Túrabeszámolók


LeFaGySz

kekdroidTúra éve: 20152015.03.03 22:21:21

 


Nem viccel: LeFaGySz 54 – Börzsöny


 


Bõséges, a rajt pillanatához képest fél órásnál nagyobb elõnnyel érkezem Királyrétre a Bubumobil utoljára csatlakozó utasaként. Világosodik, de az égen szürkés masszaként húzódik a felhõréteg. Nem jósolok belõle semmit, állítólag ma szép idõnek kell lennie – késõbb az is lesz, nagy megkönnyebbülésemre. A rajtként és célként szolgáló fogadóban szinte egybõl lemaradok útitársaimtól: Laurától és Lestattól és persze Bubutól. Kóválygok egy kicsit tétován, ismerõsökkel váltok pár szót és amint alkalom adódik rá, be is nevezek a túrára a névsor számomra releváns szakaszát kezelõ RitaB-nél. Utóbbi folyamat az elõnevezésnek köszönhetõen gyors és kényelmes, mindössze egyetlen szignózással jár. Az itiner a szokásos egy lap papírból áll, egyik oldalán térkép, másikon adatok, alul négyszögek a szúróbélyegzõs igazolásoknak. Bõségesen elég. Letelepszem egy cserépkályha vonzáskörzetében, vaddino meséli el kerékpáros ideútját, aztán Fürész Andival futok össze. Közben gyûlnek a túrázók, J a a t beszél arról, hogy fakitermelés várható az útvonal Nagybörzsöny környéki szakaszain. Majd figyelünk. Hamarosan mozgolódás támad, rajtbélyegzõért rendezõdnek sorba a jelenlévõk. Pacsizok egyet az épp befutó -rafter-rel, aztán az idõközben a félautomata pecsétnyomó mellett kapacitástöbbletet felmutató J a a t-hoz járulok a bélyegzésért. Aki szerzett ilyet, kitódul a ház elõtti placcra, hét órakor pedig még kintebb, rá az útra.


Csatlakozom a nagy lendülettel induló suvlajhoz, aszfalton trappolunk be a közeli Királyrétre, autók döcögnek velünk szemben, túrázók jönnek túrázni. Királyréten nem idõzünk sokat, egybõl nekimegyünk egy, bemelegítéshez pont kellõen meredek emelkedõnek Kisinóc felé. Van némi jég az úton, de csak annyi, hogy éppen kerülgetni kelljen a nagyobb foltokat. Kerülgetem. Közben próbálom tartani nálam felkészültebb túratársam sebességét hegynek felfelé. Felérünk egy dombhátra, a jégfoltok elmaradoznak, itt már gond nélkül tudok én is valamelyest gyorsan menni. Próbálok fényképezni, de a tegnap feltöltött akksik azonnal megadják magukat a reggeli hidegben. Puhány kis vacakok. Kiveszem õket a gépbõl, felmelegíteni, de akkor meg túl macerássá válik a mûvelet, úgyhogy inkább nem piszmogok és lemondok a szokásos dokumentálási színvonalról – most, amikor a beszámolót írom, okoz is némi hátrányt a képek hiánya. Nota bene, a színvonalat a képek mennyiségére értem, nem a minõségükre, ami legalábbis hagy maga után kívánnivalót. Elmajszolok egy müzlit a kabátzsebembõl, ezt még a gudluking által üzemeltetett frissítõponton kaptam december elején, mosás után ezek szerint jó taktikai érzékkel visszatettem a kabátba. Valahol a zöld sávon találunk rá az elsõ bójára, lyukasztást követõen gyorsan tovább is állunk. Jórészt lefelé vezet a követendõ út az errefelé eredõ Kis-Hanta-patak valamelyik mellékágának a völgyébe, itt mégis sikerül készíteni egy képet. Úgy látszik, legalább eddig kellett elõfûteni az elemeket. Lehuppanunk a Kisinóci-rétre, elõttünk a mai elsõ számú kiemelt emelkedõ, az Inóci-vágás hosszú, ismerõs egyenese.


