvonal, hogy ez véletlenül se történjen meg. És ekkor beugrik egy dalszöveg, ami aztán sok-sok km-en keresztül kísér utamon: „Csak dúdolom azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem. Azt, hogy jó, jó, jó, jó, de jó nekem.” Mert tényleg jó nekem. Nincs okom panaszra. Az időjárás tökéletes, a szervezés nagyszerű, a táj csodaszép és izgalmas, a túratársak hihetetlenül kedvesek, egyszerûen minden megvan ahhoz, hogy élvezzem a túra minden egyes percét (jó, nem minden egyesét, de na :) ). A K3-ön lemaradok a dalocskámmal, az erdészeti út ösvénnyé változik, újabb emelkedő a Bába-hegyig, amin letáborozunk, gyönyörû panoráma fogad ezen a borús reggelen. Alattunk Pusztafalu, szemben egy sor orom, a tájvédelmi körzet határa pedig pont összeköti a csúcsot a Hársas-heggyel, ami a hátunk mögött van. RushBoy is előkerül, így megkezdjük a csúszós, poros lefelét a Kormos Bába Tanösvényen. A szerpentin oldalazós szintúttá enyhül az erdő szélén, kerítés mentén érjük el a rétet, majd besétálunk Pusztafaluba, immáron harmadjára. A falu közepén frissítőpont fogad, nagy az öröm, mert van szörp, gyümölcs, csoki, és a személyzet is igen kedves. :) A falut ugyanazon az úton hagyjuk el, amelyen a második körben a Tilalmasra indultunk, de most az elágazásban balra térünk, be az erdőbe. A P3 védett szakasza következik, tekergőzünk a völgyekben, vízmosásokban. Itt simán lehetne lefele szánkózni. :) Még mindig meg vagyunk zuhanva, csak az ÉZ-re visszaérve tér vissza az életerőnk. Ennek az útnak tényleg olyan hangulata van, ami felébreszt és továbbhaladásra késztet. Az elágazásban még együtt is nevethetünk egy párral, akik a 20-ason indultak, valahogy elkavartak, és pont két érintendő pont közé értek, tehát teljesen mindegy, merre indulnak, akkor is oda-visszázniuk kell. Szerencsére ők sem veszik komolyan a helyzetet, majd valahogy lemennek Füzérre, elvégre szombat (szombat?!) van, tökéletes idő a túrázáshoz. Az ÉZ-ön megtesszük utolsó lépéseinket, majd búcsút véve tőle, a mielőbbi viszontlátás reményében végleg elhagyjuk ezt a fantasztikus utat. Ellenőrzőpont sajnos nincs a Vaskapun, utólag megtudtuk, hogy csak később értek ki a pontőrök, és volt náluk konyakmeggy is. :( Meg kellett volna várnunk őket, és akkor még maradhattunk volna picit az ÉZ-ön is. :) RushBoy készít egy fényképet, miszerint itt jártunk, de nincs pont, majd újra a P3-ön haladva lelejtünk a Csataréti erdészházig. Kedves hely, pár szál lucfenyő áll a házikó előtt. Innen a kékre térünk, RushBoy előremegy, Ábris és Never valahol mögöttünk jön, magányosan csurgok lefelé a kissé benőtt szekérúton. A szikláknál pihenőt tartok, amikor a fák ritkássá válnak, meg-megállok, hogy visszanézzek Pusztafalura, mögötte a Tolvaj-, a Szurok- és a Hársas-hegyre. Olyan jó volt ott sétálni közöttük, akkor még nem is voltam ilyen álmos, és olyan kár, hogy vége az ÉZ vadregényének. Sietősebbre fogom, egy kanyarban megpillantom Reszelőt, de ismét szem elől tévesztem, csak a Vár-forrásnál látom meg, kiabál, hogy merről kerüljem a patakot. A várba már együtt mászunk fel a sziklákon, félúton találkozunk a főszervezővel, Gézával, épp most szalagozza a lefele vezető ösvényt, jó utat kíván, mi tartunk tovább felfelé. A várban pecsét, elég sok a turista, miközben lefele robogunk, nagyon furcsán néznek. :) A frissen szalagozott ösvényen munka közben érjük utol újra Gézát, telefonál, így csak intünk, és besétálunk a Látogató Központba. 160 km mögöttünk, 47 előttünk, nemrég múlt dél. A szervezői kisbusz éppen indul vissza Sátoraljaújhelyre, így gyorsan kiszedem a nagy hátizsákból a szükséges cuccokat, majd behajítom a kocsiba, nem is gondolva, mit felejtettem benne. A ponton találkozunk néhány százig jutóval, Edittel, akivel remélhetőleg egy ponton újra összefutunk, Gabi is jó utat kíván. Nem sietünk, elfogyasztunk egy tál levest, zoknicsere, kapunk egy rakás biztatást, majd kissé fáradtan, de a cél elérhető közelségének tudatával búcsúzunk el a bázistól, szombat, délután 1 óra.

