Túrabeszámolók


Vándorbottal a Vasparipáért

terepnyulTúra éve: 20152015.02.24 22:19:05
Az az emblematikus középpont, ahol cserkészkoromban nem egyszer megfordultam, aztán egyszer Marcival is, amirõl mindenkinek van egy olyan élménye, hogy "és akkor közeledtünk Porva-Csesznek felé, amikor..." vagy valami sztorija. A vonat, amirõl tátott szájjal nézzük a Cuha-szurdok szikláit és viaduktjait. Az a vonat, amin, amikor utoljára erre jártam, még kis piros Bzmot (alias Piroska) közlekedett, most rendes kék kocsis szerelvény. Az a vasútvonal, amit 2006-ban meg akartak szüntetni, és amit gyakorlatilag a környéken élõk és a túrázók ereje és lelkesedése tart fenn. Hogy a Vándorbottal a Vasparipáért! túramozgalom pontosan mikor indult, azt nem tudnám megmondani, én most voltam elõször ilyen túrán, de biztosan nem az utolsón, engem egészen meghatott amellett, hogy természetesen egy gyönyörû túráról beszélünk.

 

Szokásos szervezési nehézségeink és latolgatásaink megvoltak a túra elõtt, én nagyon akartam menni, Marcinak is ajánlgattam, de neki a 26 km sok még, a 10 km-es rövidebb táv meg szemben halad, akkor nem tudtunk volna együtt menni. Végül abban állapodtunk meg, hogy elindulunk együtt és szólunk a szervezõknek, hogy Marci Zircen kiszáll, ott találkozik Péterrel és Regõvel, és majd szánkóznak, amíg én lenyomom a másik felét.

 

Fél tízkor indultunk el Marcival Eplénybõl, sajnos itiner már nem jutott (de ebben az a jó, hogy ezek szerint jó sokan jöttek a túrára :) ) viszont a részvételi díj tartalmazott egy vonatjegyet is a visszaútra. Autóval Fehérvár felõl érkezve Eplény elõtt éppen csak kezdõdtek a hófoltok, de letérve a vasútállomásról az erdõbe, szinte rögtön tízcentis hóban találtuk magunkat, és patakátkeléssel kezdtük a túrát, majd irány felfelé, az Ámos-hegyre. Szikrázó hó, ragyogó napsütés, tiszta levegõ, csuda erdõ. 

 Az Ámos-hegy kaptatója nem könnyû, de nem sietünk, igazgatjuk a ruhánkat, hol egy réteg vagy egy sapka le, hol vissza. Hol féllábszárig süppedünk a hóba, hol csúszkálunk a jégen. Aztán felérünk a hegytetõre, és elõttünk az eplényi sípályák. Én soha nem vonzódtam a síeléshez, de ilyen közelrõl látva megfog a hangulata, és mivel kocsival csak egy óra tõlünk, megbeszéljük Marcival, hogy jövõre akár ki is próbálhatjuk. Aztán felmászunk a kilátóba, és megcsodáljuk körben a Bakonyt: látszik a Kõris-hegy és ellenkezõ irányban a Balaton is.


A kilátónál önkiszolgáló ellenõrzõpont van, egy mûanyag bugyiban papír, mellé tûzve toll, rá kell írnunk a pecsételõs papírunkra vele, hogy itt jártunk. Aztán a lezárt szánkópályán indulunk lefelé, de elõtte még a kilátó aljában Marci felszed egy eldobott energiaitalos dobozt, és magunkkal visszük.


A szánkópálya nagyon jó, lehet, hogy mára a túra miatt zárták le, mert amúgy használják, az biztos, ki van csúszkálva rendesen. Csúszkálunk mi is, Marci ugrál, féltem, de nem esik el. A szánkópálya után szántóföldre érünk, aztán keresztezzük a sípálya parkolóját, és újra betérünk az erdõbe. Itt kezdi Marci várni az elsõ frissítõpontot, kezd éhes lenni, de egyelõre nem akar se megállni, se menet közben enni, hát megyünk tovább. Az út szép, egyre mélyebb a hó, erdõszélen, ritkuló erdõben haladunk, jobbra mintha füst kanyarogna a fák között: a sípályák fehér csíkjai látszanak a hegyrõl, amitõl egyre távolodunk. Ott a kilátó is, jó látni, hogy már mennyit haladtunk azóta.