Azzal kezdem, hogy alig pár száz méteren lemaradok suvlajtól, aztán azzal folytatom, hogy lemaradok mindenki mástól is, aki csak megjelenik a környéken. Dolgos György egyedül, aztán DJ_Rushboyék, és még jó sokan mások. Valamiért nem megy ez az emelkedõn fölfelé haladás ma, legalábbis nem úgy, ahogy szeretném, ami pontosan ezen a túrán nem tartozik a szerencsés dolgok közé. Valahol a Barna-emléktábla környékén eszmélek – éppen Nagy Attiláék húznak el fölfelé –, hogy a körülöttem levõ tájra is elkezdhetnék figyelni, mert szép. Lassan mégiscsak haladhatok valamennyire, mert késõbb megjelennek az elsõ, nagyobb hófoltok, fentebb beérkezem a Nagy-Hideg-hegyen és annak nyúlványain ülõ felhõbe. Itt, magasan már egybefüggõ hóban, havon trappolhat az errejáró, jól látszik, hogy a Korom-bérc közelében a forráshoz nem tolongtak eddig ösvényt taposni. A Gács-nyeregben bója fogad, továbbá az elsõ emelkedõs szakasz vége és meglehetõsen észrevehetõ szél. A szúróbélyegzõ rendeltetésszerû használata után beállok az éppen itt elsuhanó futócsapat mögé és kocogást mímelek. A botjaimmal segítem magamat az egyensúlyozásban, igyekszem nem kicsúszkálni a lejtõt a mögöttem haladóknak. Hamarosan könnyedebbé szelídül a lejtõ, ráadásul hangulatjavító intézkedésként kisüt a Nap. Gyönyörû bükkösben közeledek a Fagyos-kút felé, helyreáll az elsõ emelkedõ után a légzésem és a lelkesedésem. Patakvölgy mellé érek, egy fára a „Régi vasút” feliratot festették és egy lefelé mutató nyilat. Egyszer majd meg kell ezt vizsgálni, de nem most. László Szilvi elõz meg éppen a Vasedény-kulcsosház elérése elõtt, a ponton még éppen ott érem. Igazolás után iszom egy bögre forrásvizet, nagyon hideg és nagyon jól esik.


A következõ hirtelen meredélyre felkúszok valahogy, aztán irányba állok a Dijós-kút felé, az elsõ néhány méteren a mellém lassító Tincával. Az elsõ komoly emelkedõ okozta megrázkódtatáson túl vagyok, magamhoz képest lendületesen ballagok elõre a Hegyes-hegy-orom csúcsa felé vezetõ jelzett utak közül a könnyebbiken. A táj szép, csend van és béke és nyugalom, annyira, hogy egy idõ után feltûnik, mennyire nincs épp a környékemen senki. Ezt néhány futó felbukkanása hamar orvosolja. Az emelkedõ vége megszigorodik, ezen felül kanyarogni, hajolgatni kényszerülök az alacsony fekvésû faágak között. Nemsokára feltûnik, hogy nincs tovább fölfelé, csak egy bója lengedez a fán, szúróbélyegzõk társaságában. Igazolás után oldalra lépek egy hangos zenét hallgató túratárs elõl, összeszedem magam, elteszem a papíromat. Nagyon meredek, helyenként jeges ereszkedés áll elõttem, ehhez képest csak az enyhén észak felé esõ részeken csúszok meg kissé néhány stabilnak tûnõ, aztán mégiscsak lefagyott hófolton. Féltáv környékén az ösvény inkább a hegy déli oldala felé tendál, onnantól egész könnyen le lehet ballagni a Hosszú-völgyben futó, a hegyoldalinál sokkal jegesebb földútra. A helyszín után Hosszú-völgyi-pataknak elnevezett vízfolyás ráérõsen csordogál medrében, az út pedig ráérõsen kanyarog a meder mellett és a medren keresztül, párszor át kell lábalni a vízen, ez nem mindenhol egyértelmû. Valahogy átlépdelek a vízben ázó, kopó, csiszolódó köveken, eljutok a kisvasút alsó végállomásáig. Itt megint a fotógéppel bénázok, amikor utolér sétáLós bácsi és Farkas Feri, bekirándulunk Nagybörzsönybe. A faluban minimális mozgást és egy, pontosan az útvonalra esõ kisboltot vélek felfedezni. Itt kicsatlakozom egy gyors bevásárlásra, veszek csokit és földimogyorót, de elmaradó kulcselem egy palack víz, vagy bármilyen üdítõital. Kitárgyaljuk a mai túrát az eladónõvel, akinek eleinte nem merem elmondani, hogy Királyrétrõl jövök és Királyrétre megyek egy meglehetõsen kacifántos útvonalon. Ehhez képest kifejezetten képben van teljesítménytúra-szakmailag, hogy ezt a kihalófélben lévõ szókapcsolatot használjam. Kint Bububa botlok, aki szintén beugrik a boltba, megvárom, unom már a saját társaságomat. Közben telefonozok egyet az otthonmaradt Kerek repkénnyel.