Füzért a kéket követve hagyjuk el, a temető mellett végre tudok telefonálni, két nap elteltével kapok otthonról is egy kis szurkolást. :) A falu szélén átvágunk a réten, a Bisó-patak éppen csak csörgedez, így könnyen átkelünk rajta, nem így egy hónapja. A Komlósi-völgy kerékpárútján RushBoyra rátör az álmosság, én meg most kezdek ébredezni. Próbálom diktálni a tempót, műút, vissza a kerékpárútra, Fehér Szikla, kisvasúti emlékmozdony, a kerékpárút elkanyarodik és kezdetét veszi Füzér és Bózsva büszkesége, az Országos Kék méltán hírhedt szakasza. Kerékpárút van tervben, de ez elég elképzelhetetlen számunkra, mivel a bokrok alatt sok helyen csak guggolva férünk át, a csalán elkerülhetetlen, a tövises ágak tépáznak minket, mintha nem lenne elég a bajunk. A talaj több helyen vízmosásos, a mellkasig érő fűben csak találgatjuk, hogy hova és mire lépünk. A Rákóczin így sétáltam bele a mocsárba, kijönni nem volt esélyem, tovább kellett benne mennem, teljesen elázva. Most ezt megúsztuk, de felejthetetlen marad ez a szakasz. A műútra kiérve ismét gumicukorral öblítjük le a letudott részt, de Bózsva még arrébb, a következő pár km is húzós. Itt már tisztásabb az ösvény, fák alatt haladunk, de még mindig nem méltó egy kéktúra szakaszhoz. A temetőt és a házakat elérve kövekkel vértezzük fel magunkat, de a kutyák most nem merészkedtek ki. Bózsva Vasútföle nevű részétől, ahol köves, később aszfaltos úton érjük el a települést, visszatekintünk a füzéri várra. Nem látjuk tisztán, érdekes. Nagyon párás a levegő, és vészjóslóan szürke az ég. Igen, Füzéren szakad az eső, mi épp kiértünk a faluból. De itt van RushBoy, aki még egyszer sem járt úgy a Zemplénben, hogy ne ázott volna el, így ami késik nem múlik alapon sietősebbre vesszük a figurát. A műúton Lőw Andris frissítőjéből minket is megkínálnak, nagyon jól esik, majd a bózsvai sziklák alatt a túra hivatalos ellenőrzőpontján újabb energiapótlás következik. Andris is beér, épp csak iszik, már robog is tovább. A kezdeti problémái után hihetetlen módon összeszedte magát, innen valószínűleg már meg sem áll a célig. Börcsök András is utolér minket, a Szuha-völgyben kiszámoljuk, hogy még esélyes az 5,5 km/h-s átlag. Kezdetben csak a sikeres teljesítés volt a cél, aztán a sok kedvező tényező miatt ez folyamatosan csökkent, legyen 50 óra, á, meglesz ez 45-ön belül is, majd 40 körül, de akkor már legyen 40-en belül, és ennyiben maradtunk. Az 5,5-ös átlag 37 és fél óra. Nofene. Á, menjen a fenébe az ötfeles átlag, csak érjünk be! Kishután még éppen elkapjuk újra Lőw Andris frissítőjét, naranccsal és keksszel leszünk gazdagabbak, köszönjük! Hosszú aszfaltkoptatás és az egyetlen helyi buszjárattal való találkozás után átérünk Nagyhutára. A híd korlátján picit ücsörgök, amíg utolérnek Reszelõék, majd hagyom is, előzzenek csak meg, talán ha elég messzire kerülnek tőlem, összeszedem magam és lesz, ami húzzon. Így is történt, mivel frissítőpont volt elkövetkezendőben, gyorsan utánuk sétáltam. A ponton moiwa fogadott, izó, nápolyi, nem emlékszem pontosan, mit ettünk még itt. Rövid beszélgetés után indulunk, a kéket elhagyva a K4-en haladunk tovább. Egy éles jobbost elvétünk, RushBoy kiabál utánunk, hogy fel kellett volna kanyarodni. Vissza, fel, a Nyírjes-gerinc oldalában kapunk pár csepp esőt, de ez semmi ahhoz képest, ami ezután várt ránk. A Pap-hegyet