Túrabeszámolók


Eger csillaga

kekdroidTúra éve: 20142014.09.14 22:15:25

Eger Csillaga 40


 


Látogatás, Eger. Idén õsszel az elsõ. Ez megtévesztõ lehet, mert az elmúlt hetekben feltûnõen sokat mászkáltunk ide, egyéb irányú teendõk kapcsán. Ha a Bükköt nézem, sokkal rosszabb a mérleg: idén még nem jártam kedvenc hazai hegységemben teljesítménytúra keretében, mea maxima culpa. Amikor reklámozom az õsznyitó, szombat reggelre ütemezett túrát odahaza, meglepõ tömeg áll össze a családból: Kerek repkényhez és hozzám ezúttal mindkét testvérem – Patti, Bese – csatlakozik a 40-es távra; édesanyám és egy barátnõje pedig életük elsõ teljesítménytúrájaként az esemény 15 km-es távján terveznek indulni. Meg vagyok lepve a szó jó értelmében. Reggel kiszállítanak Felsõtárkányba, amely jópofa falut képez a Bükk kapujában, a jármûbõl a kisvasúti teleptõl nem messze szállunk ki. Autó hátra el, mi pedig tovasétálunk teljesítménytúrázni. Az útbaesõ tavat az északi oldalon kerüljük, megérkezünk a rajt helyszínére, túrázók bóklásznak, neveznek, indulnak. Nagy tolongás nincs. A rendelkezésre bocsátott íróeszközök közül találomra kiválasztok egy filctollat, kitöltöm a kék papírra nyomott nevezési lapot. Sorbaállunk, benevezünk. A kapott itiner egyik oldalát térkép foglalja el, a másikon köszöntõt, távadatokat, szintmetszetet találok. Elsüllyesztem valahová a papírt, elindulunk.


A kisvasút mentén hagyjuk el Felsõtárkányt, nem is olyan távol a Bükk-fennsík déli letörése magasodik elõttünk. Az ég komor, inkább szürke, mint kék színû; tömött felhõk ülnek felettünk. A kisvasút mellõl térünk be a Pes-kõ-völgybe, mellettünk munkagép árválkodik, sárgán, leeresztett kanállal. Elhasadt tábla mutatja Felsõtárkány és Bélapátfalva távolságát, nemsokára sûrûbbé válik az erdõ és elkeskenyedik a völgy. Elhaladunk a csendes Napsugár-vendégház mellett, odébb a Vasvári-forrás kõtömbje szürkéllik a patakmedren túl. A fák alatt, a mély völgyben szürkületi sötétség ül felettünk. Hosszan elnyúló emelkedõ végénél találjuk a Pes-kõ-házat, a nagy ritkán megritkuló lombon túl látszik a névadó Pes-kõ sziklafala is. A sárgára festett falával a tájba némi vidámságot csempészõ háznál a pontõr társaság fõzéshez készülõdik. Megkapjuk az elsõ aláírást lapjainkra, illetve egy-egy banános csokival is ellátnak. A lentebbi Pes-kõ-forrás után jön egy fentebbi is, itt kezdõdik az igazi kaptató, kikanyargunk a völgybõl, fel a Fennsík szélére. Kõrakás fogad és kiszáradt fa csonkja. Továbbmenve mellettünk a Hegyes-kõ magasodik, elõttünk az Õr-kõ tömbje, de most egyikre sem térünk ki. Az Õr-kõ-réttõl az Õr-kõ-házhoz viszont igen, vízzel kínál a pontõr, miközben szignózza papírjainkat.