A bolt után kikanyargunk Nagybörzsönybõl, az adótoronnyal ékeskedõ Hegyes-hegyet nézzük elõttünk, a nála jóval magasabb Magyar-hegy mellett szerénykedni. A J a a t által jelzett fakitermelésbõl egyetlen, rakomány nélkül elguruló Tatrát észlelünk. Az ebbõl eredeztetett Tátralátásos szóviccet a szerzõ enyhe lelkiismeret-furdalással itt ismét elsüthetõnek tartja. A dózerút után, a Bogár-kertben bóklászunk tovább, itt ér utol Börcsök András. Hármasban túrázunk innentõl tovább, ami jórészt abban nyilvánul meg, hogy próbálok nem nagyon lemaradni a Rustok-hegy háta felé vezetõ hosszú, alattomosan emelkedõ, széles úton. Nem sokkal azelõtt, hogy a jelzésen újra elérnénk a Fagyos-kutat, hirtelen észak felé kanyarodunk, leügetünk a Kovács-patak völgyébe, a térkép a patak mentén fentebb felhagyott bányákról ír. Érdekes lehetne megnézni egyszer. Egy darabig követjük a patakot, de tényleg csak egy darabig, aztán hamarosan átkelünk rajta és felkapaszkodunk a Kis-Pogány-hegy alatti nyeregbe. Ezeket a hirtelen, meredek, õszinte emelkedõket szeretem, különösen, amikor ilyen rövidkék. Fent egy nyeregben megint bója fogad, utána rét mentén lehet újra nagyon menni lefelé. Bubu tájékoztat, hogy éppen a Hevér-delelõn haladunk. Lent én tájékoztatom saját magamat arról, hogy valahol elmaradt a sapkám, amit könnyelmûen félig-meddig zsebre vágtam. A sapkám. Ez egy tizenéves, nem túl szép, de nagyon kényelmes darab, és még nem voltam olyan hidegben, ahol fázott volna benne a fejem. Tehát ragaszkodom hozzá. Elindulok visszafelé, talán a ponton, a bójánál még megvolt, talán nem. Jönnek szembõl néhányan, kérdezem, láttak-e egy sapkát heverni az út mentén? Igen, a pataknál láttak ilyet. Ez nem olyan rossz, gondolom, kb. 1 km oda és ugyanennyi vissza, plusz valamennyi, az elhanyagolhatónál bõven több szint. Legfeljebb jó okkal megyek át a rövidebb távra. Már éppen nekiveselkedek az emelkedõnek, amikor egy szóló túratárs érkezik fentrõl, neki is felteszem a kérdést, de nem is engedi befejezni, elõszedi a táskájából a sapkát, elmondja, hogy bevitte volna a célba. Nagyon szépen köszönöm, ezúton is! Megkönnyebbülten attól, hogy mégsem kell oda-vissza újra átkelnem a hegyen, és még a hiányzó ruhadarabom is megvan, sarkon fordulok és folytatom a túrát.