kerülve szalagozást kell követni, ami a hegyoldalban járhatatlan, nem létező ösvényen vezet le. Ráadásul újabb álmosság tört rám, legszívesebben elaludnék egy fa tövében. A hegytetőn csak állunk, várjuk, ki lesz hármunk közül az a bátor, aki előremegy és mutatja az utat. Mivel egyikünknek sincs titokban erre tartalékolt ereje, így három különböző irányból ereszkedünk lefele. Követni úgyis nehéz lenne a másikat, a fatörzseket, köveket és ágakat lehetetlen azonos vonalban kerülni. Átvágunk mindenen, a lejtő aljában még egy kis csúszás is belefér, majd kiérünk egy erdészeti útra. Olyan érzésem van, mintha már jártam volna itt, de ez teljességgel lehetetlen. Mégis, tudom, hogy mikor mi következik, hogy hol van szép kilátás, minden egyes lépés ismerős. Pedig még nem jártam itt. Félelmetes. Ennyire fáradt lennék, hogy hallucinálok, de pont azt, ami következik? Honnan tudom, hogy emelkedő következik, mikor sem az itinerbe nem olvastam bele, sem a térképre nem néztem rá? És nem úgy tudom, hogy látom, hanem jó előre meg tudom mondani, milyen rész következik. Nem lesz ez így jó, már magamtól is félek. Le is ülök egy vályúra, RushBoyék elmennek. Nem gond, úgyis tudom fejből az útvonalat. :) Eszkáláig tényleg emelkedő veszi kezdetét, elég meredek, szerencsére rövid. Hosszabbra emlékeztem. :) Oda-vissza szakasz, lejt, így visszafele mászhatunk, az erdészháznál sátorban találjuk a pontőröket. Ezúttal a ház falába verem a fejem, mert az OKT-füzetemet Füzéren a nagy táskába tettem, az éppen Sátoraljaújhelyre induló szervezők autójába. Fáradtság, nem kérdés. Visszamászunk az elágazáshoz, majd a kéken lecsurgunk a Kecske-háton a Zsidó-rétig. Közben András elhagy minket, én azon töprengek, hogy most minek is vagyok itt. Nem, nem a túra értelmét keresem, hanem hogy miért is jöttem ide. Gombáért vagy szamócáért, mit keressek az út mellett? Tényleg félek magamtól. Azt a gondolatot erőltetem, hogy csak sétáljak, sétáljak, ne keressek az út mellett semmit, nem azért jöttem. Az eső picit csepereg, az út rettentő saras, de nem számít, leülünk a sárba Reszelővel. Mindkettőnknek sajog a talpa, próbáljuk orvosolni, de felesleges. Erőt veszünk magunkon, de elfogadjuk, hogy András végleg ellépett tőlünk. A Zsidó-rét vizes füvében kissé magamhoz térek, a cipő átázik, hurrá. A Nagy-Laposon ereszkedünk lefelé, érdekes a név, ez inkább Nagy-Meredek, úgy csúszunk lefelé a sárban, mintha korcsolyáznánk. Összeszorított fogakkal megyek, Reszelő is lemarad, itt már nem érdekel semmi, ha már eddig küzdöttem, most már nem állít meg senki. Kocogni kezdek, sétálni úgysem lehet ilyen terepviszonyok közt, és nagy meglepetésemre utolérem Andrást, sőt, meg is előzöm. Kár volt, mert Makkoshotyka széle rémítő, mondani sem kell, Országos Kék szakasz. Bokrok alatt haladunk, az ösvény nyomvályús, persze csúszik, a bokrokról az én nyakamba hullik minden egyes esőcsepp. Sebaj, még jobban felébredek, minél jobban meg akar állítani a természet, annál jobban haladok. Makkoshotykára egyedül érek le, csak néha állok meg, hogy hallom-e még Reszelőék hangját. Az itiner leírását követve a Meczner-kúriánál az ellenőrzőpontot elérve Edit fogad hálózsákba bugyolálva. A kínálat itt is bőséges, inni kérek elsősorban, de elfogadom a csokit és a sajtot is. Beérnek Andrásék, gyors frissítés után csak ennyit kérdezek:

- Megpróbáljuk?

