Normafa 20
2007. 03. 03.
Egyedül szállok le a buszról Normafánál negyed kilenc környékén, ami ezért meglepõ, mert a Moszkva téren több túrabakancsos egyén álldogált, de rejtélyes okból nem szálltak fel a 90-esre, inkább megvárták a 21-est. Ennek ellenére nem úszom meg a sorban állást, de mire befut a megtömött busz, addig sikerül felszerelnem magam, neveznem, és leadnom a táskámat megõrzésre.
A lábamnak nagy mehetnékje támad, így a Libegõig nagyon gyorsan fogynak a méterek. A kilátóhoz vezetõ lépcsõ mellé festették a piros jelzést, így arra megyek. Felküzdöm magam a kilátóhoz, körbejárom, ep. sehol. Persze én marha nem érdeklõdök a padon pihenõ túrázóktól, inkább lépcsõzök. A kilátóban tanácstalan egyének szaladgálnak fel-le, mint a mérgezett egerek, szintén a pontot keresik. Mire jó a kilátó, a legfelsõ szintrõl lenézve beazonosítom az elveszett pontõrt, aki a felfele vezetõ betonút mellett ücsörög, ezt a helyet a hátulról érkezõ balekok, mint például én, nem veszik észre, ezért mindenki leküzdi a kilátót. Már jártam így, tavaly himbi-limbizés közben. Lent megkapom a pecsétet, elkönyvelem a keresésre szánt öt perc idõveszteséget, bár a fenti kilátás nyújtott némi kompenzálást.
Zúzok lefele Szépjuhászné felé, szerencsére nem kell addig elmenni, ez azért elõnyös, mert a forgalmas budakeszi úton két alkalom helyett nullaszor kell átkelni, így a p-s keresztezõdésnél vadászom le a következõ pecsétet. Holtvágányon beelõzök fél tucat túrázót, remélem nem haragszanak meg érte, de nem szeretek sorban állni. A sárgán nyomulok tovább, számomra ismeretlen szakasz következik. Éppen hiányolni kezdem a várt sáros-vizes dagonyát, amikor egy zakózásra-esélyes lejtõ következik, amirõl a Barcika 15 tardonai mûút elõtti szakasza jut eszembe, ahol édesanyámat húsz percen keresztül tudtam csak letámogatni. Lejtõ után emelkedõ, nem is kicsi, majd váratlanul bejön balról a piros, és kellemes emlékeket idéz fel bennem a 2005-ös Piros 85-rõl.
Miután szétválik a sárga és a piros, a Virág-völgy bal oldalán botladozom. Gyönyörködnék a látványban, de nyaktörõ mutatványokkal kell átküzdenem magam a kidõlt fákon. Néhol a jelzést tartalmazó fa is a földön hever, így csak tippelni tudok, hogy merre menjek. Szerencsére néhány segítõkész túratárssal áthidaljuk a problémát. Pillanatok alatt jön a Csacsi-rét, ahol rámozdulok egy szambára. Itt nem a táncra, hanem a ponton kapott csoki márkájára utaltam. Míg leveszem a széldzsekim, mivel már elég meleg van, addig a pontõr hitetlenkedését hallgatom, mely szerint hogyan lehet ilyen gyorsan ideérni, hiszen a 280. induló vagyok, és kétszáz fölött még alig jött el ember. Azért megnyugtat, hogy a sietés miatt nem fognak kizárni. A ponttól néhány száz métert egy hölggyel futok, leginkább az õ szerencséjére, mivel egy balosnál simán egyenesen menne, amivel végtelen eltévedési lehetõséget szabadítana magára.
Makkosmária hamar feltûnik, a piros ismét bejön, ezúttal jobbról. Leesik az állam. Másfél éve jártam erre, akkor fõleg szûk ösvény, susnya és dzsumbúj volt a jellemzõ erre a szakaszra, illetve a ritka jelzések alig láthatósága. Erre most megtisztított széles köves út fogad, a jelzések pedig annyira vakítanak, hogy még becsukott szemmel is látnám õket. :) A Végvári-szikláknál is kapunk pecsétet, izzasztó emelkedõk, majd a Piktortégla-üregek, ahol szintén ellenõrzik, hogy jó úton járok-e. Meglehetõsen sok ep. van a túrán, szám szerint nyolc. A ponton egyeztetem az itinert az órámmal, hatos átlag, most már tényleg vissza kellene venni a tempóból. Irhás-árok két kili, ahol pecsét mellett zsíros kenyér és tea az ellátmány. Felkapok egy kenyeret, megpakolom hagymával, és már megyek is. Nagyon vonzó lankás lejtõ következik. Futás közben eszem, na ennyit a tempó csökkentésérõl.
A túra városi szakasza következik, név szerint Csillebérc és Magasút. Lassan kocogok, és bámulom a szép villákat. Magasúton egy kocsiból kiszól valaki, nem kérek-e pecsétet. Szívesen elfogadom, ez már a hetedik. A következõ meredek emelkedõre viszont nem szívesen nézek fel. Annyira elõre kell hajolnom, hogy az orrom hegye már az aszfaltot szántja. Az út végével a városi szakasz is véget ér, az aszfaltot föld váltja fel, de a lejtõszög marad. Nagy sebességgel haladok felfele, még jó hogy elhoztam a túrabotot. A kápolnához felérve csap belém a felismerés, hogy már jártam erre, méghozzá A gyermekvasút nyomában túrán, még 2004-ben. Brrr! Soha többet. Ismét az órám lesem, még mindig hatos átlag, de bízok a Széchenyi-hegy kellemes emelkedõjében, az biztosan megfog. Így is történik, itt már lassabban pakolom a lábaimat. Nemsokára keresztezem a zöldet, ahol balra fordulok, és besétálok a célba.
Három és fél órás túra után, pontosan a déli harangszóra adom le az itinert. Megkapom a kitûzõt, öt perc múlva az oklevelet és a leadott táskámat is. Közben szép lassan szemetelni kezd az esõ. Sebaj, azért a fantasztikus meggyes rétest megkóstolom. Ha már ott vagyok, kettõt is eszem, teát iszom, és átveszem a cipõmet. Egyre gyorsabban mozgok, mivel egyre erõsebben esik. Szerencsére beáll a megállóba egy busz, így nem ázom tovább. Óriási mázlim volt az idõvel. Kinézve az esõre azokra gondolok, akik még kint vannak, és nyomják a kilométereket. Nem irigylem õket.
piedcat |