A Magyar-völgy következik, ballagok kényelmesen a dózerúton, elérem a Katalin-forrást és megtöltöm a palackomat a halkan csordogáló vízzel. Érzek benne egy fura, alig tolakodó mellékízt, de a semminél jobb. Nem sokkal késõbb a jelzés bevisz a patakon túlra, megyek is vele. El kellene olvasni az itinert, de csak az ketyeg a fejemben, hogy mi van, ha a jelzésen bárhol és bármikor lesz egy bója? Elbotorkálok a köveken, aztán felsétálok a piros sáv elágazását jelzõ tábláig, majd vissza a dózerútra. Megérkezem a Magyar-hegy aljába, kezdõdik a kettes számú kiemelt hegyi szakasz. Közepes lendülettel indulok el rajta, ez is elfogy a Száraz-kúti vadászházig. Innentõl beállok egy nagyon lassú, nagyon totyogós, de folyamatosan tartható sebességre és ezt igyekszem is tartani. Az eredmény nem marad el, felérek a napsütötte hegy oldalába, belépek a hólepte zónába és nagy sokára elballagok a Magyar-hegy csúcsa alatt. Vagy körül. Közben észrevételnül eléhezem. Lehuppanok egy kidõlt fa szárazon maradt törzsére, amely szinte adja magát alkalmi pihenõnek. Elõbányászok egy szendvicset a fogyóeszközök tárából, meguzsonnázok. Csapó Juditék ismét utolérnek, ma már nem elõször és nem is utoljára. Judit kérdezi, hogy adjon-e energiaszeletet, valószínûleg nem nyújtok túl biztató látványt. Mármint az általánoshoz képest sem. Köszönöm, most már megmaradok, csak üldögélnem kell még két percet. Üldögélek tehát két, majd még két percet, összekapom magam, feltápászkodom és átsétálok az innen csak pár tucat méterre lévõ bójához, hogy igazoljam ittjártamat.


Áttúrázok a Salgóvár alá, közben az agyam az eltelt és a hátralévõ idõt számolja újra és újra végig. A Magosfa emelkedõjére másfél órát számoltam eredetileg, most nagyvonalúan ráteszek egyet, okulva a Magyar-hegyre vezetõ bénázásból. Közben az erdõt nézegetem magam körül, hogy némi esztétikai élményben is legyen részem. A Salgóvárra vezetõ oda-visszánál rengeteg szembejövõvel találkozom, mintha valami feltorlaszolta volna a mezõnyt – amikor ez a sok ember megelõzött, akkor mintha nagyobb lett volna köztük a különbség. Bubu elmondja, hogy Sum Anachennel felnéztek a vár tetejére, és nem látszott a bója a túloldalon. Felbattyogok a várhoz a hóban, tetszik nagyon ez az út, pont kényelmesen emelkedik. Salgóváron a bójától kimászok a tetõre, eddig vagy sötét volt, amikor itt kirándultam, vagy köd. Alaposan megbámulom az elém táruló fantasztikus kilátást, amelynek nem csekély hányada éppen az útvonalon még elõttem álló hegygerincre nyílik. Egy pár éppen azon tanakodik, hogy még van esélyük naplementét nézni a Csóványosról. Nekik igen. Lefelé az oda-vissza szakaszon találkozom külön-külön Cam Mogóval, bajnaival és Soós Ádámmal, velük sem utoljára a mai nap során. Áttrappolok a Pintér-bércre, örömmel figyelem meg, hogy lefelé és síkon semmi bajom nincs, csak az emelkedõk ütnek nagyon mélyre. A két távot elválasztó bójánál hiányolom Szilóékat: mint késõbb, a képekbõl kiderül, nem sokkal kerüljük el egymást. Letrappolok a lejtõn a Hamuház felé, az út melletti, mesebeli mély völgyeket végre, hosszú idõ után nappal is van szerencsém megtekinteni. A Hamuháznál becsekkolok egy mozgalmi matricára. Lent, a rendezõpályaudvar maradványainál néhány kiránduló kotorászik a hóban a vágányok körül. Vasútmániások mindenhol.


