Túrabeszámolók


Hamahama túlélőtúra

fitosjozsefTúra éve: 20152015.04.23 13:02:09

 



XVII. Hamahama túlélõtúra: Az idõjárás szelektív hatásai





       Emberek, ez durva volt. Szavakkal nem lehet leírni, így maradok a számoknál: 46 regisztrált csapatból 21 vagy feladni kényszerült a túrát, vagy nem sikerült elegendõ pontot összegyûjtenie a túléléshez. Voltak olyanok akiket ki kellett menteni a szervezõknek, mások simán hazamentek a "Fuck this shit. I'm out!" álláspontot követve. Ellenben ért bennünket kellemes meglepetés is, de errõl késõbb.


 



 


       A következõképpen kezdõdött a dolog: majd 4 óra utazás után 18:00-kor érkeztünk meg a bázisra, Sikondára. Lecuccoltunk, majd elvégeztük az immár rendszeressé vált túra elõtti rituálénkat: elmentünk a legközelebbi vendéglõbe és telezabáltuk magunkat. Akarom mondani: igényesen elraktároztuk a tápanyagot, hogy a túra folyamán energiává alakuljon, hozzásegítve minket a célunk teljesítéséhez. Alighogy az elsõ falatot elkészítettem a bevitelre, cseppek jelentek meg mellettünk az ablakon. Nem ilyen panorámaképet kíván látni az éhes túrázó indulás elõtt hat órával. Következett egy fájdalmas sóhajtás (mindhármunknál egyszerre), majd beindultak a fogaskerekek: mindenkinél máshogy. Robi rögtön a mobiljára nézett. 51% esélyt jeleztek elõre 4mm csapadékra, éjféltõl. Zsolti jól megszidta a meteorológusokat, az idõérzéküket, meg a pontos elõrejelzéseiket. Én meg jobbnak láttam megenni azt az egy falatot, amíg még meleg. Miután végeztünk, visszatértünk a bázisra, volt még 3 óra szabadidõnk. Közös megegyezés alapján egy utolsó regeneráló alvást terveztünk be így indulás elõtt, viszont ezzel akadt némi problémánk. Felváltva szakítottuk meg a csendet olyan mondatokkal, amelyekben a következõ elemek szerepeltek: legalább 1 db. káromkodás a mondat elejére, utána következett tetszés szerint az "51%" vagy "meteorológusok" esetleg a "4mm", és végül befejezésnek az örökzöld: állj már el te… (sípolás). Eközben odafenn még jobban megnövelték a felhõk teljesítményét. Tudjátok, nem kihívás szemelõ esõben túrázni, zuhogjon az rendesen, ahogy kell.


       Éjfél után két perccel belevágtunk, elkezdõdött. Pár km után konstatáltuk, hogy nincs itt gond, megy ez mint a karikacsapás. Senkinek nem ázott be sem a cipõje, sem a kabátja. Nem is értettem mit volt mindenki úgy besz*rva, hõslovagok vagyunk, nyomjuk ezerrel. Hozzátenném, ez mindeddig aszfalton történt, az erdõben viszont már más volt a helyzet.


 



 


       Van az a mondás miszerint minden rosszban van valami jó. Miután letértünk a közútról nem nagyon tudtunk azonosulni ezzel a gondolattal. Esett, csontig hatolt a jéghideg szél, nem tudtunk haladni és kilátástalan volt a helyzet. Ezt hívják holtpontnak. Gyorsan jött, sokkal gyorsabban mint máskor. Az idõjárás nagy katalizátor, fõleg az ilyen fajta.


       Megpróbálom rekonstruálni a helyzetet: képzeljétek el, hogy a hegycsúcs felé haladtok, a cipõtök alján 3 centi vastagon áll a sár. A bordák amik a tapadást hivatottak elõsegíteni már rég nem végzik a dolgukat, már el is felejtették milyen a száraz talaj érintése. A lábbelid most úgy funkcionál mint egy tökéletes korcsolya. Minden lépésnél 20 centit csúszik lefelé és semmivel nem tudod ezt megakadályozni. Tehetetlen vagy. Mintha futópadon gyalogolnál, egy helyben. Maga a talaj is elég furcsa összetételû volt, mintha csak azért hozták volna létre, hogy kiköpjük a tüdõnket már a túra legelején. Homokhoz hasonló kis szemcsés anyag volt sárga, agyagszerû földdel keverve. Ha valaki futott már tengerparton vizes homokban, az most képzelje el, milyen volt olyan talajon felfelé haladni. Egyetlen szerencsénk, hogy voltak túrabotjaink. Ilyen helyzetben, egy párhuzammal élve:a túrabotok voltak a fény az éjszakában. Ezen a hirtelen emelkedõ, sáros szakaszon a segítségükkel az átlagnál nagyobb tempóval tudtunk közlekedni.