Pes-kõ-kapu, Pes-kõ oldala, Cserepes-kõ jönnek sorra. Elõbbitõl szép, bár párás-kiégett kilátás, a légvonalban alig 15 kilométerre lévõ Nagy-Eged tetején nem látom az adótornyot. Amíg én a szemem romlásán bosszankodom, Repkény a sziklák repedései között növõ varjúhájat fényképezgeti. Felettünk néha elvékonyodik a felhõréteg, átdereng némi napsütés, de a borús, szürke idõ kitart mellettünk. Jól fokozza a sûrû bükkerdõben a sejtelmes hangulatot, ahogy a Pes-kõ, a tiltott hegy északi oldalában botorkálunk a csapáson. A Cserepes-kõ barlangjánál kitérünk bélyegezni és megvizsgálni a Kéktúra-bélyegzõket: üzemel az enyhén törött gumibélyegzõ és az újszerû fémbélyegzõ is. Nem egyedül térünk ki – a trió, akikkel a túra végéig kerülgetjük egymást, szintén megvizsgálja a barlangot. Tovabotorkálunk, karrmezõ, majd jó kilátású rét következik, nem elõször bánom meg, hogy régen vetõdtünk utoljára ide. Rákanyarodunk az Õserdõ felé vezetõ útra, az út valamely pontján épp elõttünk magasodik a Kis-Virágos-hegy, amelyre még fel kell talpalni. Fel is talpalunk, Besével elõrehúzunk az Õserdõt kerülõ kerítés mentén, hogy a hegytetõ alatti nyeregben, az elpihenõfélben lévõ táblánál várjuk meg a lányokat. Együtt ballagunk le, a Tar-kõ alatti elágazásban azonban hiába kacsintgatok fölfelé, senki nem társul be kitérni, egyedül meg nekem sincs kedvem hozzá. Leballagunk: a Toldi-kapu következik, majd a hosszú, köves-kavicsos-poros ereszkedés. Az út mentén gombák, ma nem elõször és nem is utoljára. Lent gyerekcsoport cihelõdik, indulásra készen, pontõr urak adminisztrálnak és kínálnak másikfajta csokival. Lányok lehuppannak és ennivalót keresnek a csomagjukban, fiúk vizet hoznak, mûködik a munkamegosztás. A rövid megállás után felsétálunk a Samassa-házhoz, alig több, mint két kilométer séta a Kós-völgyben, az egykori kisvasút nyomvonalán. Itt öcsém régi ismerõsként üdvözli a pont ifjú, magányos õrét, aki almával lát el minket.


Almaevéssel nehezítve sétálunk fel a Lök-bércre, ahol nagylétszámú, sok gyerekbõl és kettõ (?) felnõttbõl álló csoportot látok bizonytalankodni már messzirõl. Amire odaérek, már elhatározzák magukat, és a vezetõ után erednek valami egészen lehetetlen irányban, éppen nem a kék, de nem is a zöld sáv jelzésen, hanem a kettõ között. Elismerem, hogy a kék itt nincs túl jól kifestve, de az elágazásban elhelyezett tábla nyílegyenesen mutat a helyes irány felé. (A rend kedvéért itt jegyezném meg, hogy édesanyámék is itt húztak el egyenesen, mert valaki arrajáró azt állította nekik, hogy a Samassa-ház a zöld jelzésen van...) A srácok után sietek, megkérdezem, milyen útvonalat terveznek bejárni. A kéket, a ház felé. Az jó, mert ez az út nem az az út. Remélem, az információ eljut a csoport elejére is, és még idõben korrigálnak. Visszalépek az elágazásba, ahonnan a többiek már sétálnak le, a Lök-völgy felé. Sétálok én is velük, mögöttem a hangok alapján a sokfõs társaság kelletlenül tér vissza az elágazásba.