 Egy kis nyílt szakaszt követõen hamarosan sziklafalak közé érünk, valószínûleg ez lehet a térképen jelzett Kõkapu:


Szép kilátópont, még látszik az Ámos-hegy, de már Olaszfalu, illetve távolabb Szápár, Dudar és a szélkerekek is, a másik irányban pedig egyre nagyobbnak látszik a Kõris-hegy tetején a radarállomás labdája. Ahogy felkapaszkodunk a kövek között a tetõre, az olaszfalui Eperjes Tanösvényen találjuk magunkat, õskarszt és dolinák között, táblák jelzik a kréta kori, százmillió éves mészkõ lelõhelyeit. Itt hangzik el Marci szájából, hogy érdemes volt tanulni, mert milyen jó felismerni, hogy milyen kövön jár, mibõl épül fel a hegy, amire éppen mászik, hogyan alakulhatott ki az adott sziklaképzõdmény. (Elképzelt titkos vállveregetés magamnak.)

 

Visszakanyarodva az erdõbe már sejtem, hogy közel lehet Olaszfalu, azzal biztatom Marcit, hogy ott biztosan lesz frissítõpont, de ha akar, ehet menet közben is, vagy megálljunk? Szendvicset még mindig nem akar, adok neki egy falatot a nálam lévõ energiaszeletbõl. Aztán meglepõdünk, egyrészt mert hatalmas, lenyûgözõ sziklafal tövébe érünk, másrészt mert észrevesszük az erdõ közepén az elsõ frissítõpontot. Kapunk pecsétet a pálinkásüveg aljára rögzített pecsétnyomóval, olvadós rágót, eszünkbe jut leadni a felszedett italos dobozokat (a kilátó óta még egyet találtunk mellé) és ezért cserébe kapunk még egy rágót - nem tudtuk, nem számítottuk rá, de nagyon jólesik. A pont mellett ég a tûz, kínálnak pálinkát is, azzal nem élünk, viszont elfogadjuk az invitálást, hogy felmásszunk a sziklafal tetejére, és megnézzük a kilátást. Marci végre megeszi a szendvicset is, aztán indulunk tovább. Ja, a sziklafalat még nem mutattam.

 Ez is a tanösvény része, tábla is van a kialakulás részleteivel, érdemes felkeresni, gyerekekkel kirándulás keretében is. 


Olaszfalu ide már nagyon közel van, csak leereszkedünk a dombról, a szalagozás mentén átvágunk a falun, és a szélén, az utolsó házban van az újabb pont, a Rita presszóban. Luxus: van vécé, a pecsét mellé pedig italjegy jár, amit, mivel innivaló van nálunk elég, ropira költünk. Minden ponton szólok, hogy Marci Zircen majd kiszáll, ne keressék utána a listán. Biztatnak, hogy innen Zirc már csak két-három kilométer, én is biztatom Marcit, nehezen kel fel a jó meleg kocsmában a székrõl, de aztán csak továbbindulunk.

Most jön a túra legnehezebb szakasza, ezt nem gondoltuk volna. Kimegyünk a szántóföldre, erõs szél fúj, a lábunk alatt sár, hólé, jég, latyak, elég változatos talaj, nehezen járható, a szél pedig szabadon járja a nyílt terepet. Zircet kerüljük, látszanak az apátság tornyai és egész közelrõl a házak, de gondolom, nem a városon át akarták vezetni a túrát. Eléggé szenvedünk, én egyszer bokáig merülök a jeges vízbe. A vége meg nehéz, kavicsos terep, szeméttelep mellett a sárban, hát nem szép. Letérünk a fûbe, az könnyebben járható, aztán meglátjuk a Zirc táblát, és örömmel lépünk ki az aszfaltra és a szélvédett utcákra. Innen már tudom az utat az állomásig, de a szalag is mutatja.