A Fekete-völggyel kapcsolatban a tavaly nyári emlékeimre hagyatkoztam, ahhoz képest meglepõen jól lehet most haladni. Igaz, nincs sötét, nincs semmi susnya és a követendõ csapást is elegen taposták már ki. A patakátkelések így is mókás feladatok elé állítják az egyszeri errejárót, ezeket meg kell oldani. Egy helyen még át lehet balanszírozni a magasvasúti pályán, bízva a betonaljakban és a meder felett ívelõ sínekkel való oldhatatlan kapcsolatukban, de a többi átkelésnél marad az ideális gázló megkeresése. Szórakoztató hely ez. Hamarosan megérkezem a Vilatihoz, az itt parkoló autók számából ítélve a környéken több társaság is kirándulgat. Az épületben az ablakok mögött alig pislákol némi fény, a külsõ vaskapu zárva. Valahol sejtettem, hogy nem lesz nyitva a büfé, de sokkal jobban reméltem, hogy mégis nyitva lesz. Kevésbé cikornyásan megfogalmazva nagyon nincs nyitva, két, a kisvasút végállomásánál pihenõ túratárs szerint nem sokkal korábban zárt be. Be kell érnem a saját készlettel: megbontom a termoszban eddig érintetlenül lötyögõ teámat, ennek kevésbé van fura mellékíze. Ki kellett volna venni a filtereket, ugyebár, de így jár, aki reggel kapkodott. A teázást követõen átsétálok a két rönkbõl álló hídon, irány a Magosfa végtelen siratófala. A Salgóvárról ismerõs párral kerülgetjük egymást fölfelé, vagyis õk elrohannak hegynek fel, a zöld négyszög rövidke lejtõs szakaszán még beérem õket, aztán a bójáig nagyjából együtt sétálunk el. Bemutatkozunk, Zsófia és Balázs, megjegyzem legalább a keresztnevüket.


Az elágazásba helyezett szúróbélyegzõs pont után õk elsuhannak, én pedig újra beállok az óvatos, fontolva haladós sebességre. Készültem rá, hogy nem lesz könnyû – ez az út lefelé sem az –, de végül a vártnál sokkal jobban kifáraszt ez az emelkedõ. A nehézségeket tetézendõ, a Katalin-forrásból vett víz is kifejezetten rosszul esik, kavar egyet a gyomromon, ahányszor csak kortyolok belõle. Ráadásul a Miklós-tetõnél dilemmába esek: menjek a felfestett zöld jelzésen – hiszen a bója a jelzés mentén bárhol lehet – vagy menjek az itinerhez mellékelt térkép szerint? A valóságok összehangolásához megpróbálok telefonos segítséget igényelni, de a telefonom még a szlovák szolgáltatókhoz sem képes bejelentkezni. Elbotorkálok egy lefehérített egykori zöld sávig, aztán vissza. Tavaly a Dögöljmegen itt mentünk fel, de a Szondin már a másik oldalon jöttünk le. Utolér két túratárs, kihúznak a csávából, elmegyünk a déli oldali zöldön, lesz, ami lesz. Nem tart sokáig ismét lemaradnom. Egyáltalán, ma mindenkitõl lemaradok, a szembejövõ kirándulókat ijesztgetem azzal, hogy sípoló lélegzetvétel mellett kérdezgetem: jó helyen vagyok-e? Szerintük igen, különben sem értik a kérdést. Közben szerencsére annyira azért odafigyelek, hogy megálljak fél percre a kilátásban gyönyörködni, elõttem a Salgóvár vonulata húzódik, az égen felhõk mögé bukik a Nap korongja. Szép. Battyogok tovább. Hamarosan megint utolérnek Juditék, ma utoljára, bámulatos lendülettel, folyamatosan haladnak. Biztatnak is, ami jólesik. Valahogy felérek a Dosnya-nyeregbe, leülök pár percre, teázom, megpróbálok elrágni legalább egy fél szendvicset, de a végén csak a tölteléket (sajt, gépsonka) eszem ki a zsömlébõl. A Kerek repkény-féle ötven lépéses technikára váltok, vagyis ötven lépés után szusszanok egyet. Így nagyon lassan, de egyenletes erõbeosztással végre megérkezem a Magosfa csúcsához. Leülök a bójánál, megnézem az idõt: percre pontosan két órába telt, amíg felértem a Vilatitól. Lehetett volna rosszabb.