A völgybõl kényelmesen emelkedõ úton battyogunk fel a Tamás-kútja felé, közben az idõjárás számunkra kedvezõ fordulatot véve megváltozik, egyre határozottabban kisüt a Nap. Megnézem közelebbrõl a kétkifolyós forrást, majd bevárva mindenkit, együtt sétálunk be a turistaház udvarába. Látásból ismerõs pontõrök fogadnak, tetszõleges mennyiségû zsíros kenyérrel kínálnak, hozzá profi módon vékonyra vágott lilahagyma a kísérõ. Jóllakva indulunk tovább, és ütközünk rögtön akadályba – a megyehatárhoz és egyben a pazsagi úthoz felvezetõ ösvényre dõlt fákkal elõször a tavalyelõtti Tortúrán volt szerencsénk találkozni. Akkor a körülmények összehasonlíthatatlanul rosszabbak voltak, már csak azért is, mert tök sötétben és hóban pillanat alatt elvesztettük a helyes utat, és mindenféle hülye módon értük el a tetõt. Most szerencsére könnyebb dolgunk akad, kidõlt bükköket keresztezünk alulról, felülrõl, keresztben és hosszában. Röpke negyed óra alatt tesszük meg az ötszáz méteres utat, ami nem valami világrengetõ sebesség. Fent aztán megilletõdve majdnem a zöld sáv jelezte Török úton akarom folytatni a túrát, amikor eszembe jut, hogy még mintha Pazsagra le kellene menni. Le kell menni, le is megyünk. A mûúton már távolról észrevenni egy magányos, sárga pólós személyt, aki egy jókora husángot forgatva ûz unalmat. Eleinte azon töprengünk, hogy a Kaland-Játék-Kockázat-könyvek világa jött el, vagy Gethe mester Sámson túráról szóló beszámolója folytatódik a Bükkben, és meg kell küzdeni Pazsag Õrével, de nem, csak a pontõr az, aki csokit is ad, lapot is ír alá.


Pazsag eldugott telepére így nem is kell betérni, a sárga jelzésen kapaszkodunk ki a völgybõl egy inkább hosszú, mint meredek emelkedõn. Oldalt rengeteg gomba, a Boszorkány-kõnél csaknem szabályos boszorkánykör tenyészik, de utóbbit ma már mindenféle síkidomra illeszthetõ változatban láttunk. Elérjük a soron következõ elágazást, ahol a zöld jelzés csapódik mellénk, majd az azután következõt, ahol elbúcsúzunk egy idõre a sárgától. Közben különösebben érdekes dolog nem történik, szép az erdõ, kellemes délutáni napsütést látok, ha elõre nézek, és kellemetlenül sötét felhõt, ha hátra. Keresztezzük a gerzsényi aszfaltutat, jócskán elõttünk autót látok parkolni, nyitott tetõdobozzal. Arra gondolok, hogy valaki nagyüzemi gombabetakarításra érkezett, aztán hamarosan megcáfolnak az események, mert az itt piknikezõ Vakond87-ékkel találkozunk. Kellemes meglepetés – beszélgetünk egy kicsit, aztán elsietünk, mert a nemrég még távoli mennydörgés egyre közelebbrõl hallatszik. Szerencsére megússzuk pár csepp esõvel, annyival, amennyiért fölösleges elõvenni a kabátot. Remélem, a bográcsozó Vakondékat sem mossa el a víz. Elérjük a térképen még Zsuzsa-forrásként, a terepen már Csipkés-kútként jelölt víznemvételi lehetõséget, és nem sokkal késõbb a Völgyfõ-házat. Itt vidám pontõrök fogadnak, akik hiába próbálják elpasszolni a kutyájukat, az semmi hajlandóságot nem mutat a túra folytatására, pláne ilyen gyanús társasággal.


Leballagunk az Oldal-völgy felé, majd azon keresztül, eleinte egyre mélyülõ úton, majd mindenféle vízmosás mentén, végül aszfaltútra térve. Megnézzük a halastavat, nagy csobbanással bukik valami a felszínre, és tûnik el azon nyomban. Oldal-völgyi szörny. Leérünk a Barát-rétre, besétálunk a füves csapásra, amely elvezet a BNP õrházáig – itt nincs ellenõrzõpont, csak a lehetõsége. Biztos, ami biztos, megállunk három percre pihenni. Utána beleszaladunk a túra útvonalának egyetlen sáros tíz méterébe, amelyet szerencsére nem lehet kikerülni rendesen. Sikerül belecsúszni a pocsolyába, de egyrészt nem ázik be nagyon a cipõm, másrészt, innen már úgyis hamar bent vagyunk a célban. Még feltrappolunk egy enyhe emelkedõn, fent megtekintjük az újonnan emelt esõbeállószerû tanösvény-állomást, majd leballagunk a tóhoz. Cél, oklevél, kitûzõ, pihenõ, alma, csoki, fröccs, végül távozás. Ezúton is köszönöm a túrát a rendezõknek, még sok ilyet kérek szépen.


-Kékdroid-


Képek