 

A vasútállomáson meleg van, mandarinillat és sok ember, érkeznek már a 10 kilométeres túrázók, õk Porva-Csesznektõl jöttek Zircig. Itt is mondom, hogy Marci kiszáll, kihúzzák és kap egy jelvényt a rövidtávosokéból. Pecsételünk, aztán megkeressük Pétert és Regõt a Monostor falatozónál, épp befejezték az ebédet. Marcival osztozunk az elemózsiánkon, õk betérnek még a cukrászdába, én pedig indulok tovább.

Városon belül nincs szalagozás, gondolom, akinek jutott itiner, az tudja, hogy innen a kéken kell haladni Borzavárig, én meg követem õket, de azért egy túratárstól a biztonság kedvéért meg is kérdezem.

A kéket Borzavárig már ismerem, szeretem, gyönyörû útvonal, mondjuk én lefelé futottam rajta, most meg jócskán emelkedik, azért ez különbség :) viszont a hó is egyre nagyobb, itt már talán harminc centi is van, az erdõ pedig szebb, mint valaha. A természet teljesen más arcát mutatja, mint amikor erre futottam, az ég pedig szinte ibolyakék a kora délutáni napsütésben.

Mindenhol patakok keletkeznek az olvadó hóból, többször át kell kelni, máshol mellettünk csobog lefelé a barna hólé, hol föld alá, hol keményre fagyott jéghidak alá bújva, figyelni kell, hogy hova lépünk. Van nagyon sáros szakasz, van jeges és mély havas is. Fohászkodom, hogy úgy szeretnék vadakat látni, de ez most elmarad. (Nem is értem, naponta látok õzeket a munkából hazafelé, autóutak mellett, a turistautakat miért kerülik?) Aztán meglátom Borzavárt, szerintem az egyik legszebb fekvésû kis falu, amit ismerek, alatta Zirc, felette a Kõris-hegy. Amíg lehet, a hóban megyek, aztán kitérek az aszfaltra, meglep a 10%-os emelkedõ tábla, lefelé futva ez kevésbé tûnt fel :). Felgyalogolok a templomig, ott tanácstalanul ácsorgok egy kicsit: Y alakban elágazik az út, a népek mennek jobbra is, balra is, a szalagozást jobbra látom, de akkor vajon miért mennek balra? Mindenesetre én is arra megyek a szalag után, utolérek egy párt és megkérdezem, mire megtudom, hogy jobbra az ellenõrzõpont van, ne hagyjam ki. Visszamegyek, kicsit puffogok, itinerrel könnyebb lenne, de sebaj, így is megvan, és különben is, milyen jó, hogy azért nincs itiner, mert sokan vagyunk. Az ellenõrzõponton pedig forró teát és tócsnit kapok! Életmentõ, mostanra már én is ott tartottam, mint Marci Olaszfalu elõtt, hogy nagyon kéne már egy szendvics, de majd a ponton. Így meg még a szendvicsem is megmarad, és mennyivel finomabbat és fõleg meleg ételt kaptam! Nagyon jólesik. Irány vissza balra, aztán Borzavár szélénél ki újra az erdõbe, de csak éppenhogy, mert szinte azonnal a szántóföldre kanyarodunk.


Tartok tõle, hogy ez is olyan lesz, mint a Zirc elõtti szakasz, de sokkal jobb. Itt is van sár, latyak és pocsolyák, de több a hó, emiatt kevesebb olvadt el belõle, könnyebben járható. Kevésbé fúj a szél, elõttem az erdõ, hátratekintve pedig a hómezõkön túl a távolodó Kõris-hegy, az immár kisebbedõ labdával.