      Érdekes, hogy engem még a botok sem mentettek meg. Nagy örömömre, sikerült eltaknyolnom egy óvatlan pillanatban. Dobtam egy hátast, a táskám és tartalma csillapította a becsapódás erejét. Ezúton szeretném megköszönni a csere zoknijaim, a dobozos energiaitalom és a pizzám értem tett hõsies áldozatát. Ha õk nincsenek, talán még most is fájna a hátam. Rövidesen azon kaptuk magunkat, hogy vége a megpróbáltatásunk elsõ felvonásának, lefelé baktatunk. Késõbb kiderült, túl voltunk a túra mentálisan legnehezebb részén.


       Amikor az utolsó réteg sár is lekopott a cipõ talpáról egy újabb akadály fedte fel magát elõttünk. A köd. Már hiányzott, tényleg. Eddig úgy gondoltam a pilisi ködös élményeink voltak a legdurvábbak, lehet tévedtem. Itt még a tavalyi túrától is sûrûbb volt a köd. Lehet az elõzõ emléket már megszépítette a gyõzelem, esetleg az idõ. Mindenesetre ha nem versenyezni jöttünk volna, biztosan készítek egy-két képet és gyönyörködöm a tájban. A hegy egyik csúcsán voltunk épp akkor, egy felhõ kellõs közepében. Csupán az volt a gond, hogy a szóban forgó csodálatos látkép okozója gátolt minket az üzemi sebességünk fenntartásában. Felénk szokták mondani, hogy ha valakit emlegetnek, az illetõ csuklik. A mi kis ködünk eléggé csuklott hajnalban.


 



 


       A pozitív dolgok egyike volt, hogy az eddigi túrákon szerzett tapasztalatokat idén már látványosan pontokra tudtuk váltani. Az öt õrzött pontból négyen helyesen tippeltük meg az érkezési idõt és ez nem elhanyagolható 40 pontot jelentett kis csapatunknak. Megjegyzem ehhez térképet használtunk csak. GPS nélkül "old school" módszerrel izohipszák-táv-talaj változókkal számoltunk. Az, hogy nem lett 100%-os a tippelési teljesítményünk egyedül annak köszönhetjük, hogy a Remete-réti kõ elég szépen el tudott rejtõzni elõlünk. Valószínûleg felváltva csuklottak a köddel egyetemben. A bejárt táv hosszát is megnyújtottuk és az õrizetlen pontok 80%-át megtaláltuk. Minden transzfer feladatot megoldottunk. Ez mind-mind javulás volt számunkra, egy reménysugár: van esély a profi dobogóra.


       Ami viszont ezen a túrán nagyon nem ment, az egyértelmûen az õrzött pontokon kapott feladatok teljesítése. Katasztrófák voltak a feladatok is, meg mi is. Egyszerûen ki kell jelentenünk: nem megy nekünk a verstanulás (fõleg olyan nem, aminek nincs értelme és tele van fiktív szavakkal). Továbbá az sem, hogy megtippeljük, hogy hívják az elénk rakott köcsögöket. De még puzzle-t sem tudunk kirakni idõre. Félve írom ide, de mi egyszerûen ügyességi, kreativitást igénylõ, logikai feladatokban vagyunk toppon. Összesen több mint 100 pontot buktunk az õrzött pontokon, ez pedig elfogadhatatlan a saját mércénk szerint, egyszerûen többre vagyunk képesek. Ilyen szempontból ez nem a mi túránk volt, viszont legközelebb bízunk a változásban.


Íme néhány építõ jellegû feladat ötlet (amiben valószínûleg jók lennénk):



  • 100-200 méter sprint, opcionálisan medve elõl futva (ha megoldható)

  •  íjászat, vaddisznóhátról, álló célpontokra

  •  sátorállítás idõre (illetve ha fúj a szél sárkányeregetés, szintén sátorral)

  • tûzgyújtás, vizes fával (avagy észrevétlenül kilopni a legközelebbi szervezõ kocsijából a benzint)


Remélem sikerült felkeltenünk az illetékesek fantáziáját.


 



 


       Utoljára, zárásként két gondolatom maradt. Még mindig fel tudom idézni, amikor felértünk a kolostorromhoz. Akkora szél volt, hogy alig tudtunk talpon maradni, az a csontig hatoló fajta. Pár másodperc múlva megpillantottuk a bázist jelzõ táblát, azon nyomban elkezdtünk felé rohanni. Valaki bent ült a kilátó épületében, vacogva. Arcára volt húzva a kapucni, csak az orra látszott ki. A szervezõk egyike volt (Debrei Attila). Ezúton szeretnénk mindegyiküknek megköszönni a munkát amit belefektettek ebbe és az összes többi túrába…és azt, hogy ilyen körülmények között is kitartottak a feladatuk mellett. Köszönjük!


       Az elsõ bekezdésben emlegetett kellemes meglepetés pedig az egyetlen lánycsapat, Medveszelidítõk. Más nem jut eszembe, csak az, hogy le a kalappal. Elindultak, mentek, megcsinálták, visszaértek, ahogy kell. Arról meg ne is beszéljük hány csapatot hagytak le (meg még szépek is).


      u.i.: itthon tudatosult bennem, hogy nem találkoztunk vaddisznóval. Robi nem sétált bele villanypásztorba, ezek megkérdõjelezhetetlenül a profizmus jelei. Tessék vigyázni, jövünk!