- Meg. Meglátjuk. – hangzik a válasz.

Félszavakból is értjük egymást. A próba az ötfeles átlag utolérésére vonatkozik, ha eddig ilyen jól jöttünk, itt már nem adjuk meg magunkat, történhet bármi. Olyan motiváció fog el, ami túrákon ritka. A küzdeni akarás olyan tartalékokat szabadít fel, amikről eddig nem is tudtam. Csak az elágazásokban várom meg a többieket, próbálok húzóerőként hatni rájuk, mûködik, ők is egyre jobban felpörögnek. A Malomkő tanösvényen RushBoy megy előre, ő fejből ismer minden kanyart, eltévedni nem szeretnénk. A Tengerszemhez felérve keressük a pontőröket, elindulunk a kiépített úton fent, de senkit sem találunk. RushBoy még keres egy picit, mi elfogadjuk, hogy nincs pont, irány le. A bokatörő lefelé szerencsére száraz, jelzés viszont nem sok van. El is bizonytalanodunk, de Reszelő vágtat le a hegyről, akkor jó helyen vagyunk. Károlyfalva határában frissítőt vételezünk, a szúnyogok csípnek, milliónyi van belõlük. A járhatatlan bozótost kerüljük, a P–-on tovább gyalogolva rettentő hosszú km-ek következnek a Rákóczi-fáig. Andrással beszélgetünk, Reszelő töri előttünk az utat. A fejedelem (kutya)fáját megpillantva ismét az a tény fogad, hogy pontőr még nincsen. Valahol itt lépjük át a 200. km-ünket. A maradék 7-et már féllábon is (máshogy úgysem megy :) ). A Bányi-nyeregig 3,5 km van még, de sosem akar eljönni a műút. A sűrű erdőben tekergünk, egyszer jobbra, egyszer balra kanyarodik az út, kicsit fel, kicsit le, megyünk, ahogy tudunk, mégis olyan messze van az aszfalt. Több erdészeti útra is azt képzeljük, hogy ez már az, így folyamatos csalódások mellett szinte észre sem vesszük az igazi Bányi-nyerget. A sorompónál elővesszük a fejlámpákat, világosban már nem érünk be. Szoktatva a szemünket kicsit a sötéthez, csak a Nagy-nyugodó előtt kapcsoljuk be a lámpákat. Az emelkedő túl hosszú, és nem elég meredek, unom már nagyon, le akarok érni az elágazásba. Végül ez is elérkezik, és a már ismerős szakaszon csurgunk le Sátoraljaújhelyre.