Az erdõbe belépve vidám vagyok és nosztalgikus, innen már csak pár kilométer Porva-Csesznekig, és nincs más dolgom, mint a természetet csodálni. Jól vagyok, jóllaktam, nem fázom (sõt), a cipõmben cuppog a víz, de amíg mozgok, ez se zavar. Idõnként megállok, hogy a saját lépéseim zaját se halljam, és figyelem kicsit az erdõ neszeit.

 

Morfondírozom magamban: vajon merrõl fogjuk meglátni Porva-Cseszneket? Néhány irányból érkeztem már oda, de ez a mostani nem jelzett turistaút. Aztán ahogy kényelmesen (de azért tempósan) gyalogolok az enyhe lejtõn, egyszer csak sárgán kiragyognak az erdõbõl a turistaház és a vasútállomás épületei. Hatalmas a hó, romantikus a látvány a füstölgõ kéményû kis épületekkel és a színes ruhás túrázókkal.

 Majdnem pontosan 26 kilométert mérek, de még nem térek le a célba, hanem továbbmegyek, át a Cuha hídján, ugyanis nekem egy kilométert hozzá kell még tennem a túrához. Tegnap született egy futótársam kislánya, Luca, közös az edzõnk, az õ kérésére mindenki egy kilométerrel megnövelte a tegnapi távját, Luca baba egészségére. És a Cuha-völgyben plusz egy kilométert beiktatni azért nem nagy erõfeszítés :)


Hatalmas nosztalgiát érzek, Marci négy-öt éves lehetett, amikor utoljára jártam itt, elõtte meg cserkészkoromban. Felfedezek egy lépcsõt a domboldalban, ha a tetején nem állnak élénk ruhás túrázók, észre se veszem az emlékmûvet, ahová vezet. Felmászom én is, sajnos semmi nincs ott, se szobor, se kép, se felirat, de valaminek biztosan emléket állít a szurdok oldalában. Tovább megyek, csodálom a patakot.Kedvem lenne tovább menni a piros jelzésen a szurdokban, gyönyörû. De megérdemlem a célban rám váró forró teát és melegedést is, úgyhogy visszafordulok, és végül a vasútállomásnál összesen 27.16 kilométernél állítom le az órát.

Bejelentkezem a célban és megkapom az utolsó pecsétet, emléklapot és jelvényt, itt is szólok, hogy Marci Zircnél kiszállt, ne keressék a célbaérõk között. Erre nagyon kedvesen felajánlják, hogy akkor kap õ is emléklapot, megkérdezik a nevét és beírják az általam mért 14 kilométert. Kapok forró csipketeát, leülök egy padon az állomásnál, és megeszem a szendvicseimet. A turistaház három éve újra mûködik, harminc férõhelyes, vaskályhás, úgy örülök neki! A vonat naponta háromszor jár a régebbi hat helyett, de legalább nem szüntették meg, sõt, mûemlékké nyilvánították a már százhúsz éves bakonyi vasútvonalat. Az állomás épületében vasúttörténeti kiállítás is van rengeteg fotóval és újságcikkel, meghat az összefogás, amivel az emberek fenntartják ezt a vonalat. Az emléklap szövege pedig:



Köszönet xy túratársunknak, hogy lábát nem kímélve 26 km-t velünk túrázott a 11-es számú vasútvonalért!

 

Az ellenõrzõpontokon voltak MÁV egyenruhás vasutasok, katonák. A vasúti restiben dolgozó bácsi lánya a fõszervezõ. A bácsi mesélt a turistaházról, elmondta, hogy van azért forgalom hét közben is, szombaton inkább, és persze amikor ilyen rendezvények vannak. Most megtelt a peron, ahogy az ötórás vonatra vártunk. Élmény volt ez a túra, a természetjáráson felül is, valami plusz: az összefogásról szólt. Nyáron lesz Csillagporos Vasparipa éjszakai túra is, õsszel pedig a klasszikus Vándorbottal a Vasparipáért (ja, mert ez a mostani a HaVasParipa volt) érdemes mindegyikre elmenni.

Eredeti blogbejegyzés és képek: http://terepnyul.blogspot.hu/2015/02/vandorbottal-vasparipaert.html