A Magosfán bajnai ér utol, az õ nyomában botladozva sétálok át a Csóványos csúcsára. Erõteljesen sötétedik, de még senkinél nem látok lámpát a környéken túrázók közül. A Csóványos új kilátójának a tövében a változatosság kedvéért megint leülök, kihasználva a kilátó lábaihoz telepített padokat. Itt ér utol Soós Ádám, majd Cam Mogó, hárman túrázunk együtt tovább. A kilátó meglátogatását egy késõbbi látogatásra halasztom, mert bár biztosan érdekes, az ilyesfajta érdekességre való nyitottságomat valahol a Godóvár környékén ottfelejtettem. A nehezén még nem vagyunk túl: porhavas, kicsúszkált lejtõ következik, el a Szabó-kövek mellett. Szórakoztató pillanatoknak lehetne tanúja az egyszeri nézelõdõ, résztvevõként azonban csak utólag tartom viccesnek a fától fáig haladást. A két bot sokat segít abban, hogy esés nélkül leérjek a könnyebben járható terepre. Az Égés-tetõnél egy utolsó, rövidke emelkedõn kell túlesni, jellemzõ az állapotomra, hogy még ezen is meg kell állnom pár másodpercre. Kihasználom az alkalmat, körbenézek. Lassan rásötétedik a Börzsönyre, a Csóványos kilátóján vörös fény figyelmezteti az alacsonyan szálló repülõket, a szürke fák alatt kísértetiesen fehérlenek a hegyoldalak, erõs szél zúg a fák között. Van valami félelmetes, érdekes szépsége ennek a pillanatnak, amit csak próbálok a magam szerény eszközeivel visszaadni. Továbbmegyünk, a tetõn bója vár és lyukasztó, a tetõ után pedig a hosszú, csaknem nyílegyenes lejtõ Királyrét felé. A tájékoztatás szerint már csak hat kilométer.


Elõttünk, körbe a láthatáron látni a települések fényeit, külön kivehetõek a Dunakanyar vonalán elhelyezkedõ falvak, városok. Csodálatosan jól néz ki ez a látvány is. Beszélgetéssel ütjük el az idõt, a fõ téma a vasúti jegyvásárlás és nehézségei, aztán hirtelen ellenõrzõpont bukkan fel mellettünk, a Suta-berki-nyiladékot hirdeti a felirat. Szalagozást követve suhanunk tovább lefelé, hamarost elérjük a Szén-patak-völgyében vezetõ aszfaltutat, majd ezen a hegyeknek hátat fordítva a célt. A lefagyás a parkolóra is igaz, becsúszkálunk a házhoz. Bent, az étkezõben nagy a nyüzsgés, a rendezõi asztalnál éppen nem vár még senki a sorára, Vándorköszörûs az idõadatainkat digitalizálja, RitaB a díjazást készíti elõ, J a a t fõrendezõ pedig átadja azt. Észreveszem volt lakótársainkat, odaülök hozzájuk: nekik ez volt az elsõ teljesítménytúrájuk, nagy hajrával beértek a 44-es távon. Hamarosan megkapom a levest, jó forró, de némi sûrûjét még elbírt volna. A palacsintával szemben még ennyi kifogást sem tudok felhozni. Közben beérkezik szinte mindenki a tereprõl, összefutok -rafter-ékkel és CsST-vel és a mezõnyt záró botosemberrel. Végül, amikor Bubu a távozást szorgalmazza, távozunk, hazáig kapok fuvart, ami elõnyös, mert át tudom adni a TTT titkárának a másnap kiosztandó díjazások egy részét. Zárásként szeretnék még köszönetet mondani a rendezõknek, akik életben tartják a LeFaGySz-ot; a túratársnak, aki utánam hozta a sapkámat; Bubunak, aki elvitt a túrára és haza is szállított onnan; mindenkinek, akivel együtt haladhattam; és természetesen a Kedves Olvasónak, aki hajlandó volt elolvasni mindennek a történetét.


-Kékdroid-


Az a néhány kép, amit elkövettem