A macskaköves Májuskút utcán lépésünket szaporázva megpillantjuk a kivilágított Kovács-villát, élesen balra fordulunk, majd elérjük a célvonalat. A befutóra nem emlékszem pontosan, lehet, hogy futást imitáltunk, de inkább csak besétáltunk. Tinca tapsol, nagyon megy neki, egy fél gyöngyöstarjáni udvart helyettesít egymaga. Előkerül egy szervező is, leadminisztrál minket, 36 óra 31 perc, majd szétszéledünk. Én a lépcsőt célzom meg, leülök, összerámolom a cuccaimat, választok egy fürdőszobát, majd lemosom magamról az út porát. Két napja vártam ezt az érzést, mert a kutak alatt a falvak szélén csak ímmel-ámmal pancsoltunk. A zuhanyzóban rámtör az álmosság, néhányszor le is ragad a szemem, de inkább sietek, majd lebotorkálok a villa előterébe. Visszaülök a bejáratott lépcsőfokra, majd megpillantom Gézát, aki éppen most ért célba, egyedül. Neki én tapsolok, kölcsönös gratuláció, majd letelepszik mellém és félmondatokban elmeséljük egymásnak a legemlékezetesebb élményeket, amelyeket utolsó találkozásunktól, Szalánctól szereztünk. Hasonló dolgokra gondolhatunk. Hogy sikerült. Számomra az, amitől féltem, amit nem hittem el, amire előtte gondolni sem mertem. Most mégis itt ülünk egy hideg lépcsőn, körülöttünk szétdobálva a cuccaink, és csak bámulunk kifelé a sötétbe. Képtelen vagyok összeszedni magam. Hihetetlen érzés, ilyet még csak egyszer, tavaly a Mátra115 után éreztem. A pillanat, amikor 40 alvás nélkül töltött óra után próbálja az agy feldolgozni azt, amire már hetek, hónapok, vagy akár évek óta vár. Nem a legyőzhetetlenség, megállíthatatlanság érzése, hanem azé, hogy lehetséges. Egy kiváló szervezésû túra, egy csodaszép táj, egy, illetve több fantasztikus túratárs, egy zsák akarat és elszántság, egy taliga szerencse – nagyjából ennyi kell ahhoz, hogy a lehetséges ne csak feltételes módban álljon.

Gyorsan, ja nem, lassan összepakolok, Géza is keres egy fürdőt, kibotorkálok az udvarra, ahol meleg paprikás krumplival kínálnak, de azt csak bent a házban fogyasztom el. Az álmosság percek alatt legyőz, majd’ elalszom a tál felett, így a vacsorát befejezve előveszem a hálózsákomat (amit jobb is volt nem kidepóztatni Füzérre), majd kis forgolódás után végre fekve aludhatok. :)

Vasárnap reggel Rudiék beérkezésére ébredek fel. Az arrébb lévő hálózsákra nézek, amiből Ábris néz vissza rám. Integetünk egymásnak és mosolygunk, beszélni még mindig nincs erőnk. Laci is bent van, még fel sem tápászkodhatom, már jön oda gratulálni. :) Felkelek, kitotyogok a villa előterébe, én is gratulálni szeretnék Móninak, a leggyorsabb női teljesítőnek. :) Majd hosszas órák telnek el, minden beérkezőt népes tábor fogad, taps, kiabálás, kolompolás, a Nagy Átol az utolsó 20 m-t lefutja. :) Ilyen hangulatot idén Gyöngyöstarjánban nem éltem át, bár igaz, egy fuvarajánlat miatt már kora reggel hazamentem. De itt olyan élet van, annyi élmény és történet, hogy leírhatatlan. Csak eszünk, iszunk, mesélünk, tapsolunk, hihetetlen az egész. Nem csak maga a túra, hanem ez az egész körítés. Délután egykor eredményhirdetés veszi kezdetét, az eddig beérkezettek mind-mind tapsban és gratulációban részesülnek. Mi ötödikként értünk be, előttünk Andris, Laci, Speró és Tinca. Gyalogos kategóriában ez az első pozíciót jelenti, emellett még egy üveg borral is jutalmaznak, mint legfiatalabb teljesítőt. Teljes a boldogság. :)

Csak pár perc marad a vonatig, Vince szélsebesen fuvaroz minket a vasútállomásra, ahol még páran megrohamozzuk a pillanatok múlva induló gyorsot. Nem vagyok álmos, kavarog bennem minden, egyszerűen felfoghatatlan ez a hétvége. A történelem tételeket újra elővéve végre az összeset sikerül átnézni, csak néha megyek ki a fülkéből és bámulok vissza a Zemplénre – már ameddig látszik. Egy biztos, én még sokáig fogom magam előtt látni sok-sok dombját, csúcsát, mezőjét és falvait, mert olyan élmény volt ez a túra, amely ritkán adatik meg. A leghosszabb magyarországi teljesítménytúra cím nyertese nálam átrendezte a személyes sorrendet, és egy No. 1-nal gazdagodott. :)